Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. június / A méz

A méz

Az utca páratlan oldalán haladva, a harminchármas számnál kezdődik a kastély. Régebben Akasztottak Dombjának hívták, ezt mondta legalábbis a nagyanyám legkisebb nővére, aki pártában ment ugyan a túlvilágra, de addig is úgy ontotta magából a delejes históriákat, mintha azzal akarta volna a magáénak tudni őket, hogy előbb szélnek ereszti, hátha később testet öltve csakugyan betoppannak az életébe, és erről a dombról is vélhetően azért mesélt ennyire részletesen, hogy meglágyítsa véle a saját sivár ölét. Ezen a helyen, mesélte Klió nénikém, kötötték fel azokat a ledéreket, akiken nem fogott a máglya. Hiába gyújtottak alá, előzőleg pedig hiába hordta egy egész város a száraz rőzséket, rönköket, hogy aládúcoljanak az esti örömtüzeknek, amelyek győzelmi hírnökei lettek volna a régen várt megtisztulásnak, az utolsó ledérnek hüvelyéből olyan bő sugárban zubogott a könnye, hogy nemcsak a tüzet oltotta ki, de a máglya helyén még ma is vízililiomok nőnek, boszorkánykörben tekeredve egymásba, és a koraesti széllel, amikor a kelyhük össze-összeér, távoli gyermeksírást hallani a városban mindenfelé.

Megállok a harmincegy szám alatt. Koraeste van éppen, az álmatag szeptemberi kánikulában megrándul hirtelen a poros járdaburkolat, gyűrődni kezd, kicibálja magát az őt szegélyző terméskövek alól, kőszilánkok repkednek, maguk alá temetik az illesztések között kókadó gyomokat, majd a felkorbácsolt aszfalttaréjok, amikor elérik a hullámtörés pillanatát, sorra megrepedeznek, a járda menti fák köré ültetett oroszlánszájak bíborban üvöltenek, és megérzem a repedezett aszfalt fölött sírdogáló kobalthideget, amely alattomosan összpontosul a térdem alá, rám tekeredik, hozzádermeszt a földhöz, kristálypengeként metszi el a húsomat, aztán felkúszik a fülembe, ott sípol, sikít, a nyakam köré fonódik, karmolja a csendemet, én pedig négykézlábra ereszkedek, és a fejemet a vízililiomokra hajtom.

***

Az utolsó ledérnek éppen csak annyi vétke volt, mint most nekem. Nem tudott, és nem is akart tudni belehalni a túlcsordultságba. Évek óta álmatlanul élt, mert a teste beteljesítette már az álmait. Szerelmi bűbáj alapos gyanújával mégis azonnali máglyahalálra ítélték. Valamikori kérői, akiket sose kosarazott ki, de nem is áltatta őket azzal, hogy mindenáron feleségül óhajtana menni hozzájuk, házról házra jártak az ítélethirdetés után. Öten voltak, de csak egyikőjük beszélt a házak lakóihoz, megkocogtatva az ablakszemet könyörgött bebocsátásért, volt, ahol csak halkan és rimánkodva, másutt pedig bugyborékos nyállal és átkokat szórva szónokolt, és amíg beszélt, a másik négy kérő kétágú villa gyanánt tornyosult a háta mögé, hogy bírónál-bakónál is hatalmasabbakként sürgessék meg az ítélet-végrehajtást, ami főként azon múlott, mikorra gyűjti össze a város a máglyánakvalót. Azokban az években a szárazság úgy befeküdte magát a vidékbe, hogy az emberek a véknyányira fonnyadt húsukat kímélve jobbára csak heverésztek a vályogpadlóikon, az abrakot már mind felfalták a lovaik elől, a jószágokat, még mielőtt végleg elgebedtek volna, szerre leöldösték, a korábbról fogant gyermekek pedig, mert azokban az időkben újak nem születtek, eleinte csak szikkadó torokkal bömbölték fel az égre éhségüket, aztán természetes életösztönüktől hajtva már nem pazarolták sírásra az apadó nedveket, s végül még a ritkán kiejtett szavaknak sem maradt ereje, lévén, hogy aki kiejtette őket, nem gondolt immár semmire. Nem volt a kérőknek könnyű a dolga.

Cselekvésre bírni a tetszhalottakat, akiket már szóra sem lehet! Ráadásul milyen rövidke idő alatt! Muszáj az embernek önnönmagukkal győzetnie le a halálukat. Tudta ezt az a kérő, amelyik magára vállalta a beszélynek hatékony és szent terheit, mellesleg miért ne tudta volna, mikoron azóta ezt tanulta, hogy rájött, hasznosabb a szerelem megváltó erejében való hitről valami magasztosabb felé terelnie nemcsak a saját figyelmét, de a sajátja révén a másokét, úgyhogy a központi szemináriumban, ahol leginkább a Jelenések Könyvében elmerülve ábrándozott a ledérnek mindenki másét fölülmúló kárhozatán, igyekezett elsajátítani azokat a fordulatokat, amelyek az áhított valóraválást nem a távolban lebegtetve ígérgetik, hanem közel is hozzák, mondjuk, legalább karnyújtásnyira. A senyvedőknek pedig, mert a szemináriumban ezt is megtanulta, nem a nagy dolgokat kell elejükbe tenni, hanem azt és annyit, ami csak egy collal is kijjebb viszi őket a senyvedésből. Ez, csak ez az igazán hathatós fordulat!

Balabán perjel, mert így hívták a beszélő kérőt, a szeminárium elvégzése után ligátorként is dolgozott a rendben, ehhez azonban türelmesen ki kellett várnia, hogy elcsituljanak a böjti szelek, az előző ligátorral pedig végezzen az árpalevébe kevergetett csomorika, s amikor megszavaztatta magának az örökhatályú hivatalt, anélkül, hogy perjeli tisztségéről lemondott volna, beköltözött az armáriumba, ahová egyre-másra gyűjtötte azokat az iratokat, amelyeknek sem a rend életéhez, sem pedig az isteni dicsőség örök fényéhez nem volt sok közük, ő viszont úgy vetette bele magát ezeknek másolásába, mint varacskos süldő a kátrányos mocsárba, többek között, még ha titokban és magánhasználatra is, hazájában ő fordította le elsőként a Malleus Maleficarumot. S ahogyan pennája a lámpakormos gubacsban elmerült, hogy utána ráköpje a kiterített vellumra tartalmait, úgy mélyedt el Balabán perjel is az incubusok és succubák üzekedéseiben, nemcsak elméjének élességét, de a saját üdvözülését is felkínálva nekik.

Amikor a fordítást, ami háromszázhatvannégy napig készült, bevégezte, az íveket rőtpikkelyű boabőr bordákra fűzte, a bordavégeket ébenfatáblák közé erősítette, a háromszázhatvanötödik napra virradó éjszakán pedig kiosont az armáriumból, lement a kápolnába, kinyitotta a tabernákulum ajtaját, elcsente a miseboros kelyhét, majd visszasomfordált az armáriumba, és felszentelte a kehelyben a mézzel elkevert citromlevet, mellyel kedvenc versét a szennyívre rótta: Fizessetek úgy néki, amint ő fizetett néktek, és kétszerrel kettőztessétek meg néki az ő cselekedetei szerint; amely pohárból itatott, ugyanabból két annyit töltsetek néki. Amennyire dicsőítette magát és dobzódott, annyi kínnal és gyászszal fizessetek néki; mert ezt mondja az ő szívében: Úgy ülök, mint királynéasszony, és nem vagyok özvegy, és semmi gyászt nem látok. – Ennekokáért egy nap jőnek őreá az ő csapásai: a halál, a gyász és az éhség; és tűzzel égettetik meg; mert erős az Úr, az Isten, aki megbünteti őt. – És siratják őt, és jajgatnak ő rajta a föld királyai, akik vele paráználkodtak és dobzódtak, mikor az ő égésének füstjét látják.

A könyv bekötését azonban egyre csak halogatta, s maga sem tudta megmondani, hogy vajon miért. Pedig csak a könyvkészítés hátralévő szakaszaira, ha gondolt volna, máris mennyivel könnyebben játssza ki halogatásának távolba vesző okát. Mert ez az ok, lett légyen bármennyire sokrétegűnek és szerteágazónak tűnő, mégiscsak a perjel egyetlen vágyának tövéből fakadt. Balabán perjel ugyanis igaz valójában arra várt, hogy még egyszer utoljára szemügyre vegye szemérmét a ledérnek, s az ezt követő legközelebbi zsarátnokéjen megmunkálja a szemérmet ábrázoló rézdúcokat, amelyek az ugyancsak rőtpikkelyű boabőr textúrájába folyondárszulákok közé égetik életének eme lúdvérces címerét. Ahelyett azonban, hogy beismerő vallomását önmagának megtette volna, egyre csak azt szajkózta: – Bestye baszó kurva!

Az invitatórium árnyakkal csipkézett félhomályában, miközben száz meg száz rendtárs egy szólamban mormolta a Venite, adoremust, amely monódia a kölcsönösség elvén nyugodva többszörös erővel terelte vissza kinek-kinek a messzi és nedves zsombékokban megmártódzó figyelmét, addig Balabán perjel fejében ugyanezt a szólamot motettává egészítette ki a refrénszerűen visszatérő Bestye baszó kurva.

Az egyik ilyen éjen, amikor azon kapta magát, hogy a refrénben előforduló szavak egynémely tagja ráfüggeszkedik a hangszálaira, s szétkaszabolva a klauzúra egybehangzó szorításait utat tör magának a reggeli égboltot lejjebb hozó kupola felé, felpattant áhítatából, kámzsáját az arcába húzta, és még sokáig hallotta, amint rendtársainak vágyakozó Adoremusa kíséri lépteit. Csukott szemmel sem vétette volna el az irányt. De Balabán perjel nem is csukta be a szemét, ellenkezőleg, akkorára meresztette, mintha a csillagokat akarná elnyelni vélük, és ment, szétzúzva nádas és rekettyés között, ahol pedig lehetett, ott loholt az ő ledérjének szemérme felé, minduntalan azt hajtogatva magának, hogy el kell készüljön végre az a filéta, hogy könyv lesz ebből az egyetlen nap híján egy teljes éven át fordított reglamából.

Ennek az utolsó ledérnek, így mondta Klió nénikém, eleinte olyan fehér és hibátlan volt a bőre, mint a míves alabástrom, amely türelmes és gyakorlott kezek alatt nyeri el felületének káprázatát, az évek során azonban előbb a fényét veszejtette el, aztán egyik napról a másikra el is szeplősödött, az apró hunyorgó foltok pedig, amik kelő nappal az orcája közepén keltek, estére végignyargalásztak a vállán és a karján, begyűltek a mellének öblébe, megtelepedtek viháncolva a köldökén, s egy utolsó támadással célba vették a lábait, míg végül elborították teljesen, egyedül a szemérme maradt továbbra is hófehér, és úgy világlott éjjelente, amikor a holddal találkozott, hogy mérföldekre ellátszott a fénye, mondogatták is gyakran az emberek még az aszály beállta előtt: – Zója már megint nem alszik! Zójának látogatója van!

Amikor Balabán perjel odaért Zója házához, nyakára ült az egész sötét éjszaka, és a hold, amelyről korábban azt hitte, csak legelni jár fel az égre, majd hogy kérődzés közben bekapjon még néhány elbóklászott csillagot, most egészen olyannak tűnt, mintha regimentbe szervezné őket, kiéheztetett harcosait a bélpoklos éjnek, azok meg elnézve uruknak korábbi mohóságát, fénylő szuronyaikat az ő elméjének fordítják mind, hogy koponyáját a tonzúrája mentén átlyuggatva kiszippantsák belőle az eljövendő emlékeit. És akkor megszólalt benne az Adoremus, tiszta gyermeki torokhang csilingelte át a kinti meg a benne lévő sötétséget is, Balabán pedig térdre rogyott, és tépdesni kezdte Zója háza falának tövében a füvet. Előbb csak karcsú szálanként, ami épp a keze ügyébe került, aztán gyökerestől húzgálta ki őket, gépiesen, és a kiszakított csomók, amiket hátra hajított, úgy hullottak vissza közvetlenül a válla mögött, mint megtizedelt tüzérség által húzott trebuchiából a célt tévesztett lövedék. Füvekkel együtt hullottak még jeneszterek, tarackok, arankák, konkolyok, surrogtak az éjben poloskák és férgek, de mindezt a perjel aligha fogta föl, annyira elszántan viaskodott a fal mentén őrködő korcs világgal, a csillagok pedig, szuronyaikat továbbra is neki szegezve, őt őrizték, amint munkálkodik.

Zójának éppen akkor látogatója volt. Hónapok óta az egyetlen, akit magába fogadott. A Lovas, akit becses nevén Kajtár Gellénként tisztelt egy egész paraszti vármegye, kerülő utakon, a régi gyepűkön átügetve látogatta őt, minden egyes csütörtökön fél mérföldről odahallatszott, ahogyan egy utolsót sarkantyúz a lován, és amikor bevágtázott a kertkapun, alig pattant le a nyeregből, jobbjával már meg is ragadta Zója derekát szótlanul, s úgy pihentette rajta tenyerét, mint lázas kisgyerek homlokán aggódó szülő, aztán a vastag és erős ujjai egyre följebb siklottak, sorra megpihentek a bordák közötti mélyedésekben, majd amikor mutatóujja megérintette Zója mellének bimbóját, és látta a ledéren, hogy hosszan megremeg, felnyalábolta, bevitte a házba, még ott az ajtóban letépte róla köntösét, hogy az arcát tenyerébe fogva, haját összekócolva ráborítsa testének valamennyi szeplőjére a csókjait. Zója pedig belecsimpaszkodott a Lovas rőt szakállába, belefúrta orrát, hozzákente nyálát, nem kérdezte, hogy miért hozza magával a kastélyában hagyott asszonyának illatát, csak szagolta, szagolta, amíg saját leheletét vissza nem érezte a férfi arcának sűrű szőrzetén. Aztán felmászott az ágyra, lábát széttárta, a teste pedig, háromszögének hamvas ormába összpontosítva minden erejét, addig hánykolódott, míg a férfi szája elérte végre a szemérmét, és rátapadt. Ekkorra már a Lovas is egész testében lucsogott, fején ujjbegynyi gyöngyökben buggyant ki a vágya, amelyek homlokáról az orrára, orráról a Zója szeméremdombjára csurrantak, és mire a cseppek tócsává nőttek, a férfi teste beletólult a ledér szemérmének hófehéren izzó zugába.

A Lovas, amikor férfiereje kimerült a többórás szerelmeskedésben, dölyfösen sarkantyúzta meg Zóját is néhanap, ha amaz telhetetlenül cibálta le róla a percekkel elébb megkötött gatyáját, és arcát hozzádörgölve próbálta kicsalni a túl sok szerelemtől immár visszabújt hajlandóságot. Mert Zója lába köze bírta volna még, hosszú, magányos éjeken át addig gyűjtötte, ápolta testében a kedvét, hogy reggelente térdéig csordult kiapadhatatlan méze, s amikor a férfi felöltözve hozzáhajolt, hogy búcsújának pitypangkönnyű csókját rálehelje, a feje hátrahanyatlott, alhasában pedig továbbra is ott zihált és rúgkapált a túlhordott, ám mégiscsak meddő vágya. – Hogyan is tudnék betelni véled? – mondogatta gyakran a Lovasnak, valahányszor az ujját és a nyelvét keresve a férfi tenyerére vagy arcára szorította alfelét: – Hiszen még el se mégy tőlem, a mellem máris úgy ágaskodik a csókodért, mint esőverte barka még több eső után. A Lovas ilyenkor lekapta derekáról a gatyamadzagát, megkötözte véle a Zója kezét, szétfeszítette a lábait, melyeket mint egy-egy szögmérőt nyomott az ágyra, és előbb a nyelvével, aztán az ujjaival, amikor pedig már ez sem volt elég, akkor sarkantyújával merült el újra a kihunyhatatlan fehérségben. Fél lábon állt az ágy előtt, a másikkal meg gyömöszölte, pacskolta a nőt.

Azon az éjen azonban Zója még többre vágyott. – Add nekem a testedet! Add nekem egészen! – pattant fel váratlanul, és talpával ellökte magától a férfi lábfejét. Az elnyelt izgalom apró morajlásokkal gurult végig a nyelőcsövén. A Lovas már amúgy is tűkön ült, erszényénél fogva húzta haza a fenyőmagos mézben sütött alma, amit egy fütyülős kereskedőtől a gázlónál vett, de a ledér lecsúszott az ágyból, a dézsához sétált komótosan, majd szétvetett lábakkal ráereszkedett, és intett a férfinak, hogy álljon elé. A Lovas ímmel-ámmal ugyan, de elébe állt, Zója pedig elővette a férfi töpörödött szerelmét, és dudorászni kezdett.

– Megtekerlek fűznek ága, reád szálljon testem láza – gügyögte a gatyájában turkálva, mire a Lovas teste összerándult, mellbimbói lyukat fúrtak a finom muszliningen, az első lihegés bevárta torkában a társait, majd hörgéssé duzzadt, szerelme pedig feltelt élettel, és Zója majdhogynem eszelősen szótagolta tovább, megkapaszkodva a férfi szerelmében: – S ahogy lázam reád szállna, víz a vizet megtalálja!

Az utolsó szavakat már sikította, a férfi pedig belekapott a hajába, és bő sugárban vizelte le a ledér izzó fehérségét, egyszersmind ki is oltva annak tüzét. Sötét lett hirtelen.

Balabán perjel ekkorra már körbeásta a házat, és ahogy az árok vége az elejével találkozott, magához tért. De persze az is könnyen lehet, hogy Zója sikoltozása térítette magához, mert felugrott hirtelen, földes kezét a habitusába kente, majd rövidke habozás után, amikor úgy meredt a sötétre, olyan rimánkodva, mintha azt kérné tőle, hogy ha másban nem is, de a gyászos éjhez való visszaszokásban legyen irgalommal hozzá, visszaereszkedett a földre, és megindult négykézláb az ablak felé. Fülét a paticsfalra tapasztotta, s cimpájával a málló vályog mögül kibukkanó vesszőfonatokat kereste, hátha meghallja mögöttük annak a szívnek dobbanásait, melyet akkorra már csak a filétának szánt szemérem formájában őrzött legbelül.

A kiszáradt vályogdarabok felhorzsolták a fülcimpáját, a vesszőfonatok némely ágaskodóbbja belemart a kagylójába, habitusára apró cseppekben hullott sűrű vére, de ő észre sem vette, egyre erősebben lapult a falhoz, mintha a szívdobbanásokkal egyidejűleg a nedvek csordulását is meg akarta volna hallani. És akkor elérte végre az ablakot. Balabán ellökte magát a földtől, megkapaszkodott a vesszőfonatokban, és félig guggolva az ablakszemnek nyomta homlokát. Az üvegen halovány vánkosok között szendergett a holdvilág, a csillagai most éppen csak pislákoltak, s a megásott árok mögötti hantokon hajba-hajba kaptak a kitépett gyomok. De a perjel addig erőlködött, míg végül átlátott rajtuk, s a hold kelméin túl, valahol a sötétség mélyében megpillantotta Zóját, aki még mindig a dézsán ült az ablaktól néhány karnyújtásnyira, bal combjában megfeszültek az izmok, a hasa és a dereka úgy kidomborodott, mintha a világ minden ereje onnan akart volna kilövellni, hogy szertehullva a kietlen vidéken, újrateremtse az életet mindenfelé, a feje hátrahanyatlott, nyaka hosszant reszketett, amitől gesztenyeszínű haja a dézsának csapódott, mint meghőkölt mén marszíjához az ostorcsapó, s arcát, miközben sikoltozott, eltorzította nemcsak a gyönyör, de hangjának fertelmes visszhangja is. A Lovas, továbbra is Zója halántékának támaszkodva, felgyűrt muszliningét az álla alatt szorította, de amikor meglátta Zója vergődését, az ő feje is hátrabicsaklott, a muszlin legördült a mellkasán, megcirógatta az ágyéka körül tekergőző szőröket, és aláhullott egészen a combjáig, felfogva vizeletének utolsó erőteljes sugarát. Balabán le szerette volna hunyni a szemét, de hogy az üveg hidegsége volt-e, vagy a sötétség, amely a korábbról áhított irgalomhoz szilajul tartotta magát, netán a kettő együttesen, azt maga a perjel sem tudta volna megmondani, valami azonban erőnek erejével munkálkodott a testén, és parányi redőkben dermesztette szemgödréhez a szemhéját. Miután a Lovas kipréselte magából az utolsó cseppet is, Zója feje alá nyúlt, amely még mindig hátratörve lógott a lapockái fölött, és óvatosan az ágyéka felé húzta, aztán felgyűrte újra a muszliningét, Balabánnak pedig, ha netán nem jól hallotta volna, most minden erőfeszítése ellenére végig kellett néznie és meg kellett látnia, amint megtestesül az elhangzó parancs – Nyald le! Nyald le az utolsó cseppeket! Hadd legyen a testem egészen tiéd! –, látta a ledért, ahogyan felocsúdik a suttogó, ám mégis ércesen csengő szóra, előbb szemérméhez nyúl, majd végignyalja az ujjait, aztán szájával ráveti magát a férfira, és habzsolja, habzsolja a csillogó nedveket, hogy beteljesítse végre a beteljesíthetetlen vágyát, hogy a férfi övé legyen egészen, csak az övé. A perjel torkát kilúgozta a visszanyelt nyála, s a fájdalomtól eleinte csak rekedten, aztán rikácsolva, lyukas torokkal üvöltötte be az ablakon:

– Bestye baszó kurva! Bestye baszó kurva!

Zója összerezzent. Derekától fogva úgy penderítette odébb a Lovast, mintha egy köteg csuhut hajított volna a disznók elé, majd felpattant a dézsáról és az ablakhoz ment. Utoljára ekkor látott ilyen közelről emberi tekintetet.

Még aznap éjszaka érte jöttek. A másik négy kérő közül kettőnek csak a családját és a kiüresedett pajtáit kellett odahagynia, úgyhogy jobb híján azonnal kötélnek és útnak álltak, a harmadikat, miután előkecmergett végre Balabán hosszú döngetésére egy óriási kádból a cserzett bőrök közül, már nógatni kellett, viszont azonnal megürítette legnagyobbik timsó-zsákját, s magához vette corholó kaszáját, amint meghallotta a Zója nevét, a negyedik pedig, aki leégett faggyúgyertya fényénél kölest válogatott az anyjával, pontosabban ő válogatta egyedül, minthogy az anyja inkább csak horkantott és szellentett álmában, nos, ez a kérő a perjel minden unszolása ellenére szomorúan ingatta a fejét az asztalra púpozott köleshalomra mutogatva, mikor azonban Balabán részleteiben is előadta, hogyan fejte meg az ágost a ledér, a pelyvát egyetlen mozdulattal söpörte vissza a tisztaszemek közé, magára kapta a mentéjét, és már indult is kifelé, nem törődve az anyja fakó, fel-felriadó tekintetével, sem a rimánkodásával, melyet két hortyogás között az ajkára vett – Édes fiam, gyere vissza! Édes fiam, ne menj el! – ezt sírdogálta félig-meddig szenderegve, de a kérő vissza se nézett, úgy felelt:

– Muszáj! Zójának látogatója van!

Gyalogosan mentek, szótlanul. Zója felöltözve várta őket, az ágy szélén ült. Megszökhetett volna, eleinte minden bizonnyal így is akarta, de mert a Lovas nem sokkal a rikoltozás után begyűrte gatyájába a húgytól még párolgó ingét, és köszönés nélkül, borús arccal elvágtatott, egy ideig az ablakban maradt, és fülelt, hátha felhangzik ismét a dübörgés, ami az utolsó sarkantyúzást eddig mindig követte, s ami a visszatérő forró leheletnek biztos hírnöke volt. De nem. A Lovas úgy ment el, hogy még egy pelyhes csókkal sem érintette legalább a homlokát. Amikor a ledér rájött, hogy a Lovas immár biztosan nem fog visszatérni, imbolyogva lépett el az ablaktól, és visszamászott az ágyba. Haját az arcába húzta, hogy felitassa véle a könnyeit, ám a teste annyira kiszáradt, hogy hiába hunyorgott és pislogott, a torkába rekedt fájdalmat hiába öklendezte ki, cserbenhagyták a könnyei. Akkor összesodorta a lepedőt, és a dézsára állt, hogy áthúzza a mestergerenda fölött, de a mennyezet és a gerenda közötti rés annyira konok maradt, ez pedig úgy felbőszítette Zóját, hogy a leplét elengedve két kézzel csimpaszkodott a gerendába, hátha csak egy kevéssel is lejjebb hozza azt a végzetéhez, mikor azonban leengedte karját, hogy erőt vegyen egy újabb ütközethez, megszédült, a dézsa megbillent, eldőltek mindketten, Zója pedig a tócsába zuhant. A szikkadt vályogot hamar feloldotta a húgy, s a langyos sárban lezáródott Zója végzete. Nem maradt egyéb, mint beteljesíteni a mások álmait e végzetet illetően. Lekapta hát a mestergerendáról a lepedőt, végigcsutakolta vele magát, ládájából elővette a virágos zöld atlaszruhát, melyet a Lovastól kapott, s amelyhez bolhaprém is járt, zöld tengerben kék pipacsok lebegték körül a szeplős melleket fennakadva a hermelin-subicán, fejébe húzta a szárított narancsvirág koszorút, majd belelépett a hímzett kordováncipellőjébe, és az ágy szélére ült.

A négy kérő sokáig Balabán nyomában haladt. A harmadik kérő azonban úgy szorongatta hóna alatt a timsó-zsákot, mint valami meghordozandó ereklyét, mely előtt, bárhol döngessen is, minden kapu megnyittatik, s nagy valószínűséggel a hite is hozzáidomult ehhez az elszánt testtartáshoz, mert alighogy ráfordultak a Gőrice Dűlőre, amely a temető mellett vezetett a házhoz, megszaporázta a lépteit, és átvette a vezetést. Amikor megérkeztek Zója házához, intett a társainak, akik szent meggyőződésüktől hajtva, hogy majd nekifeszülve a nehéz és hosszú ütközetnek felfeszítik nemcsak a ledér házának ajtaját, de a halkan, vagy az éppen csak gondolatban megidézett irgalom atyja segítségével előbb-utóbb térdre kényszerítik a ledért is, csalódottan vették tudomásul, hogy nincs betéve a retesz. Balabánt azonban nemhogy elcsüggesztette volna ez a kitárulkozás, amelyben a ledér mindmáig soha nem részeltette őt, hanem egyenesen feltüzelte, s megsokszorozódott férfibüszkeségét ő maga is szélesen kitárva, mikor a habitusa úgy domborodott a mellkasán, mint a likas rostából toldott páncélinge jóval az aszály előtt – Ah! –, színpadi mozdulattal rántotta fel az ajtót, a harmadik kérő pedig egyenesen az ágynak tartott, és a ledér fejébe húzta a zsákot, szorosan áthurkolva a dereka körül. Egyetlen szavukba sem került.

Zója a saját lábán indult el a vármegye házára. A szikkadt föld felhasította a kordovánt, és véres sáncokat vájt a talpába, a kórók megszaggatták a hímzett csillagvirágokat, hogy magukkal rántsák a gyomok közé, fáradt kabócák gúnyolódtak, amerre elhaladt, s olykor, ha botorkálás közben tincsei a zsákban hangosan suhogtak, kígyókat vélt hallani, sőt, érezte is őket felkúszni a térde alá. Kiment belőle a maradék erő. Többször is megtántorodott, és elesett az út során. A kérők nem szóltak hozzá, nem segítették fel, és nem számolták, hányszor kell megvárniuk, amíg feltápászkodik. Zója ideje végérvényesen lejárt, s attól a pillanattól mindőjük számára kezdetét vette az örökkévalóság.

Hajnal lett, mire beértek a vármegye házára. Szent Mihály havához illőn az ég teljesen tiszta volt, a nap azonban dideregve bújt vissza a dombok mögé, amelyek maguk is lilán vacogtak. Zója megpróbálta kiszabadítani a kezét, és átkarolni magát a zsák alatt, de abban a pillanatban megragadta valaki a huroknál fogva, megemelte, majd hátralökte. Feljajdult, amikor földet ért. A kérők egy száraz bojtorjánkupacot szemeltek ki ülőhelyül, melyet az alispán rendeletére még az előtte való évben hordtak fel a parasztok, minthogy kecskéjük, ami megehette volna, már úgysem maradt, ők maguk pedig hozzá kellett szokjanak a süvítő hideghez. A jajongás hallatán Balabán leköpte Zóját és eltűnt a sötét kapualjban, ők négyen pedig kinn maradtak strázsálni a kupac körül. Eleinte feszesen álltak, kinek-kinek ott sziszegett fejében a perjel által előadott részletekből előbúvó saját baziliszkusza, egyikőjük azonban, aki gyerekkorától ismerte Zóját, nem bírta tovább, és sírva fakadt. A másik három meg sem rezzent, holott a sírásból kisvártatva jajveszékelés lett – Mit tettél? Ó, én halott Krisztusom, hogy tehetted ezt? – zihálta hangosan, és amikor meghallotta a mocorgást a zsákban, újabb emlékek zúdultak reá, látta maga előtt Zóját danczurázás közben, amint úgy izgett, ficánkolt, és úgy izzott a tekintete, hogy nem volt az a kérő, aki ne jött volna rá, nála van a zsebkendő, s alighogy kitalálta, kézen is ragadta, és vitte ki büszkén, vitte a másik szobába, vagy a szoba sarkába, mert Zója volt az egyetlen a leányok közül, akire sose kellett mondani: „Maradjon az anyjának, mosogató ruhának”, ő pedig még a végére sem ért az emlékezésnek, a ledérhez lépett hirtelen, hogy megoldja a hurkot a zsákon, de a harmadik kérő a szeme sarkából követte szándékát, és akkorát vágott a corholó kaszával a karjára, hogy amaz a gyermekkorából menten visszazökkent, és nyüszítve oldalgott el, mint kotorékeb zsákmánya mellől a portyázó menyét.

A vármegye házára sorra érkeztek az emberek. Volt, aki a szomszédját perelni jött, mert tüzelő hiányában ellopta a házának ajtaját, volt, aki ismeretlen tettes ellen akart eljárást indítani, minthogy a kemencébe rejtett utolsó tyúkjának csak a tollát találta napfelkeltekor – A saját pitvaromban! – sápítozta kifulladva. – A saját pitvaromban vették vérét szegénynek! –, s jött néhány öreg is szájat tátani, férfiak és nők vegyesen, akiket pendelyes, vézna kis kölkök kísértek, s akik, ki tudja mióta, most először fakadtak sírva, mikor a tömegben elkiáltotta magát egy asszony: – Boszorkány! Boszorkány! Égessétek meg!

Mikorra pedig annak rendje és módja szerint elszabadult volna a földi pokol, beügetett Kajtár Gellén is, délcegebben, mint valaha, és Zója már a lovak patkójának csattogásából tudta, hogy a megmentője megérkezett. Lehet, hogy nem fogja megcsókolni őt a sokaság előtt, és lehet, hogy úgy tesz majd, mint aki nem is ismeri, de csókkal vagy anélkül, az ő megmentője mégis megérkezett. Balabán épp akkor lépett ki a kapun, nyomában a négy albírával, amikor Kajtár Gellén lepattant a nyeregből, és mogorva arccal átkerült lovának jobb oldalára, hogy odébb rúgja Zója véres talpait. A ledér visszarántotta a lábát, majd megint kinyújtotta, hátha a Lovas legalább a csizmája orrával újra megérinti őt. Ehelyett azonban Kajtár Gellén, minekutána a perjel tekintete átfurakodott a tömegen, és célba vette a szeme közét, hetykén elkurjantotta magát:

– Vigyétek ezt a kupacot, és fűtsetek be a tárgyalóterembe!

A négy kérő egyszerre kapott a ledér után, s négyfelől cibálva rángatták fel a kupacról. Zója ezúttal sem engedetlenkedett. Amint meghallotta kopogni a Lovas csizmáját néhány méterrel maga előtt, teljesen megrészegült a hangtól, teste elernyedt, minden kopogás egyre mélyebben hatolt a testébe, felfakasztotta könnyeinek zubogó sodrását, és mire feltaszigálták a szikkadt, recsegő lépcsőkön, amelyek ide-oda billegtek a szitkozódó sokaság alatt, jártában aludt bele a lebegő ölelkezések emlékeibe. A piszkavassal kellett magához téríteni. A kérők javaslatára, mely javaslat sugalmazása nyilván Balabán perjeltől volt származtatható, az albírák rajta akarták hagyni a zsákot, hogy legalább a szemmel veréstől megmenekedjenek, Kajtár Gellén azonban egyetlen pillantásával megsemmisítette szándékukat, a ledért pedig, a kérők korholó tekintete, valamint buzgó méltatlankodása kíséretében, kifejtették a timsó-zsákból, és befordították a fal felé. Az emberek, amint meglátták a zöld atlaszra ráboruló gesztenyetincseket, melyeket Zója az ujjaival ráérősen fésülgetett, majd összefonta őket, és a mellére engedve a hajfonatát, sudár derekára s gömbölyű tomporára terelte figyelmüket, sóhajtozni kezdtek, sőt, olyan is akadt, nem egy, aki úgy belefeledkezett a látványba, hogy ilyeneket kiáltott oda Kajtár Gellénnek: – Ispán uram, hiszen ez maga a mennybéli csoda! – Vagy: – Tyű, azt a kackiás basznivaló mindenedet!

Ekkorra már sercegve ugrándoztak a bojtorjánok is a tűzben. Balabán, aki egész életében ezekre a boldogságos pillanatokra halasztotta lelkének jelenlevését, gyorsan Zójához lépett, a zsákot ismét a fejébe húzta, a sokaság pedig elnémult, és lélegzetét visszafojtva várakozott. Az egyik albíra előlépett, kérdőn Kajtár Gellénre nézett, amaz feleletképpen bólintott egyet, az albíra pedig reszkető kezekkel emelte fel a Szentírást, és odatette Balabán elé, aki a mennybéli igazság magasztosságára azonmód felesküdvén most először vethette latba a szemináriumban tanultakat a laikus nyilvánosság előtt, s a senyvedőknek kicsiny seregéhez ekként szólt:

– A mi Urunk órája, íme, eljöve. És jöve egy a hét angyal közül, akinél a hét pohár vala, és szóla velem, mondván nékem: Jövel, és megmutatom néked a nagy paráznának kárhoztatását, aki a sok vizen ül, akivel paráználkodtak a föld királyai, és az ő paráznaságának borával megrészegedtek a föld lakosai. És elvitt engem egy pusztába, ahol láték egy asszonyt ülni egy veres fenevadon – a perjel vett egy mély lélegzetet, és hosszabb ideig visszatartva Kajtár Gellénre nézett, aki összerezzent, de állta a tekintetét, Balabán pedig megvetően fordult el róla, majd ugyanazzal a szusszal így folytatta –, ez a veres fenevad pedig teljes vala káromlásnak neveivel, és hogy lássátok ti is magatok előtt: hét feje, tíz szarva volt. Öltözött vala pedig az asszony bíborba és skárlátba, és megékesíttetett vala arannyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében egy aranypohár vala, tele utálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával, és az ő homlokára egy név vala írva: Titok, a nagy Babilon, a paráznáknak és a föld utálatosságainak anyja.

Ekkor Balabán Zójához lépett, megoldozta a zsákot, levette a fejéről, az emberek felé fordította, és a narancsvirág koszorúra mutatva csak ennyit mondott: – Íme!

Kajtár Gellén nem merte felemelni a tekintetét, a senyvedők ismét zúgolódni kezdtek, s az az asszony, aki legelőször elkiáltotta magát az udvaron, most megismételte kérését: – Boszorkány! Boszorkány! Égessétek meg!

Hatalmas hangzavar támadt, ám Balabán felemelte a jobb kezét, felmutatott az égre, aztán leengedte lassan, félkörben meghordozta a senyvedők feje fölött, mint aki megkapta az Úrtól a következő útmutatást, és a tárgyalóterem újra elcsendesült.

– És látám, hogy az asszony részeg vala a szentek vérétől és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől; és nagy csodálkozással csodálkozám, mikor látám őt. Mert jutott-e vajha bor az asztalaitokra és a földetekre víz? Jutott-e drága búza, miből asszonyaitok lágy kenyeret sütöttek? És jutott-e kakasszó az éhes reggelekre? A mi Krisztusunkban szeretett véreim, úgy-e, hogy éheztetek ti is, akárcsak én? Mert a nagy parázna mindent, ami él és ami eleveneknek adhat életet, a kénköves pokolra adja. Elveszi tőletek az életet, és elevenségteket a Sátán markába rakja. Ez az asszony pedig, a nagy parázna, most itt ül előttetek. Veszedelmességének bizonyságtételeképpen igaz szívemből mondom néktek, hogy ő az, aki az esőt eladta, ő az, aki jószágaitokat megigézte, ő maga azonban sosem szomjúhozott, mert ágost fejt, a tőkét csapra verte, és kanca hitének hangján dalolva még a kecskéitekkel is paráználkodott. Tisztább volt a latrok alfele, mint emennek szája, mert ott habzsolkodott, ahol mások a lomposba szartak. Ördög tojta és kotlotta bestye! És aki csak látá, amit művelt, beleborzongott, és sírva kérlelte a Mindenhatót, vegye vissza tüstént az ő szemének fényét, bocsássa reá az örökkön sötét éjszakát, hogy ne kelljen e fertelmes gyalázatot végignéznie. Az Úr azonban nem hallgatta meg. És tudjátok-e, véreim, miért fordította el az ő orcáját a Magasságos tőletek? – Balabán összevonta a szemöldökét, és villámló tekintettel lépdelt lassan a senyvedők felé, néhány lépés után azonban megtorpant, és ugyanolyan ütemben hátrálni kezdett, egyre szelídebb arckifejezést öltve magára, majd amikor visszaérkezett a helyére, folytatta a beszélyt – Mert hatalmas a mi Urunk, aki nem a szemetek világát akarja kioltani, véreim. Az Úr azt várja tőletek, hogy megelégelvén e fertelmes gyalázatot, csömörötöknek hangot adjatok, egyetlen közös hangot, mert egy a mi torkunk, amely Istennek zeng dicső éneket, s azt várja tőletek, hogy e hanghoz igazítsátok cselekedeteiteket. Kérdem ezért az itt egybegyűlteket, akik egy ország senyvedőinek oly kevés hányada, de amily kevés, épp oly nagy a feladata, mert reája nehezedik a szent teher, hogy megmentse a távolmaradottakat, kérdelek hát ennek okáért tikteket – és a hangja itt szenvtelenné vált, arca immár teljesen kisimult, kezét pedig összekulcsolta a köldöke alatt. – Néhai özvegy Gerencsei Simon hajadon leányának, Gerencsei Zójának nyilvánvaló boszorkányságát tudjátok-e, hallottátok-e? Körülálló jeleit, amiből tudjátok, valljátok meg, ezért vagytok itt. Bűjölését, bájolását láttátok-e? Maga boszorkányságával való dicsekedését hallottátok-e és miként? Egyebet ellene mit tudtok, és kit gondoltok jó tanúnak lenni, ezt is mondjátok meg!

Néhány pillanatig csend honolt a senyvedőknek jelenlevő kicsiny hányadán, s lázasan kutakodtak az emlékeikben, egyik-másik a szomszédjához hajolt, súgva kérdett valamit, az meg válaszolt, ha válaszolt, de hangját hallatni egyiknek sem volt mersze, annyira megbénult a perjel kerúbszavaitól, kisvártatva azonban az egyik pendelyes kölök belecsípett a mellette ülő kislány combjába, és cérnavékony hangon sipítozni kezdett – Öjdög tojta és kotlotta! –, mire a kislány elpityeredett, de erőt vett magán, – Ó, te rücskös, hogy a csukartos kutya picsájábul kiszökött ördögök basszanak meg a jatagánfaszukkal! – üvöltötte a kölöknek, s úgy csepülte közben, hogy a nyakán kizöldültek az erek, a senyvedők pedig előbb halk morajlással fejezték ki felháborodásukat, majd egymás szavába vágva kezdték mesélni az emlékeiket.

Kajtár Gellén nem számolt e parúziát jövendölő retorikával, még kevésbé annak fogadtatásával, és kétségbe esett. Zójára nézett, aki egész idő alatt szelíd mosollyal hintázott a padján, így most is szelíden nyugtázta a Lovas tekintetét.

Balabán áhítattól átszellemült arccal figyelte az embereket, bal kezét továbbra is az alhasán pihentette, jobbjával azonban csitítani próbálta a tanúnak jelentkezőket, s közben azon is igyekezett, hogy meglássa, kiben szökkent szárba a perdöntő gyűlölet.

Elsőként ugyanaz az asszony szedte össze az emlékeit, aki nélkülük is bizton merte Zója boszorkányságát állítani.

– Az elmúlt esztendőben – cihelődött neki, s égett bele a füle – piros pünkösd kántorán a konyhán kakaspecsenyét sütvén… melyet az uram talált… a kéményen tyúk képében berepült Gerencsei Zója, és mindjárt asszonnyá változott; fojtogatott és egész testemet összerontotta. Azután így szólott hozzám: eredj, kutya; s az ajtón kiment. Úgy találtak meg, mint a halottat, nyolc hétig nem ehettem s nem ihattam, s szájamat sem táthattam fel, ha pedig mégis igen, ásíthattam naphossziglan; mihelyst pedig az ásítást elhagytam, mindjárt bécsukódott a szájam.

Kajtár Gellén elnevette magát, de Balabán rászólt:

– Veritas odium partit. Kérném a fatens vallomását jegyzőkönyvbe venni. Kérem a fatenst, nevezze meg magát!

– Özvegy Kömpöcz Béláné, Vödörjes Erzsébet.

Kajtár Gellén bosszúsan intett az egyik albírának, aki rögvest fel is jegyezte, de a fatens még vissza sem ült a helyére, egy másik asszony felpattant, s kiabálni kezdett:

– Száradna ki a könnyed, te Bözske! Hogy nem átallasz efféle hazugságokat felhordani?! Te is csak olyan ebcsinálta vagy, mint ez a szerencsétlen! Azt a kakast az urad tőlünk lopta el!

– Elég legyen! – ripakodott rá a perjel – Tudja-e és látta-e, hogy az itt ülő inarresztáltatott Gerencsei Zója valamely bűbájosságot s babonaságot vitt volna végbe? Mit, mikor és minemű időben, nappal-e vagy éjszakán? Ha nem tudja, hallgasson, vagy eridjen ki innen!

Az asszony megrettent, és elhallgatott. Már-már visszaült volna a helyére, amikor ismét felpattant:

– Uram-teremtőm, jutott az eszembe! Ezelőtt tizenkét esztendővel a kománém egyheti gyermekének a tökébül vér folyt… Akkoron hajnalban bedobbant Zója a kománém házába, mondván, hogy ebszar, kutyaszar, fogjátok meg a macskát, hadd szakajtsak a szőrébül, hadd kössem be véle. Arra Varga Ilus, a kománém, megfogta a macskát és annak szőrével Zója be is kötötte a beteg gyermeknek tökét… Azonban mindjárást azon reggel, midőn a kománém a gyermekét kipólyázta, a gyermeknek semmi baja sem volt… hanem a tökének félgolyója elveszett, és mostanság is azon élő gyermek anélkül vagyon.

– Meus Deus! – csapott az asztalra Kajtár Gellén – Hiszen akkortájt még lányka volt!

– Calumniare audacter, aliquid semper haeret – felelte olyan kihívó magabiztossággal a hangjában a perjel, mint aki bármeddig hajlandó elmenni az ütközetben, tudván, hogy nem evilági seregek vonulnak fel az ő oldalán, Kajtár Gellén pedig ispánsága óta most először fölöslegesnek érezte a tisztjét, és e tisztségről együtt a szerelméről is lemondva csak ennyit bírt válaszolni:

– Macte, prior, macte, sic itur ad astra! *

Aztán sorra álltak fel még mások is, ilyen-olyan anekdotákkal fűszerezve a ledérnek boszorkányos jellemét, mely anekdoták nagy valószínűséggel már évszázadok óta megtelepedtek az adott vidéken, s túlélhették nemcsak a törököt, de több tíz hasonló aszályt, sőt, igencsak lehetségesnek tűnik az is, hogy ők maguk idézték meg a pusztító szittyaságokat, egyszersmind az emberi esendőség mögé rejtezett dölyföt is kimerítve a senyvedésben, amikor pedig a dolguk elvégeztetett, visszamásztak a szórabírhatatlan, dacos némáságba, s kajánul várták, hogy a végínségük ellen fellázadó emberek újra elővegyék őket. Ehhez a lázadáshoz azonban mindig kellett valaki, aki leásott a némaságokig, s aki ismerte még az anekdoták szavainál is bűvösebb szavakat.

Balabán, midőn a tanúvallomásokat elégségesnek gondolta, kimondta az ítéletet. A vízpróbát, melynek során a ledért gúzsba kötve a folyóba engedték volna, részint azért vetette el, mert a város környékén a víz túlságosan leapadt, és legfeljebb mérföldekkel odébb lehetett volna végrehajtani a kísérletet, másfelől azonban nem volt meggyőződve róla, hogy Zója valóban a felszínen marad, ahogyan azt német hittársai a Malleusban minden kétséget kizáróan előírták, harmadrészt pedig, s valójában ez volt a vízpróba elvetésének legfőbb oka, irányítása alatt akarta tartani az általa szított tüzet, hogy az igazi, még összehordandó máglya mielőbb fellobbanjon. Szélnek engedte hát az embereket, hadd vigyék azzal együtt a lángoló intelmeket, ő maga pedig a négy társával útra kelt, hogy a szikrát oda is eljuttassa, ahová már a szelet sem engedik be a vidék lakói.

A ledért nem vetették tömlöcbe, és ehhez még Kajtár Gellénnek sem kellett közbenjárnia, aki mellesleg ha kellett volna, se merte megtenni immár, hanem kikötözték egy diófához az udvaron, amely úgy hajladozott az egyre erősödő szélben, mintha elsőként ajánlkozott volna máglyáravalónak. S miközben az albírák áthurkolták a kezét, Zója a fejét hátravetette, hogy homlokából kicsússzon a narancsvirág koszorúja, felnézett az emeleten álló Lovasra, aki a fakorlátnak támaszkodva az elmosódó porba merengett, és addig nézte, amíg magára nem kényszerítette a tekintetét, majd így szólt:

– Hatalmas édes Úristen, igaz Úristen, mindenható Atyaisten, kérlek tégedet, őrizz meg, oltalmazz meg minden veszedelemtől, kiváltképpen az ördögtől, annak álnokságától, veszedelmes kísértésitől, ártalmasságától. Kötöm ezt az imát az élő Istenhez, szent erejéhez, szent hatalmához, szent ujjabeli szent aranygyűrűjéhez, és könyörgöm hozzá, pecsételje el ezt a gonosz Sátánt, ezt a gonosz lidércet, ezt a gonosz ördögöt, aki szívünket kínozza, elménket zavarja, testünkben gyötör, lelkünkben háborgat. Kelj fel, Kajtár Gellén, kelj fel és igyál szent vért Jézus Krisztusnak megkínzatásáért, megfogattatásáért, megköpdöstetéséért, három vasszeg közül való véromlásáért. Soha nem volt jobb óra, melyben Krisztus urunk született.

A Lovas visszanyelte a könnyeit, lehajtotta a fejét, és Zója nem láthatta, csak sejtette, hogy az áment mégis kimondja.

Koradélutánra megérkeztek az első deszkák. A város szélén élők lebontották a csűrjeiket, recsegett-ropogott az egész környezőség, s akik a vármegyeháza közelében laktak, a sublótjaikat, kádaikat, a csántérfáikat és tékáikat szolgáltatták be. Már ez is túl sok volt egyetlen máglyának, ám Balabán úgy vélte, még ennél is többet kell hozniuk, ha azt akarják, hogy a gonosz végleg kiköltözzön az életükből. És az emberek meghallgatták a vélekedését, hosszú sor kígyózott a város határától be a megyeházára, és miközben kézről-kézre, egymás feje fölött adogatták át a rönköket, rőzséket, léceket, melyek egy utolsó telet, ha szűkösen is, de kifűthettek volna, látták maguk előtt az első aratást, az első szüretet, a szürke arcú asszonyok mellére rácsimpaszkodtak a gyermekek, a férfiak gatyáját pedig olyan büszkén feszítette a létezés, hogy még a szomszéd vármegyét is benépesíthették volna.

Hat órakor egy egész város gyülekezett a megyeháza előtt. A ledér maga lépett a máglyára, felhasadt kordováncipellőjén tartva végig a tekintetét. Az emeleti fakorlát mögött most ott volt a Lovas egész házanépe. Kislánya a nyakába csimpaszkodott, kerek feneke kibuggyant a fehér muszlinruha alól, és fejecskéjével az apja veres szakállához simult, elfésülgetve az összeragadt szőrbojtokat. Csak lopva nézett a máglya felé, s olyankor is maga elé kapva a tenyerét, az ujjacskái közötti résen.

Balabán intett Kajtár Gellénnek, aki előbb magához szorította a kislánya fejét, majd alig láthatóan biccentett. A perjel ezután elmondott egy Hiszekegyet, és amikor befejezte, égő fáklyával kezében előlépett a bakó. Ez volt az a pillanat, amelyet hiába vártak oly nagyon, hiába munkálkodtak minden erejükkel annak eljövetelén, mert feltűnt előttük a nagyhírű nyergesmester, a jóságos Gerencsei Simon, leánykája pedig cafrangba öltözve sikongott, rohangált a műhelyében, ráncigálta a nagyméltóságosok köpenyét, hogy vennének patracot az úrfinak, rimánkodta nekik, és amikor elcsendesedett, arcát titokzatos mosoly ragyogta be, ami a legfukarabbaknak erszényét is megnyitotta, és ami hírül vitte messzi udvarokba a nyeregkészítő műhely valamennyi előnyeit.

– Atácka, mikoj fog égni azs a tűzs? – kérdezte Kajtár Gellén gyermeke, s két kicsi keze közé fogva az apja arcát szemrehányóan ingatta a fejét.

– Nem tudom, fiam. Nem tudom – vallotta be Kajtár Gellén, s legszívesebben hozzátette volna – Bárcsak soha.

A rakás egyre füstölt, gyéren, áttetszően, s még el sem érte a Zója derekát, máris szertefoszlott, majd megülepedett valahol a térde körül. A bakó ismét alágyújtott. Ezúttal sem járt nagyobb sikerrel. A harmadik próbálkozásnak két fáklyával vágott neki. Mindhiába. A rakás már annyira nedves volt, hogy recsegve taszította el magától a lángokat, a recsegés nőttön-nőtt, a deszkák és a rönkök pedig előbb egymásba kapaszkodva nyújtózkodni kezdtek, majd hirtelen szétváltak, és hatalmas robajjal terültek el az oszlop körül. Zója terpeszben állt, tarkója az oszlopnak feszült, zihált és reszketett. A zöld atlasz nedvesen, s a nedvességtől elnehezülve itt-ott a lábához tapadt. Eleinte semmi nem látszott. A föld ugyanolyan szikkadtszürke volt, mint évek óta. Aztán kis túrások jelentek meg rajta, majd az egyik túrásból egy sarjú bújt elő. Aztán a mellette levőből még egy. És még egy. És nőni kezdtek. Bezzeg, most nem mondták az emberek, hogy – Boszorkány! Égessétek meg!

Mikorra a sarjak elérték a Zója térdét, hideg szelek kúsztak elő az udvaron mindenütt, s ide-oda hajlongatták a szárakat, amelyek fehér kelyheket növeltek táncuk alatt, zsenge és lédús kelyheket, majd megdermedtek váratlanul. Szent Mihály földbeszúrt kardjai hófehér markolattal. Kajtár Gellén kislánya felsírt, és rúgkapálva kérte az apját, hogy vigye haza. Az összeverődött tömeg olyan iramban kezdett ritkulni, mintha egyiküket-másikukat a föld szippantotta volna be. A vármegyeház udvarát egy pillanatra az időtlenség áldása lengte körül. Megállapíthatatlanul rövid percek alatt rebbentek szét az emberek, s Zóján kívül nem maradt más, csak Balabán a derék kis hadával, a négy albíra, továbbá Kajtár Gellén és a bakó.

Úgy döntöttek, a Vakvecsernye Dombján fogják felakasztani. A domb neve még a pogány időkből származott, oda gyülekeztek esténként az evangélium első hitszónokai, akiknek forró ólommal zárták le szemhéjukat az akkortájt ott élő emberek, annyira rettegték a tüzes tekintetüket. Ennek a dombnak majdnem a tetején állt a Kajtárok nyári rezidenciája is.

Elindultak hát a Dombra, Zója nehezen lépdelt, testét egyre jobban nyúzta a nehéz ruha. Léptei nyomán azonban ugyanúgy felpúpozódott a föld, és sorra szökkentek szárba, majd virágba a vízililiomok.

Kajtár Gellén nem várta meg, hogy elkészüljön a bitófa. Hazalovagolt. A ledér, mielőtt felkötötték volna, arra kérte a bakót, engedje őt szólni a bíráihoz. A bakónak nem volt kifogása ellene. Hazavágyott ő is, titokban azt remélve, hogy dolgának végeztével valóban jobb időkre ébred. Mikor a nyakába tette a kötelet, Zója már annyira fáradt volt, hogy meg kellett kapaszkodjon a vállában, amaz pedig megvetette a lábát, és lejjebb ereszkedett. A ledér utoljára nézett le a világra, és büszke volt, hogy a kérőinek fel kell nézniük reá.

– Bármerre járok, úgy öntözöm a földet, olyan hiábavalóan, mint Onán tette egykor, s hogy mégis liliomok születnek az ágyékomból, nemcsak a termékenységemről zeng dicső éneket, de égbe kiáltja, onnan pedig vissza a földre a bűntelenségemet, bárhogyan is vélekedjetek a bűnről – mondta, és a bakónak minden mesterségbeli erejét össze kellett szednie, hogy ki tudja rúgni a rönköt alóla.

***

Klió nénikém lehetetlennek tartotta, hogy a Lovas legalább az ablak mögül ne kövesse a Zója végzetét, ami ugyebár a saját végzete is volt. Lehet, hogy csak egyedül követte, lehet, hogy mellette volt az asszonya, sőt, talán a kislányát is karjára vette, mert Klió nénikém szerint, minden tévhittel ellentétben, nem az országban, a hatalomban vagy a dicsőségben, hanem a leánygyermekekben van a jövő.

– Menj el, fiam – mondta végül a nénikém –, ha egyszer úgy hozza majd az élet, menj el és nézd meg magadnak azt a kastélyt! Minden asszonynak el kell látogatnia oda, amikor már csak a testét adja, mert a szíve összetört.

* Vakmerően kell rágalmazni, valami úgyis ráragad. – Nosza, perjel, rajta, így jutsz el a csillagokig!