Antik vérvizsgálat

Elgondolkodtató címmel jelent meg Polgár Anikó legújabb, akár egy apró retikülben is jól elférő verseskötete. Már a vele való első találkozás is feltárja előttünk, hogy itt most nőies dolgokról lesz szó vagy még annál is többről…

Három, a betűtípusában is eltérő költemény két korpuszra tagolja a kötetet, ölelésükbe a Tanácsok héroszoknak című verset zárva, ami akár a kötet szíve is lehetne, melyből a vér a lüktető ereken át kavarogva árad szét, mint egy élő szervezet éltető eleme megannyi alkotórészével. Benne vegyül az antik és középkori múlt jelen korunk egyes szféráinak jellemző elemeivel, mondjuk a szülőszobák és a versekben szereplő városok kiemelt helyszíneinek világával. Tartalma felületesen szemlélve szülések sorozatának élményrajza, ami mitikus személyek által elevenedik meg vértől és anyatejtől áztatottan.

A kötet többféle értelmezési lehetőséget kínál az olvasónak, melyek közül a legszembetűnőbb az antikizáló olvasat; egy másik jellemző nyomvonal például a nyelv fenoménjének és az ahhoz köthető jelentéstartalmak feltárása. Ez utóbbi kiváltképp izgalmas, már-már versanatómiai és -fiziológiai folyamatokba nyújthat betekintést.

A szöveg mesél, közben az olvasó annak laboránsává alakulhat át, aki a vér tartalmának titkait figyeli: „a vér a lényeg, arra jól vigyázz” – tudhatjuk meg a héroszoknak szóló tanácsokból (Tanácsok héroszoknak, 45–46.). A vér tehát meghatározó eleme a kötetnek; általában ez az anyag a szerelemmel, a születéssel és az erőszakos halállal hozható kapcsolatba, mindezt a Klütaimnésztra panaszában (Klütaimnésztra panasza I., 29–30) sűrítve olvashatjuk, Klütaimnésztrát Agamemnón erővel tette asszonyává egykoron, megölte Tantaloszt, az első férjét, és élve csapta földhöz apró magzatát. Ugyanakkor ez a költemény a legmegfelelőbb a kortárs irodalom egyik jellemző aktusának, mégpedig az antik referenciák kisiklatásának bemutatására is. A szerző Euripidészt idézi, majd azt illően beleilleszti a kötetbe, amolyan verspecsvörköt (pastiche-t) hozva létre.

Hasonló versidézet-beiktatás történik a Szent Hildegárd szülőszoba-látogatáson című kötetkezdő költeményben is, ahol a szerző Szent Hildegárd egyes szekvenciáival tarkítja sorait: „Fiad kenőcs a halál tátongó sebén, / melyet a megkínzott lelkekbe Éva ujja vájt” (lásd az Ó, szent orvoslás című szekvenciát: 1http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/16_szam/03.htm 2009. 12. 1.). A textus szövetét tovább szálazva észlelhető, a mai olvasó számára milyen közelivé hozható egy szüléshez készülődő istennőről, példaként Júnóról alkotott kép, aki „szülési tervet” készít, illetve a vajúdáshoz is „mindent bekészített: / masszázsgolyót, fittlabdát, bordásfalat”, mert „otthon akart szülni, gátmetszés nélkül, kényelmesen” (Vulcanus gyerekkora, 10–11.), mint azt korunk anyaságra megérett istennői közül is sokan szeretnék. Ahogy azt a fent említett versepizódok is mutatják, a szerző szívesen él az irónia használatával, még inkább lehetőséget kínálva az olvasónak az elmerülésre a sorok által megrajzolt világ labirintusában.

A kötet három részre való tagolása a kompozíció keretein túlmutatva, számszimbolikai szempontból is helytálló választásnak minősül, mivelhogy a tudatra ébredt egységet, a befejezettséget is jelképezheti. „A mondatnak mindig három szárnya van” – olvasható a Szent Hildegárd a szülőszoba-látogatáson című költemény záró soraiban, ami Hildegárd költészetére szintén visszavezethető szegmentum. „Három szárnyad van”, írja az Ó, Bölcsesség ereje című Szekvenciájában Hildegárd, közülük az egyik a „magasban száll” a másik „a földön izzad”, a harmadig pedig „mindenfelé repül”. Ez a metafora jelentheti akár a gondolatok tulajdonságait is, melyek a három jelzett állapotban valahol még magasan szállanak, és megfoghatatlanok, távoli „folyékony hangok”, vagy már a megszületett „jelentéseik súlya alatt” verejtékező szavak, amik a megszokott használatukon túl valami többletet hordoznak magukban, és egyben egyénenként eltérő, más-más asszociációkat is ébresztenek az olvasókban. Érezzük erejüket, ahogy a féltékeny Hermioné dühében átkozza férje szülés előtt álló rabnőjét, „hogy nászt s szülést ne kívánjon többé soha”, úgy „repessze szét ölét ezer felé” férje gyermeke (Hermioné féltékeny, 37–38.).

„Megölni a szörnyet egyszerű”, s kivenni annak sárkányszívét, amivel bármit kezdhetünk (megsüthetjük, mutogathatjuk, miként a vers tanácsolja a héroszoknak [45–47.]), szintén nem nehéz feladat, de a vér megtartása lényeges aktus marad: Szent Hildegárd egyik gyógymódja szerint a sárkányvér vízzel hígítva feloldja a testben lerakódott köveket, hiszen a kövek gátakat szabnak, legyen az külső környezetünk élettelen alkotóeleme vagy éppen testünk fiziológiai folyamatainak gátlója… vagy akár lelki és értelmi világunk kiteljesedését elbarikádozó áthatolhatatlan szikla, amivel a régésznő is szembesül: „belelát a kőbe, de nem lát rajta át”. Szent Hildegárd gyógymódjai a szerző fordításai révén is ismertté váltak, bár korunkban sokuk (részben sárkányok híján) kevésbé alkalmazható, lejegyzésük formája, Hildegárd szabálytalan szekvenciái, mondatszerkesztése és félig prózában írt művei annál jelentősebbek kultúrtörténeti szempontból. De még inkább azért, mert ez a leány kora feljegyzései szerint iskolázatlan volt és sugallatra rengeteg latin nyelvű művet írt. Ihletforrásként jól felhasználható ötletanyagot kínál, alkotótehetsége irigylésre méltó, nem kellett küzdenie a nyelv buktatóival, sem az akadályokba ütköző, nehezen megszülető gondolatok súlyának feloldásával.

Izgalmas magyarázatot nyújt, ha a kötet címének különlegességét a mai orvostudomány állásfoglalása alapján közelítjük meg, miszerint a körömcipő, pontosabban a túl magas sarok viselése meddőséget okozhat, viszont erősíti a gátizomzatot, ez pedig a szexuális aktivitás és – visszafordítva a helyzetet – a szülés aktusa során hasznos.

A kötetben is végigvonul ez a fajta kettősség, az öröm nem létezhet fájdalom nélkül, a fájdalom sem létezhet öröm nélkül, miként a terméketlenség velejárója lehet az irigység és az ahhoz társuló gyűlölet – mint azt fentebb láthattuk Hermioné esetében –, úgy lehet a szellemi csömör fojtogatóan ölelő megszilárdult lávaburka vagy a szerelem teremtésre ösztönző csodálatos alkotóereje is e dualitás része. Mégis, minden gyötrődés ellenére születik egy-egy újabb lehetőség, ha már „a vihar tarolt, apró erek zubognak, / a megtépázott bokrokra új borosta nő” (Küthéra. Aphrodité Anadüomené, 63.), és miként a szüléstől megviselt test, úgy újul meg a szellem is, hogy ismét átadhassa magát a termékeny, életerőtől lüktető gondolatoknak.

Talán nem nagy túlzás kijelentenem, hogy a szerző mestere annak, hogyan fogja fel „a habzó vért egy ókori edény / újkori utánzatába” (Aigina, 60.), de mégis valami újat, eredetit létrehozva. Régésznő körömcipőben – egy utazás, mely rengeteg felfedezni valót kínál. Nemcsak nőknek szóló, nőies kalandtúra.