Vasárnapi királyfi

– Régóta foglalkoztat a kérdés, Imre bácsi, gyerekként milyen volt felnőtteknek is nehezen feldolgozható fordulatokat, változásokat átélni? Elsősorban arra gondolok, amikor Móricz Zsigmond hirtelen megjelent az életükben.

– Az az igazság, hogy pontosan nem tudom meghatározni azt az időpontot, amikor ő először Zagyvarékason engem anyámmal együtt meglátogatott. Olyan másfél éves lehettem, ahogy a fényképeken látszik.

– Inkább a fényképekből következtet ezek szerint, nem nagyon emlékszik rá.

– Nem nagyon. Előbb anyám jött őnélküle, aztán jöttek együtt, később, ez érdekes volt, eljött magában. Vonattal jött Zagyvarékasra, az állomásról szekér hozta be, három kilométerre volt az állomás a falutól. 1940-ben is így volt, amikor a tavaszi árvíz jött, nagyon hirtelen olvadás keletkezett, a Tisza nagyra duzzadt, a Zagyva nem tudott belefolyni, sőt, visszafelé folyt. És akkor a víz körbezárta Zagyvarékast. A falu körgáttal van védve, ez általában védelmet jelent, nem is emlékszem másik esetre, amikor a Tisza így fenyegette volna Zagyvarékast. Egyszer csak megjelent egy taxi, Móricz Zsigmonddal. Kérte a nevelőmet, Kis nénit, szedjen össze nekem való cuccot, visz magával. El is mentünk Szolnokra, a Tisza szállóban vett ki szobát.

– Ekkor Csibe nem volt Móriczcal?

– Egyedül volt. Szolnokra ment, hogy tudósítson a nagy vízről, meg szerette a Tisza szállót, mert volt ott termálvíz. Nagyon kellemes emlék ez számomra: Kis néni nem csomagolt nekem pizsamát, úgyhogy aztán este, szegény, a saját hálóingét adta rám, bár nagy volt az természetesen egy néhányéves kisfiúcskának. Az ágyban a fal mellé fektetett engem, nehogy leessek. Korán kelő lehettem akkor is, kimásztam mögüle, és unatkoztam, kimentem a folyosóra. Az akkori rendnek megfelelően a szálloda személyzete mindig kipucolta a szállóvendégek cipőjét: a vendégek este kitették az ajtó elé, reggel kipucolva találtak meg. A padló valamilyen olajos, petróleumos folyadékkal volt felkenve. Láttam a sok cipőt, a szép női cipők megtetszettek, egyikbe-másikba belebújtam, és ott kopácsoltam le-föl a folyosón, úgy, hogy a portán, a földszinten is hallatszott a kopácsolás. A portás nagyon megijedt, hogy mi lehet odafönt, fölszaladt, és látja, hogy a hosszú hálóingben szépen felsöpröm ezt az olajos masszát, kipróbálva a női magas sarkú cipőket. Gyorsan ölbe kapott, levitt a portásfülkébe, és addig játszott velem, amíg Móricz fel nem ébredt, majd meg nem talált engem. Nagyot nevetett, amikor meglátta a hálóingét, és nevetve mesélte aztán anyámnak, hogy járt ez a hálóing, el is kellett dobni.

– És Zagyvarékason érezte Imre bácsi, hogy Móricz – „nagy ember”? A falubeliek úgy viszonyultak hozzá, mint nevezetes személyiséghez?

– Nagyon érdekes kérdés: az az igazság, hogy én olyan vasárnapi királyfi voltam. Hétköznap elvegyültem a többi gyerek között, ugyanúgy verekedtem, rosszalkodtam, ugyanúgy engem is megvertek, mint a többieket. Aztán amikor eljött a hétvége, és vagy anyám, vagy Móricz Zsigmond, esetleg mindketten megérkeztek, akkor előtte engem kisuvickoltak Kis mamáék, és szépen felöltöztettek. Addig nekem is az egyetlen öltönyöm a kis klottgatyám volt, tavasztól őszig. De amikor megjöttek, már nem lehettem például mezítláb. Ez nekem mindig nagyon fájt, irigykedtem a többi, hasonló korú fiúcskára, akik osztálytársaim is voltak, együtt játszottunk, együtt is nőttünk fel. Nagyon sokat püföltük egymást, birkóztunk, futballoztunk, rongylabdával, lejártunk a Zagyvára. Ezek számomra ma is nagyon kedves emlékek. Sokat dobáltak bennünket a nagyobbak péppel. Amíg a sekély vízben voltunk, nem ártott ez nagyon. Amikor egyszer aztán a híd lábánál játszottunk, ahol kevésbé volt pép, és sodra volt a víznek, nem is tudott lerakni annyira üledéket, ott elkezdtek minket nagyobb fiúk dobálni, és engem olyan szerencsétlenül ért egy nagy sáradag, hogy azt valószínűsítem, elájultam. Akkor az egyik barátom húzott ki a Zagyvából, és ott élesztgettek – ennek aztán híre ment, és a megmentőm, Bódi, egy hétre rá egy öltöny ruhát kapott ajándékba Móricz Zsigmondtól.

Az egyszerű emberek Zagyvarékason tisztelték, szerették, de soha nem fetisizálták, hogy így mondjam. A nagyságos úr olyan volt közöttük, hogy szinte magunk közül valónak érezték. Akkor már a detektoros rádió kezdett faluhelyen is meghonosodni. Kristálydetektoros volt, fülhallgatóval, ha az antennát sikerült jól beállítani, a Rádió Budapest 1. adását lehetett fogni faluhelyen is. Akkor volt katona szegény Andris bácsi, Kis bácsi veje, és szabadságon vagy leszerelve, de otthon volt a családnál. A Kis bácsiék házában négy generáció élt együtt, Andris bácsiék is ott laktak a kamrában, ott pihengetett és hallgatta a detektoros rádiót. Egyszer csak elkezdett kiabálni, hogy: a nagyságos úr beszél, a nagyságos úr beszél. Kiderült, hogy két nappal azelőtt, a lócán, a gádor előtt, a „pletykapadon”, ahová ki szoktak ülni az öregek, Móricz Zsigmond a jegyzetfüzetébe lejegyzett egy történetet, és ez falusi életképként már elhangzott a rádióban. Ezért is szerették. Meg azért is szerették, mert kicsit gáláns is volt. Amikor Zagyvarékason megjelent, és Kis mama vendégül akarta látni, nem volt eszcájg, nem volt tányér, nem volt lábas. Első dolga az volt, hogy ezekből egy hatszemélyes készletet megvett Kis mamának, mélytányérból, lapostányérból, bögrékből, és így tovább. Hálás is volt ezért Kis mama, nagyon finomakat főzött neki. Szerette is a Kis mama főztjét. Egyszer Kis mama karácsony előtt eljött hozzánk Leányfalura, és előtte cserépedényben töltött káposztát főzött, kemencében. Ezt a töltött káposztát berliner kendőbe bekötötte, és a hátára vette. Felszállt három órakor hajnalban a vonatra, 6 óra 10 percre a Keleti pályaudvaron volt, aztán délelőtt 10 órára már Leányfalun tudott lenni. Hozta a 7-9 kiló (edénnyel együtt legalább ennyi lehetett) töltött káposztát Móricz Zsigmondnak. Az volt ebédre, maradt is vacsorára, de nem fogyott el mind, kitették a kamrába. A kamra hideg volt, úgyhogy ez a finom töltött káposzta ott, bizony, megfagyott. Móricz Zsigmond másnap hajnalban, amikor három-négy körül felkelt, hogy az aznapi penzumát megírja, megette a hideg töltött káposztát. Anyám ment ki a kamrába, hogy behozza ebédre, nem volt már belőle semmi. Nagyon szerette Kis mama lebbencsleveseit. Zagyvarékason akkoriban, ma már talán nem, nagyon finom artézi víz volt, abból főzték a finom leveseket. Legjobban Kis mama halételeit szerette. A Felső-Tisza mellett élt gyerekként, ott elég sok halat fogyasztottak, a hal a szegény ember kenyere volt. Zagyvarékason is nagyon sokan halásztak, akkor még nem is ismerték azt a fogalmat, hogy halászati engedély. Kis mama nagyon finoman sütötte a keszeget, márnát, pontyot, ő pedig olyan ügyesen tudta enni a halat: egyik oldalon rakta be a halat, a másik oldalon jött ki a szálka. Mindig nevetett, amikor ezt néztem, ösztökélt rá, hogy próbáljam megtanulni ezt a technikát.

Akármerre ment Zagyvarékason, mindenkit meghallgatott. Hallgató ember volt, beszéltetett mindenkit. Szívesen járt ki a Kisszögbe: ez a terület akkor is, most is, Zagyvarékas népligete volt, nyáron sok vigadalmat szerveztek oda. Sok dolgot ott gyűjtött, dalokat, történetecskéket.

– Mikor került át Imre bácsi Leányfalura?

– Véglegesre 1941. augusztusában, amikor Móricz Zsigmond és anyám együtt vittek a leányfalusi birtokra. Az öreg házba, ma már így hívjuk. Három kutyánk volt, a Pengő, a Pajtás és a Bundás. Anyám ölben vitt az első alkalommal a kerten keresztül a házba, nehogy megijedjek a kutyáktól. Egy-két nap múlva aztán a legjobb pajtásaimmá váltak, nagyon megszerettük egymást, nagyon sokat játszottam velük. A nagy kert szabad volt számomra. Volt a kertben egy nagy, kerek bádogasztal. Vékony lemezből lehetett, körbefutó peremmel, székek voltak körülötte, és én azt élveztem nagyon, hogy fogtam egy fakanalat a kezembe, és ha azzal püföltem az asztalt, akkor úgy szólt, mint egy dob. Még ma is a fülembe cseng, hogy azt danoltam hozzá, Kerek ez a zsemlye, nem fér a zsebembe, kétfelé kell vágni, úgy kell megpróbálni, hátha beleférne. De ezt jó hangosan, és szerintem falsul is énekelhettem, amikor is valaki átment Móricz Zsigmondhoz, és elpanaszolta, hogy a kisfiú állandóan énekel, dobol és zajong. Nem bánom, volt a válasz, legalább most van valami zaj is a kertben.

– Móriczot ezek szerint a család nyüzsgése, a gyerekzsivaj nem zavarta? Tudott ettől dolgozni?

– Nagycsaládban nőtt fel, heten voltak testvérek. Mégiscsak a 19. század második felében született, amikor a nagycsalád áldás volt és nem átok, és annál nagyobb szomorúság, minthogy elvesztettek egy gyereket, nem is volt. Kis mama négy gyereket szült, kettő maradt meg.

– És hányan laktak akkor kint Leányfalun, mikor Imre bácsi odakerült? Csak Csibe és Móricz?

– A nagy házat túlnyomóan négyen laktuk, Móricz Zsigmond, anyám, a házvezetőnőnk, Anna néni, és én. Van a telek országút felőli végén, a mai Móricz köznek és Móricz Zsigmond útnak a sarkán egy viszonylag kisméretű, mára, sajnos, nagyon rossz állapotba került, úgynevezett kertészház. Ebben akkor Baranya megyéből származó kertészházaspár lakott, Zsuzsi néni és Jani bácsi – a vezetéknevükre nem emlékszem. Később aztán, amikor szegény Móricz Zsigmond meghalt, akkor ők elmentek, és Füzesi bácsiék költöztek tulajdonképpen vissza, mert ők már laktak ott korábban, kertészként.

Voltak állandó vendégek is, így egyetlen testvérhúgának (akivel én soha nem találkoztam) a fia, Misi. Ida nénit Varga János, zsidó filozófus vette feleségül, és amikor ő meghalt, Móricz Zsigmond havi apanázsban részesítette az özvegyét és az árváit. Misit én nagyon megszerettem, mindig motoron cipelt ide-oda, ráültetett a benzintankra, szereltünk együtt, mutogatta a motor alkatrészeit. Misi az egyik ember volt az életemben, aki a gépészmérnöki szakma felé irányított. Már csak a zsidó Varga János családjának segítése miatt sem tudom azt elfogadni, hogy Móricz Zsigmondot az 1919-es naplójegyzetei alapján antiszemitának nevezzük: azt írja le akkor a naplójában, hogy a Leányfalu–Budapest hajóúton találkozott először a sémi rasszal, észlelte, hogy ez mennyire szokatlan, mennyire más, nem olyan, mint a magyar, hogy ezek az emberek mennyire vitálisak, élénkebb fantáziájuk van, sokkal tehetségesebbek számos dologban. Lényegében véve azt írta le, az, hogy nálunk olyan sok minden nem jó, annak is köszönhető, hogy nem vagyunk életrevalóak.

– A családhoz ragaszkodás átszőtte az irodalmi működését is, hiszen minden gyerekét be akarta vonni az irodalom világába, mintha az írói munka is olyan lenne, mint egy családi parasztgazdaság működtetése. Csibét is a kiadói munkára tanította, ugye?

– Őt maga mellé is vette a Kelet Népe szerkesztőségébe, volt egy névjegykártyája is, rajta Litkei-Móricz Erzsike, a Kelet Népe titkára, vagy valami ilyesmi.

– Az írói tevékenység és család ennyire erőteljes összekapcsolása azért ritka volt akkoriban is.

– Egységnek látta ebből a szempontból is a családot. Virág írt, Gyöngyi könyvkötőnek tanult, sőt, az öccse, Miklós bácsi is sokat publikált a Nyugatban, és valamilyen nyomdászszakmát tanult ki.

– És Imre bácsi hogy szólította Móricz Zsigmondot?

– Nagyapának. Valahogy ez maradt meg bennem, biztosan a kora miatt is – nem mondta soha, hogy ne szólítsam így. Sőt, anyám se, senki. Egyszer, valahol, írta is, valamelyik életkép-jelenetében, hogy este beszólt Imike, az unokám a szobába, hogy jóccakát, nagyapa.

– Azzal, hogy odavette a leányfalui házba, a neveléséből is részt kívánt vállalni: Imre bácsi mindig is református volt, vagy ez Móricz hatására történt?

– Ezt a kérdést még nem tette fel senki nekem… Csibe engem a Rókus kórházban szült meg. Születésem után az a nővér, aki a szülésnél közreműködött, rögtön azt kérte, hogy adjon engem neki a Csibe. Nem volt hajlandó. Amikor már egy kicsit „észhez tértem”, megkérte ezt a nővérkét, hogy vigyen el a Rókus kápolnába, és kereszteltessen meg. Engem ott katolikus vallásúnak kereszteltek, és ebben is nőttem fel addig, amíg Móricz Zsigmond oltalma alá nem kerültem. Mindkettőnket örökbefogadott anyámmal, de azt hiszem, hogy már ezelőtt megkereste az ő kedves jó ismerősét, Katona Sándort, a leányfalui kis katolikus kápolna papját, aki irodalmárkodott is, szép, túlnyomórészt vallásos témájú verseket írt. A kérése az volt, segítsen neki, hogyan lehet a katolikus vallásról a reformátusra áttérni. Katona Sándor, a katolikus plébános, el is intézte.

1979-ben Móricz Zsigmond születésének századik évfordulójára emlékeztünk. Azt hiszem, a városok közül Móricz Debrecent szerette a legjobban. A Sárospatakon őt ért negatív impressziók annyira megrázták, hogy a Légy jó mindhalálig székhelyéül nem Sárospatakot, ahol ez a valóságban megtörtént, hanem szeretett iskoláját, a debreceni református kollégiumot választotta. A százéves Móriczra emlékező ünnepségsorozaton Debrecenben én is ott voltam, meghívtak, nagyon szép konferencia volt, több díszebéd. Kiállítás a debreceni református kollégium könyvtárában. Abban az időben a könyvtárigazgató D. dr. Csohány János volt, aki nekem osztálytársam volt, amikor Debrecenben tanultam. János belémkarolt, és azt mondja, hadd mutassak neked valamit. Felvitt a kollégiumi könyvtárba, és egy díszes vitrinben mi volt gyönyörűen kiállítva? Csibe református hitre történő keresztelésének dokumentuma. Az enyém nem volt ott. Amikor visszakerültem Leányfaluról Zagyvarékasra, akkor már a református hitben nevelkedő ifjúcska voltam, hiszen Móricz Zsigmond engem minden vasárnap, hacsak tehette, és otthon volt, komppal vitt át a pócsmegyeri református templomba, mellette ültem az istentiszteleteken, és ott énekeltem volna, ha tudtam volna, az énekeket. De azt hallottam, hogy ő énekli, aztán a 42. zsoltárt, a Mint a szép híves patakra kezdetűt, amelyik szerintem a zsoltárok között talán a legszebb, tőle tanultam meg.

Elég az hozzá, hogy Zagyvarékas olyan falu, mint Hodász, csak fordítva. Egyszer Czine Miska, egykori kedves jó barátom elvitt engem abba a faluba, ahol az édesapja, azt hiszem, juhász volt, és a testvéreivel együtt élt, és őt, a legfiatalabbat a testvérei felkarolták és taníttatták. Az én kocsimmal mentünk, és mondja, hogy ezen az úton menjünk, mert erre rövidebb lesz. Ócska földútra terelt rá, ráadásul tele volt trágyával. Azt mondja erre Miska, látod, Imrém, milyen tiszta falu ez! Hogy gondolod ezt, Misikém, drága, hát nézz szét? Nem úgy értem: tiszta református. Nincs ebben egy katolikus sem. Zagyvarékas fordított hely: tiszta katolikus falu, talán egy-két család lehet református. A helybéli kovácsmester református volt, őhozzá jártam hitoktatásra. Hanem amikor az osztálytársaimnak eljött az idő, hogy elsőáldozók lesznek, akkor elkezdett mocorogni bennem, hogy ők most kapnak imakönyvet, szép szalaggal. Részt is vettem az ő vallásóráikon, mit tudtam volna tenni, másmilyen vallásóra nem volt. Egyszer csak azt mondja nekem Kis mama, hogy, Imike, nem akarsz gyónni-áldozni? Nem baj az, mondta ő is, a tisztelendő úr is: nem akarták, hogy a sorból kilógjak. Eljött a nevezetes nap, gyónás, áldozás, nagyon szép volt minden, megkaptam én is az imakönyvet, átkötve szalaggal, boldogan mentem haza. Ez áldozócsütörtökön volt, jött a hétvége, megjelent anyám, kérdezte, mi van velem, és boldogan elújságoltam, hogy mi történt. Majdnem megverte Kis mamát. Hogyha ezt Móricz Zsigmond megtudta volna, hogy az ő örökbefogadott fiát meggyóntatták, megáldoztatták! Pedig ő is pápista volt egészen addig, míg a református hitre nem tért… De olyan fegyelmezetten ragaszkodott a református hithez, mert ez Móricz Zsigmond akarata.

Aztán, mikor Debrecenbe kerültem, a kollégiumba, legalább két év eltelt, amíg a hátrányomat le tudtam ezen a téren is dolgozni. Mire konfirmációra kerültem, 15 éves koromra, behoztam a lemaradásomat.

– Leányfalu biztosan idilli hely volt egy kisgyereknek – de egy idő után, feltételezem, megjelentek a Móricz-lányok is Leányfalun.

– Kicsi gyerek voltam, tébláboltam ott a házban, ők pedig tudomásul vették, hogy ez a Csibe gyereke.

– Már az első sokkon túl voltak, mire Imre bácsi odakerült, Csibe jelenlétéhez addigra hozzá kellett szokniuk.

– Tény, hogy amikor meghalt Móricz Zsigmond, azután még pár napot ott voltunk Leányfalun, és egyszer meg akart mosdatni Virág, de én valahogy úgy éreztem, hogy ezt magamnak kell elvégeznem. Megmosdottam, amennyire tudtam, aztán anyám később zokon vette, hogy maszatos maradtam, Virág nem segített. De nem volt ellentét közöttünk. Egyvalami nagyon fájdalmasan érintett: a Bundásnak (korcs puli volt), kölykei születtek, volt köztük egy gyönyörű szép kicsi, fekete kutyus. Ezt Jani bácsi, a kertész, meghagyta nekem, mert annyira szerettem vele játszani. Már kezdett öt vagy hathetessé válni, amikor már nagyon tud szaladni egy kiskutya és nagyon jókat lehet vele játszani, és akkor hirtelen eltűnt. Akárhogy kerestem, nem találtam sehol. Ez már Móricz Zsigmond halála után volt. Akkor döbbentem rá, hogy mindennek vége van.

– Amikor Móricz Zsigmond meghalt, egyértelmű volt, hogy Csibének mennie kell, és Imre bácsinak ismét új élet kezdődik?

– Anyám jött, hogy mennünk kell, és elvitt, az Iskola utca 12-be. És akkor Asztalos István és Örvös Lajos, ketten vittek vissza Zagyvarékasra. Lali bácsi a nyakába vett a három kilométeres útra, az állomástól a faluig. Így kerültem vissza.

– Arra emlékszik Imre bácsi, hogy Csibét Móricz halála mennyire viselte meg? Váratlanul érte? Csibe nemcsak elvesztett valakit, akit szeretett, de az élete úgy egészében változott meg ezzel.

– Nehéz nekem erre válaszolnom: bevitték a kórházba mentővel, anyám is ment a mentőben és Virág is. Ők ketten végig ott voltak vele, a haláltusáját is végigszenvedték. És ahogy Virág leírja az Apám regényében az eseményt, abból kiderül, hogy ez nagyon szíven ütötte mindkettőjüket, Virágot is, Csibét is.

– Móricz Virág könyvéből nem derül ki, hogy Csibe is ott volt... Az sincs benne, hogy ne lett volna ott, mégis olyan, mintha Virág egyedül lett volna.

– Nekem anyám így mesélte, hogy borzalmas volt végigszenvedni Móricz haláltusáját.

– Így is lehetett...

– Tudja, olyan nagy távolság volt kettejük között, sok mindenben, többek között műveltségben is. Virág külföldön diplomázott, művészettörténész volt, nagyon sok mindent tudott. Anyám ösztönlény volt, éppen ezért azonnal megérezte, hogy nekünk innen menni kell. El is ment egy ügyvédi irodába, hogy mégis valami védelmet kérjen, keressen, kapjon magának, így került aztán kapcsolatba az én későbbi nevelőapámmal, akinek az édesapja nyugalmazott törvényszéki bíró volt, nyugalomba vonulása után ügyvédi irodát nyitott.

– Gyerekként az ember még a nehezen elfogadhatót is természetesnek tudja venni, de kamaszkorban, amikor az embernek egyébként is baja van a világgal, ez már nem ilyen egyszerű: Imre bácsi könnyen el tudta rendezni magában, hogy Csibe és Móricz között milyen kapcsolat is volt, és az édesanyja vajon a gyereke vagy a szerelme volt-e „nagyapának”?

– Ez nagyon nehéz volt, és az emberek, akár gyerekként, akár felnőttként, kegyetlenek is tudnak neki. Áskálódás, megjegyzések – hosszú időn át menekülés volt az életem. Igyekeztem magam szinte kizárni a filológia tárgyköréből, jóllehet tanáraim egynémelyike, különösen azok, akik irodalmat tanítottak, kiváló ember volt. Az iskolai ünnepségeken nagyon sokat szavaltam, sok szépet tanultam a magyar irodalomról. Azért is jó volt ez, mert ebbe el is tudtam bújni. Amikor személyesen megismertem Sinka Pista bácsit, nagy öröm volt számomra, hogy a Harminchárom vadalmafából, a kötetéből, már ismertem verseket. Az Anyám balladát táncolt például iskolai ünnepélyen mondtam el. A legédesebb és ma is nagyon-nagyon szép emlék számomra, hogy József Attilát Csibe, anyám szerettette meg velem. Van egy pösze kismalacom / Fővárosi grófkisasszony / Az ha fordul, s egyet túr / A kőkastély felfordul. Még ma is a fülembe cseng, ahogy ezt mondja.

– József Attila lelki rokonságot és sorsközösséget is érzett Csibével, akiről Móricz Zsigmond beszélt neki.

– Így van. József Attila Móricznak mondta a Hadik kávéház teraszán, hogy Én is Csibe vagyok.

1957. október 23-a félelmetes volt az akkori hivatalosság számára – a Műegyetemen különösképpen. Eljött az 1957-es őszi szemeszter, töprengtek, mit lehetne csinálni, hogy ne legyen újra bálhé: szavalóversenyt rendeztek. Elkezdték agitálni a népet, hogy tessék jelentkezni. Behivatott az egyik, általam nagyon szeretett professzorom, hogy hallja, szeretem a verseket, induljak már el a versenyen, legyen valaki a gépészmérnökök közül is. Már akkor is egészen különös volt a kapcsolatom anyámmal – és a Kései siratót választottam. Valamilyen oknál fogva Latinovits Zoli, aki akkor még a Műegyetemhez valamilyen módon kötődött, de már diplomás építészmérnök volt, tagja volt a bírálóbizottságnak. Nem tudom, hányan indultak, de egész nap tartott a verseny. Én is elmondtam a Kései siratót – Zoli annyira fellelkesült, hogy megtapsolta, engem hirdettek ki győztesnek, Ady Endre Összes versei volt a fődíj.

Sokat profitáltam az irodalom szeretetéből, de nem mertem ezzel a névvel, ezzel a belső atmoszférával erre a pályára lépni, féltem, hogy nagyon hamar pszichikailag összeroppanok.

– Nem könnyű senkinek sem az anyját jellemezni, mégis: mit mondana Imre bácsi, milyen ember volt Csibe? Nagyon különös sorsot élt végig az árvácska-léttől a Móricz Zsigmonddal való találkozásig, majd a háború alatt a zsidómentésig: sokat változott ő élete során?

– Nagyon. Én abból a korból emlékszem rá, amikor boldog volt. Úgy ismertem meg, mint egy boldog embert, aki Móricz Zsigmond társa volt. Aki járt hozzám, cirógatott, babusgatott, aki mellett én vasárnapi királyfi lehettem. És ahogy haladtunk előre a sorsban, egyre inkább elromlottak a dolgai. Nagy intenzitással fogott bele a Móricz Zsigmond Könyvkiadóba. Sérelem is érte, Virág nem akarta engedni, hogy ezzel a névvel működjön a kiadó – aztán mégis megcsinálta. Nagyon nagy energiát fektetett abba, hogy ez nyereséges vállalkozás legyen. A jobbkeze, a férje belekeveredett az ellenállási tevékenységekbe, így sodródott ebbe bele anyám. Nevelőapám a Mokan komitének volt a tagja, az erősen kommunista színezetű szervezet volt, Miskolc székhellyel, onnan szervezték az egész országban az ellenállási tevékenységet, többek közt zsidó emberek kihozatalát a gettóból, próbálták ellátni pénzzel is őket. Anyai nagyanyám keresztlevelével hozták ki Vezér Erzsébet irodalomtörténész édesanyját, aki így Litkei Margit lett. Lebukás veszélye fenyegette őket, és menekülniük kellett. Nem mertek hazamenni, mert megfigyelték a lakásukat, kapualjakba húzódtak 1944. decemberében. Szegény anyám átfagyott, sokízületi gyulladást kapott, a penicillin mentette meg.

– Egy idő után azok a megpróbáltatások is előjöhettek, amiket gyermekkorától hurcolt magában.

– Ez így igaz, azonban: az én apósom 85 éves koráig élt. 37 kilósan jött haza az orosz hadifogságból, és nekem mindig azt mondta, hogy ez mentette meg, ezért volt ilyen hosszú életű.

Bartók János, a nagy zeneszerző unokaöccse, aki egyébként a Kelet Népe zenei rovatát vezette, sógora lett anyámnak, nevelőapám testvérhúgát elvette feleségül. 1940-ben Bartók Béla búcsúhangversenyét nevelőapám szervezte. Így ismerkedett össze Bartók János és dr. Keresztes Károly András. Amikor anyám meghalt, akkor egy részvétnyilvánító levelet kaptam Bartók János bácsitól, akit én személyesen is ismertem, rengeteget püföltem a zongoráját (nem tudtam zongorázni, ma sem tudok): azt írja nekem ebben a levélben, hogy megrendített anyád halála, hiszen olyan erős fizikuma volt. Való igaz, hogy amit ő kibírt, más ember már rég belepusztult volna. Körülbelül 15-ször operálták. Ezeket a betegségeket túlnyomóan gyerekkorban szedte össze, illetve az ostrom alatt. Öthónapos terhes volt, amikor elvetélt a bujkálás ideje alatt. Kishúgom született volna. Így maradtam egyedül.

– És Csibe öregkorára megbékélt a sorsával? Vagy elkomorult inkább?

– Nagyon nehéz ezt megfogalmazni. Nevelőapám halála meg az államosítás elvitte a könyvesboltot. Belekényszerült egy hármas társbérletbe, hogy lábra tudjon állni. Annak a bérlakásnak, amit nevelőapám a Ganz Gépgyártól kapott, eladta a bérleti jogát, egy hármas társbérletben vett bérleti jogot, és trafikos lett. Szorgalmasan és vasakarattal csinálta ezt, hogy megéljen és eltartson engem. Debrecenben éltem és tanultam, ő pedig fizette utánam a fizetnivalókat. Aztán ezt a trafikot is államosították, és berakták őt eladónak egy pavilonba. Ez télen szinte fűtetlen volt, sokat fázott ő ott, egészségileg kezdett tönkremenni. Pszichikailag is megviselte mindez. Sokat sírdogált, mesélt nekem a gyerekkoráról. Akkor én már egyetemi hallgató voltam, engem is sokkolt, amit akkor megtudtam a múltjáról. Amikor megnősültem, a gyártól, ahol dolgozni kezdtem, kaptam egy lakást. Mi is fizettünk valamit, de nagy segítség volt ez – neki viszont nagyon rosszulesett, hogy megnősültem és elköltöztem a saját lakásomba a feleségemmel. Igyekeztem a kapcsolatot mindig ápolni, tartani vele, mégis éreztem azt, hogy szellemileg is kezd, szegény, leépülni. Akkor öngyilkos lett. Kihoztuk ebből a traumából, és, istennek hála, hogy megszületett a kislányom. Mert akkor elkezdett Csibe nagymamává válni. És amikor a második kislányom is megszületett, már ő fizikailag nagyon rosszul volt. Két lakást nem tudtunk fenntartani – és akkor sikerült egy nagyobb lakásra szert tenni egy hatos cserével. Ez volt a legnagyobb szervezési attrakcióm.

– Akik nem éltek a szocializmusban, el sem tudják képzelni, mi az a hatos csere – bevallom, még én is alig...

– Két lakás volt, bekapcsoltunk egy hármas társbérletet is, aki háromfelé mentek aztán, hat lakás mozgott, így lett hatos csere. Anyám velünk élt a haláláig. 1967-ben költöztünk össze, 71-ben halt meg. A kicsiket nagyon szerette, de akkorra már egészségileg nagyon rosszul volt, ráadásul egy orvosi műhiba következtében általános szepszist kapott a szervezete, és ez aztán elvitte.

– Azt mondta Imre bácsi, hogy a középiskolában kicsit menekült a tágan értett Móricz-örökségtől: utána egyértelmű volt, hogy nem menekül tovább, sőt, ápolni fogja Móricz emlékét?

– Nem, ez nagyon hosszú út volt. Amikor énbennem tudatosodott az, hogy tulajdonképpen a modelljét az ágyasává tette (elnézést a durva kifejezésért), közben persze, mindent megtett azért, hogy ezt honorálja, ez nekem lelki összeomlást okozott. Nekem Móricz Zsigmond, a tanulmányaim következtében, az ország legnagyobb írója volt.

– Hiszen Imre bácsinak már tanulni is kellett róla.

– Hogyne! És akkor ez a trauma ért. Ráadásul arra is rá kellett jönnöm, hogy én ennek a szerelemnek vagyok a gyümölcse. És ezt hogy dolgoztam volna föl? Hiszen az egészhez semmi közöm. A gyermek arról nem tehet, hogy megfogant és megszületik.

– A szocializmus Móricz-képének azért ez a történet nem is volt a része.

– Virág nagyon ügyelt rá, hogy énrólam a lehető legkevesebb szó essék. Nem is írja egyik könyvében sem, hogy engem Móricz Zsigmond örökbefogadott. Én megértem őt: elmehettem volna bölcsészkarra, elkezdhettem volna vájkálni az irodalmi írott hagyatékban, és elkezdhettem volna követelni a testvér jogán, hogy én is hozzáférhessek. Kétoldalú dolog ez, és őszintén mondom, ma is becsülettel és tisztelettel emlékszem Virágra, azért, mert összefogta a családot. Úgy-ahogy. Kisanyát, Simonyi Máriát is ugyanúgy menedzselte, mint anyámat. Részesítette a hagyatékból őket. Amikor egyedül maradtam, elmentem a Petőfi Irodalmi Múzeumba, Botka Ferihez, akkor még szegény Tasi Jóska is élt, és akkor jött létre az Árvácska-Móricz Zsigmond Alapítvány, és oda folytak be az én jogdíjaim: az alapítvány nehéz sorsú, árvaházi gyerekek taníttatását támogatta.

– Mikor ébredt föl Imre bácsi abból a sokkból, amit a Móricz és Csibe közti kapcsolat megértése okozott?

– Móricz emlékét tulajdonképpen mindig is ápoltam. Volt úgy, hogy öt évig nem mentem ki a temetőbe hozzá, de amikor kimentem, imádkoztam a sírjánál.

– De a vele kapcsolatos gyerekkori emlékei végig szépek maradtak.

– Igen, és így voltam Virággal is. Volt tíz év az életünkben, amikor nem is tudtunk egymásról. Ő sem jelentkezett, én sem. Ő megharagudott rám: 1979-ben adtak át a Petőfi Múzeumnak (állítólag) mindent. Egy bizonyos összeget kialkudtak a magyar államtól, mert az állam fizetett érte, nem a múzeum. A rádió bemondta, hallottam, így elmentem, mert tudtam, nekem is járna abból a pénzből…

– Imre bácsi az örökbefogadás révén jogilag mindenképp a testvérüknek számított.

– Persze, de azért még így is én kaptam a legkisebb összeget. Belementem ebbe – más világ volt akkor. Virág férje, Kolos Richárd, miniszterhelyettes volt. Elmentem tanácsot kérni egy okos zsidó ügyvédhez, ő javasolta nekem, hogy ne kifogásoljak semmit, ne akarjak magamnak bajt. Három gyerekem volt már akkor, tanulmányútra készültem éppen az NSZK-ba. Így se engedték ki a feleségemet utánam.

– Annak idején azért Végh Antal, szerintem nem túl okos módon, elkezdte bolygatni ezt a kérdést, hogy Móricz Imre vérszerinti fia-e Móricz Zsigmondnak. Nem is értem, hogyan nem érzékelte: dicsekedni semmiképp sem tudott volna ezzel a történettel Móricz Imre. Volt ekörül egy kisebb sajtópolémia is: akkor, ha jól emlékszem, Imre bácsi hárította a választ.

– Az Élet és Irodalomban írtam Végh Antal cikksorozatára egy választ, talán 1986-ban. Hárítottam, és azt írtam, hogy a gyermek azé, aki felneveli. Engem Móricz Zsigmond nevelt fel, ő fogta a kezem, ő fogja ma is, a halála után is. Áldassék a neve mindörökre. Ma is csak azt tudom mondani. Ez a kérdés számomra nem kérdés. Sem akkor, ha ezt Hamar Péter feszegeti, sem akkor, ha Végh Anti, sem akkor, ha valaki más. Mindig mindenben úgy éreztem, hogy Móricz Zsigmond gyereke vagyok, ő fogta a kezem a pályaválasztáskor, ösztöndíjkérelemnél, külföldi munkavállalásnál. Ez csak azoknak kérdés, akik ebből kérdést csinálnak.

– Úgy is, mint Móricz fia, úgy is, mint olvasója, tisztelője: mindig úgy érezte, hogy jól bánunk Móricz emlékével?

– Nem vagyok filológus, ezért nehezen tudok erre válaszolni. Volt egy korszaka Móricz Zsigmondnak, amikor szinte a vízcsapból is ő folyt. Ezt nem tudtam elfogadni, ez engem sértett mint magánembert. Miért kell parasztideált csinálni egy félig református lelkész, félig mesterember családjából származó íróból.

– Aki ráadásul élete nagyobb részét Budapesten élte le.

– Igen, és ezzel a parasztideál-képpel nem is tudtam megbarátkozni. Hála istennek nem kérdezett engem erről akkoriban senki. Irodalomtörténészeink előtt le a kalappal, mert erre azért rájöttek, hogy ő ennél sokkal több. Igaz, hogy művei nagy részének témája az akkori parasztság – vagy az akkori magyarság. Ő tulajdonképpen azért foglalkozott a parasztemberrel, mert neki volt a legnyomorúságosabb sorsa. Így gondolom ezt legalábbis laikusként. De foglalkozott ő a dzsentrikkel is, a mágnásokkal, a történelmi nagyságokkal is. Nem értem, miért nem jutott eszébe eddig egyetlen nagy filmrendezőnknek sem, hogy az Erdély-trilógiából csináljon történelmi filmet! Talán már megérett a helyzet erre, és nem bőszítenénk fel ezzel a délkeleti szomszédunkat. Különösen, ha ez magyar–román közös film lehetne, mindkét népnek sokat jelentene. Vagy ott van a Dózsa: trilógiát akart belőle írni. Még a töredékekből is egy gyönyörű történelmi film forgatókönyvét lehetne összehozni belőle. De állítólag a tervezett Dózsa-regény nyersanyaga is szőrén-szálán eltűnt.

– De aztán volt nagy csönd is Móricz körül.

– Ez így szokott lenni mindenben: ha nagy a hullám, akkor az apály is jön. Ez szinte törvényszerű volt azután, hogy a vízcsapból is ő folyt. Ha a könyvesboltokba bementünk, szinte utánahajigálták az embernek Móricz kékfedelű köteteit. De azért nemcsak Móricz a magyar irodalom!

– Egy sehova sem köthető kérdés, amit viszont csak fültanúnak lehet feltenni: igaz, hogy Móricz Zsigmondnak alkatához képest nagyon magas volt a hangja?

– Nem így emlékszem rá. Éppen mostanában, a költészet napján hallgattam a rádiót, kertészkedés közben: egyszer csak hallom, hogy Móricz nyilatkozik a magyar írók akkori gazdasági helyzetéről, abból az alkalomból, hogy az IGE, az Írók Gazdasági Egyesülete elnöke lett. Kötelességének érezte, hogy szóljon az írók gazdasági helyzetéről, arról, milyen kirívó különbségek vannak az írói honoráriumok között. Ezt a néhány mondatát, két-három percben, leadták: az én hangfekvésemnél magasabb volt az a hang, amit hallottam, de egyáltalán nem tartottam gyerekesnek és nem éreztem, hogy ez furcsa lenne. Az én hangom is magasabb volt régen: ma már az istentiszteleteken egy oktávval lejjebb éneklem a zsoltárokat.

– Simonyi Máriát ismerte Imre bácsi?

– Kisanyát? Hogyne. Még egyszer szeretném hangsúlyozni: Virág nagyon szigorú volt. Mindenkivel. De egyben nagyon gondoskodó is. Fegyelmezett volt – és én ezt nagyon pozitívan értékelem ma is. Anyám nagyon sokat köszönhetett neki, mert amiről úgy gondolta Virág, hogy neki jár, azt megkapta. Az, hogy miről gondolta azt, hogy jár neki, ahhoz már nem tudok hozzászólni.

– És milyen volt Simonyi, amikor Imre bácsi megismerte?

– Vékony hölgy volt. Bevallom férfiasan, amikor őt megismertem, nekem már nem volt szép hölgy. Korosodó, ráncos volt, talán azért is, mert sokat diétázhatott. Akkoriban anyám sokkal szebb volt nála. Engem mindig bosszant, hogy a kiállításokon a Kelet Népe egyik fotóját rakják ki Csibe-képként, amikor éppen Móricz Zsigmond mellett áll, és egy fintort csinál.

– Pedig gyönyörű képek is készültek róla.

– Nálam van legalább tíz olyan kép, amelyik jobb kép annál a közismertnél, de isten őrizz, hogy Csibét csinosnak találja valaki…

– A Móricz-naplóban elolvasható egyébként, amint leírja, még Csibe betoppanása előtt, hogy Mária nem szépen öregszik.

– Látja, pedig nem beszéltem össze apámmal… Kisanya nagyon szerény volt, bár azt nem mondhatom, hogy kedves meg bájos. Néha megjelent Leányfalun, kijött levegőzni, szellőzni – azt sem tudtam, hogy ő kicsoda. Isten bizony. Később, évtizedek múlva tudtam meg, hogy ő a második feleség.

– Jogilag mindvégig feleség volt.

– Igen, nem váltak el hivatalosan. Százezer pengőt kért, ezt Móricz egy összegben nem tudta kifizetni. Legalábbis anyám nekem ezt mondta. Hogy mi az igazság, persze, nem tudom. Apanázst fizetett Kisanyának, nem is keveset.

– És miért kapta Erzsike a Csibe nevet? Olvastam, hogy egy idő után nem használta ezt a Móricztól kapott nevét.

– Nem használta. Sőt, amikor már nagybeteg volt, talán 1970-ben, Esztergályos Cecília főszereplésével bemutatták a Csibe című színdarabot, talán a Thália Színházban. Kazimir Károly rendezte. Néztük otthon a televízió-közvetítést, volt egy bevezető, és a képernyőről köszöntötték a betegen otthon fekvő Csibét, és jobbulást kívántak neki. És akkor anyám tiltakozott, hogy nem is ő Csibe.