Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. június / A Nobel fiú esete Bertha Kinskyvel; 151. zsoltár

A Nobel fiú esete Bertha Kinskyvel; 151. zsoltár

               

A Nobel fiú esete Bertha Kinskyvel

                   

R. C. elképedve, már-már kételkedve olvassa Alfred Nobel és

Bertha Kinsky csodás történetét, fel-felkiáltva, mit nem ád az ég.

Emanuel Nobelis, bizonyára nevének sugallatára,

kétszáz évvel ezelőtt költözött Angliából Svédországba.

Caroline Andriette, Nobelius bájos felesége

négy gyermekkel ajándékozza meg, közöttük Alfreddel,

hogy örvendezzen Emanuel a mennyek seregével.

Alfred, a harmadik fiú, akár a mesében, kilencéves éppen,

amikor, újra az atya nevének – Velünk az Isten –

sugallatára, átvergődik a család Szentpétervárra.

A torpedókkal és aknákkal bíbelődő papa

Oroszhonban hadigyárat alapít, találmányaival segítve

a dicsőséges és agyafúrt háborút, a krímit…

Alfred pedig, a harmadik, a jófejű és beteges gyerek,

kerül, amibe kerül, tizenhét évesen a korlátlan

lehetőségek hazájába kerül. Mindhiába, hiába,

két év múltán visszakényszerül Európába, az öreg kontinensre,

s Franzesbadban lesz a fürdő páciense, kúráltatva

kóros nyavalyáit – készülve közben, hogy megtegye,

amit atyja áhít. Az orvoslások után tehát

Pétervárott találja megintelen magát

– így döntöttek a bájos moirák –, s III. Napóleon közbenjárására

százezer aranyfrank kerül a tarsolyába,

explodálószerek kifundálására. Alfrednek, mint a mesében,

szerencséje van, egy mesés napon ugyanis megpillantja,

amint a nitroglicerint a kovaföld beszippantja:

így születik meg a híres és hírhedt dinamit

s egy multinacionális világvállalat, röpke pár év alatt.

Dúsgazdag lesz Alfred, övé a robbanó világmárka –

mindhiába, mindhiába. A békekongresszusokat

konstituáló, háborúellenes könyveket kreáló

Bertha Kinsky grófnéhoz fűződő szerelme

reménytelen szerelem marad mindvégig,

hiába az ezer fohász, felható az égig,

hiába az ezer édesgető levél, kárhozatok, megtérések,

semmi sem segél: az istenített asszony

Artur Gudakker Suttner bárónak nyújtja

édes, édes, édes kezét. Megírja hát Alfred

a végrendeletét, intézkedve: vagyonából többek között

az kapjon díjat évente, „aki a legtöbbet tette

vagy a legjobban működött közre a népek

testvériségéért, az állandó hadseregek megszüntetéséért,

valamint a békekongresszusok megrendezéséért”.

S miután Nordstjarn lovagja, a dinamit s az élet poétája,

Alfred Nobel mindezt így szépen

a világra testálja, reménytelen depresszióba hull.

Hurcolja életét családtalanul, boldogtalanul,

látomások gyötrik, rémképek, s mint akinek a szívére

a lópatás ördög rálépett, arról álmodik egyre,

halála után magához tér a sírban, feltámad,

s miután bánata a világra árad, a levegőtlen koporsóban

megfullad. Azt kéri hát közelállóitól:

hőszigetelt sírjába a levegőnek legyen szabad árama,

s találtassék benne ivóvíz, élelem és gyógyszeriskátula.

Mindhiába, hiába, hiába. Tisztes koporsóban

távozik Alfred a túlvilágra, tisztességes szertartással,

megható és magasztos egyházi búcsúztatással.

Elhangzik a temetésén: Alfred, a halott valóban

magához tér a végső koporsóban, az élet végleges

dimenziójában, hiszen Isten nem a holtak,

hanem az élők Istene. A pacifista grófnő,

Berta Kinsky pedig Nordstjarn lovagjának,

a dinamit feltalálójának, Nobelnek a halála után nemsokára

meghatódott orcával, édes könnyek között

a béke Nobel-díj fénykoszorújába öltözött.

                       

                         

151. zsoltár

                 

Mindig az utolsó voltál, a kitaszított, kitoloncolt senki,

nem bírtál soha jelen lenni – riad fel öntudatlan

álmából R. C. – Kitagadott voltál, édenből kiűzött meztelen,

istenkereső esztelen. Rád törtek a kutyafejű tatárok,

mongol hordák, germánok és szlávok, s a mondhatatlan lény,

a titkon lévő angyal is végig megalázott, kerékbe tört,

kínpadra tett, szívedbe gyűrte a parázna világot.

Mindig az utolsó voltál, óvatlan, lelkes istenállat,

a leheletkönnyű léttel elvesztetted a csatádat:

kezedet, lábadat négy pegazus farkához kötötte

a világűrnagy bánat, s a megbokrosodott táltosok

szétcincáltak. Első akartál mindig lenni,

az Úr előtt mint angyal megjelenni,

s cimbalmokban, hegedűkben, lantokban

dicsérni az ő szent voltát,

és áldani a hitetlenség holtát,

és verset írni, naprendszerek, csillagok zenéjét

strófákba szedni – poézised szent borától a mindenség

dermesztő fagyában melegedni. Mindig az utolsók

utolsója voltál, a 151. Szenci Molnár-zsoltár.