Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. június–augusztus - Móricz / Túl sok haza, túl kevés otthon

Túl sok haza, túl kevés otthon

Balla Zsófia: A nyár barlangja. Kalligram, Pozsony, 2009

Balla Zsófia költői életműve kezdettől fogva izgalmas, figyelemre méltó, költői invencióban gazdag, figyelemmel, gonddal és tehetséggel megmunkált költeményekből épül. Mégis azt látjuk, hogy ebben az életműben a költőiségnek, a nyelv kezelésének, de még a gondolati tendenciáknak is gyakori és mélyreható változásaival, alig követhető irányváltásokkal találkozunk.

1968-as Forrás-kötetében, A dolgok emlékezetében és az ezt követő, 1971-es Apokrif énekben egyfajta szertelenül intenzív beszédmód érvényesült, amiben olyan távol eső hatások keveredtek, mint az olasz hermetisták rendkívüli koncentráltsága (egy ilyen vers egészében: „Mézzé cseppentelek // halhatatlanná öllek // fellobogózlak / szerelmem foszlányaival” [Dicsben]), a groteszk, abszurd, nonszensz költészet perszonifikáló iróniája (Ecset, Retek, Boszorkányszombat) és valami olyan naiv tragikum, ami kezdettől fogva csak a sajátja volt. Egy versszak példaként: „Amikor hazajöttél, / s felhallatszott a lépted lentről, / csak hogy hamarabb veled legyek, / leugrottam az emeletről” (Amikor hazajöttél). Ez a mélységeket sohasem nélkülöző, mégis ironikus, játékos hang legalább fél évszázada minden erdélyi költőgeneráció pályakezdését jellemzi. Érdekes megfigyelni, ahogy ez a frissesség, játékosság és humor szinte mindig néhány év alatt elkomorul, deprimált, szorongó, sokszor kétségbeesett panasszá válik, és ezzel együtt gyakran megfakul, nyelvteremtő ereje elvész, és a legtöbb költő lassan el is hallgat. Balla Zsófiánál is érvényesül ez az elkomorulás, de ez a folyamat nála mentes mindenfajta beszűküléstől. Az érzékenység és mindig feszülten figyelő intellektus fölé emelkedik a kedély ingadozásainak. Nem léphetünk túl ezen a korszakon anélkül, hogy megemlékeznénk az 1970-es évek egyik legfontosabb magyar verséről. Ahogyan élek a címe, és mindössze néhány sor:

Újra, csak újra megtérek,
nem akarok más lenni,
(félek)
mint ami lenni szeretnék.

Ahogyan élek, az a hazám.

Ez a gondolat, ami a nemzethez tartozás fogalmát gyakorlati szinten emeli az egyéni erkölcsiség centrumába, tökéletesen alkalmas arra, hogy haza és állam, primer és szekunder identitás kérdését elválassza egymástól, és megteremtse a nacionalizmusok utáni nemzet, vagy akár hazafiság alapvető kategóriáját. Ez persze messze túlmutat a költészet problémáin, de valószínűleg sohasem volt fontosabb, mint éppen ma.

Visszatérve a költészeti kérdésekhez, a következő másfél évtizedet reprezentáló három kötet, a Vízláng (1975), a Második személy (1980) és a Kolozsvári táncok (1983), ahogy már említettem, egyfajta elkomorulást mutat, de ez csak a versek beszélőjének általános hangulatát reprezentálja. Balla költészete nem szűkül be, nem szürkül el, még csak azt sem mondanám, hogy befelé fordul, sőt helyenként a keserű humor grimaszai is megvillannak. A Vízlángban található Tánc című vers, ami azt írja le, ahogy az utcán két szembetalálkozó járókelő próbál kitérni egymás elől, de ez nem sikerül, mert mindig ugyanarra lépnek, az örkényi groteszk szép példája lenne; de Balla itt is csavar egyet, és így zárja a verset: „Lenéz egy angyal. / Az egyik zsinórt / ijedten felcsavarja”. Nagyon jellemző ez erre a versvilágra: a csetlő-botló angyalok örökös jelenléte egyszerre tűnik naivnak és félelmetesnek.

A túlvilág, a transzcendencia súlyosan és fenyegetően jelenik meg a korszak legnagyobb lélegzetű munkájában, a sok száz soros PaterNosterben is. Ez a nagyszabású poéma leginkább Szilágyi Domokos 1960-as évekbeli hosszú verseit juttatta az eszembe, de nagyon erős személyességgel és női érzékenységgel megírva. Ennek környezetében (talán túlzás így mondanom, inkább csak metaforikusan értem) himnikus hangú, bibliai utalásokra épülő versekből többet is találunk. Ugyanakkor a táncszerű, címükben is zenei utalásokat tartalmazó versek megint egészen másfélék. Nem nevezném őket derűsebbeknek, hangvételük komor, nem ritkán apokaliptikus, mégis újra megvillan bennük az a szertelenség, ami a korai versek jellemzője volt.

1983 után hosszabb kihagyás következik. Ennek nyilván politikai, életrajzi okai vannak, hiszen ez az időszak Romániában a diktatúra legsötétebb időszaka, amit az egyre súlyosabb szegénység tett még elviselhetetlenebbé. Ma is emlékszem arra a döbbenetre, amikor akkoriban beléptem egy élelmiszerboltba valahol Szalárdon vagy Biharon, és a polcok színültig meg voltak rakva befőttes üvegekkel, melyekben semmi más nem volt, csak mustár és darált csalán. Már-már a pop art, Andy Warhol őrültségei jutottak az eszembe, de számukra ez volt a valóság. Ennek a periódusnak a termését a költőnő csak a rendszerváltás után adhatta ki, ez nyilvánvaló. Az 1991-es A páncél nyomai nyolc év termését adja közre, tehát nem várhatunk tőle egységes hangvételt. De ennyire éles, keményen politizáló hangot ritkán hallottunk tőle. Az ugyanekkor Budapesten hosszú totojázás (kb. hat év) után megjelent válogatáskötet fura módon másféle képet mutatott az életműből. Érződik a törekvés arra, hogy gondolatilag karcos anyag álljon össze, de, ami soha nem jutott volna eszembe, ez a könyv Ballát erős népköltészeti kötődéseivel jelenítette meg. Persze, ott voltak ezek a versek a régi könyvekben, de a dalszerű formák, természeti képek valójában sokkal szórványosabbak. Nem tudom, hogy Balla kereste-e ezt az arcát önmagában, vagy az idő tájt éppen ez a költő szeretett lenni, de engem roppantul meglepett akkor is, és most is, ahogy visszatekintek erre az időszakra.

A páncél nyomaiban két verset tartok emblematikusnak, és ez a két vers megint nagyon-nagyon más. Az Utazások a kisebbségi sorsot ikonikusan megjelenítő tabló. Ilyen, keserűen szarkasztikus sorokkal: „Átmegyünk illusztrációba, / állunk a Főtéri szobor előtt, / mutatjuk, milyen nagy, milyen / kicsik vagyunk […] Lakosságot adunk. Honos / írót, értelmiségit, / nyájas vendéglátó embert, / erdélyi ismerőst, barátot”. Aki ezt írja, már rég túl van azon, hogy ne reméljen semmit. Túl vagyunk az apokalipszisen, mindennek vége, elvégeztetett, és nem változott semmi. A világ vége után is ugyanaz folytatódik. Még a pokolba sincs kiút. Csak azt kell megszokni, hogy minden nap kicsit kevesebb lesz a levegő. És ezt minden nap, újra és újra meg lehet szokni. Rettentő üzenet.

A másik, amit kiemelek, kis nonszensz versike. Ugyanezt a végítélet-látomást ezúttal az angol bökversek köntösébe öltözteti a költő: „Itt nem lakik már senkisem / mondhatná az ki lakna itt / ki már nincs ott megmondaná / hogy hol lakik”. (Kígyóvers) Nem tudok mást mondani, csak ismétlem: mintha tucatnyi költő írta volna Balla Zsófia verseit. Hallatlanul izgalmas ez a változatosság, ugyanakkor újra és újra azt a kérdést juttatja az olvasó eszébe: mi lehet az állandóság ebben a sokféleségben? Csak maga az író kéz? Az élet? A sors? Nem tudom.

És a következő, 1993-ban, immár Magyarországon megjelent kötet, a rendszerváltás utáni időszakot reprezentáló Egy pohár fű csak még nyomatékosabban teszi fel ezt a kérdést. A gondolat- és hangulatközpontú Balla-költészetben mélyreható nyelvi fordulat történik. A tragikus nonszensz és bizarr abszurd újabb változatai állnak elénk, mint az Úszik a földben című, dalszerű darab: „Úszik a földben egy ember. / Hullámot vetnek a dombok. / Tünődnek besüppedt szájjal. / Karja forog a göröngyben” stb. De ami még meglepőbb, az az intenzív nyelvi játékok kiemelkedése dekoratív vagy hangulatfestő funkciójukból. Az Egy pohár fű verseiben a nyelvi játék egyértelműen, tehát úgy, ahogy ezt Kukorellynél vagy Parti Nagy Lajosnál látjuk, elsődleges versszervező elemmé válik.

Emlékezetes darab volt A verssor című szöveg, ami lényegében nem más, mint összetett szavak felsorolása, melyek második összetevője mindig a „sor” szó. Balla két hasábban sorolja a szavakat, melyek fölé a hím- és a nőnem jelét teszi, és olyan szavakat keres, melyek ebben az összefüggésben határozott genderpozíciót jelenítenek meg. A felsorolás persze önnön paródiájába is átcsap, de nagyon érdekes. Másfajta, inkább nyelvroncsoló logika szerint alakul a Nappali álmatlanság, ilyen részletekkel: „Élettől s bűntudattól engedelmesen, / rívó (river?) belseb (belsebúb), / folyondár erek, lilák; / térkép combon, lábszáron, / mészindák a mellkasban…” stb. Ennek az újfajta nyelvi magatartásnak a megjelenésével a versek politikai áthallásossága szinte teljesen eltűnik. Azt mondanám, hogy nemcsak itt, hanem a válogatott verseket közreadó 1995-ös Ahogyan élsz utolsó, Budatest című ciklusában is ez az intenzitásából gyorsan és sokat veszítő nyelvi játékosság és az általános létkérdések vizsgálata válik jellemzővé. És persze egy új probléma, ami immár végképp meghatározó szólam marad ebben a költészetben: a két haza vagy egy sem dilemmája. Balla 1993-ban nem bírta tovább a kisebbségi fuldoklást, és áttelepült Budapestre. Ennek talán első szintézise az Ilia Mihálynak dedikált Ottvágy, ilyen sorokkal: „A vereség friss illata. […] Vonódsz két folt, két hely között, / végigver rajtad ág, bozót, / fújtatsz hasmánt a húrokon, / esküszöl hegre-földre. […] Alámerül az akku, ólomöl, / két városom halványul és betölt. / Egészen otthon valahol. // Talpra állít a tőkesúly, az ottvágy. / De nincs bennem még annyi föld.” Ezzel párhuzamosan, ahogy mondtam, újabb és újabb játékok színesítik a Balla-költészetet, szerepversek, az emlékezetes József Attila öregkori versei antológiába írt darabok, a fiatalkori József Attila-szonettkoszorú egyik versére írt variáció, és egyebek. Felszabadulás egyfelől, másfelől azonban gyülekező újabb terhek, az élethelyzetek és a felszabadulás utáni elmagányosodás növekvő súlya egyaránt megmutatkozik az egyre ritkábban megjelenő versekben.

És ezután megint, immár minden külső ok nélkül, hosszú hallgatás következik. A téma fogyott el, vagy a hang lett idegen? Erre megint csak nem tudok, talán nem is tudhatok válaszolni.

A harmadik történet Balla Zsófia költészetének ismertségében mindenképpen fordulópont volt, ettől datálható, hogy nemcsak az erdélyi költészet ismerői, illetve a szűkebb szakma tájékozottabb művelői, hanem a szélesebb olvasóközönség is a magyar költészet legjelesebb alkotói között tartja számon; ha nem vicces ezt a kifejezést egy költőre alkalmazni, ismert alakja lett a magyar irodalmi életnek.

A harmadik történet jól, azt is mondhatnám, szerencsésen szerkesztett kötet volt. Nagyon jók a belső arányai. A mindössze néhány korábbi, az 1980-as években keletkezett vers nem politikailag igyekszik megteremteni a beszélő szituációját, mégis olyan erős vonásokkal felvázolt élethelyzeteket pillantunk meg, amelyek arra alkalmasak, hogy Balla sajátos élethelyzetét ismertessék meg az olvasóval, anélkül, hogy a határon túliság egzotikumát vagy hősi pózát kényszerítenék rá. Nagyon kevés alkotónak sikerült ezt a kettős identitást természetesként elfogadtatnia. Talán Bodor Ádám jut még eszembe. Esetleg Csiki László. A legtöbben elvesztek, eltűntek, elszürkültek. Sok súlyos veszteséget kell elkönyvelnünk, és nagy öröm, hogy Balla Zsófia nem tartozik közéjük.

A harmadik történet versei tehát egyrészt keresztmetszetét adták a Balla-költészet témáinak és poétikai újításainak, másrészt kerülték a visszatekintés modorosságait. Tehát olvastukkor ennek a költészetnek mint egésznek az aktualitását lehetett érzékelni. A költő nagy figyelmet fordított arra is, hogy a magyar irodalom törekvései közül rámutasson azokra, amelyek közel állnak hozzá, és ezek a választások (Mészöly Miklós, Tolnai Ottó, Petri György, Baka István) fontos és ténylegesen megfigyelhető szellemi rokonságokat engednek felismerni. A hangsúly az erős költőiséggel irracionálisan felépített jelenetekre vagy metaforákra esik, attitűdjében a személyesség és a szenzibilitás kapja a legnagyobb hangsúlyt, és szinte teljesen eltűnnek a megelőző időszak nyelvi játékai, illetve azok ismét csak részint díszítő elemként, részint a metaforaalkotás eszközeiként vannak jelen.

A nyelvközpontú logikára és a távolságteremtő, elszemélytelenítő mozzanatokra épült versek sora (úgy tűnik, végérvényesen) megszakad. Talán nem túlzás, ha azt mondom: ezt a (megjegyzem: nem nagyon jelentős) tendenciát a költő zsákutcának találta. Annak idején, amikor a kötetről írtam, két dolgot emeltem ki. Egyrészt, hogy Balla Zsófiánál a retorikai alakzatokhoz irodalomtörténetileg rögzült jelentésekre kell figyelnünk, mert a jelentés, közlemény, vagy nevezzük akárhogy azt a valamit, ami az olvasóban az olvasás során megképződik, ennek a standardnak az elmozdításában lesz megragadható; másrészt hogy figyelemre méltó az az aggálytalan természetesség, ahogyan B. Zs. verseinek beszélőjével, és egyáltalán a manapság a késő- vagy utómodernitásnak nevezett poétikák auktorainak alakjával azonosnak látja magát. Ennek nem mond ellent az a körülmény, hogy akad néhány szerepvers, melyekben Balla József Attilával, vagy a Villontól ismert fegyverkovácsné alakjával azonosul. Ezek a játékok a klasszikus modern költészet bevett szerepjátékai, melyek előzményeit/előképeit nemcsak Nemes Nagy Ágnesnél, de már Babits Mihálynál, sőt Adynál is megtaláljuk. Egy emblematikus képben tudnám megmutatni a klasszikus képszerkesztés és a paradoxonokból épülő logika szintézisét, amit Balla költőiségére a leginkább jellemzőnek tartok. Így zárul az Azután című vers: „...a fenyőtobozt / ki én vagyok, csak ezt szeretném / nézni, aztán; miután meghalt, / hogyan nyitja fel pikkelyét.”

Ezek tehát azok az előzmények, melyek kontextusába érkezett az új könyv, az ismét hét év után közreadott A nyár barlangja. Talán mondanom sem kell, hogy ez a kötet újabb fordulatokat, elképesztően bátor előrelépéseket és inkább a hagyományos költőszerepnek megfelelő, kevésbé innovatív darabokat hozott. Ez az oda-vissza játék nem először figyelhető meg ebben a költészetben. Az újításokhoz szüksége van valami szilárd felületre, ahonnan elrugaszkodhat. Ebben a kötetben ilyen, sokszor megírt gondolatokat újraköltő darab a Válasz egy költőnek, az hommage-versek, vagy a Villont idéző balladák, és még néhány. Szép, kultúrált, élvezhető és elgondolkodtató versek ezek, de Balla Zsófia költészetének különlegessége éppen az, hogy túllép mindenen, ami elvárható. Olyan kockázatokat vállal, amilyeneket egy vele egykorú költőnek már nem lenne muszáj. És én ezért becsülöm elsősorban. Sok helyütt ezek a sajátosságok egymás mellett állnak. A kötetnyitó Időt című vers így kezdődik: „Halomba telnek-hullnak a napok. / Búcsúzó előtt a sok elfutott ígéret, / megtömött vonatablakok”. A halomba hullnak kifejezést lírai funkció nélküli szószaporításnak látom. Kicsit lejjebb ezt a sort: „Az idő kireped, forró gesztenyehéj”, szintén semmiféle lírai súllyal nem bíró, öncélú metaforának. Leír egy reális jelenséget, de semmit sem világít meg azzal kapcsolatban, hogy az idő miben hasonlítana a gesztenyéhez. Ugyanitt ez a sor: „A telihold oldalából vasat fakaszt az álom”, nagyon erős kép. Nem tudom, hogy mit jelent, nem is érdekel. Önmagában véve hat rám, lenyűgöz, és közöl valamit az álom és a kozmosz kapcsolatáról, amit sohasem fogunk megérteni, mert a világ tudatunk elől hermetikusan elzárt régiójához tartozik.

Szép és érdekes az is, amikor olyan képet látunk, ami elcsépeltsége vagy valamiféle eltúlzottsága miatt vált ki belőlünk viszolygást, de a költő éppen erre a hatásra alapozva mond valami különöset. Mint: „Milyen szépek ők csupaszon. A fák, / ha már ellődözték a lombjukat. / Felrajzolódnak apró ízükig.” (Csupasz fák) A fák meztelensége évtizedek óta a dilettánsok egyik leginkább lestrapált közhelye. Balla azonban azzal a közléssel hökkent meg, hogy szerinte a fák ellődözték a lombjukat, így sikerült lemeztelenedniük. Ez az irracionális közlés többször előfordul, sőt a vers zárása is megerősíti: „Egy ág csupasz nyila robog a menny felé, / hogy a vak sorsot fönn szemén találja”. Zavarba ejtő asszociáció; a fánál statikusabb létezőt nehéz találni, itt mégis lő, sortüzet hány, ága az ég felé robog. Meglehetősen elvont paradoxon, hogy éppen évről évre történő megújulásával állna szemben a fa létezése a vak sorsot megtestesítő éggel, vagy általánosabb értelemben a transzcendenssel. De persze éppen a meglepetés az, ami a paradoxont élteti.

A legerősebb, és minden bizonnyal a legnagyobb érdeklődést kiváltó darabok azonban valószínűleg nem ezek, hanem az Erdély-tematikájú versek lesznek a kötet anyagából. Nem teljesen kézenfekvő dolog Balla költészetét az erdélyiség kategóriáival minősíteni. Verseiben mindig kitűntetett fontosságot kaptak azok az emberi kapcsolatok, élethelyzetek, a kiszolgáltatottság, elnyomottság érzése, amelyek a kisebbségi sors leírására alkalmasak. Mégis, ha költészetét egészében próbáljuk Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Király László és mások költészetének gondolati közegében elhelyezni, azt fogjuk találni, hogy Balla költészetének nem ez a természetes kontextusa. Sokkal erősebb szálakkal kötődik Rilkéhez, vagy kissé közelebbről Nelly Sachshoz. Vagyis azt látom, hogy Balla Zsófia művészetében ez a fajta lesújtottság elsősorban magának az emberi egzisztenciának a leírása az elnyomottság, kiszolgáltatottság élethelyzeteiben. Az erdélyiség költészetének ettől eltérő árnyalatai vannak, és azok éppennyire jellemzőek: az ország egészének megcsonkítottsága, a nemzet szétszaggatottsága, a többségi nemzeti államiság természetesnek tételezett állapotától való megfosztottság veszteségélménye az „erdélyi beszédmód” fontos eleme. Balla Zsófia számára maga a kitaszítottság, veszendőség, kiszolgáltatottság sokkal inkább a modern ember életének – ha szabad ilyen szóösszetételt alkalmazni – természetes tragikumából következik. Nem egy korábbi jó világ elvesztésének gyászélménye, hanem az ember világba vetettségéből eleve adódó idegenségnek a tragikus volta szólal meg ebben a költészetben. És ha azt mondom, hogy ebben a kötetben a másoktól megszokott értelemben szólal meg az Erdély-tematika, akkor sem arra gondolok, hogy a költői attitűdben jelent volna meg valamiféle fordulat, hanem hogy a már ismert lesújtottság egyfajta aleseteként tematizálja most Balla szülőföldjének, szülővárosának, „hazájának” az elvesztését. És ez a haza éppen az általa megfogalmazott „ahogyan élsz” értelmében veszett el, egyszerűen azáltal, hogy nem lehet többé úgy élni, hogy ebben az életminőségben megképződjék a haza absztrakciója. Elvesztek azok a kapcsolatok, érzelmi minőségek, emberi kötődések, amelyek ennek alapfeltételei voltak.

Ennek a vers közleményeiből közvetlenül le sem vezethető, csak az utalások rendszeréből kitetsző tematikának a legjelentősebb darabja a kötet címét is adó A nyár barlangja. Ez a talán 130 soros, de elsősorban nem a terjedelméből adódóan nagyszabású költemény a Balla-poémák sorába illeszkedik, gondolati és képi tere a korábbiakhoz hasonlóan tágas, de talán mind közül a legerősebb darab; megrendítő, nagy vers. Szíjasan kemény, ugyanakkor érzéki; végletesen okos, de az irracionalitásba hajlóan érzelmes; eszközhasználata gazdaságos, de helyenként mégis szinte pazarló. Alakzatai már-már a képzavar határát súrolóan (Balaskó legjobb pillanatait idézően) merészek, megvilágítóak. Olyan eredeti jelzői-főneveket, mint a „dög csalódás” vagy a „szén mese” kevés költő merne megkockáztatni. Már a vers indítása sűrű és intenzív:

Mire a nyár mélyéből előkerült,

beleakadt egy rókába a lába.

A vidék égett, senyvedt, mint a pálma.

Fűbe fúrná az arcát, forrásba, forró kőbe:

ordítás kígyóhaja csapkod

akár a korbács, hova térjen előle.

Nem akadt senki a patakot bevarrni,

hogy a vihar fenyőkkel szétkapálta.

Egymástól messze eső képi asszociációk kapcsolódnak mitológiai utalásokhoz, miközben nem tudjuk, hogy kiről van szó. Sejthetjük, hogy talán a költő alteregója járhat ezen a sejtelmes, szörnyű tájon, akiről a vers első egységei harmadik személyben szólnak, és aki talán azonos azzal a hanggal, mely a IV. résztől előbb többes, majd egyes szám első személyben szólal meg. A róka itt mintha élne, később (a IV. részben) inkább üvegszemű tetemét látjuk. De a szöveget érezhetően nem az értelem, hanem a képiség élteti.

Ha be kellene skatulyáznom a verset, valószínűleg az imagisták, azon belül nem annyira Pound, mint a korai Eliot munkáival állítanám egy sorba. Az Átokföldje III. vagy V. része kapcsolja össze ennyire erősen a rémképek vizualitását a tudatalatti alaktalan félelmeivel. Ugyanakkor az első kép engem mindjárt másfelé kormányoz, Rilke Duinói elégiái közül a nyolcadik elejéhez: „Tárt szemmel szemlélik az állatok / a Nyitottat. Csupán a mi szemünk / fordult visszára, s áll létünk szabad / kijárata körül, mint egy kelepce.” (Rónay György ford.) Balla verse mindvégig erről beszél: hogy tekintetünk valahonnan a múltból igyekszik előtörni, onnan keresi létünk realitását, de (és ebben a tekintetben a cím Platón barlangjára utal) horizontunk nem a külső tájban, hanem tekintetünkben, a látásunk tapasztalataiban van meghatározva, zárul körénk, alkotja meg pillantásunk lehetséges terét. A fentebb idézett költeménynél kevésbé fantáziadúsan azt is mondhatnám: amit látsz, ahogyan látsz, az a szülőfölded. Az emigráns szeme a nyírségi tanya környékére ismer rá az észak-amerikai akácosban. Ha a nyár mélye, a nyár barlangja afféle platóni/freudi ősüreg, az anyaméh, mely eszméletünket hordja ki, a vakító napvilágra lépve nem látunk mást, csak amit a falra vetülve látni megtanultunk, logikus tehát, hogy a (Rilkétől ide kölcsönzött) állatot sem látjuk. De miért nem lát minket a szabadon látó róka? A IV. részből megtudhatjuk: „Rókák óvakodnak a tűzhöz. / Hamis szelídség szemük, ez a két / veszett piros üveg. / A kutya, mint a szőnyeg, meg se moccan. / Minden elveszti nevét és természetét. / Verten vesztegelünk Erdélyben / aszályos és perpatvaros napokban.” Döglöttek ezek az állatok. Tulajdonságaik rájuk ruházottak, képzetesek, létük csak visszatekintve elgondolható, imaginárius.

Barátság, szülőföld, haza vész el a vers alig értelmezhető jeleneteiben. Talán valami valóságos történet is rejtőzik a sorok között, valami, amit az olvasó nem tud, és nem is kell tudnia. De a lényeg (számunkra) nem ez. Az elvesztés folytonossága, a széthullásnak mint létállapotnak a felmutatása a költemény leginkább megrendítő gesztusa. És persze Tamási Áron sokat idézett otthonvágyához képest különösen lesújtó a záró versrész kulcsmondata: „A zengő Berlinbe vágyom, ott idegen vagyok.” Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni azt a paradoxont sem, hogy az elvesztett otthonnak is megvan a maga otthonosság-funkciója; ahogy a „minden egész eltörött” állítása az egész ideájának természetesként történt megtapasztalásán alapszik, úgy az idegenségre-vágyás is megképzi a maga otthonlét-állapotát. Úgy gondolom, hogy ez a költemény ezt a nyomot véste belém a legmélyebben.

Más okból tartom emlékezetesnek a Tamás Gáspár Miklósnak ajánlott Az élet két fele (Hölderlinre utaló) című verssorozatot. Az élmény itt is az a céljaszegett szülőföldszeretet, amit az „Erdélyből eljöttség” állapota jelent, de személyesebben, oldottabban, anekdotikusabban. Az életpozíció tudatos (ha nem túlzás: filozofikus) értése és a személyes tudás elemei fonódnak össze itt, és a Balla-féle paradox metaforikában kapják meg értelmezhetőségen túli horizontjukat: „Kinek értek, mit érnek az otthon gyümölcsei? / Nem ragadtunk, mint satuba, az okba? / Nem vártuk meg, a szem érő idejét töltse ki: / nem tévedtünk nyersen begyűjtött csillagokba?” Hölderlin és Rilke „ügyelésében” fogalmazódnak ezek a gondolatok, a transzcendencia kozmikus méretarányának érzékelése által kiváltott rémületben, de mindig érezzük, hogy nem valami ösztönös vagy tudatalatti pánikról, hanem a bölcselet folyamatának kétségbeejtő végeredményéről van szó. A rendszeres és fegyelmezett gondolkodás folyamata vezeti az elmét azokba a terekbe, melyekben azután a reménytelen elveszettséget kell megélnie.

A legkedvesebb emlékem mégsem ez ebből a versből, hanem egy olyan részlet, melyben az irónia új beállítását találta meg a költő. Hosszabban idézek a VI. részből: „Bevallom az ebédlőasztalt, / mely alá vártalak: / akkor te még rövidnadrágos, / oldalt gyöngyház gombos, / oldalválasztékos alak / voltál, én meg kislány, titkos / polcocskák ismerője. // Kis barna lány / négy asztalláb között. / A kis fiú / körötte körözött. // De te csak mész, mész körbe, / és mondasz, magyarázol / hátra tett kézzel valamit. / Mondasz és nem jössz, / mondasz és nem jössz! / Mindenütt vagy, de senki meg nem érint.” Persze fel lehetne hozni ez ellen, hogy a legegyszerűbb dolog a nagyságot, a tekintélyt úgy kifigurázni, hogy gyarlóságait mutatjuk meg. Esetleg kis hülyének vagy szenilis vénembernek ábrázoljuk. (Emlékezetes, hogy Spiró hányszor élt ezzel az eszközzel, például Az Ikszekben – jól, szellemesen! –, és hogy ezzel milyen mértékig sikerült felbosszantania a lengyeleket.) De Balla egészen mást csinál: azt mutatja meg, hogy a két apróság, a későbbi nagy költő és a nagy filozófus, már kisgyermekként szubsztanciálisan önazonos, vonzalmuk a mély, sötét zugok, illetve a hatásosan előadott gondolatmenetek iránt már a 4-6 éves kisgyermekben is megmutatkozik. Az eleve-önmagaság ábrázolásában a humor nem távolít, hanem közelít azokhoz, akiket egyébiránt okunk van tisztelni. Ezért találom rokonszenvesebbnek az irónia bármelyik válfajánál.

Sok mindenről lehetne még beszélni, de a lényeget talán sikerült elmondanom. Balla Zsófia könyve új teret nyit az erdélyiségről szóló lírai beszédben, irónia és stilizáció izgalmas lehetőségeit tárja fel, miközben az életmű önreflektív alkalmisága mindvégig nyitott lehetőség marad. Ennek példája az édesanyát gyászoló Anyám, az angyal című költemény. Képszerkezetéről, nyelvi megoldásairól ugyanazt lehetne elmondani, amit A nyár barlangja kapcsán emlegettem. Ugyanakkor olyan naiv közvetlenség árad belőle, amiről nem tudok mit mondani. Elhallgatással emlékezem meg róla.