A Bécsi úton

Lassú pillantást vetettem oldalvást a Margit kórházra, ahol egy hónapnak előtte meghalt anyám, apám felesége. „Maargit! Széép Maargit!” – hallottam magamban hangtalan a Somlót, azután megpróbáltam elhessegetni a dallamot. Nagymama (Dédi), anyám anyja is ott halt meg, csak három évvel korábban, és nem abban az épületben. Dédi az 1897-ben emelt nyerstéglás főépületben halt meg, anyám az attól jobbra fekvő, s már a Tégla utcára néző, 1986-ban emelt modern épületben. Dédi 1909-ben született, anyám 1934-ben. Dédi huszonöt éves volt, amikor anyámat szülte, anyám huszonkettő, amikor engem. Dédi nyolcvannyolc éves volt, amikor meghalt, anyám hatvanöt és fél is alig. Dédi soha életében nem szippantott cigarettába, anyám láncdohányos volt. Dédi, nagymama, nekem a kezdetemtől a végéig öreg, előbb eleven, majd lassú néni, sosem volt beteg, eltekintve élete végének érelmeszesedésétől. Az sem betegség, állapot volt inkább, stációs kálvária, a tetején megváltással. Vagy inkább: megválással. Megválással az élettől. Sosem panaszkodott, s a halála előtti utolsó tiszta pillanataiban sem szomorúság volt a szemében, vagy búcsú, csak valami nyers, kicsomagolt rémület. „Meghalok, úgy ám!” – ezek voltak hozzám a Margit kórház 1897-ben emelt nyerstéglás főépületének első emeleti kórtermében az utolsó szavai. Anyám, nekem a kezdetemtől – későbbi látszatai ellenére mindvégig – fiatal nő hullámos, barna hajjal, piros, apró mintás nyári ruhában. Megáll a Sárkány utcai lakásunk ajtajában, három lépcsőnyi magasban, és kiált az udvarra értem és az öcsémért, hogy kész az ebéd, hagyjuk abba most a játszást, és menjünk be enni. Valahogy a kiáltás közben is mosolyog, barna haja és a piros mintás ruhája könnyűn fodrozódik a józsefvárosi légben. „Igen, igen, jól vagyok. Szervusz” – neki ezek voltak a Margit kórház 1986-ban emelt jobb oldali szárnyépületének harmadik emeleti telefonfülkéjéből hozzám intézett utolsó szavai. Mert ekkor hallottam utoljára a hangját. Fölhívott három nappal a halála előtt a kórház harmadik emeleti telefonfülkéjéből, nem volt még divat a mobiltelefon. Bemondta gyorsan a fülke számát, sietősen pottyantak közben a fémhúszasok, és én visszahívtam. A családommal akkor ugyanis Hollandiában, Leiden mellett éltünk már. Tudtam, merre halad a világ, és azt akartam, hogy a gyermekeim jól beszéljenek nyelveket, mindenekelőtt angolul, mert az ma a világ nyelve, mondtam nekik és magamnak, olyan, mint a bérlet, közlekednünk pedig mindenképp kell, ha nem akarunk maradiak maradni. És azt is akartam, hogy világot lássanak. Nem feltétlenül és éppen Hollandiát, csak valami más világot, mint Magyarország. Anyám egyetértett a döntésemmel. Ő is szívesen látott volna világot fiatal korában, sőt még később, középkorában is, ám akkor nem lehetett menni a világba. Maradni lehetett. Pedig neki, szemben apámmal, kitűnő nyelvérzéke volt. Nem kétséges, a világ bármely nyelvét megtanulta volna kitűnően, hamar, ha arra kerül a sor. De nem került rá sor, az ötvenes évek bölcsészkarán ugyanis rossz szemmel néztek a nyugati nyelv szakosokra, és ő nem szerette, ha rossz szemmel néznek rá. Könnyedén lehetett volna nyelvész, anyanyelve gyermekéből minden nyelvek anyja, de nem lett, a mostohagyermekük maradt. És nem csak az ötvenes és a hatvanas és a hetvenes évek miatt, amelyekben élete java része telt. Nem volt benne törekvés. Nem akarta vinni semmire, élni akart csak. Nem érdekelte semmiféle szakmai előmenetel. A családja érdekelte, a boldogság, a nyugalom, és mindenekelőtt apám.

Anyja is, ő is, mindketten jól főztek. Dédike leveseinek, még a legegyszerűbb leveseinek ízét is, tudom jól, soha többé nem érezhetem a nyelvemen. Olyan kakaós kalács, diós kalács és lekváros bukta sem lesz több a földön. Anyám saját maga gyúrta kocka- (pontosabban: rombusz-) tésztájának apró rugalma a szájban, sonkás tésztája, szabolcsi káposztája és csokis tortája ugyanúgy a múlté. Dédike sosem ivott, talán ha néha kötényes kötelemmel egy-egy cseppet a süteményes rumból, anyám a konyakot szerette. Dédit nem idegesítette anyám, csak néha mondta neki: „Katinkám, ne cigarettázz és ne igyál annyit!” Anyámat evvel szemben idegesítette Dédi, mindig is a puszta járkálásával, majd érelmeszesedése előrehaladtával a tágasnak nem mondható óbudai panellakásban egyre jobban, minden szavával és mozdulatával. Más tekintetben oly fényes intelligenciája egyszerűen cserben hagyta ekkor anyámat. Bőszítette Dédi leépülése, s elfogadhatatlan volt a számára az értelemnek ez a testből való feltartóztathatatlan távozása. Ugyan nem az ószövetségi intelemnek engedelmeskedve, de szerette és tisztelte az anyját, és nem tudta elfogadni, hogy a szeme előtt omlik össze. Dédi a kor női középosztályi mintáját követve megállt ugyan a maga idejében a négy polgárinál, de valóságismerete széles, ítélete pontos és életképessége megnyugtató volt. Hazajött egyszer például látogatóba a nyolcvanas évek elején valamikor augusztusban friss házasságából az öcsém abba az óbudai panellakásba, jóízűen megebédelt, megkávézott, majd induláskor nyugtalanul azt mondta, hogy nem találja a táskáját, pedig határozottan emlékszik, hogy avval érkezett. Fontos kottái, pénze voltak benne, a Varázshegy és mind az igazolványai. Kerestük, kerestük vagy negyven percen át a táskát, öcsém először még kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő igenis avval érkezett, majd a kedélye mind jobban elborult, elkezdte félteni az elméjét, és egy idő múlva már nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy mégis a buszon vagy a villamoson hagyta a táskáját. Ősz lett, és én november közepén Pestre hoztam Fehérvárról Dédit, aki akkoriban még csak az év hideg hónapjait töltötte anyáméknál. Az érkezés örömében, mint családi érdekességet, persze elmeséltük neki a történetet. Ott volt az öcsém is, aki addigra már új személyi igazolványt váltott, új bérletet csináltatott, pótolta fontos kottáit, más példány lapjain kísérte le a hegyről Hans Castorpot, és új pénzecskéket keresett az elveszett régi helyett. Dédi megvárta, amíg egymás szavába vágva elmondjuk töviről-hegyire a különös esetet, majd megkérdezte az öcsémet, mit csinált emlékezete szerint azon az augusztus végi napon azután, hogy belépett a lakásba. Az öcsém kicsit gondolkodott, majd azt mondta, hogy egyenesen a konyhába ment, és leült az asztalhoz húslevest kanalazni. Dédi erre le se hajolt, csak benyúlt az asztallap alá – korábbi ottlétei során bőven volt alkalma megismerni a lakást –, és kiemelte onnét a táskát. A panellakások konyháiban ugyanis az asztallap alá helyezték a fűtőtestet, amelynek teteje és a lap közt épp annyi hely maradt, ahová öcsém a rá jellemző feledékeny mozdulattal betehette a táskáját. A fekete táska oda ugyan épp nem szorult, de leesni sem tudott, s eléggé hátul lévén, nem mutatkozott többé a járómagasságban kereső szemek számára. Amikor Dédi, mint Eötvös úr a hetedik hegedűt, fölemelte, és a leghétköznapibb arckifejezéssel kicsit a magasban tartotta a táskát, és mi nevetve örvendeztünk, öcsém arcán először a mágikus kisemmizettség, majd a néma öröm vonásai jelentek meg. Nem a régi személyi igazolványa és a bérlete, nem a kottái vagy a Varázshegy barna pöttyös példánya miatt, amelyben a könyvjelző Mynheer Peeperkorn hegyre érkezésénél pihent, s még csak nem is amiatt a pár ezer forint miatt, amely a takaros pénztárcájában lapult. Jóval inkább a nemrégiben született fia első fényképének örült, melyet a tárca egyik elkülönített lebenyében tartott. No ő volt Dédi, ő volt az a Dédi, akit anyám megszokott és szeretett, és ezt az újat, aki a vége felé engedelmesen ment arra, amerre küldték, szeretni igen, de elfogadni nem tudta már, megszokni még kevésbé. Nap mint nap szégyenkezve dühöngött, amiért képtelen felfogni, illetve Dédi elleni indulat nélkül elviselni, hogy egykor szép elméjű anyja tekintetét a tévébemondóra szegezve öt percen belül harmadszor is megkérdezi tőle ugyanazt, mindig udvariasan, s mindig mintha először: „Mondd, Katinkám, ki az a férfi itt a szobában?” Anyám ilyenkor dührohamot kapott, majd lecsendesült, és szégyenkezve csodálkozott, nézte az anyja bőrébe bújt új lényt a fotelben, aki ilyenkor fölállt, és elkezdett sétálni a panellakás egyik szobájából a másikba, másik szobájából a konyhába, konyhájából a vécé és a fürdőszoba szűk folyosójára, majd onnét ismét az első szobába, néha menetirányt váltva, néha megállva, olykor ismét a fotelbe vagy a heverő szélére ülve. Volt olyan is, hogy engem sem ismert meg. Beléptem az ajtón: „Csókolom, nagymama!” – hajoltam felé, ám ő megállt előttem, és így szólt anyámhoz és a húgomhoz: „Milyen szép ez az úr. Nem látszik rajta, hogy tegnap egy kicsit tovább volt fönn.” Anyám ilyenkor csak nevetett felszabadultan, és Dédi is nevetett, mint a gyerekek, amikor azon kapják magukat, hogy ugyan nem állt szándékukban, de valamivel mégis felvidították a szüleiket, és ez micsoda jó dolog. Ám csodálkozott anyám, és keservesen eltorzult az arca, amikor Dédi egészen különös, szertartásszerű vizsgálatnak vetette alá az éppen beveendő gyógyszereit. Odatette neki a tányérja mellé, hogy „Anyuka, ezeket a reggeli után tessék szíves lenni bevenni!”, mire Dédi ide-oda tologatta, piszkálta és hosszan nézegette őket, majd egyenként afféle gurítópróbának vetette alá. Amelyek rosszul gurultak, azokat félretolta, és nem vette be. Amikor néhányszor tanúja voltam a jelenetnek, próbáltam figyelni erősen, hogy mitől gurulnak rosszul némely, s mitől jól más gyógyszerek, ám az erőfeszítésem épp oly hiábavaló volt, mint amilyen felfejthetetlen éber elmével az álmok különös oksági lánca. Dédi ép életében sosem káromkodott, és nem mondott semmi csúnyát. „A fene egye meg!” Vagy olykor: „A kutyafáját!” Ez volt minden, amit tőle indulatában valaha hallottam. Lehetett-e hát nevetés nélkül bírni, amikor egyszer rezzenéstelen arccal így szólt a konyhában szöszölő kétéves dédunokájához: „Ne szaladgálj, kislányom, mert kurva nagyot esel.” Vagy lehetett-e nem vinnyogni a háta mögött a belé nevelt szemérmesség és a nemzeti klasszikába zárt szépészeti szemhatár efféle bájos megnyilatkozásán? Csendes, vasárnap délutáni ejtőzésben ült, szunyókált az egész család, ki ahol helyet talált magának, egyedül Dédi sétált le-föl a szobában. A Kossuthon irodalmi műsor ment, amelyben egyik ma is élő színészünk – talán Végvári Tamás, vagy Vallai Péter, esetleg Helyei László, nem emlékszem már – Ginsberg Üvöltéséből szavalt részleteket. „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban....” Amint haladt a versmondás, és jöttek a már félrehallhatatlanul trágár szavak, Dédi fölkapta a fejét, egy darabig még járkált és fülelt, és amikor e részhez ért a vers: „és tovább folytatták a padlón le egészen a lépcsőfordulóig és elájultak a falnak dőlve az utolsó picsa látomásával és kilőtték a tudat utolsó csöpp gecijét is”, odaballagott a rádióhoz, csavart egyet a csatornakereső gombon, és halkan, hogy senkit föl ne ébresszen, csak ennyit mondott: „Petőfi”.

Dédi és anyám halála közt három év telt el. Anyám akkoriban már régóta nem mozdult ki a lakásból. Az éjszakákat az ágyában, a nappalokat a konyhában és a tévé előtt töltötte. Éjjel horkolt öntudatlan haraggal, nappal az asztallapra támaszkodva cigarettázott a konyhában, és maga elé nézett, a maradék időben rejtvényt fejtett. Mélyen aludt, nyugdíjba vonulása óta rendre többet a kelleténél, minden nap a lehető legtovább. Nemigen ébredt fel semmire, nem az ablakból kiugró öngyilkosok tompa puffanására, nem apám rádiózására, nem éjjeli hazaérkezéseinkre, nem az első villamos hajnali csörömpölésére, nem a hatsávos forgalom beindulására, és a mentőautók hisztériás szirénázására sem. Ha a szűk folyosón félálmában a vécére botorkált, és én még a konyhában zártam egy fröccsel a napot, intett csak tétova csuklómozdulattal, és halvány mosolyt küldött felém, mintha egy másik világból, amelyből már nem szólhat hozzám. Reggelente roppant csalódással vette tudomásul, hogy aznap is tovább kell élnie. Valószínűtlen lassúsággal emelte föl barna szemhéját, kikotorta a sarkokból a ragacsos kristályokat, és szűkülő szembogara még percekig riadtan viaskodott a gátlástalanul áradó fénnyel. Ahányszor így ébredni láttam, mindig segíteni szerettem volna neki esetlen törekvéssel, mint ő annak idején nekem és az öcsémnek szemgyulladásaink idején, amikor a gennyes ragacsoktól nem tudtuk kinyitni reggel a szemünket, és sírtunk vak rémülettel, és ő addig törölgette a szempillánkra tapadt sárga csipákat hársfateába mártogatott, langyos vattacsomóval, amíg végre fölszakadt a szemünk, és elkezdtünk látni újra. Íme nem telt el sok idő, alig pár évtized, és visszájára fordult a rémület. Nem sírva, mint mi akkor, hanem erős önfegyelemmel, de már ő rettegett, és nem a megvakulástól, hanem attól, hogy újra és újra látnia kell. A világot, a szeme világát. A konyhát, az eget és a földet. Már annyit e két utóbbiból, amennyit a konyhából láthatott. Sokat így is, még mindig túlságosan és terhesen sokat. Amikor édesapja, az enyhén hullámos hajú, tenor hangú nagyapám meghalt 1980-ban, még tudott kétségbeesetten sírni. Telefonáltak a csákvári kórházból, és mondták, hogy nagyon sajnálják, de meghalt az édesapja. Akkor hirtelen messzire eltartotta a kagylót a fülétől, felénk fordult és sírni kezdett, mint egy gyerek: „Meghalt az apukám, most mit csináljak?” Így tett, pedig a barna hajú, tenor hangú nagyapám egyidős volt a múlt századdal, és a halála sem korainak, sem váratlannak nem volt mondható. Anyám az ő barna, hullámos haját örökölte, és az ő tenorját is a maga női módján: mindaz az állatkölykök nyakszőrzetét idéző puhaság, az a visszafogott sűrűség és a hangszínnek az a szeptember végi hallatlan virágzása, amely nagyapám tenorját jellemezte, anyám altjában is visszahangzott. Ott állt tehát anyám 1980 őszén a panellakás szobájában, messzire tartotta a fülétől a kagylót, és sírt kétségbeesetten. Most, amikor édesanyja, Dédi meghalt, már nem ő vette fel a telefont, és nem is kiáltott fel sírva. Édesapja székesfehérvári temetésén még velünk énekelte: „Hadd menjek, ó uram, mindig feléd, fájdalmak útjain, mindig feléd.” Édesanyja temetésén már nem énekelt velünk, csak nézett maga elé szomorún, és kínlódott érszűkülete miatt a járással és a sírnál állással, és csak utóbb, a Szárcsa Csárdában tartott emlékebéden engedett föl kicsit, és örült, hogy találkozhatott a bátyjávál, aki akkor már hozzá hasonlóan alig mozdult ki a lakásából, csak le-föl járkált, és nézett maga elé, és dohányzott. Ugyanúgy szerette édesanyját, mint az édesapját, de a halála már másként érintette. Szinte fellélegzett, megkönnyebbült, amikor Dédi meghalt. Szüksége volt a saját, maradék idejére. Egyedül, Dédi megbomlott kérdéseitől nem zavartatva, testi összeomlásától nem zaklatottan akart állni a konyhában, cigarettázni akart, támaszkodni a konyhaasztalra, nézni maga elé és ki az ablakon, és átlátni végképp mindent és mindenen. És ebben a három évben a tekintete a reggeli kínlódás után már sűrű, olajos köpenybe burkolózott, szinte remegett, szédelgett, zúzódva úszott a szeme előtt a fény, épp mint a konyakjai a poharában, amelyeket cukorbaja túlságos előrehaladtáig ivott. „Anyaka! Van konyaka?” – kérdeztem tőle mindig, amikor a családommal hazalátogattunk, és az ajtón belépve megpillantottam a hátát, amint a konyhaasztalnak támaszkodva állt. És akkor elővette az üveget – fél literes Trois Tours –, és töltött, és koccintottunk, és ittunk. És ettünk is, ez is mindvégig megmaradt. „Nem jártunk külföldre, nem volt bőséges a ruhatárunk, és autónk sem volt és telkünk, de a szánktól sosem vontuk meg a falatot, ugye jókat ettünk mindig!” – mondta gyakorta apám. Ő is, anyám is nagyon jól főzött, családunkban az együttlét légkörét mindig is fűtötte a társadalom többsége számára ismeretlen levesek és ételek ízének öröme.

Még bő három hónap, vettem le a tekintetemet a Margit kórház 1986-ban emelt új épületéről, s néztem ismét magam elé a Bécsi úton apámmal a Föld utca felé menet. Még bő három hónap a temetésig, azaz hát nem temetés lesz az, szóval a búcsúztatásig, amikor együtt leszünk először és utoljára páran, apám, az öcsém és a húgom, a házastársak és az unokák, a rokonok és a barátok, egykori kollégák és iskolatársak, és bizonyára ismerősök is, hogy egymás mellett álljunk és énekeljünk a temető e célra megépített parcellájában anyám hamvainak szétszóratásánál, aki itt járt köztünk a Földön. Az már a harmadik évezredben lesz, gondoltam ott a Bécsi úton magamban a második évezred utolsó munkanapján. Persze tudtam, hogy a 2000-ik év még a második évezred része, és a harmadik évezred matematikai értelemben csak 2001. január elsejével veszi kezdetét. Mert, mondta mindig apám, amikor Krisztus urunk született, akkor nem azt írtuk, hogy 0., vagyis nulladik év január elseje, hanem azt, hogy 1., vagyis első év január elseje. És ezért világos, hogy a 2000-ik év még a második évezred része, annak az utolsó éve. Az érv matematikai értelemben gyermekkoromban is cáfolhatatlannak tetszett, így, azt hiszem, még megkérdeztem, hogy jó, de honnan tudja, hogy nem volt nulladik év? Nem emlékszem, mit válaszolt. Egy idő után sem a gyermekkori kérdéseinkre, sem a rájuk kapott válaszokra nem emlékszünk, és ez nem tölt el nyugtalansággal bennünket. Amikor a 2000-ik évet ott a Bécsi úton önkényesen mégis a harmadik évezred nyitányának tekintettem, egyszerűen engedtem a kettessel kezdődő évszám roppant hívásának, hogy még pár nap, és a földi időben többé soha nem kezdődhet egyes számmal semmiféle évszám, már a mi időszámításunk szerint. Egyéb érveken nem gondolkodtam. Jó ideje nem zavart már, hogy Krisztus urunk születésének idejét illetően magában az Újszövetségben is három egymást kizáró adat szerepel. Ennek folytán az sem zavart és zavar, hogy Dionysius Exiguus római apát, akinek 525-ös húsvétszámítási táblázata lett a keresztény időszámítás alapja, az ellentmondó adatok által előállt tizenkét éves időszakasz közepére helyezte Jézus születésének évét. Hogyan is akadhattam volna fenn épp ezen a kompromisszumon, hisz a kompromisszumot magát más körülmények közt és mindig is üdvözlendőnek tekintem, s végtére az időszámítások használhatósága sosem metafizikai megalapozottságukon vagy csillagászati pontosságukon múlt, sokkal inkább elfogadottságuk mértékén. Így eshetett még nemrégiben is a Nagy Októberi Szocialista Forradalom napja november 7-re, amelynek hallatlan komikumán rendre magamban voltam kénytelen kuncogni a nagyhangú ünnepélyeken. Általános iskolai tanáraim emellett hiába különböztek a tekintetben, hogy melyikük tagadta meggyőződésből, melyikük unalomból és melyikük csupán a megélhetés kényszere folytán Isten (ahogyan ők mondták: isten) létét, az igazgató úrral az élen azért mindannyian minden évben aláírták a bizonyítványomat, amelyen évszám is állt, s ez az évszám e szerintük nem létező isten evilágon soha meg nem testesült fiának a születési évétől növögetett felénk az időben, mondjuk 1969. június 8-ig, és a bizonyítványomon pecsét is volt. Az idő maga – a szaga, az ízei, a muzsikája, a hétköznapi viselkedése – engem mindig is jobban érdekelt, mint az időszámítások, s bennük a sajátom: a keresztény időszámítás. Tudtam jól, egy az csak a sok közül, úgy nagyjából: a fehér ember időszámítása, melyet ma – metafizikai tartalmaitól megfoszttatván – már helyesebb egyszerűen számításnak, az idővel való számításnak mondanunk, hisz az idő jó ideje pénz, köztudomásúlag. Dionysius Exiguus római apátot mégis igen tisztelem, s nem csak azért a kompromisszumért. Tetszik mindenekelőtt a neve, amelynek fő tagjából mindössze egy betűt kell elvennünk ahhoz, hogy latin alakban a bor görög istene üljön előttünk, s igen tetszik rá a mellék-neve is, ez az Exiguus, amelynek jelentése: szűk, korlátolt, rövid ideig tartó, csekély, gyenge, jelentéktelen, szegényes, sovány. Az apát, meglehet, mindössze kicsapongó életmódját kívánta elfedni a nevével, ám az is lehet, hogy tényleg példamutatóan szerény volt. Szóval nem ez tetszik benne elsősorban, hanem a szellemi gesztus kénye. Hogy írunk egy könyvet, és ahhoz szabjuk az időt. Hiszen a „mi” időszámításunk szerint ő írta le először, hogy most (akkor) 525 van, abban az évben vagyunk. Nem volt vallásalapító, de időalapító igenis volt. Könyvet senkinek nem lenne szabad másként írnia, mint ebben a meggyőződésben. Említettem például föntebb, hogy anyám 1934-ben született. Tehát a Krisztus születése utáni 1934-ik évben, pontosabban ennyivel ama kompromisszumos év után. Nos, mennyivel szebb lenne így, gondoltam a Bécsi úton apámmal a Föld utca felé menet: anyám A tulajdonságok nélküli ember első kötete megjelenését követő 4-ben született, és 69-ben halt meg.

Még bő három hónap, ez lesz az én nulladik évem, gondoltam, ami után az életemben többé semmi sem lesz úgy, ahogyan annak előtte volt. A családommal akkor ugyanis Hollandiában, Leiden mellett éltünk már. Jött egy lehetőség, hogy tessék, lehet menni. Most, vagy többé valószínűleg soha. Nem egy nap alatt, de egy hét alatt döntenünk kellett. A gyerekeink épp megfelelő korban voltak, nyolc- és tízévesek. És akkor azt mondtuk, megyünk. Anyám hallgatott. Hagyta csak, mondjam, hogy a gyerekek kora, az angol, a más világ, a pénz. Végighallgatott, és nem szólt semmit. Rám nézett csak, és ez volt a tekintetében: „Hát ti is?” Öcsém ugyanis akkor már kilenc éve élt az Újvilágban, és épp oly bizonyos volt, mint amennyire kimondatlan, hogy élni soha nem fog visszajönni már. Anyám az elmúlt években gyakran sírt miatta, hogy nem látja már ő soha a fiát. Nem is sírt, csak eleredt és folyt a könnye. (Sosem törölte le, hagyta, hogy rászáradjon az arcára.) Mondtam neki épp ezért, ne féljen, mi ott leszünk pár évet, nem sokat, csak amennyit szükségesnek gondolunk az angol, a pénz meg a más világ miatt, és utána hazajövünk. És addig is, ameddig kint leszünk, többet fog minket látni, mint az öcsémet, aki volt, hogy három nyáron át sem tudott jönni, jóllehet minden évben legalább egyszer akart. Hollandia nem a világ vége, két óra repülővel, ennyi idő alatt a Balatonra sem lehet leérni vonattal, és ha akar, majd ő is kijöhet hozzánk Leiden mellé, és meglátogathat bennünket. Erre már elmosolyodott, jól van, mondta, majd megyek, és pajkosat rúgott a levegőbe a bokasüllyedéses, érszűkületes lábával, mint a ma született csikó, amelynek szűk a karám. Eltelt még itthon a nyár. Húztam a szakítást a városommal, az anyámmal, a barátaimmal, az egész korábbi pesti életemmel, amíg lehetett, ám a feleségem és a gyerekek már kint voltak, szeptember végén nekem is mennem kellett. Hogy is ne emlékeznék jól az utolsó találkozásra? Tudtam ugyan afféle elhessegetett tudással, hogy anyám már nem fog élni, mire hazakeveredünk abból a másik világból, mégsem gondoltam, hogy az indulás előtti búcsúnk lesz az utolsó találkozásunk. Szeretteink és barátaink haláleseteinek többségében nem tudjuk, hogy az éppen volt találkozás bizonyul majd az utolsónak, és ez rendben is van így. A halál utólag úgyis elvégzi a maga jelentőségterhes munkáját, és az amúgy köznapi jelenet roppant erővel telik meg, mintha Tarkovszkij vagy Bergman nyúlna hozzá közepes színészek alkalmi próbájához. Anyám szokatlanul vidám volt azon a délutánon, nemrégiben felfedezett, ágas-bogas veseköve ambuláns kivizsgálására indult épp. „Hát szervusz – mondtam neki a sietségben a panellakás előszobájában –, vigyázz magadra nagyon!” – és átöleltük egymást. Hosszan tartott az ölelés, épp mint régen, kamasz- és fiatalkoromban. Afféle belenyugvó rítus volt ez köztünk hosszú éveken át, azt mondta ilyenkor a testével: „Tudom, hogy már nem vagy gyerek, és boldog vagyok, hogy megérted, nekem mégis szükségem van arra a régi ölelésre, amikor én voltam az egyetlen és örök nő az életedben.” Én pedig ezt: „Nem szoríthatlak már úgy, mint régen, de tudom és megértem, hogy benned nem változott semmi.” És eltelt így vagy tíz-tizenöt év, nem tudom már, mennyi. És akkor lassanként megjelent a tekintetében az a végső kisemmizettség, ahogyan csak az ember által elhagyott állatok tudnak nézni, és énbennem valami taszulás támadt, és nem tudtam úgy megölelni többé. Nem tudom, miért, nem adott rá okot. Sosem szólt bele a nődolgaimba. Megnézte, akit megmutattam, fölmérte egyetlen pillantással a helyzetet, de sosem mondott semmit, se jót, se rosszat. Mindössze egyszer nyitott rám, amint egy lánnyal az ágyról épp a panelparkettre hemperedtem, de másnap rögtön bocsánatot kért a konyhában, nem tudta, mondta, hogy nem vagyok egyedül. Szóval nem ezért, nem az ide vonatkozó lélektantétel igazságának való öntudatlan engedelemmel, de nem, valamiért nem tudtam úgy megölelni már. Talán Nyilas Misi miatt, nem tudom. Jól emlékszem arra a korai beszélgetésünkre, a szenvedélyes szeretet és emberalakítás roppant figyelmével beszélgetett velünk kisebb korunkban és mindig, szóval jól emlékszem, épp végeztem a kötelező olvasmány Légy jó mindhalálig!-gal, és ingerülten elé álltam, és kérdéseket szegeztem neki: „Te Anya, mondd, te magyartanárnő vagy, miért ilyen ez a Nyilas Misi?” Ma is jól emlékszem akkori felháborodásomra. „Miért sír magában, mint egy lány, és miért nem áll az emberek elé, hogy ide figyeljetek, emberek, Igazgató Úr és mindenki, én becsületes gyerek vagyok, nem én loptam el a reskontót. Miért van benne ez a nyavalyás félelem, ez a megalázkodás, ez a tűrhetetlen nem is tudom, micsoda? Én nagyon szégyellem ezt mint fiú, szégyenkezem a Nyilas Misi helyett is, pedig nem én írtam azt a regényt, csak elolvastam.” És ő akkor elmosolyodott, és olyasmiről kezdett beszélni, hogy majd meglátom, az élet olyan, vannak helyzetek, amikor nem lehet mást csinálni, mint sírni és megalázkodni, ő nem kívánja nekem, hogy ilyen helyzetekbe jussak, de vannak ilyen helyzetek, és a Nyilas Misi Móricz Zsigmond regényében éppen ilyen helyzetbe került. Ezt végképp nem értettem. Jó, leverték a Tanácsköztársaságot, de láttam az író fényképét, több fényképét is láttam, általában mosolyog a gyönyörű bajusza alatt, és testes ember, akit nem lehet csak úgy megverni és megalázni, minek ír ilyeneket? Ám hiába lázadoztam, anyám nem engedett az igazából. „Írt mást is – mondta még –, majd olvasd el azokat is.” Na az öleléseim elmaradása idején épp úgy kezdett el nézni anyám, avval a megalázott, gyermeki szenvedéssel, ahogyan a regényben emlékeim szerint Nyilas Misi nézett. Az anyám és apám közti konyhai ölelkezések ráadásul, egykori szerelmüknek ezek a számunkra oly megnyugtató maradékai, ha igaz, épp abban az időben ritkultak meg, majd szűntek meg nemsokára mindenestől. Anyám egyedül maradt. Most, az utolsónak bizonyult találkozásunk alkalmával újra úgy öleltem meg őt, mint régen, és ő újra úgy mosolygott. Indultam, mert sietnem kellett Hollandiába, s ment ő is, ágas-bogas veseköve ambuláns kivizsgálására indult épp.

Ám előtte, a nyáron még nagy utakat tettünk. Anyám azokban az években már alig hagyta el a lakást. Ha mégis, csak valamelyikőnkkel együtt. Tudtuk, hogy nem hisztériázik, ám akkoriban még sem neve, sem polgárjoga nem volt az efféle betegségeknek. Eshetett ugyan pánikba bárki, ha kutya ugrott neki az utcán, vagy kifutott a levese, vagy a gyereke az úttest felé szaladt, de ha csak egyszerűen nem akarta kitenni a lábát a lakásból, akkor pánikbeteg még nem, legfeljebb depressziós lehetett, melyet viszont a társadalom magát még egészségesnek hivő többsége legjobb esetben is afféle lelki gyengeségnek, kifinomult nyavalyának tekintett, amelyről elsősorban az tehet, aki benne van. Anyám, amíg még dolgozott – kézirat-előkészítő volt egy kiadóban –, az utolsó években már akkor sem buszozott egyedül. Jobbára apám kísérte oda-vissza, utóbb meg mind gyakrabban az öcsém vagy én. Metróról szó sem lehetett, villamosról sem. Ezen felül otthon maradni sem tudott egyedül, hiába van meg ma is az 1974-ben kelt, s 1978-ban ismét elnyert pecsétes igazolása, amely szerint nem csupán részt vett a munkahelyi polgári védelmi oktatáson, de annak tananyagát is elsajátította. Csendes szívóssággal kérlelt bennünket nap mint nap, mindenekelőtt a húgomat, hogy legyünk vele. Nem mondta sosem, hogy neki ebben „igaza van”, csak kérlelt bennünket halkan és halkan, hogy ekkor és akkor és mégis legyünk vele, mert ő nem tud egyedül lenni a lakásban. Autóba régóta nem ült, csak ha én vezettem, nem mehettem kilencvennél többel az autópályán sem, és sosem és semmiképp a rakparton, rémülettel könyörgött, amíg még vitatkoztam vele, hogy ne menjek arra, mert beleesünk a Dunába, és meghalunk mindannyian. Almát enni sem engedte az autóban a hároméves unokáját, mert félt, hogy egy zökkenőnél félrenyel, és megfullad. A kínok kínját állta ki némán minden augusztusi út alkalmával, amikor nyaralni jött hozzánk egy hétre, tíz napra, mert szeretett ülni a balatoni házunk hátsó teraszán, hallgatni a madarakat és beszélgetni velem és az unokáival és a feleségemmel krumplipucolás közben. Mindez így ment élete utolsó tizenöt évében mindvégig, megszoktuk és tudomásul vettük. Baljós jel volt ezért, amikor az utolsó nyáron – tudván már, hogy mi is elmegyünk, de nem tudván még az ágas-bogas vesekövéről – arra kért, látogassunk el Mórra, Nagyigmándra és Székesfehérvárra, gyermek- és fiatalkora helyszíneire. És ellátogattunk. Ott volt apám is, és velünk jött anyám bátyja is, aki láncdohányos volt és állatorvos, és aki anyámhoz hasonlóan az utóbbi években már nemigen mozdult ki a Vas megyei lakásából, csak ült és sétált le-föl benne. Megtehette, nem nagy, de kertes családi háza volt, s a konyhája vagy háromszor volt nagyobb az általános méretű panelkonyhánál. Amióta a felesége meghalt – egy héttel anyósa, Dédi után –, már végképp nem csinált egyebet, csak ült és cigarettázott és sétált a konyhában. Roppant erővel tudott így le-föl sétálni a konyhájában, mint a befogott állatkerti vadak, a szemükben lemondással: nincs vadon, sohasem volt, csak valami rég elpárolgott káprázat. Mórral kezdtük, anyám még zavartalanul emlékezhetett, már nem élt a mészárlás idején. Lépegetett, álldogált az egykori házuk udvarán, ahol a sötétbarna, hullámos hajú, tenor hangú nagyapámmal, Dédivel és a bátyjával éltek a harmincas években. Álldogált és nézelődött, pergetett pár könnyet, és azt mondta: „Mehetünk.” Éppúgy álltak ott az udvaron a bátyjával, amely persze a felismerhetetlenségig elváltozott, mint kiskorukban, van egy kép, amelyen így állnak. A nagybátyám hat-, anyám két és fél éves lehet rajta. Hideg van a képen, kabátkában állnak, de sok fény is, süt a nap. Ősz, október vége vagy november eleje lehet. Mindketten óriás fürt szőlőt tartanak a kezükben, s nézik, melyik legyen a következő szem, melyet lecsippentenek róla. Anyámon kötött harisnya van, kicsit félrehajlik a teste, úgy áll az iksz lábacskáin, a hatalmas fürt szinte elhúzza a testét. Szoktam álmodni, sajnos csak ritkán, hogy kint ülök és repülök rendesen felöltözve, zakóban a kozmoszban, és forgolódom és nézem a mindenséget. Egyik ilyen álmomban szőlőfürt alakú csillagrendszer-halmazt láttam, fényesen függtek a sötétben a csillámló galaxis-szemek valami láthatatlan, ágas-bogas száron. Elmentünk a temetőbe is, melynek zöld fűhasába még 1984-ben tettük be Vavó nénit, öcsém akkor kétéves fia nevezte így anyám végtelen jólelkű, púpos, töpörödött Zsófi nagynénjét, aki egész életében varrt. Nem találtunk rá, noha nagyjából tudtuk, hol álltunk akkor. Az ottani rokonok, miután a pénzére már nem számíthattak, nem törődtek a sírjával, amely frissen is csak afféle dombocska volt, épp, mint a púpja a hátán, s amely így nyomtalanná apadt a fűben. Nagyigmánd következett, ott tanított nyugdíjba meneteléig, 1960-ig a nagyapám. Arra a házra és arra az udvarra már és még én is emlékeztem, hisz nyaraltam ott többször is. Kedves, szőke, rövid hajú hölgy fogadott bennünket, akiről anyáméktól nyomban megtudtam, hogy öt évvel idősebb nálam, nem rokon, de kezdettől a tanítói házhoz csatlakozó másik lakásban laktak, és ő volt azokon a nyarakon az én anyáskodó játszótársam. Persze ő is tág szemeket meresztett rám, amikor megtudta, ki vagyok. Nem értettem, miért él magában, finom lény volt és negyvennyolc évesen is szép. Anyám itt valahogy vidámabb volt, inkább engem hallgatott. Hogy igen, itt, a sötét, legyes konyha közepén állt az asztal, amelyen Dédi mindig gyúrt, kelesztett, vágott, szeletelt, behintett vagy kevert valamit, és amelynek a fiókjai tele voltak a számomra érdekfeszítő tárgyakkal, és valamelyikből mindig előkerült még egy utolsó szem mogyoró. A családi emlékezet szerint az volt az asztal, amely előtt élete egyetlen kapatos hazaérkezése során megállt a sötétbarna, hullámos hajú nagyapám, és megkérdezte a feleségét, hogy átugorja-e most ő azt az asztalt. Dédi azt válaszolta neki, hogy ne ugorja át. Elbúcsúztunk a hölgytől, aki mondta, örül, hogy eljöttünk, és bármikor szívesen lát bennünket. Anyám azt válaszolta, jó, köszönjük szépen. Fehérvárra már nem sok idő jutott, anyámat testileg is megviselte az egész napos járkálás. Abban a házban ráadásul ő először a szüleitől különválva, gimnazistaként lakott a nagyszüleinél. Nagyanyja, az én dédim, mély hangú, 19. századvégi nő, igen szigorúan fogta anyámat. Osztálykirándulásra például csak az enyhén hullámos hajú nagyapám levélben fennmaradt kérésére engedte el, nagynehezen. (Nagyapám kézírása egyébként alig különböztethető meg anyámétól, egyformák voltak ebben is.) Anyám tizenhét éves volt ekkor.

„Kedves Anyuska!

Levelét megkaptuk. Katinkáék iskolai kirándulását sem Kató, sem én nem tartjuk léha, vagy káros szórakozást nyújtó időtöltésnek. Nem csodálkozom azon, hogy az egész tanéven át mindenféle iskolai és iskolánkívüli munkával túlterhelt tanulók – köztük Katinka is – szeretnének kikapcsolódni a mindennapi munkából és a kirándulás szerény örömei és látványosságaiból lelküket felüdítő szép és kedves emlékeket gyűjteni, amelyekre még öregség felé hajló korukban is – mint felejthetetlen szép emlékekre – kellemesen emlékeznek vissza. Nekem is legkedvesebb emlékeim közé tartozik az a három napos kirándulás, amelyen tizenkét éves koromban vettem részt tanáraim vezetése és felügyelete mellett. A mai idők tanulóinak az igazi diákévek ártatlan örömeiből és szórakozásaiból vajmi kevés jutott, s ki tudja, milyen meglepetéseket rejteget még a rohanó élet számukra. Ezek az elgondolások indítottak mindkettőnket arra, hogy Anyuska hozzájárulását, illetve beleegyezését kérjük Katinka iskolai kirándulásához.

Anyuskát, Mariskáékat és Katinkát sokszor csókoljuk: Kató és Mihály

Nagyigmánd, 1951. május 18-án.”

Erre az Anyuskára, a mi dédmamánkra emlékszem még én is, 1964-ben halt meg. A ház középső kisszobájában lakott, amely fényt csak két ablakon át, az óriás verandára vezető folyosó felől kapott. Csak akkor juthattunk nagyapáék hálószobájába, ha elléptünk a sötét fülkéje előtt, és rettegtünk, amikor néha oda kellett menni hozzá, és ő mondott valamit a mély hangján nekünk, és megsimogatta az arcunkat. Szóval abból a házból szép emlékei már csak a későbbi időkből voltak anyámnak, amikor a nagyapám nyugdíjazása után ők is odaköltöztek, és anyám már Pestről, velünk járhatott oda nyaranta. Dédi 1996-os halála óta a lakás meg is indult a feltartóztathatatlan átváltozás útján, az egyik másod-unokatestvérem élt ott a családjával. Az épület hátsó, udvari szárnya még nagyjából olyan volt, mint régen. Senki által nem használtan, de érintetlenül állt még a fakeretes, üvegezett falú veranda, ahol oly jó volt ülni esténként, nézni a körtefát és az akácokat a kertben, és paradicsomot és paprikát enni nagyapa kertjéből a szalonnához. Be-bekukkantani a hátsó, már ablaktalan traktusba, hogy van-e egér valamelyik egérfogóban, és fellélegezve kijönni onnan, a pókhálós üstök, poros almáriumok és más nem használt bútorok közül, pillantást vetve mindig a húszas évekbeli hatalmas szobai lámpára, amely deréktáji, kideríthetetlen rendeltetésű hatalmas fatárcsájával engem mindig gondolkodóba ejtett. Már az emberi légzés és mozgás meleg árnyalata nélkül, de megvolt még a veranda régi, bensőséges szaga is. Az utcai traktust azonban felismerhetetlenül átépítették másod-unokatestvéremék. Kocsmát nyitottak, egyforma közel volt ugyanis a katolikus és a református temető, valamint nem messze a Videoton-pálya, és a másod-unokatestvérem nézete az volt, hogy nincsen olyan társadalmi rendszer, szocializmus vagy kapitalizmus, válság vagy virágkor, háború és béke, amelyben ne innának az emberek, és a használtautó-kölcsönzője üzleti kudarcai után (ellopták vagy tönkretették a Ladáit), a rendszerváltás évében a feleségével kocsmát nyitottak, és onnantól fogva arra alapozták a megélhetésüket. Dédi halála után megvették tőlünk az ő maradék lakrészét is, és az udvar felé terjeszkedve az egészet átépítették. Dédiék hálószobája helyére a kocsma biliárdterme került, és mindenestől eltűnt a verandára vezető folyosó is, amelyből az utcafrontra néző szobák nyíltak. Anyám kedvetlenül téblábolt az új, alig felismerhető térben, és akkor is csak szenvtelenül intett, amikor másod-unokatestvéremék mellékhelyisége előtt felfedeztem és megmutattam neki a hajdani folyosó öntött műkövén a drapp alapon, piros körben olvasható fekete építési évszámot: 1905. A kertre, tenor hangú nagyapám egykor gyönyörű kertjének maradékára kinéznünk sem volt érdemes, a terület nagyobbik felét rég eladtuk már, új ház állt a helyén. Közel volt, mondom, a temető a családi sírbolttal, de anyám oda már végképp nem akart kimenni. „Na, ezt is láttam!” – mondta. A szemem előtt búcsúzott hát el mind a földi helyektől, amelyek így vagy úgy fontosak voltak az életében, és én nagyon jól láttam, hogy ezt teszi. Mégis boldog voltam, mert végre önszántából kimozdult a panellakás konyhájából, ahol élt az elmúlt másfél évtizedben.