A kis kavics – Szabálytalanságok tanulságok nélkül

Tegnap az iskola padlásán találtak egy embert. Már egészen barna volt a bőre, a feje aszott, mint egy szilva, amikor kikerül a kert végében felállított aszalóból. Nem tudják, mióta volt a padláson, vagy hogy került oda. Igazából nem is kellett volna előkerülnie, semmi nem utalt arra, hogy az elkövetkező évtizedekben hozzányúlnak az iskola épületéhez, de ha igen, akkor sem a tetőhöz, mert azzal nem volt semmi gond. A bejárat előtt húsz méter hosszan húzódó vascsöveken nyugvó betonlap ázott be, vált életveszélyessé, nem is engedték a gyerekeknek, hogy csöngetés után ott sorakozzanak, kettesével, osztályok szerint, hanem beengedték őket az épületbe, állandó volt a zsivaj, keveredés, az elsősöket eltaposták a nyolcadikosok, mint elefántcsorda, úgy vonultak a folyosókon, a tanárok is a fal mellett lapultak, lapultunk, a folyosó falain függő, üveglap mögé erősített gyerekrajzok hullámoztak, életre keltek a házak, a labdák, mozgott és rezgett minden, a kicsik meg nyújtogatták a nyakukat, kétségbeesésük és bátorságuk csatázott egymással.

Na, ezekből se lesznek emberek, jegyezte meg minden alkalommal a zenetanár, érzékeny volt az erős zajokra, de arra teljesen képtelen, hogy rendet tartson, orsós magnóját kidobták az ablakon, napokig hevert az iskolát körülvevő járdán, hosszú barna kígyóként tekergett a szalag, amikor fújt a szél, mintha hallani is lehetett volna a rabszolgák kórusának zümmögő kétségbeesését.

Az ember, akit az iskola padlásán találtak, önkezével vetett véget az életének, mert aszott nyaka körül kötelet találtak. Nem akartam mondani, hogy játszhatták is az akasztást, úgy értem, ahogyan azt gyerekkorunkban olvastuk, amikor azt a kislányt felakasztották. Persze a felnőttek ezt másként játsszák, nem is párhuzamot akartam vonni, csak nem találtam egyéb módját annak, hogy felhívjam a figyelmet a lehetőségekre. De nem tettem meg, valahogy nem volt hozzá kedvem, egyébként is untam a tanári kart, az idétlen viselkedésüket, ahogyan fontoskodnak vagy kritizálnak. A rendőrség elvégezte a nyomozást, idegbeteg volt és felakasztotta magát a nyári szünetben.

A változékony időjárás kedvezőtlenül hat, mondta anyám, amikor a rádió bemondta a hírekben, hogy halott ember van a padláson az iskolában. Szerettem volna utána járni az ügynek, akkoriban éppen abban az iskolában tanítottam, a történelem megtanítása általános iskolában nem tartozik a túlságosan kreatív tevékenységek közé, de mivel semmi egyéb tervem és célom nem sikerült, valamiből viszont élni kellett, elfogadtam a felkínált helyettesítést. Csak attól rettegtem, hogy ott ragadok, bent maradok az iskolában, akár azok a semmire sem jó barna szekrények, amik a tanáriban a fal mellett sorakoztak, mindegyiken tátongott a kulcslyuk, hiányzott belőle a zár, papundeklidarabokat nyomtak a szekrény és a szekrényajtó közé, hogy ne nyíljon ki állandóan. Ne essenek ki a dolgozatfüzetek. Nem jártam utána, nem is gondoltam komolyan, hogy akarnék, csak a reggeli kávé közben felmerülő gondolatok egyike volt ez, amikor a madaraktól vagy a reggeli naptól olyan erősnek érzi magát az ember, hogy tervei és céljai lesznek.

Azt hiszem, ismertem azt a férfit. Láttam ugyanis, amikor elszállították, tátott szájából előmeredt a fogsora. Hihetetlenül szép fogai voltak, úgy ragyogtak a barna állkapcsok között, mint a gyöngyök. Azóta viszont képtelen vagyok az egyetlen fehér gyöngysorom viselni, amit nevetségesnek tartok, a viszolygásom érthetetlen, amiként az is, hogy miért álmodok én magam késekkel és bárdokkal, húscafatokkal és lefolyóba csorgó vérrel.

A változékony időjárás kedvezőtlenül hat az idegrendszerre, a sivatagban élők, amikor ilyen szeles és forró nyarakat élnek, lekötözik magukat, testüket a sátorhoz erősítik, nehogy valami őrültséget kövessenek el. Nem tudom pontosan, hogy egymással vagy önmagukkal követnék-e el, de annyira nem is érdekel. Afrika hangja. Danys Finch-Hatton rám néz és többé nem enged.

Nem végeztek a férfin semmiféle vizsgálatot, ami kizárhatta volna a gyilkosságot. Bár nem is igazán tudom, miképpen lehetséges kizárni az ilyesmit, mert ha túl sok nyugtatót találtak volna a vérében, az arról is árulkodhatott volna, hogy így akarta magát felkészíteni az élet feladására. Mint az a férfi, aki rengeteg gyógyszert vett be, de nejlonzacskót is húzott a fejére és a nyakánál körberagasztotta, hogy biztos legyen a dolog. Biztos legyen a halál. Elképzelhetetlen elszántság. De ha nem vizsgálták meg az iskolapadlás hullájának vérét, akkor miből tudták? Dulakodásnak nem volt nyoma? A körme alatt nem találtak cafatokat? A testén zúzódások nyomát? És az sem merült fel kérdésként, hogy miért éppen ott? Az augusztusi hőségben szállingózó porszemek nyugalma, a zsivaj hiánya, a szomszédos épület árnyéka miatt választotta azt a helyet? És nem hiányzott senkinek? Semmiről se lehetett tudni, mintha nem volnának válaszok, amikhez kérdéseket lehet rendelni. Azon túl, hogy borzasztóan idegesítő volt az a nyár, túl meleg, túl eseménytelen, túl unalmas. Nem nyugtalanított engem, úgy értem, semmi közöm mások döntéseihez, elég nekem a magam baja, de azért fölmerült néhány kétely bennem, ha bárkivel ez történik, ha bárkiről elmondható, hogy önkezével és jónapot, akkor bárki meggyilkolható, ha megfelelőképpen el tudják végezni a helyszín manipulálását. Mert magából a hullából senki nem akarja különösebben kideríteni az igazságot. Lehet, hogy ez a férfi sokat sétált a környék utcáiban, nem a gyerekeket figyelte, szó sincs semmiféle ferde hajlamról, nem ilyesmire utalok, csak sétálgatott magában, nem látott és nem hallott semmit, a haját és szakállát elhanyagolta, kezét a háta mögött szorosan összekulcsolta és rótta az utcákat, mint akinek elszámolnivalója van a világgal és magával, mint aki nem találja az összefüggéseket saját cselekedetei és elképzelései között, és a hosszú gyaloglásokban akarja megtalálni azokat, mármint az összefüggéseket. Említettem is a tanáriban, hogy talán ismertük, láttuk, de mindenki másfelé fordult, hümmögött vagy még arra sem vette a fáradtságot, volt egy időszak, amit nem tudott lezárni magában, ez lett a vége, ilyesmit vontak le következtetésképpen. Mármint a horvátországi háborúban való részvétele nem kizárható, ahová tartalékosként vihették tizenöt évvel ezelőtt egy októberi hajnalon.

Kinek nem fáj a micsodája ezekre a hülyeségekre?

Ezzel magam is egyetértettem, nem azért lettem történelemtanár, hogy ilyesmit rakjak a helyére, engem csak a nevem sorsa hajtott, elég mókás helyzet, ha Klárának neveznek el, akkor tán apácának állok. A szentek és kurvák közt keskenyebb a határ, mint az bevallható. Jó ízléssel és megfelelő kisvárosi morállal, úgy értem. De ezzel nem lehet túl sokat kezdeni, a mocskos szájak Midsommertől idáig takaróként lepik el a tájat. Ami engem illet, egy náci kurva nevét viselem, annak minden hátrányával és semmi előnyével, mintha annak a számító pinagépnek a nevéhez a dédnagynéném jellemét örököltem volna, akit ugyanúgy neveztek el, viszont ’45-ben táborba került, onnan idegenbe, de mégis itthon, ez kissé bonyolult, de talán rosszabb, mint az idegen-idegenbe kerülés, szóval nem akartam én belemászni az iskolapadlás hullájának életébe és pláne nem a halálába, attól különösen rettegtem, hogy ezzel felhívnám magamra a figyelmem, sokat látni ilyent filmekben, de velem is előfordult már, amikor ellopták az autót és benne az útlevelem, hetekig jártam kihallgatásra, hogy biztos legyen: nem vagyok benne az útlevelem eltűnésében. Amikor kifakadtam, hogy mégis kinek a bús faszomnak kellene egy olyan útlevél, amellyel sehova sem lehet utazni, csak néztek rám hosszan és közölték, ezentúl ők jönnek hozzám. És meg is jelentek, ültek a nyomozók a konyhámban, és tovább kérdezgettek, na, akkor eldöntöttem, ami engem illet, ezentúl még a közelébe se szeretnék semmiféle dolognak kerülni, ahol polgárként kérdezhetnek-szólhatnak hozzám, egyáltalán: láthatnak. Mert képesek és rám verik az egészet. Olyan kafkás feeling, lehet mondani erre, de mondja az, aki még nem került ilyen helyzetbe. Az különben is azt mond, amit akar. Én viszont megjegyeztem magamnak ezt az esetet és feelinget, valóban kafkás volt, és mint ilyen, meghatározó. Csak a bennem munkálkodó nyugtalanság hajtott arra, hogy egy-két mondattal mégis szóba hozzam azt a szerencsétlen hullát, akinek a halála igenis rejtély, mert miért akarta éppen az iskola padlásán befejezni az életét? Nem volt benne az az elemi ösztön és vágy, hogy halála után megtalálják és sajnálják? Nem hallottam olyan öngyilkosról, aki nem ezt akarta volna. A végső akarat kifejezése, amihez az életüket adják. Mondjuk az én nagy kedvencem, Szécsi Pál, aki nyolcszor kért segítséget, vagy hétszer kért és nyolcadszor elkésett. Egyszerre akarni és megmenekülni, de mindenképpen kivívni azt a figyelmet, ami hiányzott. És egyáltalán nem fontos, valóban hiányzott-e, vagy csak úgy tűnt? Mert semmiféle különbség nincs a kettő között. Anyám szerint az időjárás, a változékony időjárás rosszul hat. És ezzel egyet kell értenem. Fetrengeni a forró szobában és bújni a tűző nap sugaraitól lehet éppen olyan, mint az őszi esők szüntelen dobolása az ablakpárkányon. A lényeg, hogy rosszul hat, de annyira sohasem, hogy a figyelmet ki akarnák venni, hogy a vágyat ki akarnák venni, ami koporsójuk fölötti lelkifurdalással kezdődik és nem szűnik meg soha. Vagy lehet, hogy megszűnik, de igazából mégsem, legalábbis Ted Hughes ezt állítja, és ez legyen elég, végül is nem számtalan példa kell egy állítás igazolására, elég egyetlen, ha megdönthetetlen. Viszont az iskola irodalomtanára szerint ez egyáltalán nem így van, és számtalan ellenpéldát hozott, mintha ezzel meggyőzhetne engem, akit az egész dolog csak annyiban érdekel, amennyiben a kollégákból hiányzik minden érdeklődés a hulla iránt. Mégiscsak a mi padlásunkon találták. Vagyis nagyon érdekelt engem, mert a kollégákból hiányzott az érdeklődés, mintha féltek volna attól, hogy kiderülhet, szó sincs önkezűségről, s ha ez derülne ki, jönnének a kérdések, kezdődne a nyomozás, és arról is beszélni kellene, amiről mindenki hallgatni akar: a saját életéről. Kivéve persze az enyémet, mert azzal szerettek foglalkozni. Mindenki másé helyett. Mondtam az irodalomtanárnak: Hoc est unum, cur de vita non possimus queri: neminem teret. Hátha fölbosszantom a jártasságommal, Seneca végül is határeset, amennyire tartozik a történelemhez, annyira az irodalomhoz is, de nem válaszolt, azt hiszem, nem járt gimnáziumba, ami nem probléma, csak nincs mikor pótolni a hiányosságokat.

És ha úgy van, hogy valóban az az egyetlen dolog, amit nem róhatunk fel az életnek, hogy senki nem tartóztat? Na, ehhez én már nem vagyok elég kifinomult, ehhez egy filozófus kell, de az nincs az iskolánkban. Úgyhogy maradok az elméletemnél, miszerint pontosan az, hogy az élet nem tartóztat, veszi rá őket arra, hogy minden erővel hatni akarjanak utólagosan. Hogy megtalálják, sajnálják, meg akarják érteni: egyáltalán: tartóztatni akarják holtuk után. És ebben aztán nincs kivétel. És akkor megint ott tartunk, hogy semmi értelme nem volt annak, hogy az ismeretlen férfi a nyári szünet kellős közepén egy iskola padlásán kösse fel magát.

Danys Finch-Hatton ha rám nézne, és többé nem engedne, akkor minden sokkal könnyebb volna, még a krétapor és a sok vertyogó gyerek, a barna szekrények és unalmas kollégák is, minden, de minden értelmet nyerne, és nem törődnék hullákkal, még akkor sem, ha pont a fejem fölött himbálózna, mint tette az a barnára aszott férfi. A magány gyártja a nyomozókat, merénylőket és forradalmárokat, amiként annak elviselhetetlensége az öngyilkosokat. Arra gondoltam, amíg várakozom egy Danys Finch-Hattonra, addig megpróbálom megteremteni annak lehetőségét, hogy a padláson talált hulláról kiderüljön az igazság. Meglakoljon a bűnös, aki oda juttatta. Persze ez egyáltalán nem így van, nincs ebben semmi tudatosság, csak nem bírom tartani a számat.

Közben az történt, hogy valaki kinyitotta a szekrényemet és elolvasta a jegyzeteimet, amik nem tartoznak senkire, pontosabban csakis rám tartoznak. Ezek a jegyzetek Danys Finch-Hattonról szólnak, rövidebben arról, milyen egy férfi. A kollégám, aki igen humoros fickónak képzeli magát, azzal magyarázta a történteket, hogy miközben ő a saját szekrényét rugdosta, mert az beszorult, és emiatt nem tudott hozzájutni a dolifüzetekhez, az én szekrényem – történetesen az övé szomszédja – kinyílt, és a francia kockás földre hullott füzet a földre hullott. Ő pedig nem tett mást, csak visszatette a helyére. Na, közben lehet, hogy belepillantott, de hát, tárta szét majomszerűen hosszú karjait, ami alacsony termete miatt sokszorosan nevetséges benyomást kelt, ezt igazán nem róhatom föl neki, az odapillantás, a vetek egy pillantást-féle cselekedet nem tekinthető kíváncsiságnak, majdnem kíváncsiságnak talán, de ezzel el is intézhetjük. Meghív egy sörre a Rogba. Elmehet a picsába, kedves kolléga, mondtam neki, de akkor már késő volt ehhez a mondathoz, mert mindenki, az egész tanári kar tudta, milyennek képzelek egy férfit. És azt hiszem, magukban azt gondolták, azért nem hagyom a padláson talált hullát békében nyugodni, mert ezzel, egy ilyen furcsa nyomozással akarom kitölteni magányos óráimat. Vagy ami még rosszabb, irigységből teszem, az ő csodálatos és kiegyensúlyozott életeik iránt érzett mérhetetlen irigység vezet, tönkre akarom tenni csendes medrében folydogáló életüket.

Meséltem anyámnak, mi történt. Egészen elképedt, mert ilyesmire ő sem számított az emberek részéről, ha belevehetjük az emberiségbe a majomkarú földrajztanárt, akinek napóleonos megnyilvánulásai vannak, de anyám szerint ez csakis a kellő magasság hiánya, ő ugyanis meg van győződve arról, hogy nincs a világon olyan férfi, aki – amennyiben valóban tisztában van saját testmagasságával – el tudja viselni békében és frusztrációk nélkül alacsonyságát. Erre apád a legjobb példa, ha valaha is fölmerült volna benne, hogy igazából alacsony, biztos halálra gyötört volna mindannyiunkat. Megpróbáltam visszaterelni a kollégámhoz a mondatokat, ami nem volt könnyű, mert apám épp aznap tette újból tönkre anyám életét azzal, hogy harminc napos csibével jelent meg.

Lehet, hogy tetszel a földrajzosnak, mondta anyám, majd hozzátette, nem biztos, hogy nem bocsájtható meg aljassága, ha a célja a sörre való meghívás volt. Mondtam neki, hogy eszem ágában sincs eltekinteni ettől, arról nem beszélve, hogy akkor mennék el vele sörözni, ha egész nyáron sirokkó volna a városban, és nekem minden idegszálam fölmondaná a szolgálatot. A változékony időjárás furcsa dolgokra képes, összegezte anyám, akinek legjobb szándéka, hogy ne maradjak egyedül a világban.

Közben eltemették az ismeretlen hullát, már senki nem foglalkozott vele, sőt azzal sem igen foglalkoztak, ami a francia kockás füzetemben állt, vagyis az élet visszatért a régi kerékvágásba, idétlen viccek a tanárok szájából, avonos katalóguslapozás a tanárnők részéről, néhány próbálkozás a legújabb kirby-porszívó csodatevő hatásáról, ezt általában mindenki hárította, úgy látszik, nincs annyi atka, amennyibe egy ilyen porszívó belekerül – a tornatanár nem sokkal később át is tért a régi bútorokra, ami még a környékbeli falvakban föllelhető volt, megvásárolta, egy Temerin melletti tanyán működő műbútorasztalossal helyrehozták, és remek üzleteket ütöttek nyélbe a város hirtelen ízlésű újgazdagjai körében.

Két avonkatalógus megjelenése között jutott eszembe, vagyis a hónap közepe táján, hogy az ismeretlen hulla egyetlenegy esetben mégis elkövethetett öngyilkosságot úgy, hogy nem akarta, hogy sajnálják, megtalálják és sajnálják. Ha éppenséggel ő követett el gyilkosságot. És öngyilkossága nem más, mint mardosó lelkiismeretének beteljesülése. Ez annyira logikus volt, hogy csodálkoztam magamon, amiért nem jutott hamarább az eszembe. Végül is az, hogy Raszkolnyikov nem lett öngyilkos, csak az utolsó pillanatban dőlt el. Kérdeztem is az irodalomtanárt, mi a véleménye, a hosszú habozás után miért döntött Dosztojevszkij úgy, ahogyan olvashatjuk. Nem csodálkoztam azon, hogy fogalma se volt, hogy nem gondolt semmit. De számomra megkerülhetetlen lett ez a felismerés, és ha eltekintünk az irodalmi példától, ami csak arra volt jó, hogy újra szóba hozhassam az esetet, logikus is. Már csak azt kellett kiderítenem, kit ölt meg az iskola padlásán összeaszott férfi.

Nem igazán tudtam, hogyan kezdjek hozzá a feladathoz, mégsem voltam nyomozó, úgy értem, az, amit a filmekben néz az ember, különösen a Midsomerben, az a való életben fabatkát sem ér, mert nem jönnek szembe az utcán információt odavakkantó emberek. Ahogyan szóba hozni sem könnyű az esetet, hirtelen elhalkul mindenki és gyanakodva figyelnek, mintha nekik akarnék rosszat, az ő életükbe avatkoznék. A vidékiség jellemzője annak tagadása, hogy döntéseket hozhatunk akkor is, ha azok nem illenek bele a tájba. Úgy értem, a kollégáim felét a legkevésbé sem zavarja, hogy egyesek tanítás helyett csakis avonoznak, amíg nem merül fel, hogy róluk meg kiderül, fóliáznak, és abból vették az új kocsit. A zaftosabb esetekre nem térek ki, nem kíméletből, hanem azért, mert egyszerűen nem tudom felfogni, hogy az anyagi biztonság miért fontosabb az önbecsülésnél, és a hazudozás miért előkelőbb, mint a válás. Anyám szerint ez úgy működik, hogy mérlegelnek az emberek és a hosszú távú célok érdekében nagyokat nyelnek. Hosszú távon megdöglünk, mondtam anyámnak, aki azzal vágott vissza, hogy ez igaz, viszont ő úgy látja, az a bizonyos Deniszfincshetton még a láthatáron sincs, én pedig már a negyven láthatárát kuksizhatom a romló szememmel.

Ez meglehetősen rosszul esett nekem. Úgy döntöttem, magam látok neki az ügynek. Ha a lelki aspektusokat veszem figyelembe, azt kell mondanom, nincs arra nézve tapasztalat, meddig hordható ki lábon egy elkövetett gyilkosság. Vannak emberek, akik csak napokig bírják, mások egy életen keresztül. Támpont semmi. A férfi kora viszont segíthet, mármint ha ki tudom találni abból az aszott fejből, hány éves is lehetett. A gyönyörű fogsorára gondoltam, az apró gyöngyként ragyogó hófehér fogakra, amiken semmi hiba nem volt. Tehát nem lehetett olyan nagyon öreg. Mondjuk korombéli. Ami azt jelentette, hogy harminc évre visszamenőleg el kellett olvasnom az összes újságot, hátha nyomára bukkanok egy felderítetlen gyilkosságnak. Gyerekbaleset, játék közben leomlott a homokfal a Libalegelőnél. Ami csak egyetlen lehetőség, mert az is elképzelhető, hogy másik városban gyilkolt, például amíg egyetemre járt. Vagy a harctéren, amikor tartalékosként elvitték a baranyai falvakba. Disznóólban öregasszonyok bújtak az állatok hűlt helyére. Ijedtségében, hogy valami mozog, valami, ami a patkánynál nagyobb, kieresztette a tárat. Elképzelhető. Disznók rég nem voltak az ólakban.

Az élet kulcsát megtalálni valami elvarázsolt meseországban. Valahogyan bennem ragadt ez a mondat, nem mondhatom, hogy túlságosan jó lenne vagy követhető. Úgy értem, meg sem közelíti a nagy mondatokat, amiket az ember kimásol egy francia kockás füzetbe, hogy álmos vasárnap délután – amikor mindenki, de minden ember lustán elnyújtózva élvezi a tétlenséget és a körülötte lévő neszeket, amiket azok hívnak elő, akikhez köze van, együtt töltik a napjaikat, amikből a végére kikerekedik az életük – elolvassa és erőt merít belőlük, egyáltalán nem ilyen mondat volt. Ellenkezőleg. Inkább taszított, kicsit butának gondoltam, mert akármennyire is vonzott az irodalom, én mégis más voltam, tények, következmények és határozott döntések világában mozogtam, legalábbis szerettem ezt hinni a történelemről. Mégis megragadt bennem, olyan határozottsággal állított valamit, ami egyébként lehetetlen. Az élet kulcsa? Megtalálni? Elvarázsolt meseország? Nem csak meseországban, hanem elvarázsoltban? Ami akkor duplacsavar. Mint amikor azt mondják, hogy teljesen megváltozott a Józsi, 360 fokban, higgyem el. Meg aztán, mi az, hogy az élet kulcsa, ha nem a halál? De nem úgy állítja ez a mondat, a legkevésbé sem, inkább sejtetőn, édesen, akárha volna boldogság, nyugalom, vasárnap délután, amitől nem kell a lavórba hányni. Ember, akit el lehet viselni, sőt ha nincs ott, akkor hiányzik. Danys Finch-Hatton nem valami regényhős, hanem valóságos figura, létező férfi. Van ilyen férfi, ezt sugallja az élet kulcsa. Butaság, de nem tudok szabadulni tőle. És ebből aztán rengeteg kalamajka származik.

Nem foglalkozom a doktori disszertációmmal, amit azért kellene befejeznem a gettysburgi csatáról és annak valami tudományos, de alapvetően erőltetett hatásáról a modern demokráciára, mert akkor talán elkerülhetek ebből az iskolából, taníthatok főiskolán. Esetleg. Bár ahogy múlik az idő, egyre inkább úgy tűnik, nem marad nekem hely, valahogyan mindenki előbb jut munkahelyhez, ha később is szerez tudományos fokozatot, néhol a tehetségre hivatkoznak, néhol a családi körülményekre, ha nem rontja el a kedvem, akkor mulattat. Nem rendít meg, azt hiszem, azok után, és ami miatt lemondtam arról, hogy újságíró legyek, már sokat elbírok. Csak ezt az iskolát nem, legalábbis nehezen. Vagy a tanárit nehezen, nem is az iskolát.

Az élet kulcsa a halál, efelől nem lehetnek kétségek. Sorra nyílnak az ajtók, némelyik magától tárul fel, némelyiket be kell rúgni, de a kulcs, az az utolsóban van, ahová ha belépünk, hát, el sem tudom képzelni, milyen lesz, ahogyan majd visszafelé megértek mindent, a borzasztó napokat és a jobb pillanatokat is. Ezért nem tudom odahagyni azt a hullát a padláson, ezért kell foglalkoznom vele, akkor is, ha már senkivel sem lehet szót váltani, ha már mindenki elfeledte, támpontom pedig semmi, a boncolásról sem tudtam meg semmit, a halál oka fulladás, és semmi nem utalt külső beavatkozásra, vagy mi. Valahogy így fogalmaztak, ennyit tudtam meg az igazgatónőtől, aki megkért arra, hogy ne bolygassam, mert csak idegességet okozok a tanárok között, arról nem beszélve, hogy a gyerekek is suttognak, az irodalomtanár pedig határozottan kikelt ellenem – nem tudom, én miért nem hallottam ezt, talán a hátam mögött egyik esős délutánon az igazgató növényekkel zsúfolt irodájában –, hogy Csáthot kellene tanítania, éppen az a novella szerepel a könyvben, amelyikben felakasztják a kis Emmát a padláson, és attól tart, ha ez a suttogó propaganda, amit én kifejtek a padláson talált hullával kapcsolatban, nem marad abba, akkor a gyerekek fantáziája meglódul, ahelyett, hogy elfelejtenék, csak irritálni fogja az agyukat, tán még ki is akarnák próbálni. Nem szóltam erre semmit, a gyerekek alapvetően nem hülyék, ha ki akarnák próbálni, akkor sem az iskola padlását választanák, de elképzelhető, hogy ebben nincs igazam, maga a tény, hogy lehetséges egy hulla a padláson, hogy ez nem csak kitalációja valami írónak, beindíthatja őket.

Ugyanakkor az, hogy valami elvarázsolt meseországban lelhetnénk rá arra, amit az élet kulcsaként nevez meg a mondat, mérhetetlenül bosszant, tán emiatt is vagyok úgy vele, a mondattal, mint valami dallamtapadással, hogy nem megy ki a fejemből, zümmög bennem folyamatosan, tegnap már sírtam is tőle. Hiszen nincs meseország és nincs elvarázsoltság. Anyám szerint ennek az lehet az oka, hogy hónapok óta nem mozdultam ki, hogy előttem senki nem áll meg, legalább annyira, hogy egy estét eltöltsek vele. Nem kell rögtön hozzámenni, mondja anyám, de kikapcsolódni lehetne. Jópofa, mondhatom, éppen hogy hozzá kellene már menni valakihez. Deniszfincshetton nem létezik, közölte anyám, a földrajztanár pedig ott ül melletted. És ha alacsony is, mit számít? Lehetséges, hogy éppen vele üldögélsz, amikor meglátsz egy magas, jóképű férfit. Aki még nem nős, az biztos buzi ebben a korban, aki pedig nős, az nem fog elválni, éppen ebben a korban, úgyhogy reménytelen és fölösleges vállalkozás, mert ha nem buzi és nem nős, akkor biztos mániákus, arra pedig nincs szükségem.

A változékony időjárás, mondja anyám, kikezdi az idegeket, látod, a galambok is összevissza röpködnek, képtelenség bevárni, hogy hazajöjjenek, apád már órák óta ül kint és nézi, várja, csalogatja őket. Kötözzem le magam? Az őszi esőket és ezt az undorító mázgás ködöt úgy könnyebb elviselni? Olyan errefelé a novemberi köd és eső, mint az Afrika felől érkező sirokkó?

Rájöttem, hogy semmit sem tudok erről a dologról, az időjárásról, a szelekről. Csak annyit, hogy amikor fújni kezd a szél, nekem elkezd fájni a fejem. De rettenetesen szaggat. És folyamatosan sírnom kell, amit nem engedhetek meg magamnak, emiatt aztán a homlokom is begörcsöl, a két szemem fölötti részen. És lüktet a homlokom. Máshol is lüktet, de arról nem szeretnék semmit sem mondani. Most is éppen ez történt, először azt hittem, hogy a vasárnap miatt, amit igen nehezen viselek, olyankor valahogy mindig a családi délután jut eszembe, ami nekem nincs, hacsak nem számítom, hogy a szüleim gyereke vagyok és úgy. De amikor anyám említette a szelet, megfordult a fejemben, hogy mindez a nyugtalanság, belső zaklatottság amiatt is lehetséges. És abban a pillanatban, hogy kimondtam, rájöttem, hogy semmit sem tudok a sirokkóról. Foszlányokban rémlik a Rejtő-regényekből, hogy olyankor megbolondulnak a légionáriusok, de erről újból a vasárnap délután ugrott be, olyankor olvastam legjobbakat, kuncogtam az ágyon, a kávé illatozott, anyám fején hajcsavarók, apám nem látszik ki az újságból, lágy, biztonságos és puha élet, akkoriban még ilyennek képzeltem a jövőmet is.

Így történt, hogy elmentem a Rogba a földrajztanárral egy sörre. Nem mostam meg a hajam, csak babapúderrel bedörzsöltem, attól olyan volt, mintha kevésbé volna zsíros. Lezuhanyoztam, de a lábamról nem távolítottam el egyetlen szőrszálat sem. A fapad elég kemény volt, de nem esett rosszul, hajlamos vagyok ilyenkor a bajor sörözőkre gondolni, hogy elöntsön a jóérzés, nyitottság, múljon a zavarom és ellenérzésem, hogy meggyőződésem dacára jöttem el. A földrajztanárnak megvolt az a szokása, hogy engem a teljes nevemen szólítson: Kozmaléni, mondhatom – így kezdte legtöbb mondatát. Kedves volt, fürkésző a tekintete, és nevetve mondta, hogy amikor elküldtem a picsába, egészen megrémült, mert fölmerült benne, hogy komolyan gondolom, ami nem volna jellemző. Ha annyira nem jellemző, gondoltam magamban, hogy a picsába’ nem ülsz otthon valami feleség mellett, de tűrtőztettem magam, nem akartam elriasztani. Úgy döntöttem, a padláson talált hulláról nem fogok beszélni, szóba sem hozom, csakis a szelekre koncentrálok, arról fogom kérdezni, végül is neki ez a szakmája.

És a szelek ismerete sok mindenre választ ad majd. Talán kiindulópontul szolgálhat arra is, mi történhetett az ismeretlen férfival, aki az iskola padlásán végezte kötéllel a nyakában. Ez persze elég nagy butaság, csak a saját azonosulásom egy ismeretlen hullával, aki minden valószínűség szerint embert ölhetett, egy gyilkos volt, és a lelkifurdalása vitte a padlásra, ahol ötven évig nem járt volna senki, ha nem törik el egymás mellett az a néhány cserép, és nem ázik be a rajzterem. És nem akadtak volna rá, csak mint a Dr. Csontban, amikor már lerágták a húsát a patkányok.

Kozmaléni, mondhatom, sok fejtörést okoztál nekem ezzel a mániáddal, ami azt a szerencsétlen hullát illeti. Nem tudtam megérteni, miért cuppantál rá annyira. Végül is, kit érdekel? Előfordultak máskor is ilyen esetek a városban, téged nem kell emlékeztetnem rá, ugye? Vagy az a szerencsétlen, aki lakást bérelt és eltűnt, hogy a családjának fogalma sem volt róla egy héten keresztül, merre járhat, és nem is találtak volna rá a tetemére, ha a rendőrség nem kezd utána nyomozni és a mobilhívásai ellenőrzésével nem bukkan az albérlet nyomára, az kevesebb figyelmet érdemel? Nem értettem, hogy miért. De – és nem engedte meg, hogy közbevágjak, ez valóban idegesítő szokása volt a földrajztanárnak, hogy kiselőadásokat rögtönzött, végigmondta, amit akart, akármilyen hosszan, és egyáltalán nem érdekelte a másik véleménye, ezért is volt mindig az ő osztálya a legjobb az iskolában, akkor is, ha nem az volt, mert lyukat beszélt a tanári kar hasába – rájöttem, megfejtettem. Azért nem tudsz, tudtál szabadulni tőle, mert annak a Danys Finch-Hattonnak képzeled, akiről a francia kockás füzetedben is írtál. És megmondom őszintén, fogalmam sincs, ki az a faszi, vagy neked miért annyira fontos, de biztos hasonlít valamiben az iskolai hullánkra, például abban, hogy elérhetetlen. Gyakorlatilag nem létezik, és ez neked nagyon megfelel. És nemcsak hogy nem létezik, hanem amikor létezett, akkor sem tartozott senkihez. Különben nyilván keresték volna. Így szabadon képzelődhetsz róla. Ideális képet festhetsz az izmairól, a bátorságáról, az eszéről. És nem kell megküzdened azzal a ténnyel, hogy eközben egyedül fekszel minden este az ágyadban, pedig lassan negyvenéves leszel. És szerintem megszámolhatod a két kezeden, hányszor. Ha érted, mire gondolok. És ez, Kozmaléni, ne is haragudj, nagyon beteges dolog.

Abban a pillanatban kellett volna felállnom és otthagynom, a majomszerű, hosszú kezeit ellöknöm a kriglitől és emelt fővel távozni. De annyira hasogatott a fejem és másom is, amiről nem szeretnék többet mondani, hogy képtelen voltam felállni. Ehelyett hosszú magyarázkodásba bonyolódtam a tanári kar ürességéről, az avonkatalógusok és kirby-porszívók undorító jelenlétéről a barna szekrények közt, a kilátástalanul múló szünetekről, amelyekbe némi színt csak a két tornatanár közönséges humora csempész. Arról, hogy az élet kulcsát kell megtalálni valami elvarázsolt meseországban, akkor is, ha a kulcs maga a halál, ha az elvarázsolt meseország meg akkora lófasz, mint amikor a Józsiról kiderül, hogy többet nem iszik, 360 fokban megváltozott, bizonygatja a felesége. A földrajztanár nem vágott közbe, azt hittem, érdekli, amit mondok, csak a második krigli után, amikor én már kávét ittam, derült ki számomra, hogy miért. Mi célból. Hát, ami engem illet, elmehet a picsába, fáj a fejem, közöltem és az igazat mondtam, lehántottam hosszú kezét a vállamról és hazamentem.

Otthon a francia kockás füzetbe, amit már nem tartok az iskolai szekrényben, leírtam, amit a földrajztanár a sirokkóról mondott. Egyébként nem is tudtam, hogy ennyiféle szél van errefelé, mármint a tenger felől, ami eljut idáig, hozzánk: a maestral (misztrál), burin, bóra, tramontana, nevere, libreccio, garbin meg a sirokkó. Ha igazat mondott.

Sirokkónak (sirocco) nevezik a kelet-délkelet, dél-délkelet irányú forró nedves szelet, amely az egész Adriai-tengerre kiterjed. A sirokkónak is van ciklonos, illetve anticiklonos formája és karaktere. A ciklonos a leggyakoribb. Az anticiklonos sirokkó ősszel és tavasszal jellemző, felhőtlen vagy nem túl sűrű, északkelet irányba mozgó felhőkkel. Ekkor a délnyugati horizont mindig felhőtlen.

A ciklonos sirokkót felhős, csapadékos időjárás kíséri. Az Adriai-tenger déli részén általában erős széllel jár.

Bármely évszakban előfordulhat, de az Adriai-tenger északi részén gyakoribb márciustól júniusig, míg a déli részen októbertől februárig. Az átlagos szélsebesség 7-10 m/s, de időnként viharossá is erősödik. Nyáron átlagosan három napig tart, de előfordulhat, hogy rövid megszakításokkal három hétig is fúj. Általában a harmadik nap után erősödik viharossá, amikor mindenképpen menedéket kell találnunk ellene. A legnagyobb hullámokat az Adria déli részén találjuk (5 m felett, de mértek már 9,5 m magasakat is), viszont ezek kevésbé veszélyesek, hiszen rendszerint van elég időnk arra, hogy menedéket találjunk.

A sirrokkó igen erős lehet a tenger felől nyitott partszakaszokon és a délkeleti irányból nyitott csatornákon. A sirokkó különösen erős szokott lenni a Velencei-öbölben, a Kvarnerói-öbölben, Ploce előtt, a Dubrovniktól délre eső partokon, és a Mljet-csatornában, ahol kétcsomós áramlást is létrehozhat.

A sirokkó kevésbé veszélyes a bóránál, mivel nem hirtelen kezdődik, maximális erősségét másfél-két nap alatt éri el, amikor már egyenletesen, állandó erővel fúj. Könnyebb előre jelezni, mint a bórát. A sirokkót általában nyugodt tenger, változó irányú gyenge szél, a délkeleti horizont erős párássága előzi meg. A levegő fülledtté, nyomottá válik, páratartalma megnő, és a látótávolság lecsökken, a hőmérséklet lassan esik. A légnyomás lassan süllyed, majd a normális alatt megállapodik. A tengerszint felemelkedik. A délkelet felé nyitott öblökbe és horgonyzóhelyekre igen veszélyes hullámok érkeznek. A légnyomás emelkedése a sirokkó gyengülését, esetleges végét jelenti.

A sirokkó gyengülésének gyakori jele, hogy délkeleti irányból északnyugati irányba mozgó kis felhőfoszlányok tűnnek fel, amelyek átkelnek a hegy csúcsán. Később az alacsony, szürke rétegfelhőkön (stratus) északnyugati irányban lyukak keletkeznek, ahol az ég is láthatóvá válik. Később a hullámok magassága is csökken.

Gyakran a Vis-szigetek északi partja választja el a sirokkós területet a bórástól. Ezért ha dél felé hajózunk, akkor a szél iránya északkeletiről délkeletire válthat át. A sirokkó elől általában a partok közelében, a szigetek között szélárnyékban találunk menedéket, ahol a hullámok is kisebbek.

Erről van szó, a fülledt, nyomott levegőről, a lecsökkenő látótávolságról. Amitől majd szétreped az ember feje.