Egy s más az Új Nemzedék Pardon rovatáról

A Bangha Béla és Milotay István nevével fémjelzett napilap, az Új Nemzedék egyik rovata, a Pardon… meglehetősen hosszú árnyékot vet: a kutatás máig újból s újból kénytelen visszatérni rá.[i] Ez, persze, ha jól belegondolunk, érthető is. A Pardon, ez a sok indulatot kiváltó „véres” rovat a 20. századi magyar irodalom egyik meghatározó alkotójának, Kosztolányi Dezsőnek a nevével forrt össze, márpedig a Kosztolányi-értelmezés szemszögéből egyáltalán nem mindegy, hogy mi volt az író szerepe e rovat körül. A Pardonok és Kosztolányi összetartozása ugyan már viszonylag korán, 1920-ban ismert lett (az összefüggésről a leplet Szabó Dezső lebbentette föl)[ii], s magát az összetartozás tényét azóta is sokszor fölemlegetik. Az író konkrét, tényleges szerepe azonban egyáltalán nem tekinthető tisztázottnak. A gondot az okozza, hogy a rovat cikkei névtelenül jelentek meg, s maga Kosztolányi nyilvánosan soha nem beszélt saját szerepéről. Nem cáfolta, de nem is ismerte el. „Védelmét” máig csak írói tekintélyének önkéntes védelmezői[iii] látják el, többnyire még azt is tagadva, ami pedig önmagáért beszél. Az, persze, minden vita ellenére, még védelmezői számára is tagadhatatlan, hogy a rovatot „rovatszerkesztőként” és – legalább részben – a cikkek szerzőjeként az ő nevéhez kell kötnünk[iv], vita „csak” akörül van, minden cikket Kosztolányi írt-e, vagy ezt a munkakört másokkal együtt töltötte be. S ha megosztozott a cikkek megírásán, melyik cikket ki írta? A „védelem” szerint az úgynevezett uszító cikkeket „természetesen” nem ő írta, azok szerzői mások, a „terroristák”; s amit maga Kosztolányi írt, az – mondják – valójában nem is olyan vészes…

A helyzet filológiai tisztázását nehezíti, hogy viszonylag kevés a prímér forrás, amelyet ebben az összefüggésben vallatóra lehetne fogni. Voltaképpen a kortársak ilyen-olyan jellegű megnyilatkozásain túl csak maguk a cikkek azok, amelyek a siker reményében e szempontból is értelmezhetők. A forrásadottságok pedig szükségképpen megkötik a kutatók kezét, s ez – mindent a bizonytalanság ködébe burkolva – a relativizáló apologetikának kedvez. Ha tehát eredményt akarunk elérni, a rendelkezésünkre álló anyagot a szokásosnál nagyobb figyelemmel, alaposabban kell szemügyre vennünk.

A vita tétje

A mai olvasók számára, akik az Új Nemzedék lapjait már nem forgatják, s csak Kosztolányi írói tekintélyének megkérdőjelezését látják az ügy „fölmelegítésében”, nem árt azzal kezdeni, hogy szembenézünk az alapkérdéssel: miért is érdekes ez a Pardon rovat, mi teszi többé, mint a sajtótörténet megannyi – hasonlóképpen megoldatlan – problémáját? A válasz részben az egykorvolt történeti helyzetben rejlik, részben a rovatban megfogalmazódó gondolatokban – egy új habitus kiformálódásában. Amikor az Új Nemzedék 1919 őszén megindult, s megszületett hamar hírhedtté vált polemikus rovata, a Pardon, a magyar társadalom egy nagy történeti krízis[v] kellős közepében volt. Az ország elvesztette az első világháborút, az Osztrák–Magyar Monarchia darabjaira esett szét, életkeretek és életformák rendültek meg, az őszirózsás forradalom, majd a Tanácsköztársaság pedig kiélezett formában tette láthatóvá azokat az antagonizmusokat, amelyek ugyan korábban is jelen voltak a magyar társadalomban, de a „boldog békeidők” viszonylagos prosperitása részben elfödte, részben egyensúlyban tartotta azokat. Az a tény pedig, hogy a két forradalom képviselte megoldási kísérletek mind külpolitikailag, mind belpolitikailag kudarcot vallottak, azaz nem hogy jobb, de inkább rosszabb helyzetek alakultak ki, mint amilyen a háború előtti kiindulási helyzet volt, szükségképpen kitermelte a visszacsapás szándékát is – megerősítvén azokat, akik, az elvesztett status quo igézetében élve, minden baj okát és forrását a változtatási kísérletekben látták. S mivel az összeomlás által fölszínre vetett változtatási kísérletek értelemszerűen egy, az adott szisztémán túlmutató cél jegyében léptek föl, a visszahatás lényegében két reaktív elemet egyesített. Az elveszett lehetőségek visszaszerzésének igényét, valamint a „fölforgatásra” adott, a „fölforgató erőket” közömbösíteni szándékozó új, aktív reagálási módokat: fizikai és verbális erőszakot, stigmatizációt, a társadalmi aszimmetria radikális átrendezését. A re-akció, amely önmagát, nagyon jellemzően, ellenforradalomként határozta meg, restaurációs igényeit nem tudta, nem tudhatta megvalósítani: a „boldog békeidők” immár nem voltak visszahozhatók – az ország teljesen új föltételrendszerbe kényszerült bele. A változtatási kísérletekre adott új típusú válaszok azonban, túl a személyi bosszú és bűnbakképzés gyakorlatán, egy olyan új „egyensúly-helyzetet” alakítottak ki, amely eszmetörténeti értelemben az antiliberalizmusra és a zsidóellenességre épült, eszközeiben pedig a demokrácia nyílt és erőteljes korlátozásával járt.

A Pardon rovat, ahogy végső soron az egész Új Nemzedék is, ennek a demokráciakorlátozó és új privilégiumokat építő, ugyanakkor bűnbakképző visszacsapásnak a szerve[vi] volt. A morális megítélés számára a személyek és ügyek elleni hajsza látszik benne fontosnak, történetileg azonban ennél lényegesebbek a rovatban kiformálódó új eszmék, amelyek nemcsak egyszerűen forradalomellenesek voltak, de az antiszemita és antiliberális ihletettségű demokráciaellenesség történetileg új alakzataivá álltak össze. Olyan alakzatokká, amelyek egy új beállítódás bázisán egészen a nyilas hatalomátvételig mutatnak előre.

A kérdés nyilvánvalóan az: mi volt mindebben Kosztolányi személyes szerepe?

A válaszhoz a sajtótörténeti elemzés eszközeivel jutunk közelebb.

A rovat jellege

A magyar sajtótörténetben[vii] többféle rovatképzési gyakorlat mutatható ki. A legáltalánosabb megoldás az volt, amikor egy-egy tematikai elem kiemelésével, a rovatcím alatt azonos tematikájú, de különböző jellegű szövegek sorakoztak, a szerzők személyétől függetlenül. Ilyen volt például a Sport, a Színház, vagy – a legáltalánosabb és legfontosabb – a Hírek rovat. Ezek (s az ezekhez hasonlók) anyagát a kisebb, vidéki lapoknál általában egy-egy munkatárs írta, a nagyobbaknál – ahol erre adott volt a lehetőség – több. E rovatok azonban elvileg soha nem voltak személyfüggőek, s az adott rovatcím alatt közölt írások is műfajilag különbözőek lehettek. A Hírekben például lehettek úgynevezett színes hírfejek, hosszabb-rövidebb, valóban hírjellegű közlemények, sőt – nem is ritkán – még versek (!) is. Az ilyesféle rovatoktól elkülönülő bizonyos szövegek viszont nagyfokú önállóságot mutattak. A vezércikk például, amely egy adott szám éppen aktuális politikai irányultságát és állásfoglalását fejezte ki, minden számban ismétlődött, tehát akár rovatként is fölfogható, valójában azonban teljes autonómiájú szövegtípus volt. Megvoltak a rendszeres vezércikkírók, akik általában egymást váltva írták a soros „vezért”, saját belátásuk (s a lap általános irányultsága) szerint. Vagyis a vezércikk, még ha rovatként fogjuk is föl, valójában egy jól körülírható újságírói műfaj megtestesülése volt – írása rangot, személyes presztízst adott szerzőjének. S abszolút mértékben személyfüggő volt. Speciális rovatként szerepeltek a lapokban azok a szövegek, amelyek bár elkülönülten (s valamilyen ismétlődő főcím alatt) jelentek meg a laptesten belül, de voltaképpen valamely rovat, például a vezércikk önállósuló derivátumának tekinthetők. Ezek, akár a vezércikk, véleményt és állásfoglalást fejeztek ki, nagymértékben személyfüggőek voltak: jellegük és értékük is nagymértékben attól függött, ki írta őket. Egészében nem annyira a rovatszerűség, mint inkább az adott műfajváltozatra jellemző beszédmód különítette el őket. Ilyenként említhető egyebek közt Ignotus egyik nevezetes személyes „rovata”, Az idők mögül. Ha ezt a szövegtípust jobban szemügyre vesszük, kiderül, az ide tartozó írások nagymértékben annak voltak függvényei, hogy ki írta őket, s inkább személyhez kötött egyéni véleményműfajnak tekinthetők, semmint szokványos – s személytelen – „rovatnak”. A rovatcím, amelyen emlegetni lehetett, ilyenkor nem is volt több, mint a cikkíró személyéhez kötött, azt – a szerző beállítódottságát és kvalitásait – kifejező, ismétlődő szimbólum: egy periodikusán ismétlődő fő- vagy felcím.

Bizonyos, hogy az Új Nemzedék Pardonja[viii] nem a szokványos, Hírek, Színház, Sport stb. típusú rovatok közé tartozott. Itt a Pardon… főcím voltaképpen egy jellegzetes – polemikus – beállítódás (s nem az azonos vagy rokon tárgykör) kifejezése. A beállítódás lényege a (retorikailag) „elegáns” polémia, a meghatározott irányban állandósított vitázó magatartás. Mivel az e főcímmel megjelent szövegek egy-egy alkalommal együttesen is meglehetősen kis terjedelműek, glosszaméretűek és -jellegűek, itt voltaképpen egy polemikus glosszaműfajról van szó, egy olyan műfajról, amely már főcímével, retorikailag is a személyes gesztust állítja előtérbe, jóllehet tartalmilag nagyon is kemény, sőt ütős. Az így előálló szöveg pedig, nagy átlagban, a retorikai elegancia és a politikai brutalitás elegye. Ez a kettősség alighanem a Pardonok legfőbb jellegzetességének tekinthető.

De kérdés: egy ember írta-e, vagy több? Ez magából a Pardonok külsőségeiből nem állapítható meg. Többnyire ugyan glosszabokorról van szó, amelyet csak a főcím fog össze, elvileg tehát ahány glossza, annyi szerző is lehet. A pardon szó azonban nemcsak a főcímben szerepel, de jelen van mindegyik glosszában is, retorikailag fontos szerepben. Ez az egységesség arra enged következtetni, hogy a/ vagy egy szerző írta ezeket a szövegeket, vagy b/ ha mégis több szerző alkotásairól van szó, akkor ezek a szerzők egy előre kialakított közös retorikai séma alkalmazói. A séma alkalmazása, a szövegbeli pardonozás ugyanis e „rovat”, valójában inkább műfaj, jellegzetes konstitutív eleme. Ez pedig, legalábbis retorikailag, egy embert, egy megszólalót, vagy – Lotman[ix] kifejezésével élve – egy „szemantikai egyéniséget” rajzol ki.

Elmondható tehát, a Pardonok rovatszerűsége pusztán az ismétlődésben, a periodicitásban jelenik meg, ám ilyenként is nagymértékű személyességet mutat: mögötte egy közös „szemantikai személyiség” áll. Mindegyik írás egy ismétlődő gesztust állít előtérbe: a polémia „elegáns”, mondhatnánk finomkodó, de tartalmilag annál brutálisabb formáját.

Előzmények és párhuzamok

Ha a Pardon-műfaj sajtótörténeti előzményeit keressük, Kosztolányi pályájában több ide vágó, a Pardonokkal kapcsolatba hozható mozzanatra is felfigyelhetünk. Ősmintaként, ha e körben mozgunk, minden bizonnyal A Hét két nevezetes glosszarovata, az Innen-onnan és a Toll és tőr nevezhető meg.

A megszólalási forma alapja, amely a Pardonok beszédmódjának ősváltozataként áll előttünk, minden valószínűség szerint az Innen-onnan[x] volt. Ez a rovat A Hét jellegadó, meghatározó rovata volt, már maga a lap is joggal utalgatott rá, hogy műfajt teremtett a magyar újságírásban. Személyes viszonyulásról árulkodó glosszák sorából állt. A főcím, ami rovatcímként is funkcionált, a periodicitás, az ismétlődés jelzésén túl arra is utalt, hogy az így megírt témák „innen-onnan”, azaz véletlenszerűen, az aktualitásokhoz igazodva kerültek elő, s érdekessé őket két mozzanat teszi: az aktualitásba tartozás és az egyéni meglátás és megírás, vagyis a glosszátor személye. Itt az egyes glosszák megírása mindig írói teljesítmény volt, e nélkül ezek a szövegek nem érték volna el céljukat: nem hatottak volna. Ám, s ez fontos, az egyes glosszák nem voltak „szabványosítva”, sőt a lap jelezte is, hogy több szerző írja a glosszákat, az anonimitás itt csak részleges. Minden glossza címe előtt egy megkülönböztető jel áll, s ez a jel elvileg föloldható, s mindig elkülönítő funkciójú. Az összetartozó írások a megadott jel révén utólag összehozhatók, látható, hogy melyik vélemény és nézőpont melyik jelhez tartozik. Sőt, a lap szerkesztői üzenetekben vagy más formában sokszor el is végezte a jelek föloldását: egy sor jel viselőjét pontosan azonosítani lehet. Maga Kosztolányi, tudjuk, írt „innen-onnan”-okat, sőt Karinthy az Így írtok ti Kosztolányi-paródiája bevezetőjében Kosztolányit egyenesen a „legelső innen-onnanistaként” jellemzi.

Az 5-6-8 egyszerre, egy számban megjelenő glosszát A Hétben olykor csak 2-3 szerző írta, olykor – ritkán – mindegyiket más. Azt is tudjuk, ez a rovat sokáig Kiss József személyes irányítása alatt íródott, s a munkát később is, amikor Kiss már betegeskedett, mindig a lap valamely vezető munkatársa irányította. Bár emlékezésekből tudható, hogy a megírandó témákat részben maguk a szerzők hozták, a potenciális téma mégis akkor vált megírhatóvá s megírandóvá, amikor erre a rovat irányítója rábólintott. Sőt azt is tudjuk, hogy Kiss József még a megírás mikéntjére, színvonalára is ügyelt: ha kellett, belenyúlt a szövegbe. Az Innen-onnan tehát az egyéni kreativitás (személyesség) és a céltudatos szerkesztői erőfeszítés sajátos egyensúlyán alapult.

Az Innen-onnan azonban, bár szerzői alkalmilag nem mellőzték a kritikát, alapjában véve nem polemikus, hanem inkább jelenség-megíró, valóság-verbalizáló műfajnak tekinthető – ez radikálisan elválasztja a Pardonoktól. A Hét igazi polemikus rovata, amely elsősorban már hadakozni akart, a viszonylag későn, 1908-ban megindított Toll és tőr volt. Ez a kései rovat nagyjából-egészéből az Innen-onnan polemikus változatának, leszármazottjának tekinthető. Minden lényeges elemében ugyanaz volt, mint az Innen-onnan, de ez már tudatosan „tőr”-t forgatott, szúrni, sebezni akart. Hogy Kosztolányi írt-e „toll és tőr”-öket, e pillanatban nem állapítható meg: a rovat szerzőit máig föloldatlan piktogramok fedik. (Magam eddig egyedül Kiss József piktogramját tudtam azonosítani.) De valószínűsíthető, hogy mint A Hét rendkívül termékeny belső munkatársa Kosztolányi alkalmilag maga is szerepelt ebben a rovatban: e műfajban is megszólalt. Ám ha kiderülne, hogy mégsem, hogy egyik piktogram sem őt fedi, annyi akkor is bizonyos: a rovatot jól ismerte. Számára a polemikus glosszaműfaj ősmintája, alapváltozata mindenképpen a Toll és tőr volt.

A harmadik előzmény, amely valamiképpen belejátszhatott a Pardon-műfaj megkonstruálásába, a Pesti Napló egyik verses rovata[xi] volt, amely – nem különösebben éles – bírálatait a bocsánat szó ismétlődő fölemlegetésével kapcsolta össze. Ezt a rovatot Kosztolányi, aki 1917 elejétől a Pesti Napló szerkesztőségében dolgozott, ha nem is írta, olykor legalább olvasta. Azaz, ismerte; s így előtte állt a bocsánatkérő gesztus és a bírálat logikai összekapcsolása.

A Pardon igazi párhuzama azonban, talán nem is véletlenül, nem annyira előzményeiben, részmintáiban fedezhető föl, mint inkább egyik – műfaji értelemben vett – „folytatásában”, a Bácsmegyei Napló Tere-feréjében[xii]. Ennek rokonsága a Pardonnal föltűnő. Itt is egy rovatcímként funkcionáló, ismétlődő főcím (Tere-fere) van, amely több, általában 2-3 glosszát fog össze, s amely – nagyon jellemzően – a műfajra, a rovat jellegére is utal. Ezeket a „tereferéket” – hol szignóval, hol anélkül – Kosztolányi egymaga írta, szerepét a lap – mint Botka Ferenc fölfedezte – szerkesztői üzenetben föl is fedte. A leleplezés, a szerző azonosítása ugyanis ez esetben „jól jött” a lapnak, illusztris munkatárssal dicsekedhettek el, a szerzőt pedig ez az „indiszkréció” nem kompromittálta: a Tere-ferék – ellentétben a Pardonokkal – nem a debatter, hanem a közvetítő szerepében léptek föl, csupán „érdekességeket” és jellemző mozzanatokat szállítottak olvasóiknak. A kritika pedig, amelyet nem egy esetben mégiscsak kihüvelyezhetünk e szövegekből, itt „csak” indirekt kritika volt, fedezékből hangzott föl. Műfaji szempontból a Tere-fere rovat egyféle „posztpardon” rovatnak tekinthető: ugyanaz, mint a Pardon, de elhagyja annak időközben kényelmetlenné vált direkt polemikusságát.

Az a tény, hogy a Tere-fere Kosztolányi (újságírói műfajként is értelmezhető) személyes rovata volt, amelyen senkivel nem osztozott, több tanulsággal is szolgál. E rovatnak, ismételjük meg, műfaji szempontból nyilvánvaló a rokonsága a Pardonokkal, ám mivel ez egyszemélyes rovat volt, jogos a föltételezés, hogy eredetileg a Pardon is az volt: Kosztolányi magának csinálta meg. Ha tehát egy idő után mások is írtak Pardonokat, ahogy ezt a Kosztolányi-védelem állítja, az már csak az eredeti elképzeléstől való esetleges és szituáció diktálta eltérülésként értelmezhető.

A rovat, műfaji szempontból, egyszemélyes rovatként konstituálódott meg; ez nehezen volna elvitatható.

Mi volt Kosztolányi szerepe?

A Kosztolányi-irodalom nagy vitakérdése nyilvánvalóan ez. Alapjában véve két nagy álláspont létezik. Az egyik[xiii] szerint a Pardont Kosztolányi teremtette meg, s egy személyben ő maga írta. Következésképpen a rovat valamennyi írásáért ő a felelős, „minden” az ő számlájára írható. Ez az erős tézis. A másik álláspont[xiv] viszont ezt, legalább részben, tagadja. A rovatot szerintük Kosztolányi alkotta meg, találta ki, de a szerző nem minden esetben volt ő. Sőt, e verzió szerint, az úgynevezett „uszító” cikkeket nem ő írta, ő „csak” szerkesztette a rovatot. Vagyis a rovat vélelmezett többszerzőssége kiskaput nyit: ami a rovatban ma is vállalhatatlan, azt csakis más írhatta, Kosztolányi ilyeneket nem írhatott. S ha ez a „fölmentés” nem is bizonyítható, legalább el lehet vele maszatolni a „vádat”. Ez a relativizáló tézis, vagy – Szegedy-Maszák Mihály purista fordulatával élve – a „viszonylagosító”. Jobb híján, ideiglenesen, vélik, ez is megteszi. (Az apologetika legújabb teljesítménye[xv], amely szerint a rovat megteremtése sem Kosztolányi teljesítménye, hiszen a „pardon” nem magyar szó, márpedig Kosztolányi ekkor már purista volt – teljességgel komolytalan. Kosztolányi ugyanis, ha csak egyetlen Pardont is írt, szükségképpen használta a pardon szót.)

Az értelmezést érdemes a második változattal kezdeni. Tételezzük föl, hogy Kosztolányi csakugyan „csupán” szerkesztett, s legföljebb a semleges, légynek sem ártó cikket írta ő. A többit, mindazt, amiért a rovat hírhedtté vált, a „terroristák”, azaz leginkább Kádár Lehel és Lendvai István írták. Ez esetben két kérdés óhatatlanul fölmerül. Az egyik: csakugyan voltak-e ilyen ártatlan cikkek? A másik: mit fed ilyenkor a „szerkesztés” ténye?

Az első kérdéssel nem érdemes sokat bajlódni. „Ártatlan” Pardon-cikk megítélésem szerint nem volt, legföljebb olyan van, amelyiknek tendenciája rejtettebb, kevésbé nyíltan beszélő. Ezek irányultságát azonban a finomelemzés bármikor ki tudja mutatni, ha ez szükséges. A második kérdés azonban minden értelmezés számára megkerülhetetlen; érdemes komolyan venni.

Ha Kosztolányi tényleg „csak” szerkesztett, a szerkesztői munka egy ilyen, élesen polemikus rovat esetében önmagában is számos dologgal járt együtt. 1. Ha nem ő volt az éceszgéber, aki kiötölte a rovatot, akkor meg kellett tanulnia a rovat „kitalálójától” a Pardonok (előbbiekben már leírt) retorikai sémáját, s azt számon kellett kérje a szerzőktől. 2. Megírandó témákat kellett kijelölnie, vagy a szerzők hozta témákat mint a rovat koncepciójába illőket (vagy nem illőket) mérlegelnie s jóváhagynia kellett. 3. Gondoznia kellett a szövegeket, amelyeket az ő keze alá adtak, azaz saját írói kvalitásait is idegen szövegek följavítására kellett fordítania. Mindez, szerepét csupán a rovatszerkesztésre leszűkítve, gondolkodástörténeti szempontból önmagában is fölöttébb problémás szerepre utal, s újabb kérdéseket vet föl. Mindenekelőtt: elképzelhető-e, hogy egy ilyen, politikailag exponált, harcos rovatot egy teljességgel „apolitikus” széplélek irányítson? E föltevés abszurditása önmagában is cáfolja Kosztolányi szerepének olyannyira hangoztatott neutralitását. Az a „rovatvezető”, aki olyan „véres” cikkeket ad le, amilyenek a Pardon rovatban rendszeresen megjelentek, nem széplélek, hanem üzemszerűen dolgozó politikai újságíró. Azaz, egy ilyen rovatvezető, egy ilyen, politikailag élesen exponált rovat élén, vagy hidegen számító, cinikus bérújságíró, aki megrendelésre bármit hajlandó szolgálni, s mint ilyen – irányítói posztja révén – még nagyobb felelősséget visel a cikkekért, mint azok, akik megfogalmazták. Vagy – s ez is lehetséges – meggyőződéses militáns, aki elveihez igazodva politikai missziót tölt be. Egy ilyen rovat szerkesztése körül neutrális szerep nem lehetséges.

Lehet választani, a fölmerülő lehetőségek közül melyik a jobb, az elfogadhatóbb.

Ez a mentegetőnek szánt, ám önmagában is fölöttébb kompromitáló verzió azonban több sebből vérzik.

Kosztolányiné, mint Göndör Ferencnek már 1921-ben kifecsegte, maga is úgy tudta, hogy a Pardonok kiötlője Kosztolányi volt: „az Új Nemzedékben a »Pardon«-rovatot ő teremtette meg, mert ő egy művész, és ennek a harcos, polemikus iránynak is művészi formát talált”[xvi]. Ez a vallomás, bár mai távlatból terhelő adat, alig leplezett dicsekvés, Kosztolányiné férje kreativitása bizonyítékaként hozza föl. S bizonyos, hihetünk neki: az a retorikai séma, amely a Pardonokat megszervezi s egységessé teszi, csakugyan Kosztolányi tehetségére vall. Ám e retorikai kézjegy jelenléte nemcsak azt jelenti, hogy Kosztolányi maga is szükségesnek vélte egy ilyen (antiliberális és antiszemita) polemikus rovat megteremtését, de azt is, hogy saját tehetségét is e cél szolgálatába állította. Márpedig Kosztolányiné tanúvallomása ismeretében nem lehet kétséges, hogy Kosztolányi volt az értelmi szerző, az éceszgéber: ő teremtette meg egy vitamodor retorikáját, érvelési stratégiáját.

Más kérdés, hogy az idők során ki vagy kik írták az egyes cikkeket.

Itt, elvileg, csakugyan többféle válasz is lehetséges. 1. Minden cikket Kosztolányi írt; 2. a rovatot másokkal együtt írta, azaz az egyik glosszát Kosztolányi, a másikat egy másik újságíró, a harmadikat pedig egy harmadik írta, s minden számban ez a fölállás variálódott; 3. a cikkeket egy ideig a rovat kiötlője, azaz Kosztolányi egyedül írta, majd – valamilyen oknál fogva – e munkába alkalmilag mások is bekapcsolódtak.

Kosztolányiné, aki semmiképpen nem nevezhető Kosztolányi-ellenes tanúnak, szerepe inkább apologetikus, semmint vádló, a harmadik verziót hitelesíti: „Eleinte teljesen egyedül írta a »Pardon«-rovatot [ti. Kosztolányi], de Kádár Lehel és Lendvai István, ez a két terrorista nem találták elég véresnek, és átvették tőle a rovat vezetését. Ő ebbe szívesen beleegyezett, hagyta, hogy Kádár és Lendvai hadd írjanak véresebbet, de amióta ezek az iszonyú alakok elmentek az Új Nemzedéktől a »Magyarság«-hoz, megint a Dezső írja a Pardont.”[xvii] Ezt a magyarázatot, pontosabban a feleség verziójának azt az elemét, amely mások alkalmi közreműködését valószínűsíti, látszik igazolni az a két mozzanat is, amelyet – ugyancsak mentegető célzattal – Arany Zsuzsanna hoz föl. (Az egyik az 1920. decemberi állítólagos „szünet”, amikor Kosztolányi nem írhatta a Pardonokat, mert – ideiglenesen – nem volt a lap munkatársa[xviii], a másik pedig egy, idegen kéztől származó Pardon kéziratának hasonmása[xix] egy, utólag, 1936-ban publikált cikkben.) Ha Kosztolányiné, illetve Arany Zsuzsanna verzióját – föltételesen – elfogadjuk, akkor – egyelőre csupán az időrendre figyelve – a következő helyzet rögzíthető: 1919 őszétől kb. 1920 őszéig19a Kosztolányi írta a Pardonokat, majd mások is, 1920 decemberétől egy hónapig pedig csakis mások írták a rovatot, s bár ezt követően, azaz 1921 januárjától újra Kosztolányi a szerző, e szakaszban alkalmilag már mások is írtak a rovatba. Mit jelent mindez? Kosztolányiné „vallomása” kétségkívül nagyon leszűkíti az első, tisztán Kosztolányit előtérbe állító periódust, hiszen eszerint 1920 őszétől, hosszabb-rövidebb ideig, alkalmilag mások is dolgoztak a rovatba. Mégis, még e mentegető verzióból is az derül ki, hogy kb. egy éven keresztül Kosztolányi egymaga írta a Pardonokat – méghozzá a legkritikusabb időkben, a kurzus legnyíltabban triumfáló periódusában. Az a modell tehát, amely máig kiskaput nyit a Kosztolányi-apologetikának, egyáltalán nem mentesíti Kosztolányit a Pardonokért viselt felelősség alól. Ráadásul mind Kosztolányiné vallomásához, mind Arany Zsuzsanna adataihoz fér némi kétség. Bizonyos például, hogy Kosztolányiné „fecsegése” már Szabó Dezső 1920. őszi leleplezései után, kimondatlanul is arra reagálva hangzott el, s annak hatálytalanítását célozta. Márpedig Szabó Dezsőről ugyan sok rossz elmondható, de az nem, hogy közönséges hazudozásban volna elmarasztalható. Vagyis, ha ő azt mondja, hogy a Pardonokat író Kosztolányi antiszemita irányultságú cikkeket közölt az Új Nemzedékben, az hitelesnek fogadható el. S ezen a tényen az sem változtat, hogy a Pardon rovat írói közé a feleség, majd az irodalomtörténész másokat is bevon. Szabó ugyanis az Új Nemzedékben dolgozó elvbarátai, mindenekelőtt Lendvai István révén jól informált volt a lap belső ügyeiről, s állítása ráadásul – az ő nézőpontjából – nem is vád volt, hanem Kosztolányit antiszemitizmusában megerősíteni igyekvő provokatív gesztus: ő a leleplezéssel éppenhogy nyíltabb, radikálisabb állásfoglalásra kívánta rászorítani Kosztolányit.[xx] Állítása csak egy más beállítódású közegben válik váddá.

Mindebből annyi mindenképpen s már most levonható: a Pardon rovat történetének apologetikus verziója is meglehetősen kompromittáló.

Egy kitérő: Kosztolányi „leleplezése”

Hogy a Pardonokat ki írta és/vagy szerkesztette, az Új Nemzedék soha nem fedte föl. Akárki írta és/vagy szerkesztette is, annak (azoknak) inkognitóját a lap megőrizte. A rovat jellegét ismerve, ez teljességgel érthető eljárás volt; az anonimitás védelmet jelentett a szerző számára a megsértettek bosszújával szemben. A leleplező, aki ezt a helyzetet fölrúgta, mai tudásunk szerint a már említett Szabó Dezső volt, aki – következetesebb antiszemitizmusra ösztönözve Kosztolányit – 1920 októberében ezt is elmondta róla.[xxi]

A bécsi emigráció, amely a támadottak közül a legnyíltabban reagálhatott a támadásokra, minden jel szerint Szabó Dezső cikkeiből tudta meg, ki áll a Pardonok mögött. Ahogy Németh Andor írta (meglehetősen fulmináns replikájában): „most már ezt is tudjuk” róla. Ezt az információt, pontosabban ennek korlátozottabb, ám úgyis bombaként robbanó változatát 1921 tavaszán a Göndör Ferencnek „beugró” Kosztolányiné, láttuk, a maga módján megerősítette, sőt hitelesítette.[xxii] (Nyilván nem tehetett mást: a teljes és tökéletes tagadás értelmetlen lett volna – senki sem hitte volna el.) A lavina, paradox mód, mégis e bizonyítványmagyarázatból indult el. A Kosztolányinét beszéltető Göndör Ferenc-cikk ugyanis oly meggyőző volt, adatai olyannyira Kosztolányira vallottak, hogy Kosztolányi szerepét immár nem lehetett eltussolni, meg nem történtté nyilvánítani. Ráadásul bizonyos, ide vonatkozó információk más forrásból is érkeztek Bécsbe. Jelenleg két, teljesen különböző, de egymást erősítő (s Kosztolányi szerepvállalását tanúsító) információforrás különíthető el. Az egyik a bécsi emigrációnak „súgó” hazai szimpatizánsok[xxiii] kis csapatától származott, azoktól, akik közül néhányan 1921 nyarán le is buktak (Bánóczi László, Gergely Győző, Szász Zoltán), egy „súgó” (Madzsar József) pedig szökni volt kénytelen. A másik információforrás pedig a régi, Kosztolányit jól ismerő munkatársak[xxiv] (pl. Gábor Andor) stílusérzéke volt. Mindkét esetben fölmerül persze a kérdés: hiteles, pontos információk voltak-e ezek? Komolyan lehet-e venni őket?

A „súgók” szerepe a kétségesebb. Ők, akik itthon, Budapesten tartózkodtak, nyilvánvalóan csak olyan információkkal láthatták el elvbarátaikat, amilyenekhez hozzájutottak. Információik egy része nyilvánvalóan az akkori, mindenki által közvetlenül átélhető, megtapasztalható közös élményekből fakadt (ezeknek közvetlen Kosztolányi-relevanciája alig lehetett); egy része viszont a személyes kapcsolatháló által szállított közbeszéd: kávéházi, szerkesztőségi „pletyka” volt. Igaz és hamis hír, összekeveredve. Híreiket Szász Zoltánék tehát maguk is újságíróbarátaiktól és ismerőseiktől szerezték. Márpedig az újságírófolklór csak részlegesen megbízható forrásként kezelhető. És szinte soha nem tudható, hogy egy ilyen, az emigráns sajtó által megszellőztetett hír forrása ki volt, azaz nem ellenőrizhető a forrás autenticitása. A hírek egy része azonban bizonyosan pontos volt. Az a hír például, amely Kosztolányiné Nemzeti Színház általi szerződtetésével[xxv] volt kapcsolatos, s mely Szász Károly közbenjárását dokumentálja, bizonyosan ilyen hír. Szász Károly ugyanis az egyik „súgónak”, Szász Zoltánnak a nagybátyja volt, az informátor tehát itt családi, intern értesülésekre építhetett. (S ennek a ténynek, majd látni fogjuk, lesz is bizonyos szerepe Kosztolányi magatartásának megértése szempontjából.)

A másik „forrás”, a személyes – háttér-információkkal megtámogatott – stílusérzék, bár a laikus számára kételyeket ébreszt, valójában nagyon is erős s pontos információforrás. Az, aki itt elsősorban szóba jön, Gábor Andor, mint allúziókra és konnotációkra „hivatalból” érzékeny hajdani kabarészerző, korábban évekig Kosztolányi közelében dolgozott, s hajdani közös lapjukból, A Hétből munkamódszerét és stílusát is jól ismerte. Ha tehát ő azt mondja egy őt támadó, névtelen cikkről, hogy azt Kosztolányi írta[xxvi], hihetünk neki. S állítását – a szöveg bizonyító erejű stílussajátságai mellett – megerősíti az is, hogy fölismerése ellen a „bécsiek” produkciójában jól tájékozott Kosztolányi soha nem tiltakozott: hallgatólagosan elismerte. Más bécsi újságírók, akik csak Kosztolányi lelepleződése után állították valamely Pardonról, hogy azt Kosztolányi írta, nem föltétlenül fogadandók el autentikus fölismerőkként. Ilyen esetekben tehát Arany Zsuzsanna „cáfolata”[xxvii], amely az egyik Pardon-cikk szerzőjének azonosítását vonja kétségbe, akár helytálló is lehet. Ám semmiképpen nem kronológiai megfontolásokból, ahogy Arany véli. (Erre majd még vissza kell térnünk). S ami lényeges értelmezési szempont: egyes információk alaptalansága nem teszi kétségessé a többit, pl. Gábor Andor állításait – ahogy pedig Arany Zsuzsanna láttatni szeretné velünk.

Egy biztos, az információk és a félinformációk, amelyek a kortársak egyidejű megnyilatkozásaiban tetten érhetők, Kosztolányi ellen szóltak. S ezek igazságtartalmát utólag sem lehet könnyen hitelteleníteni.

Egy kis kronológia

Kosztolányi a napilapként megjelenő Új Nemzedék indulásától, 1919. szeptember 28-ától[xxviii] volt a lap munkatársa. (Szerződtetése, persze, már korábban megtörtént, de ennek pontos időpontja nem ismert.) Kosztolányi szerkesztőséghez tartozását maga a lap is jelezte, az első számban név szerint is fölsorolva munkatársait, így Kosztolányit is. Szerkesztőségen belüli szerepe ekkor – a meglehetősen általános újságírói anonimitás következtében – fedésben bontakozott ki. Bár, láthattuk, a Pardon megteremtője és (legalább egy ideig) írója volt, ez a nyilvánosság számára nem derült ki róla. Nevével és szignójával csak kevés és politikailag irreleváns írás[xxix] volt tőle olvasható. Ám Kosztolányi, mint későbbi vallomása egyértelművé teszi, soha nem ambicionálta politikai cikkei jegyzését, így azok alatt nevét vagy szignóját hiába is keresnénk. Első, politikailag is demonstratív gesztusa alighanem a Vérző Magyarország című irredenta antológia[xxx] összeállítása és (alkotó) szerkesztőként való jegyzése volt, amely az emigránsokból már ingerült reakciót váltott ki. A Proletár című emigráns kommunista lap 1920. október 7-i száma például már így jellemezte: „A könyv [ti. a Vérző Magyarország] szerkesztője Kosztolányi Dezső, a világ legkorruptabb irodalmában, a magyarban is a legmegvásárolhatóbb hitványak egyike.”[xxxi] (A cikk kivágata ma is megvan Kosztolányi hagyatékában: tudta tehát, miként vélekedtek róla.) Ez a hang, függetlenül tárgyi igazságától, komoly figyelmeztetés, sőt nyílt fenyegetés volt: a cikk ugyanis, expressis verbis, elszámoltatást helyezett kilátásba. Kosztolányit, akinek okossága nem vitatható el, ez mindenképpen el kellett gondolkoztassa – a szerep, amelyet kialakított magának, az apolitikus művész póza megrendült. Adatszerűen jelenleg nem bizonyítható, de nagyon valószínű, hogy az az óvatos, informális és – főleg – háttérben zajló nyitás a „zsidó” ismerősök irányába[xxxii], amelyről utóbb Szabó Dezső is beszélt, s amelyet Klió (Karinthy Frigyes?) alkalmi verse is megfogalmaz, ekkoriban, az irredenta antológiára adott reakciók ismeretében következett be: „Mint aki az elvek közé esett / S nem tudja, jobbra balra lépjen-e, / Hát egyszer jobbra, máskor balra lép” (Nemzeti Újság, 1922. április 9.). Ez a kettősség azonban az intranzigens kurzisták körében, joggal, kétszínűségnek, kétkulacsosságnak számított. S ezt a természetes gyanakvást fölerősítette, sőt élesre exponálta az Új Nemzedéken belüli, Bangha Béla és Milotay István közötti ellentét. Sajnos, egyelőre homályba vész, mikor is bontakozott ki ez a feszültség, mikor lett belőle harc a szerkesztőségen belül. Arany Zsuzsanna, amennyire írásából kivehető, 1920. december közepére helyezi ezt a történést (ti. ekkor indult meg a Magyarság, amely – részben – az Új Nemzedékből kiváltak lapja lett)[xxxiii], de ez tévedés: teljesen nyilvánvaló, hogy jóval korábbi fejleményről van szó. A konfliktus kialakulásának még Szabó Dezső Kosztolányi-ellenes föllépése (1920. október 31.) előtt kellett bekövetkeznie. Hogy miért? Nemcsak azért, mert a feszültség egyik eleme, Kosztolányi kétkulacsosságának ingerült lereagálása ekkor kezdődött meg, de azért is, mert tudjuk: az Új Nemzedékből való kiválást aláíró Kosztolányi éppen az ellene induló támadás, az október végi, november eleji fejlemények miatt nem tartott a kilépőkkel[xxxiv] – az intranzigens kurzistákkal. S hogy itt csakugyan egy jóval december közepe előtti történetről van szó, közvetve az is igazolja, hogy egy rivális új lap megindítása, anyagi, szervezeti stb. föltételeinek megteremtése egyáltalán nem könnyű és gyors folyamat – idő kell hozzá. (Maga Milotay – az Új Nemzedék november 18-i száma szerint – már november közepén[xxxv] távozott a laptól.) Az pedig, hogy az Új Nemzedéktől kiválók vezetője, Milotay István csakugyan a Magyarság létrehozója lett, ám a vele – Bangha ellenében – szolidarizálók egyike-másika, pl. Lendvai István nem követte őt, hanem már előbb (1920. szeptember 24.) a Nemzeti Újság belső munkatársa lett[xxxvi] – nyilvánvalóvá teszi: az Új Nemzedéken belüli ellentétek feloldásának kísérlete többféle variációt produkált. A viszonyok kuszaságát jelzi, hogy a másik „terrorista”, Kádár Lehel – aligha Bangha beleegyezése nélkül – 1920. decemberétől a Nemzeti Újság főszerkesztőjét „felügyelte”[xxxvii], afféle „fehér” komisszári feladatokat töltve be mellette. Azaz az elvi ellentétek és a személyi ambíciók sajátos, olykor meghökkentő konfigurációkat hoztak létre.

Ami azonban mindenképpen bizonyos: a belső feszültségek és az élesedő pozícióharc lecsapódásaként Kosztolányi „külső”, nyilvános megítélése október végétől, november elejétől alaposan megromlott. Szabó Dezső október 31-i cikke, majd az azt követő vita „kiszivárogtatta”, ország-világ előtt nyilvánvalóvá tette, hogy a Pardonok megteremtője Kosztolányi volt, a cikkeket (legalább részben) ő írta, sőt a Banghának válaszoló Szabó Dezső november 9-én azt a rendkívül súlyos vádat is tételesen megfogalmazta, amely – cáfolhatatlan lévén – hosszú távon diszkreditálta Kosztolányit: „Kosztolányi azonban a leggyilkosabb dolgokat írta […] a zsidóság ellen: névtelenül, s ugyanakkor jelentéktelen zsidó írók magasztalásával, a magyar írók, a magyar harcosok kicsinylésével posszibilisnek pödörgette magát a zsidó táborban.”[xxxviii] Ez – akárhogy nézzük – hatását illetően szabályos k. o. S nemcsak azért, mert Kosztolányi szembekerült a kurzus intranzigenseivel, a „terroristákkal”, azaz belső, a jobboldali táboron belüli ellenségekre tett szert, de azért is, mert addig anonimitásban rejtőző szerepe mind az emigránsok (s általában a baloldal), mind a hazai jobboldal előtt lelepleződött. S bár csakugyan igaz, hogy e vita során, mint író, Szabó Dezső nevetségessé vált, ám ez Kosztolányi számára pürrhoszi győzelemnek bizonyult, hiszen olyasmi derült ki róla a vita közben, ami még művészetének méltánylóit is megrendítette. E tekintetben a már idézett emigráns, Németh Andor kommentára a legbeszédesebb: hát most már ezt is tudjuk Kosztolányiról.

Bangha Béla, persze, jó jezsuitaként, fölismerve és akceptálva a tehetséget, és mérlegelve a kialakult helyzetet, november 5-én Kosztolányi mellé állt[xxxix], majd november 7-én a maga s lapja részéről lezártnak tekintette az ügyet. Ám ezzel Kosztolányi lényegében az Új Nemzedék foglya lett, beleszorult a lap irányába. Az, amit Kosztolányiné ír, hogy ti. Kosztolányi ekkoriban egy hónapig nem dolgozott az Új Nemzedékbe, igaz lehet ugyan (bár könnyen lehet, hogy ez az egy hónap valójában csupán 2-3 hét volt!), de a lényeg az, hogy – nem lévén más lehetősége – végül visszatért az Új Nemzedékhez. S ez az epizód alighanem már november 26-án lezárult[xl], amikor Kosztolányi a Magyar Írók Szövetségében, megszerezve Kádár Lehel, Komáromi János, Miklós Jenő, Pethő Sándor és Lendvai István aláírását, bizonyítványt szerzett magának „nemzethűségéről”. Azaz, nem antiszemitizmusának, hanem a zsidókkal való barátkozásának „vádját” hatálytalanította.

S ami ebből kronológiailag fontos: a Magyarság 1920. december 15-i megindulása előtt már hetekkel rendeződött Kosztolányi helyzete: sorsát ismételten az Új Nemzedék szekeréhez kötötte. Ugyanakkor az emigránsok (s általában: a tágan értelmezett baloldal) előtt elvágta lehetséges visszatérése útját. S mivel rövid távú, közvetlen érdekei, mint láttuk, a kurzus melletti elköteleződést tették számára követendővé, szűklátókörűen még azokat a korrekciókat sem végezte el a róla alakuló képen, amelyeket talán megtehetett volna.

Sőt a végzetes intermezzo után visszavette a Pardon rovatot is; s visszatérése után, még felesége szerint is, nemcsak „szerkesztette”, de írta is ezeket.

Kosztolányi mindehhez, önáltató módon, önmagát lelkileg stabilizálandó, önfölmentő ideológiát gyártott: megerősítette a politikától idegenkedő, „apolitikus” művész (hamis) ön- és ideálképét, aki ugyan ír politikai cikkeket, mert ez a dolga, de ez közömbösen hagyja: nem érdekli. Nem lehet legalábbis véletlen, hogy a fél év múlva az ő megbízásából Bécsbe átránduló[xli] Kosztolányiné, férje védelmében, ezzel az önértelmezéssel állt elő az emigránsok körében: „A Dezső nem politizál, ő nem azonosítja magát azzal, amit ír; ő egy művész. Többször mondta nekem, hogy ő hajlandó nappal az Új Nemzedékbe és este a Népszavába írni. Neki mindegy. Neki semmi köze ahhoz, amit a lapba ír.”[xlii]

Valószínű, hogy ezt az érvelést Kosztolányi maga bizonyos mértékig „hitte” is, s csakugyan úgy írt politikai cikket, ahogy szerepét a színész fölépíti. Most ezzel a szereppel kell technikailag azonosulnia, holnap egy másikkal, egy ellentétessel, a cél csupán az, hogy az éppen aktuális szerepet jól, azaz a legérzékletesebben s leghatásosabban építse föl. Ez az önmegnyugtatásra szolgáló magyarázat azonban a politika terében nemcsak cinikus, de önmegtévesztő is: a dolgoknak itt következményei vannak. S ez a beállítódás nem veszi figyelembe sem a következményeket, sem – szubjektív, önös szempontból – a szerepbe való mentális belehelyezkedés járulékos hozadékát: az ideiglenes azonosulás ki nem törölhető, legföljebb háttérbe szorítható, elfojtható személyiségépítő s -romboló hatásait.

Önapológiája tarthatatlanságát azonban Kosztolányinak éreznie kellett: az, amit szándékai szerint önvédelmi pózként jelenített meg, véres konfliktus forrása lett. S ami még ennél is döntőbb: mint okos, profi újságírónak föl kellett figyelnie a kurzuson belüli eróziós folyamatokra, mindenekelőtt a Bethlen István[xliii] által gyakorolt politika „konszolidációs” jellegére – arra, hogy az addigi szembenállások új, „szelídebb” természetű kompromisszumokba fejlődnek át, mert immár magának a kurzust irányító mainstreamnek is ez az érdeke. Azaz, tetszik-e vagy sem, a militáns kurzista újságírás is „konszolidálódni” kényszerül, s ez a trend az Új Nemzedéken belül is előbb-utóbb új helyzetet teremt. Mindez pedig a jó szimatú Kosztolányit is arra késztette, hogy egyéni kiutakat keressen – például egy újságírástól független írói egzisztencia alapjainak megteremtésével. S hogy ez nem az irodalomtörténet-írás retrospektív spekulációja, jól mutatja Kosztolányiné 1921 tavaszi bécsi küldetése.

Kosztolányiné bécsi kiruccanása azonban rosszul sült el; Kosztolányi, bármily éles eszű volt, nem számolt a Pardonok által vérig sértett, benne árulót látó bécsiek legalábbis érthető bosszúszomjával. S amikor bécsi megjelenésével Kosztolányiné föladta a labdát Az Ember szerkesztőjének, azt Göndör Ferenc egy vitriolos cikkben[xliv] le is csapta: „beszéltette” Kosztolányinét, majd megírta azt, amit hallott tőle – természetesen saját értelmezési keretében jelenítve meg ezt a „tényföltáró” beszélgetést.

Az „interjú”, amely persze inkább tekinthető jól sikerült beugratásnak, semmint hagyományos interjúnak, frenetikus hatást váltott ki. Hatása, mint minden leleplező írásé, információi jelentőségében rejlett. S Az Ember cikke legalább három ponton nagyon lényeges dolgokat kommunikált. 1. Megerősítette, méghozzá tájékozott és hiteles tanúval, magával az író feleségével, hogy a Pardon rovat megteremtője és (kisebb megszakításokkal) írója maga Kosztolányi volt. Ez pedig „láthatóvá” tette a „véres” rovat eredetileg névtelenségbe húzódó értelmi szerzőjét, vagyis a „pogrom-anekdótákat” immár konkrét emberhez lehetett kötni – méghozzá egy jeles íróhoz. 2. Kiderült, hogy még annak is, aki kitalálta e megszólalási formát s jórészt írta e rovat glosszáit, még annak is igen rossz véleménye volt közvetlen munkatársairól. Tehetségteleneknek és véresszájúaknak tartotta őket ő maga is. „Kifecsegett” helyzetértékelése tehát kurzuskritikaként volt fölfogható – s a maga módján csakugyan az is volt. 3. Megismerhetővé vált az az önvédelmi jellegű művész-póz, amellyel Kosztolányi egyensúlyban vélte tartani művészi ambícióját és (legalábbis „problematikus”) napi politikai ténykedését. Ám ez a póz a tárgyilagos (vagy pláne: ellenérdekelt) olvasó szempontjából egy pillanatig sem volt tartható: 1918-19-20 valóban véres eseményeinek ismeretében (s ne feledjük: ez a kortárs olvasóknak még személyes tapasztalata volt) egy ilyen önmagyarázó fikció nem találhatott hitelre. Az az 1914 előtti, „békebeli” újságírói gyakorlat, amely Kosztolányi önképének alapjául szolgált, a kiélezett ellentétek, a tétre és vérre menő harcok idején nem lehetett több üres és fölöttébb visszás, csupán vallóját áltató magyarázkodásnál.

Ráadásul az „interjú” megszövegezése roppant meggyőző volt. Jellemző e tekintetben, hogy a Kosztolányit, ahol lehet, mentegető monográfus, Kiss Ferenc is – néhány súlytalan ellenvetés után – így jellemezte Göndör írását: „és túl a lényegen: több részletében annyira élethű ez a leleplezés, olvastán annyira rá lehet ismerni Kosztolányinéra és Kosztolányira, hogy ezt a csapást kivédeni nyilatkozatokkal már nem lehetett”[xlv]. S ami a monográfus meggyőződésénél is nagyobb súllyal esik a latba, s így történetileg fontosabb: a leleplezésnek – jobb- és baloldalon egyaránt! – maguk a kortársak is hitelt adtak. Göndör cikkét mind a „bécsiek”, mind a budapesti „kurzisták” hitelesnek fogadták el, s ezzel Kosztolányi körül bezárult a gyűrű. Itt is, ott is stigmatizálttá vált – mindkét oldal részéről jogosan.

Az első bécsi reakció, amely Kosztolányi érdekeit közvetlenül érintette, egzisztenciális jellegű volt: Kosztolányiné bécsi kiruccanásának célja meghiúsult, a bécsi „üzlet” befuccsolt[xlvi]. Az a Lorsy Ernő, aki Kosztolányi fordítójaként s afféle irodalmi ügynökeként jött volna számításba Kosztolányi könyveinek bécsi elhelyezésénél, a cikket elolvasva azonnal nyilatkozatban határolta el magát megbízójától. (Ezt a tényt Az Ember már következő, 8-i számában sietett is világgá kürtölni.) Ennél az anyagi érvágásnál azonban fontosabb, hogy a botrány miatt nemcsak Kosztolányi kilépési kísérlete hiúsult meg, s immár nemcsak az őt régebb óta kritizáló bécsi emigráció fordult vele szembe, de – ha nem is demonstratív formában, sőt „kifelé” még egyenesen leplezni is próbálva a „családi szennyest” – a kurzussajtó mértékadó körei is[xlvii]. Az a kisebb baj volt (s történeti távlatból nézve is súlytalanabb fejleménynek tekinthető), hogy a régi szerkesztőségi ellenlábas, a rossz íróként lenézett s Kosztolányiéktól „terroristának” bélyegzett Lendvai István nyilvánosan követelt elégtételt magának. Ezt, legalábbis formálisan, senkit szavai hitelességéről meg nem győzve, Kosztolányi még megválaszolhatta: nyilatkozatban tagadva az „interjú” megtörténtét, s az abban foglaltak hitelességét. (Hogy nyilatkozata egyszerű valótlanság volt, nemcsak Kosztolányiné életrajzi könyvének[xlviii] ismeretében, utólag állítható, de ezt már a bennfentes kortársak is tudták. Mélyen jellemző például, hogy a dolgokat belülről ismerő, az állításokat kontrollálni tudó Lendvai maga is hitelt adott Göndör cikkének.) Két másik reakció azonban annál súlyosabb (s Göndör szövegét az utókor számára visszamenőleg is hitelesítő!) következményekkel járt. Kosztolányiné Nemzeti Színházhoz szerződtetése, amelyért Kosztolányi megmozgatta összeköttetéseit, a megvalósulás előtti utolsó pillanatban kútba esett: a hiteltelenné vált író feleségét a színház vezetése már nem látta célszerűnek vállalni[xlix]. Az Új Nemzedék szerkesztősége pedig (bár cinikus rabulisztikával úgy tett, mintha semmi nem történt volna) Kosztolányit talonba helyezte[l]: az író, kétségtelen újságírói kvalitásai ellenére, házon belül is hiteltelenné vált, s mint belülről destabilizáló szereplő elvesztette használhatóságát.

Jellemző, hogy az Új Nemzedék aktuális szerkesztője, Cavallier József – a jól tájékozott (és senki által meg nem cáfolt) bécsiek szerint – ekkor így reagált a leleplezésre: „Úgy kell vennünk, mintha az, ami az Emberben állt, nem volna igaz, mert, ha úgy vesszük, mintha igaz volna, amit Desiréről írtak, akkor a többit is igaznak kell venni: azt is, amit Bécsben a fehérterrorról összeirkáltak.” Ám e pragmatikus rabulisztika ellenére, ahogy az esetről beszámoló bécsiek meg is jegyezték, „Kosztolányi Dezsőt az Új Nemzedéknél szépen sarokba állították, s az egész kurzus-litteratúra is félretette”[li].

Hogy mit jelentett Kosztolányi újságírói munkája szempontjából ez a „sarokba állítás”, nehéz pontosan megmondani. Névvel jegyzett írása ez után már nincs a lapban. A Pardon rovat azonban 1921 májusát követően is megjelent – az utolsó augusztus 20-án. Érdekes, hogy maga Kosztolányi szintén akkoriban vált meg az Új Nemzedéktől. Tevan Andorhoz írott, 1921. szeptember 17-i levelében[lii] legalábbis azt írta, hogy a múlt hónapban (azaz augusztusban) az Új Nemzedéktől is megvált. Talán nem erőltetett a föltevés, hogy a rovat megszűnése és Kosztolányi távozása közt összefüggés volt: a rovat azért szűnt meg, mert aki irányította és írta, kilépett a szerkesztőségből.

Annyi mindazonáltal ettől függetlenül is bizonyos: az utolsó hónapokban Kosztolányi figyelmét már – jól adatolhatóan[liii] – a Néró-regény megírása kötötte le. S ez a kronológiai összefüggés megerősíteni látszik azt a közkeletű, már a kortárs Németh Andornál is fölbukkanó[liv] észrevételt, hogy a Néró-regény szubjektíve az újnemzedékes periódus írói elaborációja – olyan, esztétikai alakot öltő fantáziajáték, amelynek személyes funkciója az író új lelki egyensúlyának megteremtése volt. A regény írásában egyrészt a művész identitásépítése zajlott, másrészt megtörtént a periódus érzelmi és intellektuális lereagálása.

A periódus szervezeti értelemben vett lezárásának azonban nem érdektelen kérdése, hogy önként távozott-e a laptól Kosztolányi, vagy – nyersen fogalmazva – „kirúgták”? A már hivatkozott, Tevan Andorhoz írott levelében az író erről úgy beszélt: „kilépett”. Ez a megfogalmazás így is, úgy is értelmezhető. A levélbeli szóhasználat azonban önmagában amúgy sem perdöntő: stiláris eufemizmus is lehet. Az az adat pedig, amelyet Arany Zsuzsanna ásott ki, kirúgásról[lv] tud. S Az Ember káröröme, amellyel ezt a hírt tudatta, a nagypolitikai változások ismeretében igazolódni látszik: „Bangha páter halkan visszavonult és az Új Nemzedéktől, a Nemzeti Újságtól kirúgták az összes kulturbetyárokat. Állás nélkül, foglalkozás nélkül, megalázva, kirúgva, megszégyenítve lézengenek Budapesten: Kádár Lehel, Lendvai (Lehner) István, Kosztolányi Dezső, Szabó Dezső, Krüger Aladár. […] A »Pardon« és a »Pesti Kis Fűrész« véres és piszkos sajtóbetyárjai nem írhatnak többé.”[lvi] A változásokról más, hazai forrásokból[lvii] is tudhatunk, így e triumfáló híradás egyetlen, gyanakvást ébresztő mozzanata csak az, hogy 1921. október 9-én jelent meg, azaz kb. másfél-két hónappal Kosztolányi távozása után. Az információnak a politikatörténeti szempontból legfontosabb állítása azonban, hogy tudniillik ezek a kirúgások Bangha „visszavonulásával” hozhatók összefüggésbe, oly plauzibilis, olyannyira belesimul az úgynevezett konszolidáció folyamatrajzába, hogy ez a hitelesség közvetve a kirúgások tényét is valószínűsíti.

A militáns kurzisták a konszolidálódni kényszerülő rendszer vezetői számára fölöslegesekké váltak, funkciójuk immár nem volt, nem lehetett – csak ideológiai tehertételt jelentettek.

Érdekes viszont, hogy amikor október 9-én Az Ember Kosztolányi (s társai) kirúgásáról cikkezett, az író előtt már megnyílt vagy legalábbis megnyílóban volt egy új lehetőség, a Pesti Hírlap szerkesztősége. Első – jegyzett – írása új lapjában két nappal később, október 11-én jelent meg[lviii].

Egy idegen kézirat Kosztolányi-tanulságai

A Társadalmunk című bulvár hetilap 1936. november 6-i száma Pardon! Kosztolányi nem uszított! címmel a három napja halott író személyes közléseire hivatkozva közölt egy cikket[lix], amelyhez – bizonyítékként – egy kézirathasonmás is tartozott: egy idegen kéztől származó, meg nem jelent Pardon-cikk kézirata, amelyet a közlő szerint Kosztolányi nem volt hajlandó nyilvánosság elé engedni. Azaz mint rovatvezető letiltotta a közlést. A Társadalmunk névtelen munkatársa (valószínűleg maga a szerkesztő, Klár Zoltán) mindezt annak bizonyítékaként értelmezte, hogy Kosztolányi „nem uszított”, a cikket újrafölfedező Arany Zsuzsanna pedig úgy hivatkozik rá, mint amely igazolja, hogy nem Kosztolányi írt minden Pardont, sőt – íme – rovatvezetőként még meg is akadályozta egyes, neki nem tetsző glosszák megjelenését. Hogy a kézirat, amely – sajnos – azóta eltűnt, Kosztolányi „uszításainak” cáfolata lenne, komolytalan állítás; a rovat egésze ellene szól. Arany Zsuzsanna következtetése azonban (legalábbis egy meghatározandó időszakra vonatkozóan) plauzibilisnek látszik. Sajnos, néhány megkerülhetetlen alapkérdést ő sem vet föl, s így nem is válaszol meg: ki írta ezt a kéziratban maradt cikket, mikor, miért, s végül: miért maradt el a közlés?

A Pardon rovatba szánt „idegen” kézirat szerzőjét jelenleg magam sem tudom azonosítani. Bár elmondhatom magamról, hogy „hivatalból” is elég sok kézírást ismerek, a szóban forgó kézírás tulajdonosát nem ismerem föl. Legföljebb tehát arról beszélhetek, hogy a kézírás bizonyosan nem Kosztolányié, s nem is a kor neves íróié. A valószínű szerző tehát nyilván náluk irodalmilag jóval súlytalanabb, következésképpen „ismeretlenebb” figura volt: egyike az Új Nemzedékbe dolgozó újságíróknak. De közülük melyik? Egy-két ellenőrzendő ötletem lenne, ám most föltevéseim kontrolljára nincs lehetőségem. A kérdést tehát egyelőre nyitva kell hagyni.

A keletkezési időpont azonban viszonylag pontosan meghatározható. A kézirat ugyanis, aktualitásként, Szász Zoltán letartóztatását is megemlíti. Márpedig tudjuk, Szász Zoltánt 1921. július 8-án tartóztatták le (Nyerges András szíves közlése), a kézirat tehát ezt követően, de bizonyosan még augusztus 20-a előtt született. Föltehetően valamikor a letartóztatást követő napokban.

Ez az időrendi fölismerés világossá teszi az alaphelyzetet. Az „idegen”, azaz nem Kosztolányi írta kézirat már a májusi nagy botrány, Kosztolányi „sarokba állítása” után született meg. Érthető tehát, hogy – lelepleződvén és megbélyegzetten – Kosztolányi ekkor már nem nagyon ambicionálta a Pardonok írását. (Magam például, hitelt adva Kiss Ferenc téves föltevésének[lx], sokáig azt hittem, Kosztolányi ekkor már nem is dolgozott az Új Nemzedékbe, ezek a „kései” Pardonok tehát már nem is az övéi.) A kézirat-hasonmás előkerülése tehát, paradox módon, éppen azt igazolja, hogy Kosztolányinak még ekkor is, jóval a botrány után is volt köze a rovathoz: rovatvezetőként még ekkor is ő adta le (vagy nem adta le) az ide szánt kéziratokat. (Ez a „kései” epizód azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindig is több szerző dolgozott volna a rovatba; ilyesféle föltételezésre a hasonmás előkerülése nem jogosít föl.) Magam, ennek az idegen kéziratnak az ismeretében hajlok afelé, hogy ez a május utáni, utolsó periódus Kosztolányi számára már a hattyúdal volt. Csak muszájból, jobb híján, a szükséges pénzért maradt a helyén, s ha tehette, átengedte a terepet azoknak, akik a szereplés e nemét még ambicionálták. Ő, lelkiekben legalábbis, már csupán a tanulságok földolgozására, a Néró-regényre koncentrált.

Külön kérdés azonban, miért nem adta le ezt a cikket? Csakugyan azért zárkózott volna el a közléstől, mert a cikk „uszító” lett volna? Alig hihető. A rovatban – bárki meggyőződhet róla – ennél sokkal keményebb, sőt brutálisabb szövegek is megjelentek: a rovat hírét ennél durvább szövegek alapozták meg. Megítélésem szerint a le nem adás mögött valami más, alighanem személyesebb ok rejlik. Ha összevetjük mindazt, amit ma e tárgykörben tudni lehet, leginkább két ok látszik fölsejleni. Az egyik Alexander Bernát személye lehet: őt – egykori tanárát – Kosztolányi e helyzetben, talán, már nem akarta bántani. Fölösleges, politikailag is oktalan gonoszkodás lett volna a professzor megtámadása. E föltevésnél is valószínűbb azonban, hogy Kosztolányi Szász Zoltán negatív megjelenítése[lxi] miatt nem adta le a cikket. Nem sokkal előbb ugyanis még a Szász család, jelesül Szász Károly szívességét kérte felesége számára, most pedig – amikor már ország-világ őt társította szerzőként a Pardonokhoz – nem engedhette meg magának a luxust, hogy az ő rovata egy Szászt „kiszerkesszen”. Egy ilyen gesztus, amúgy is teljességgel bizonytalan helyzetében, csakugyan visszahullott volna rá. Engedékenysége egy olyan, mérsékelten konzervatív család megbélyegzéséhez járult volna hozzá, amelyiknek – s a hozzá hasonlóknak – az iránta való jóindulatára ekkor már csaknem egyetlenként számíthatott. Sem a bal-, sem az intranzigens szélsőjobbnál nem volt már „posszibilis”.

A Pesti Hírlap, amely 1921 őszén egérutat nyitott számára, maga is a mérsékelt konzervativizmus lapja volt.

Szükséges-e a rovat írásainak egyenkénti azonosítása?

A válasz e kérdésre kettős. Filológiai szempontból mindenképpen szükséges az írások egyenkénti attribúciója. A kritikai kiadás ezt nem spórolhatja meg, nem hagyhatja homályban a szerzőségi viszonyokat. A sajtó alá rendezőknek egyenként végig kell menniük e rovat írásain, s függetlenül az eredménytől (hogy ti. kedvező-e az Kosztolányi szempontjából vagy sem), egyedileg kell mérlegelni a szerzőséget. A nyelvi, stíluskritikai vizsgálat legalább az írások egy részénél bizonyosan eredményre is fog vezetni. Az a kutató, aki nem képes fölismerni a Kosztolányi-szövegeket, igen kevéssé lehet autentikus interpretátora az életműnek, hiszen csődje azt jelzi, a vizsgált életműnek éppen a sajátságait nem érzékeli.

Gondolkodástörténeti szempontból azonban nem föltétlenül szükséges a rovat valamennyi írásának egyenkénti azonosítása. Az, amit eddig már megtudtunk a rovatról, s azok az írások, amelyek bizonyosan a Kosztolányiéi, elegendőek arra, hogy beállítódása alapjait fölmérjük (Persze, minél teljesebb az azonosított szövegkorpusz, annál jobb, annál finomabb elemzésre nyílik lehetőség.)

A bizonytalanság, az eldönthetetlenség mesterséges hangsúlyozása csak a szűk horizontú apologetika (egyik) eszköze. Szerepe csupán az, hogy mentesítse az írót az Új Nemzedéknél eltöltött időszak politikai és morális felelőssége alól – nem törődve azzal, hogy ez az eljárás ellehetetleníti Kosztolányi világhoz való viszonyának fölmérését és megértését.

[i] Legutóbb ld. Arany Zsuzsanna: „Pardon, Kosztolányi”. Dokumentumok és kérdések egy rovat körül. = Kalligram, 2009. 11. sz. 57–64.

[ii] Ld. Szabó Dezső nyilatkozatát: Az Est, 1920. nov. 4. Vö. még Németh Andor megjegyzésével: „Szabó Dezső sem hagyta annyiban a dolgot, hanem most már jó vaskosan felemlegette, hogy Kosztolányi, aki jelenleg az Új Nemzedék Pardonjait írja (s így ez az aljasság is kiderült a poétáról), még nem is olyan régen Pogány József leijbzsurnalisztája volt” (Németh Andor: A kurzus írói egymásról. = Bécsi Magyar Újság, 1920. nov. 5.).

[iii] A lista neves és kevésbé neves irodalmárokat egyaránt tartalmaz, bulvárújságíróktól akadémikusig. A „szakmai” apologetika alapjait (az adott történeti helyzetben még talán érthetően) Kiss Ferenc vetette meg (Az érett Kosztolányi. Bp. 1979.); újabban e téren Szegedy-Maszák Mihály és Arany Zsuzsanna jeleskedik. Legvégletesebb változata: Szegedy-Maszák Mihály Halász Csillának adott interjúja: Újragondolt Kosztolányi. = Heti Válasz, 2009. 51–52. sz.

[iv] Vö. Arany Zsuzsanna: „Való igaz, Kosztolányi volt a Pardon rovat vezetője 1919 és 1921 között. Az is igaz, hogy írt Pardon-cikkeket. Antiszemita megnyilvánulásai szintén voltak” (Arany, i. m. 62.).

[v] A helyzet megítélése maga is szélsőséges vélekedéseket vált ki. Általános tájékozódásként Romsics Ignác korszak-monográfiája jöhet szóba: Magyarország története a XX. században. Harmadik, javított és bővített kiad. Bp. 2005. 101–150. A magam álláspontját ld.: A modernitás kibontakozása és törései. = Forrás, 2009. 5. sz.

[vi] A lap története máig földolgozatlan, legföljebb bizonyos részletek tekinthetők valamennyire ismertnek: Klestenitz Tibor: Sajtó, felekezet, politika. A Központi Sajtóvállalat első évei (1919–1921). = Múltunk, 2009. 3. sz. 171–201., Lengyel András: Egy Pardon-cikk s utóélete. A publicista Kosztolányi portréjához. = Magyar Média, 2001. 2. sz. 5–15.

[vii] Az átfogó sajtótörténeti monográfiák (pl. az ún. Kókay–Buzinkay–Murányi) sajnos szempontunkból legföljebb háttér-információkkal szolgálnak. A rovatképzési gyakorlatot saját sajtótörténeti kutatási tapasztalataimra hagyatkozva mutatom be.

[viii] A Pardon rovat 1919 őszétől 1921. augusztus 20-áig jelent meg az Új Nemzedékben. Szisztematikus földolgozása természetesen ennek sincs; érintik a témát: Kiss 1979, Arany 2009, Lengyel 2001.

[ix] Vö. Lotman, J.: A kultúrák kölcsönhatásának elméletéhez. = Kultúra és Közösség, 1989. 6. sz. 3–15., kivált: 6.

[x] Az Innen-onnan rovatról ld. Lengyel András sajtó alatt lévő cikkét a Magyar Könyvszemle 2009. 4. számában, valamint uő bevezető tanulmányát Kosztolányi Innen-onnan című, szintén sajtó alatt lévő kötetében.

[xi] A Pesti Napló e periódusáról ld. Lengyel András: Hatvany Lajos Pesti Naplója (1917–1919) I–II. r. = Magyar Könyvszemle, 2006. 3. sz. 338–359. és 2006. 4. sz. 444–463.

[xii] A rovat anyagát kiadta Botka Ferenc: Tere-fere. Kosztolányi Dezső írásai a Bácsmegyei Naplóból 1923–1926. Sajtó alá rend. Botka Ferenc. Bp. – Újvidék, 2004. Vö. különösen: 13.

[xiii] Ezt az álláspontot főleg a kortársak képviselték, még évekkel később is fölemlegetve a Pardont (vö. Kiss 1979. 111.), de élesen kritikus hangot ütöttek meg olyanok is, mint Szabó Árpád vagy Heller Ágnes. Jellegzetes és ugyanakkor nívós reagálásként említhető meg a Faragó Lászlóé: Száraz ágon hallgató ajakkal. = Írástudók árulása – írástudók helytállása. Bp. 1946. 49.

[xiv] Ez az álláspont – többnyire kifejtetlenül – ma uralkodó álláspont. Paradigmatikus képviselője legmagasabb szinten Szegedy-Maszák Mihály. Ez a beállítódás természetesen „érthető”, hiszen ez van összhangban Kosztolányi kanonikus pozíciójával.

[xv] Vö. Arany, i. m.

[xvi] Vö. Göndör Ferenc: Pardon! Kosztolányi Dezsőné kalandjai és viszontagságai a destruktív Bécs városában. = Az Ember, 1921. máj. 1. A szöveget kisebb kihagyásokkal újraközli Kiss 1979. Az idézett részlet: 105.

[xvii] Vö. Göndör, i. m., Kiss 1979. 105.

[xviii] Az egy hónapos szünetről Kosztolányiné beszél (vö. Göndör, i. m., 6–7., Kiss 1979. 106), s ezt a szünetet helyezi Arany Zsuzsanna decemberre: i. m. 58.

[xix] [Klár Zoltán?]: Pardon! Kosztolányi soha nem uszított! = Társadalmunk, 1936. nov. 6. 5.

19a Szabó Dezső október végi „támadását” az irodalomtörténet-írás nem „érti”, nem látja okát. Valójában aligha lehet kétséges, hogy ez az Új Nemzedéken belüli pozícióharc következménye volt, s csak menet közben vált Kosztolányi elleni személyeskedéssé. Ám ezt az összefüggést fölismerve, az is világossá válik, hogy Kádár Lehelék csak valamikor ekkor, tehát 1920 szeptemberében-októberében ragadták ki, ideiglenesen és részlegesen, Kosztolányi kezéből a Pardont. Ha ez a pozícióharc korábban manifesztálódott volna, Kosztolányi nyilvános „befolyásolása” már hamarébb elkezdődött volna.

[xx] Szabó Dezső szándékainak természetét már Kiss Ferenc is pontosan látta: Kiss 1979. 98; 100.

[xxi] Ld. a 2. jegyzetben mondottakat.

[xxii] Ld. a 16. jegyzetben mondottakat.

[xxiii] Szerepük nemcsak logikailag következtethető ki, de az emigráció legjobb történész ismerője, Litván György is expressis verbis szól róluk: Litván György: Szellemidézés az egykori Madzsar–Jászi házban. = Sorstársak és kortársak. Bp. 2008. 69.

[xxiv] Vö. Gábor Andor: Övék-e Petőfi? = Bécsi Magyar Újság, 1920. szept. 22.

[xxv] Vö. Színházi hír. = Az Ember, 1921. máj. 15. 16.

[xxvi] Vö. Gábor Andor, i. m.

[xxvii] Arany i. m. 58.; a „megcáfolt” cikk: Kosztolányi, magyar író. = Bécsi Magyar Újság, 1920. dec. 24. 4. Arany cáfolata azonban arra épül, hogy Kosztolányi ekkor, 1920 decemberében egy hónapig nem volt az Új Nemzedék munkatársa – ám ez, mint látni fogjuk, tévedés. A bécsi cikk megjelenésekor Kosztolányi már újra az Új Nemzedék munkatársa volt.

[xxviii] „Új Nemzedék” – napilap. = Új Nemzedék, 1919. szept. 28. 6.

[xxix] Ám még így is vannak problematikus megjegyzései, Herczeg Ferenc kapcsán pl. azt vélelmezi, hogy a történelem legfőbb mozgatója a faji küzdelem: „ki akarták zárni a költészetből az élet nagy mozgatóját, a faji harcot” (Új Nemzedék, 1919. dec. 6.). Vö. ehhez: Kiss 1979.

[xxx] Vö. Lengyel András: A „Vérző Magyarország”. Kosztolányi irredenta antológiájáról. = Literatúra, 2007. 4. sz. 399–424., Bíró-Balogh Tamás: A Vérző Magyarország második kiadása. = Kalligram, 2009. 11. sz. 65–70.

[xxxi] Vérző Magyarország. = Proletár, 1920. okt. 7. Vö. Kiss 1979.

[xxxii] Vö. Kiss 1979. 98., 111.

[xxxiii] Arany i. m. 58.

[xxxiv] Göndör 1920. máj. 1-i cikke; ilyen értelemben magyarázza az eseményeket Kiss 1979 is.

[xxxv] Vö. Klestenitz i. m. 184.

[xxxvi] Arany i. m. 63.

[xxxvii] Klestenitz i. m. 184.

[xxxviii] Szabó Dezső nyílt levele Bangha Bélához. = Virradat, 1920. nov. 9. Idézi Kiss 1979 is.

[xxxix] „Az Új Nemzedék nov. 5-i száma Utóhang egy vitához c. cikkében áll Kosztolányi mellé”, ld. Kiss 1979. 100.

[xl] A „nemzethűséget” igazoló jegyzőkönyvet közli: Kiss 1979. 102.

[xli] Kosztolányiné – Göndör híradása szerint – 1921. április közepén utazott ki Bécsbe, s ott Békessy Imrééknél szállt meg; Göndör április 23-án beszélt vele. Az „interjú” Az Ember május 1-i számában jelent meg.

[xlii] A „vallomást” rögzíti: Göndör i. m., idézi Kiss 1979. 105.

[xliii] Jelképes, hogy Bethlen éppen 1921. április 14-étől vette át a miniszterelnökséget, s már előtérbe kerülése is, politikája pedig kifejezetten a változások jegyében zajlott le.

[xliv] A már többször hivatkozott írás Göndör május 1-i cikke.

[xlv] Kiss 1979. 109.

[xlvi] Vö. Göndör újabb cikkével: Kosztolányi – Lorsy. = Az Ember, 1921. máj. 8. 1–8.

[xlvii] Lendvai nyilatkozatáról, Kosztolányi válaszáról ld. Kiss 1979. Vö. még: Göndör Ferenc: Dezső, ne hazudj! = Az Ember, 1921. máj. 15. 6.

[xlviii] Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső. Bp. 2004. 240–246, ilyen értelemben kommentálja a fejleményeket Kiss 1979 is.

[xlix] Színházi hír. = Az Ember, 1921. máj. 15. 16.

[l] Vö. Kosztolányi hidegen. A Bécsi Magyar Újság jelentése. = Bécsi Magyar Újság, 1921. máj. 22. 3.

[li] Uo.

[lii] Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók. Sajtó alá rend. Réz Pál. Bp. 1996. 460. („…múlt hónapban kiléptem az Új Nemzedék szerkesztőségéből”).

[liii] Ld. Kosztolányi leveleit: 455., 456., 457. és 459. A regényre való hivatkozások sora húsvéttól augusztus 1-éig tartanak.

[liv] Lengyel András: A törvény és az üdv metszéspontjában. Bp. 2007. 217–221.

[lv] [Göndor Ferenc] g. f.: Megdöglött a kurzus! Avagy Kádár Lehel, Lendvai (Lehner), Kosztolányi, Szabó Dezső, Krüger Aladár a Miklós Andor rituális ravatalán. = Az Ember, 1921. okt. 9. 4–5.

[lvi] Uo.

[lvii] Klestenitz i. m. 189–196. Vö. Változások a Központi Sajtóvállalatnál. = Magyarság, 1921. okt. 5., Irányváltozás a Központi Sajtóvállalatnál. = Szózat 1921. okt. 4., stb.

[lviii] Vö. Costo.: Kis naplóm. = Pesti Hirlap, 1921. okt. 11. 5.

[lix] [Klár Zoltán?]: Pardon! Kosztolányi soha nem uszított! = Társadalmunk, 1936. nov. 6. 5.

[lx] Kiss 1979. 112.

[lxi] Ez az összefüggés a két Szász politikai beállítódásának különbsége ellenére nyilvánvaló; a keresztény, úri középosztály belső összetartása, a „kirakat” védelme a „megtévedt” unokaöcsre is kiterjedt. A fontos a „család becsülete” volt.