A csábító naplója

„Kedves Barátom! Műved valósággal lázba hozott. / Bizony, ha húsz évvel fiatalabb lennék, vagy legalább / az akkorihoz hasonló egészségnek örvendenék, / egyhuzamban olvastam volna végig, két nappalon / s a közbeeső éjszakán keresztül. Így csekély / két héten át olvastam este, lefekvés után, az ágyban, / míg a falióra el nem ütötte a hajnali kettőt” – kezdi elragadtatott költői levelét Kálnoky László: Költői levél Tandori Dezsőnek (Köszönetül A meghívás fennáll című könyvéért) a Szép Versek 1980 című kötet 171. oldalán. Jellemző, hogy a költőtárs itt rögtön valami nagyon lényegibe trafált bele: az egyhuzamban való végigolvasás Tandorira specializált kulcsfontosságába. Ami már túl van ugyan a hermeneutikailag motivált késztetés indokoltságán, de még jócskán innen a felismerésen, hogy A meghívás fennáll csupán nyitánya a fáradhatatlan Tandori-művek sorozatának, és így, hogy az írás fáradhatatlanságára egyből, mondhatni zsigerileg a fáradhatatlan olvasás szándékával/vágyával felel, ez még meghiúsulása ellenére is az egyik legzseniálisabb olvasói intuíció gyanúját veti fel a számomra. Olvasásunkban közös, hogy én is két hétig olvastam a fent nevezett kötetet, sőt, hogy még a lázba hozás tünete is stimmel. Van azonban egy döntő különbség: én belebetegedtem abba a bizonyos lázba. Kálnokyt egyéb nyavalyák akadályozták az olvasásban, engem a mű kiváltotta láz nyavalyája akadályozott. A láz nem metafora, hanem annak a teljes tanácstalanságból fakadó beteges érzékenységnek, annak a felfokozott, lidérces, voltaképpen halálos perspektívájú extázisnak a jelölője, ami szendergő olvasói létem eddigi legbotrányosabb és egyúttal legkatartikusabb olvasmányélményével szolgált. Ez saját, külön bejáratú, abszolút személyre szabott élményem, ilyenje nyilván a komoly, becsületes, mindenre elszánt (ã Fogarassy Miklós) Tandori-olvasónak van, nem is egy, nekem se ez az egyetlen, csak hogy hencegjek egy kicsit.

És ha már a hencegésnél tartok, nem mehetek el szó nélkül az élményből való felgyógyulást követő másik, hasonló diagnózist produkáló olvasatom tanulsága mellett sem. Bizonyára más is járt már úgy Tandori-felfedezőkörútja során, amikor az expedíció finisében már látta a könyv végét, akármilyen vékonyka is legyen, de már ott érezte magát az utolsó oldalak meredekén, csákányával az utolsó szirtfok magasába vájva érdeklődése maradékát, pofára fagyott takonnyal és ama szent meggyőződéssel egyetemben, hogy milyen strapabíró (fasza) gyerekek is vagyunk, és már tényleg csak az utolsó elszánás kétségbeesése hiányzott ahhoz, hogy meghódíthassa a könyvet, amikor egyszer csak, minden előzetes erőfeszítés ellenére, mondhatni dacára, teljesen váratlanul meghódította mégis. Lehet, hogy nem is a végén, hanem csak valahol. Mondjuk Tandori Dezsőnek a HC. G. S. Solenard néven is jegyzett 1984-es A Stevenson-biozmagória című könyve Űrbérgyilkos fejezeténél (221–257. o.). A Tandori-próza egyik magaslati pontjáról beszélek, számomra a legkatartikusabb Tandori-szövegről, amit valaha is olvastam, vagy, megkockáztatom, amit ars poetica gyanánt Tandori Dezső valaha is elkövetett. Ennek ellenére a kezdő Tandori-olvasókat kifejezetten tiltanám tőle, a haladóknak is csak azzal a figyelmeztetéssel ajánlanám, vigyázat!, az Űrbérgyilkos nagyon magasan van, nagyon meredek szöveg, hirtelen toppan eléd, még arra sem hagyva időt, hogy megijedj tőle, ne is szarj be tőle, vagy talán mégis, úgy könnyebb önsúllyal vághatsz neki.

Van azonban egy Tandori-kötet, ami úgy fogott ki rajtam, mint egyetlen más munka sem. A Torlandó szörfpóker olvasásán ugyanis nem segített át semmilyen önhipnózis, önkínzás, ének. Se láz, se nyögvenyelés, se ama szent meggyőződés. Még Bán Zoltán András kritikája se, egyszerűen semmi. Ami nem is baj, a Torlandó szörfpóker ugyanis olvashatatlan, és kész, már túl is lett beszélve. Időnként hajlok a felismerésre, hogy BZA is csupáncsak annyi ideig kérődzött az olvasmányélményén, amíg valóban egy élvezhető állag rangjára nem tudta fetisizálni a semmit. A Torlandó szörfpóker talán nem is akar lenni semmi. Legalábbis semmi több önmagánál. Tökéletesen kielégíti önmagát, és így semmisül meg a szemünk láttára. Metapornó, amely önmagától élvez el önmagára. Ennek megfelelően nem is olvasni kell, inkább nézni, amíg van rajta egyáltalán mit. Egyúttal burkolt szerzői figyelmeztetés is: a Tandori-korpuszt addig kellett volna elolvasni, amíg erre volt szerzői szándék. A Torlandó szörfpókerben ennek a szándéknak hirtelen nyoma vész. Legfeljebb csak azt lehet benne tetten érni, hogy már nincs ott. Ennek a hiánynak az űrjét, a semmijét. A 13:87 – a mű, nem a szerző – például gyilkosságok sorozatán keresztül kommunikálja az olvasó felé gyakorlatilag egyfolytában, hogy az olvasó kinyírása az írás egyetlen szándéka és tétje. Egy önvédelemből történő olvasói megfutamodás már csak ezért is indokolt lehet. A Torlandó szörfpókernek ilyen ambíciói sincsenek, pontosabban: mintha okult volna a 13:87 kudarcából, már nem hagy egérutat, egyenesen önmagát nyírja ki ugyanis. Tegyük hozzá, sikerrel. Ennek a tökéletes gyilkosságnak a hulláját fetisizálni viszont már nekrofília. Nem is hogy hullaszex, hullapornó, hanem inkább semmiszex, pornó a semmiről, pornó a semmiért, és ennyiben persze nagyon is a könyv szellemének megértéséről tanúskodó kritikusi állásfoglalás és demonstráció.

Ha tehát nem a saját lustaságomon, de még csak nem is a kicsinyes rosszindulatomon kérem számon a könyv olvashatatlanságát, hanem egy alig kombattáns manőverrel magán a könyvön, akkor a Ki nem feküdt halál című új Tandori-kötetet akár nyugodt szívvel olvashatom a Torlandó szörfpóker folytatásának is, és milyen jól teszem, mert az is. Folytatás. Vagy mégsem. Teljesen mindegy. Tandori is ironizál rajta a könyv hátsó borítójára írt önajánlásai egyikében. Mert, mi tagadás, kiáll ugyan belőle valamiféle történetcsonk, ami állítólag még a Torlandó odvából mered a vakvilágba, de ez már nem oszt, nem szoroz, kifejezetten tolerálható mennyiség, és mint ilyen, olvasásunkkal méltányolhatjuk is ezt a hanyagságnak szánt tapintatot.

A Torlandó még olvashatatlanságában is, vagy épp azért, túl virtuóz mű volt, akart valamit önmagától, még ha csak a saját megsemmisülését is, mint művet, és miközben fáradhatatlanul erőltette a maga hótt érdektelenjét, közben egyáltalán nem vette észre magát, nem akarta észrevenni, mert nem is állt rá készen, saját mű-ködése túlságosan lekötötte az energiáit, semhogy erre odafigyelhetett volna. A Ki nem feküdt halál nagy érdeme, hogy már nem akar mű lenni, nyugodtan mondhatom, hogy szarik bele, itt legfeljebb már csak egy egészséges fing összehozásáért folyik valamiféle egyértelműen körvonalazható szerzői szándék. „Az igazi magatartás a leszarás.” (77. o.) A Ki nem feküdt halál már semmi sem akar lenni, mű a legkevésbé. „Könyvem kihajítását Olvasómra bízom.” (150. o.) Erről van szó! „Most szünetet tartok. Gondolkozom rajta, mi is ez.” (64. o.) Tandori egy egész könyvnyit gondolkodik rajta, és persze nem jön rá. Esze ágában sincsen rájönni. Miért is jönne rá? Majd rájön, akit érdekel. Ha érdekel. Ha érdekel, akkor szerintem a Ki nem feküdt halál visszavisz bennünket, hűséges – ha nem is torlandó, de mindenképpen tandorló – olvasókat a fáradhatatlanságot (is) alapprogrammá tevő, A meghívás fennáll című, első verebes kötettel kezdődő időszakot megelőző emberléptékű, olvasóbarát, filigránabb kötetszerveződések időszakába. Éppen ezért áll jól a könyvnek az is, hogy végre, végre valahára mer elfáradni, nagyon mer, minden lacafacázás nélkül, kis nekiiramodás, és már el is fáradt, kész, leroggyan. Ez a Torlandó és az új kötet közötti markáns szakadék egyúttal kitüntetett jelzésértékkel bír, amennyiben túl éles, túl hangsúlyos a fáradhatatlanul öncélú virtuozitás és a fáradt(abb)an magába süppedő tanácstalanság közötti váltás. És ezzel mintha a korszaknyitó/korszakalkotó 1979-es kötettel is párhuzamban állna a mostani, mert ha nem csupán egy újabb meta-meta-meta-(meta)-metaregénynek olvassuk (ezt a melót k.kabai lóránt már elvégezte a Narancsban), akkor ez a regény már egy új korszak, meg merem kockáztatni, a fáradt, a megviselt, a lestrapált, a tanácstalan, az olvasóra szomjazó, mit szomjazó, egyenesen szomjúhozó, és ilyen minőségében egy tökéletesen ismeretlen Tandori Dezsőnek a beköszönése, felkonfja, debütálása is egyben. Vagy egy tökéletlenül ismerő Tandorié akár.

Mert ugyan mire véljük, hogy Tandori úgy kezdi a könyvét, ahogy eddig még egyiket sem: szemérmetlen nyílt színi udvarlással. „Igazi Olvasóm (x változat): / Könyörgök, esdeklem, VÉGIGolvasni! / Előre a végébe NEM BELENÉZNI!” Kicsivel alatta: „Igazi Olvasóm (y változat): / lehet az is, hogy nézegeted a rajzokat, / »jaj, de tarka«, meg »ilyet se láttam«, / vagyis hogy »milyen összevissza« könyv…” Majd: „Többet nem árulhatok el! / Többet nem árulhatok el! / KIDERÜL!!!” (5. o.) Az udvarlás Tandori-féle koreográfiája a posztmodern irónia bájával telített, ha akarom, olvashatom ízes leb…szásnak is, melyet mi sem indokol jobban, mint a jogos feltételezés, hogy az olvasó eleve olyan iskolázatlan hermeneutikai barbársággal fog nekiveselkedni a könyvnek, amely mentalitástörténetileg nem szavatolja még az európaiság minimumát se, ezért nem árt rögtön az elején a helyére tenni, de olvashatom játékos ajánlattevésnek is, amennyiben Tandori itt úgy tesz egy pillanatra, mintha az olvasó lenne az úr a könyv házában, az olvasó pedig úgy tesz, mintha Tandori tényleg úgy tenne. De Tandori tényleg úgy is tesz. Viszont az olvasó is úgy tesz, mintha Tandori tényleg úgy tenne, noha pontosan tudja, hogy a szerző az úr a saját könyve házában, de azért mégis jól tud esni a gondos lábtörlő látványa. Ha akarjuk, már itt beletörölhetjük a cipőnk talpát, természetesen ki-ki gusztusának, alkatának, vérmérsékletének, jólneveltségének stb. megfelelően.

Ami miatt mégis udvarlásnak olvasom a bevezető pár sort, az a „KIDERÜL!!!” kétségbeesett ujjongása, mert ugyan mi derülhetne ki, ami EDDIG még nem derült volna ki Tandoriról, hacsak az nem, mennyire szeretné, mennyire megtesz majd érte mindent, hogy ezt a könyvet az olvasó végigolvassa. Ennek a vágynak a folyamatos kommunikálása, előtérbe helyezése, de még inkább a harsányságában is valamiféleképpen szemérmes tálalása az, ami mégiscsak képes rabul ejteni az olvasót. Vagy harsányságában is szánalmas, na bumm, és akkor meg nem ejt rabul. „De nem ezért kell VÉGIGolvani! Másért!! / Várom! Izgulok! Bár TUDOM!” (6. o.)

Hogy mit is TUD Tandori az új kötetben? Megújulni biztosan nem. Mivel nem olvastam, nem tudhatom, volt-e annyi kapacitás a Torlandóban, amely folytatásra ítéltetése mellett szólhatna, de ha erős is a gyanúm, hogy nem volt, a Ki nem feküdt halál alaposan visszaigazolja ezt a gyanúmat. A könyv először akkor támad fel hallottaiból, amikor Tandori gondosan elhagyja az előző könyvben megkezdett történet fejezetekben történő adagolását, pontosabban a fejezetek elhagyásával, pusztán egymást követő sorszámnélküli Fejezet-ekre történő szétdarabolásával megadja végre a narrációnak azt a trouvaille-t, ami leállíthatatlanul beindítja a Tandori-gépezetet valahol a kötet egyötödénél. Sajnos még így sem szabadulunk meg teljesen Errenhaustól és Elviszemponttól, de a történet eróziója már csábítóan túlnyomó. Ami pedig erodálja, a szokásos: író egészségi állapotai, az író méltatlankodásai, az író közbevetései, az író aktuális rajzai, néhol oldalnyi terjedelmű önidézetei, sirámai, sirámcáfolatai, sirámficamai, hülyülései, tanácstalansága, rezignációja, gasztronómiai seregszemléje, és persze testi keservei, különös hangsúllyal a szervi keservekre, és azon belül is főként a szomatikus érintettségűekre. Mivel a könyv teste is fokozatosan hozzároskad a szerző testi valójához, és ez a hozzárokkanás a diagnoszta röntgenszemeivel vértezi fel az olvasót, a könyv befejezésének folyamatos elodázása egy idő után már nem tűnik olyan jó mókának. De a végeredményt kézben tartva, és látva, hogy a könyv a maga gyógyíthatatlan burjánzása ellenére, illetve éppen a végett végül is valahogy összeáll, az olvasó is kigyógyulhat tanácstalanságából, hogy ugyan mi is volt ez az egész. A csudába is, hát csak nem mégis egy új Tandori-könyv végigolvasása?! De igen!

EGÉSZségünkre, Cordélia!!