Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. június / Az eleresztett csónak

Az eleresztett csónak

Gottfried von Strassburgról és művéről

Epikai alkotások fordításakor nemcsak műfordítóként, hanem aktív elbeszélőként is nézem a művet. Kíváncsi vagyok, hogyan dolgozik a kolléga: milyen hatásra törekszik, ezt milyen eszközökkel éri vagy nem éri el, mik a trükkjei, és mikor tudja elhitetni az olvasóval, hogy nincs szüksége semmiféle trükkre. A műfordítás nagyrészt műelemzés, az eredeti mű struktúráját utánzó vagy újjáépítő, anyanyelvű olvasói élménybeszámoló. Különösen így van ez, ha sok évszázaddal ezelőtti alkotással foglalkozik az ember, mert ilyenkor az észjárásbeli és kulturális különbségek látványosan felerősödnek. Még inkább így van, ha az adott műnek nagy a terjedelme, és az átültetés már csak ezért is (plusz a rákészülés, a filológiai háttérmunka miatt) években, esetleg évtizedekben mérhető. Ennyi idő alatt az ember személyisége változik, és a műfordítással, sőt az irodalom egészével kapcsolatos elképzelései is számottevően módosulhatnak. Márpedig a Tristan, melynek egyik epizódja az alábbiakban olvasható, ilyen mű: jelenleg ismert formájában majdnem húszezer verssor. Nyelvileg sem könnyen hozzáférhető: igaz ugyan, hogy a középfelnémet nyelv szótári állománya nem áll nagyon távol a mai némettől, de a nyelv belső logikája eltér a mai nyelvi gondolkodástól, és az ismerősnek rémlő szavak másképp működnek, mást fejeznek ki, mint most használatos jogutódjaik.

Egy ilyen művel és egy ilyen (erős distanciát teremtő) nyelvi közeggel szembesülve az ember újragondolja az újabb kori elbeszélői hagyomány egészét. Kezdek arra gondolni: nem biztos, hogy Cervantesszel kezdődött a modern regény. Gottfried egy-egy ironikus fordulatánál olyan érzésem van, mintha egy XIII. századi Thomas Mann művét magyarítanám. A szerelmi háromszög megjelenítésébe pedig nem tudom nem belelátni az Anna Karenina előképét (noha Tolsztoj nem ismerte a Tristant, illetve Wagner operáján keresztül ismerhette, ami annyi, mintha nem is hallott volna róla). Az előképek fölemlegetése persze önkényes visszavetítés; de Gottfried folyamatos önreflektálását és bámulatos lélektani éleslátását nem lehet nem észrevenni.

Máskor meg az ember azon gondolkodik el: vajon egy-egy felmerülő problémát hogyan oldana meg egy modern szerző? Gottfried egy sor fontos mozzanattal egészen váratlanul hozakodik elő. Így például Morold (alábbiakban olvasható) szereplése sincs előkészítve. Némely irodalomtörténészek azt mondják, hogy a Tristan szóbeli előadásra, nem pedig olvasásra volt szánva, a szerző ezért nem törődött a nagyobb ívű összefüggések megteremtésével. Ennek azonban ellentmond, hogy Gottfried igenis sok belső összefüggést teremt, méghozzá gondosan, és több ezer sorral korábbi emlékeztetőkre utal vissza. Ami a fordítói munkafolyamat során eleinte váratlannak vagy előkészítetlennek, olykor ellentmondásosnak érződött a műben, azt mindinkább hajlamos vagyok olyan írói nagyvonalúságnak tekinteni, amilyenre a mai, fejlettebb és aprólékosabb technikával dolgozó szerzők már nem volnának képesek.

A Morold-epizód a teljes műnek körülbelül az egyharmadánál található, a harminc fejezetből ez a tizedik. (A fejezetbeosztás nem Gottfriedtől származik, hanem egy Bechstein nevű XIX. századi tudós munkája. Filológiailag vitatható eljárás, viszont megkönnyíti az olvasást, így a nem kifejezetten tudományos igényű újabb kiadások rendszerint átveszik.) Gottfriedet nemigen érdekli a harc, a cselekményben előforduló csatákat többnyire néhány sorban elintézi. Ez a jelenet kivétel: Morold alakja erős érzelmi nyomatékot kap, már csak azért is, mert Tristan későbbi szerelmének, Isoldának közeli rokona. Így a két főhős kapcsolatát nemcsak házasságtörés fogja terhelni, hanem rokongyilkosság is. (Ebből a szempontból a párviadal igen jól előkészíti a későbbi fejleményeket.) Tristan éppenséggel Moroldnak köszönheti, hogy megismerkedik Isoldával: Morold ad hozzá útmutatást, amikor elmondja ellenfelének, hogy mérgezett karddal sebesítette meg, és a mérgezésből csak Isolda anyja tudja meggyógyítani. A magyar olvasónak alighanem Arany János Toldiját fogja eszébe juttatni a párviadal menete: amikor Toldi megküzd a cseh vitézzel, a viadal színhelye ugyancsak egy sziget, és a hős ugyancsak elereszti a csónakot, mondván: egy csónak elég lesz. Elképzelhető, hogy a szájhagyomány, amire Arany hivatkozik, egyike a magyar lovagi kultúra gyér nyomainak, és az Anjou-kori francia lovagok révén összefügghet a Tristan-történettel is. Ezt ma már nehéz volna kideríteni. Annyi biztos, hogy Gottfried a kortárs szemével nézi az eseményt: egészen biztos, hogy szemtanúja volt nem egy ilyesféle viadalnak. Részletesebb, szakszerűbb és brutálisabb, mint Arany. Ugyanakkor ironikusabb is: a két egymás ellen küzdő osztagról szóló elmélkedés óhatatlanul távolságot teremt a hőstől.

A szerzőről egyébként a keresztnevén kívül semmit sem tudunk azon kívül, ami a művéből kiderül róla: széles látókörű, művelt és tapasztalt ember lehetett; nem előkelő származású, mégis az udvari és a lovagi élet, valamint a teljes korabeli társadalom jó ismerője. Járatos volt számos művészeti ágban és egyéb mesterségben ugyanúgy, mint az emberi lélek dilemmáiban és belső ellentmondásaiban. Nyitott gondolkodású, türelmes ember volt, legalábbis a művében olvasható meditatív részletek ilyennek mutatják. Volt érzéke a költészet emelkedettségéhez, megvolt benne a nagyepikai hosszútávfutók előrelátása és kitartása, ugyanakkor finom humorérzéke is volt. Művének egyik utalásából tudjuk, hogy Walther von der Vogelweide kortársa volt; ennek és egyéb, közvetett fogódzóknak alapján a filológusok úgy számítják, hogy művét valamikor 1210 előtt írhatta. Valószínűnek tartom, hogy nem volt már fiatal, amikor belekezdett nagy művébe, és talán ezzel magyarázható, hogy nem fejezte be: a ránk maradt húszezer verssor a cselekménynek csupán a tetőpontjáig viszi el az olvasót; a végkifejlet, melyet a Tristan-mondakör más feldolgozásaiból ismerhetünk, hiányzik. Néhány emberöltővel később, egymástól függetlenül, két költő is megírta a töredékben maradt mű befejezését, Ulrich von Türheim és Heinrich von Freiberg, mindkettő a maga észjárása és vérmérséklete szerint, ám költői tehetségben egyikük sem közelíti meg Gottfriedot. A befejezés igényén kívül a kéziratok sokasága is mutatja a mű korabeli népszerűségét: a XIII. és a XIV. századból huszonhét teljes másolatot tart számon a szakirodalom.

Gottfried művének fordítását 2001-ben kezdtem el, és terveim szerint, ha változatlan ütemben haladok, körülbelül négy év múlva fogok elkészülni vele. A fordítás megjelentetésére a zebegényi székhelyű Borda Antikvárium vállalkozott.

Morold legyőzése után Tristan az elfertőződött, mérgezett sebbel kínlódik. Egyetlen cornwalli orvos sem tudja meggyógyítani. Nincs más választása: álruhában át kell hajóznia Írországba, és hárfajátékával el kell nyernie a királyné, az idősebbik Isolda kegyét. A királyné, aki nem tudja, hogy ez az ember ölte meg az öccsét, meggyógyítja, és azt a megbízatást adja neki, hogy tanítsa zenére egyetlen gyermekét, az Aranyhajúnak is nevezett ifjabbik Isoldát. A verses regény, mely eddig csak Tristan története volt, innentől, a nyolcezredik verssor tájékától Tristan és Isolda.