Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. május / Az író megteremti kozmoszát; Históriás képeskönyv vagy nevelődésregény?; Újrafordítás új megvilágításban

Az író megteremti kozmoszát; Históriás képeskönyv vagy nevelődésregény?; Újrafordítás új megvilágításban

AZ ÍRÓ MEGTEREMTI KOZMOSZÁT

William Faulkner: Sartoris

„Amikor a Sartorisba fogtam, rájöttem: a hazai föld talpalatnyi határa méltó arra, hogy írjak róla, és nem élhetek elég soká ahhoz, hogy ezt a témát kimerítsem, s a valóságot apokriffá átlényegítve teljes szabadságot nyerhetek, hogy bármi tehetség rejlik bennem, kiaknázzam, odalentről felhozva az abszolút csúcspontig. A mások aranybányája nyílt meg itt, és ebből megteremtettem a magam kozmoszát.”

Így nyilatkozott a szerző egy kései, 1955-ös interjúban első „hazai” regényéről. Az eredeti szövegben a magyaros „talpalatnyi” helyén „postabélyegnyi” olvasható, a jelenkori és az utókori olvasónak címezve. Vagyis a családtörténetből és a szűkebb pátria déli hagyományából kimunkált regény nemcsak dokumentum, hanem üzenet is. Nem elég, ha a helyi színezetű krónikát távolból, historikus érdeklődéssel olvasgatjuk; meg kellene értenünk a nekünk szóló tanúságot és tanulságot is.

A Sartorist, harmadik regényét Sherwood Andersonnak ajánlotta Faulkner. Nem véletlenül. Az akkor már híres író, a pályakezdők (Hemingway, Faulkner) patrónusa ezzel a tanáccsal bocsátotta el a fiatal délvidékit az 1920-as évek New Orleans-i bohémiájából: „Te vidéki gyerek vagy; igazában nem ismersz mást, mint azt a kis földdarabot ott Mississippiben, ahonnan származol. De ez nem baj. Az is Amerika. Ha ezt az alig-ismert összetevőt kivennénk belőle, az egész összeomlana, mintha egy téglát kihúznánk a falból.”

Faulkner szót fogadott. Hazament a Lafayette megyei Oxfordba, ahol felnőtt, ahol most nevezetes családjának selejtes sarjaként alkalmi munkák béréből tengődött, és 1927-re megírta a Sartoris-regényt akkor még Lobogók a porban (Flags in the Dust) címmel.

Ebben fedezte fel a valóságból apokrifiává átlényegített mitikus földdarabot, Yoknapatawpha megyét, székvárosát, Jeffersont és népességét, fehér és fekete lakóit. A későbbiekben 15 regényt és 27 novellát telepített ide.

Ez a könyv tehát jó alkalmat kínál, hogy az olvasó megkezdhesse Yoknapatawpha felfedezését. Mármint a beavatatlan olvasó, aki az elmúlt 36 évben csak innen-onnan hallott valamit erről a különleges regényvilágról, melynek prototipikus nyitánya 1974-ben jelent meg magyarul. Göncz Árpád fordította. Az újraolvasásban a szöveg friss színezetű, erőteljes, időtálló. Az olvasó nem is tudja, hogy az olvasmányosságnak örül-e vagy a „rendes lektűrben” megnyíló rendkívüli perspektívának. Mindenesetre vágyat érez, hogy több műben utána olvasson.

Mintha a klasszikus (balzaci) nagyepika megkésett folytatója lenne Faulkner, összeszövődő családhistóriákkal, vissza-visszatérő szereplőkkel, megkezdett, félbehagyott, tovább bonyolított cselekményekkel zsúfolta tele az extenzív totalitás illúzióját keltő fikció-kozmoszt. Fontos az illúzió, de még fontosabb a lényeg. Életművének lényegét tekintve Faulkner nem ómódi tradicionalista, hanem modern, nemzedékében talán a legmerészebben modernista elbeszélő. A Yoknapatawpha-szágában (a név ősi, indián eredetű, valami olyasmit jelent, hogy víz folyik át a földön) családok vannak, de szabályos családregény egy sincs. Egy-egy család teljes narratíváját több műből kell összerakosgatnunk, egy-egy könyvből több családhistória elejét-végét kell kiválogatnunk. Csúsznak az idősíkok, befejezetlenül várnak oldalakon át a (sokszor jelzetlen) lezáró pontra a mondatok. Miért nehezíti ezzel az olvasó dolgát az író? Azért, mert mondani, üzenni akar vele valamit. Ahogy Ady Endrétől tanulhattuk: azt, hogy „minden egész eltörött”, és csak így lehet mégis együtt. William Faulkner a töredékben-teljesség modern módon paradox klasszikusa.

Ennyit tudnunk kell már a Sartoris olvasásakor is. Ez még hagyományos, bár bonyolultan szimmetrikus ellentétrendszerben szerkesztett regény. Két szembeszegzett középpontja van, amit többszörösen ellentételező környezetrajz egészít ki.

Egyfelől ott a családi legendárium. A Sartoris-dinasztia modellje persze a Falkner-ház. (Így írták a nevüket, csak a fiatal író változtatta vissza egyszemélyesen Faulknerré.) A dédapa, a polgárháborús ezredes és háború utáni vasútépítő politikus-üzletember a szerző saját legendás felmenője. A regényben csak dicső árnyék. Az önéletrajz általában árnyalást igényel. Egy későbbi regényből (az 1936-os Fiam, Absolon! címűből) úgy értesülünk, hogy Jefferson 40 mérföldnyire van az Oxfordi Egyetemtől. Ezt a fiktív distanciát hozzá kell számítanunk a közvetlen valósághoz. Ami személyes élményből veszi anyagát, de közben apokrifiává módosítja a rá hagyományozott históriai tényanyagot.

A regényben a hagyomány képviselője az öreg Bayard Sartoris, az „ifjabb ezredes”, a süket vénemberré szürkült gazdag földbirtokos és bankár. (Nem nehéz benne felismerni John Wesley Thompson Falkner nagyapát, aki unokájának életét gyermek- és ifjúkorában tekintélyével tette konszolidáltan harmonikussá.) Öreg Bayard nem idealizált nagyapakép, hanem a korral és a történelmi korszakváltással járó kiürülés és eltanácstalanodás kórtünete. Mindene megvan, de vége van; nem tudja, hogy mit kezdjen a múltjával, nem tudja belakni a jelen időt. Civakodik a nagynénjével, a hűségesen szolgálattevő négerekkel, nem tud szót érteni az unokájával.

Az ifjú Bayard a regény másik főszereplője. Bár kevesebbet tudhatunk róla, mint a nagyapjáról, jellemének és sorsának dinamikus erejével mégis ő mozgósítja a cselekményt. Ő személyesíti meg Faulkner történelmi felismerését: hogy a régenvolt hazai polgárháború és a közelmúltat felforgató „idegen” világháború a déli fátumban egyformán fontos, egymásba robbanó trauma. Személyével tör be az elmúlás provinciális nosztalgiájába az elioti, poundi kozmopolita modernizmus és az amerikai „elveszett nemzedék” (Hemingway, Fitzgerald, Dos Passos) világélménye: az egzisztenciális kétségbeesés.

Ez a „kis Bayard” e néven harmadik a családban. Érdemes egy pillantást vetni a Sartoris-genealógiára; minden férfi vagy John, vagy Bayard; hétköznapi és lovagkori nevek váltogatják egymást. Eredetileg Nagy Károly ajándékba adott táltosparipáját hívták Bayardnak, és a „bayardság” a későbbi angol szóhasználatban az indulatos féktelenség szinonimája lett. Ami nemigen jellemző az életrajzokból megismerhető William Faulknerre. Pedig írói önarckép; az egyik a több közül. Bayard világháborús hős pilótatiszt – ami Faulkner nem lehetett, mert mire elvégezte a kanadai repülőiskolát, a háború véget ért. A háború utáni unalmas békében viszont éppúgy nem leli helyét, mint szerzője. Életében jeleníti meg azt a tragikumot, amit Faulkner csak lélekben élt át.

Űzetve csapódik ide-oda Európa és Amerika között. 1918-ban rövid szabadságra hazalátogat, megnősül, s még az évben, míg megint odaát van, meghal a felesége és születendő fia. Erről alig hallhatunk valamit. Annál többet arról, hogy a nagy háború legvégén hősködő halált hal pilóta-ikertestvére, Johnny. Ez a végzetes trauma, ezzel tér vissza 1919-ben a nagyszülői házba 26 évesen, hogy kilátástalanul végigcsapongjon még egy évet. Ahogy öreg Bayard a múltjában, ő a jövőjében nem látja az irányító életcélt. Pedig mindketten belenyugodhatnának a kényelmesen berendezett jelenbe. A tradíció örök-ideje meghozza az évszakokat, nyárra az őszt, a betakarítást, az oposszumvadászatot, a hálaadásnapi ebédet. Ezüstdugós üvegből öntik kristálypohárba a whiskyt, ezüstkannában szolgálják fel a kávét. Mi a jó élet, ha nem ez? A háborúviselt, lázadó fiatalság ezt az elöregedett különbékét addig-ameddig elviseli, de nem talál benne örömet. Az idejekorán leszerelt frontharcos az élesre fokozott hadiállapot izgalmát kívánja újraélni, az életveszélyes sebességet a begyepesedett hazai síkföldön, repülőgép híján legalább automobillal. Az ifjú Bayard tehát öngyilkos szenvedéllyel vezeti a drága új kocsit (amit a Sartoris-vagyonból megengedhet magának) a vidéki dűlőutakon. Össze is töri, megsérül, de nem sikerül meghalnia. Lábadozása afféle kényszerszünet: megint megnősül, megint fiúgyereket nemz. De nem bír megállapodni, lelassulni. Családtagjai halálra szántan beülnek mellé, hogy ezzel talán megfékezzék. Hiába. Még az egyébként lovas hintón közlekedő öreg Bayard is ott van unokája mellett a halál-mobilban, és el is viszi a szívroham. 1919 decemberével lezárul egy családtörténeti (történelmi) korszak. Az ifjú Bayard dúlt lelkiismerettel elmenekül Jeffersonból, és fél évet bolyong változatos színtereken, míg egy chicagói reptéren, egy működőképtelen gép nyaktörő próbarepítése közben végre sikerül belezuhannia az értelmetlen halálba.

Ha az élethalál-példázat értelmét (vagy legalábbis tartalmát) keressük, túl kell tekintenünk a Sartorisokon. A színtér változatos. Változatként feltűnik például egy másik írói önarckép is: Horace Benbow, az esztéta-jogász, a hasonlóképpen, de mégis más, civilebb módon eltanácstalanodott világháborús veterán. Ő az érzelmes magánlélek obsitosa, zűrös nőüggyel, zavaros testvérszerelemmel. Húga, Narcissa lesz (pszichoanalizálhatnánk, hogy miért) ifjú Bayard felesége, majd özvegyen már gyermeke anyja. Kisfiával, aki nem Bayard, nem John, hanem Benbow Sartoris, egyedül marad a kiüresedett Sartoris-kúriában a polgárháborús hadiözvegy-nagynéni, Jenny Du Pre mellett. Róla is, Jenny néniről is érdemes lett volna külön regényt írni.

Mint a főcselekményt körülvevő többiekről, a polgárháború emlékét szegényházba felejtő hajdani Sartoris-katonáról, az ősöreg Will Fallsról; a független kisgazdaság rusztikus békéjét élő McCallum dinasztiáról; az alattomosan felkapaszkodó Snopesokról; a hol (most még) komikusan együgyű, hol (máris) krisztusian egyszerű négerekről… Ők így-úgy „fennmaradtak” az életműben.

A Lobogók a porban kéziratát elutasította a Boni and Liveright kiadó azzal a kifogással, hogy ez nem regény, hanem több összezagyvált regénykezdemény. A kudarcot Faulkner hősiesen fogadta. „Most már írhatok.” Hivatalos irodalomtól függetlenül. És belekezdett első remekművébe, a Hang és a tébolyba. De nem dobta el az előzményt, bölcsen elfogadta, hogy a „zagyvalékot” célszerűen meghúzza (Horace Benbow ömlengéseit megritkítva) a kísérletre vállalkozó új kiadó, a Harcourt, Brace&Co. baráti szerkesztője. A Sartoris 1929-ben jelent meg, ugyanabban az évben mint (megint másik kiadónál) a Hang és a téboly.

Az író beérkezett tehát? Nem, még most sem. A Yoknapatawpha-szága és benne a Sartoris-história folytatódott további elbeszélésekben, regényekben. Ami egyszer megkezdődött, azt nem lehet befejezni. Ahogy a már idézett interjúban mondja az író: „Nincs olyan, hogy volt, csak a van létezik. Ha lenne volt, nem volna gyász és szomorúság. Teremtett világomat szeretem olyannak látni, mint az univerzum talpkövét, mely kis kődarab ugyan, de ha elmozdítanánk a helyéről, maga a kozmikus világmindenség omlana össze.”

HISTÓRIÁS KÉPESKÖNYV VAGY NEVELŐDÉSREGÉNY?

William Faulkner: A legyőzetlenek

„Késő volt, mintha az idő elsurrant volna mellettünk (...) és túl el voltunk foglalva, hogy észrevegyük…”

Észreveszi-e az olvasó, hogy egy folyóiratközlésekből összerakosgatott és átrendezett elbeszélésfüzér már első darabjában (a Cselvetésben) is többet sejtet, mint megannyi kiszínezett polgárháborús kalandot? A kései visszatekintés a múló-elmúlt idővel kíván szembenézni, amikor gyerek, kamasz, felserdült fiatal volt az öregembernek megismert regényalak, és zűrzavaros aktualitás a hagyományban megállapodott hőslegenda.

A Sartoris megjelenése után öt-tíz évvel Faulkner szükségét érezte, hogy jellemformáló előtörténettel egészítse ki a második Bayard Sartoris életrajzát. Vagy csak megélhetési krónikásként kerítette elő az „apokrif” családhistóriát? A kritikusok vitatták, kétségbe vonták a kötet fogantatását és értékét. Az olvasó kevesebbet meditál: örömét leli az olvasmányban.

Az 1938-ban megjelentetett könyv, A legyőzetlenek utótermék és melléktermék. Anyagát, 7 novellát vagy regényfejezetet 1934 és 1936 között küldözgette el a szerző, legtöbbnyire a népszerű Saturday Evening Postnak. Közben elkészült két nagyregényével, kiadta az Augusztus fényét (1932), írta, befejezte és publikálta a Fiam, Absolon!-t (1936). Miért kellett visszanyúlkálnia az 1927–1929-es Yoknapatawpha-kezdethez? Talán nemcsak a potyadék honoráriumért.

A Fiam, Absolon! előtt, körül és után meg-megújuló történelmi érdeklődés jelentkezett az életműben. Nézzük meg, hogyan kezdődött az, aminek végkifejletét a modern sorstragédiákban láthattuk! Persze, ahogy a sorsunkat meghatározó fatalitásnak sosincs vége, kezdete sincs.

Bayard Sartoris (a későbbi elaggott, megsiketült, elszürkült polgár) 12 éves, amikor a régi-új cselekmény megindul. A kisfiúnak és testvéri néger barátjának, Ringónak játék és kaland a háború, a jenki-lövés, a „nagyi” szoknyája alatt kucorgás (vigyázat: a jó kis tréfák életveszélyesek), és eszménykép a gerillaharcos ezredes-apa. Sáros, verejtékes, űzött ember, de hős. Ne várjunk tőle azonban győztes csatákat. Elássa a családi ezüstöt, karámot épít a mentendő állatállománynak. Mindezt, mint a többi „beszámolót” is, maga Bayard mondja el egyes szám első személyben, s ettől a históriai narráció az intim személyesség érzetét kelti.

Személyes megjegyzésem, hogy én ötéves voltam a második világháború idején, emlékszem álcázó szakállt öltő, bicegést tanuló és gyakorló édesapámra. Civilen is hős volt: az életben maradás, életben tartás bajnoka. John Sartoris ezredes is ilyenféle rongyos vitéz. Azzal a különbséggel, hogy katona, nem tud a családja mellett megmaradni, rá kell hagynia őket a hadisors kényére-kedvére.

Helyette Rosa Millard „nagyi” őrzi a házat, a cseperedő unokát, a hajdani rabszolgákból mutatóba maradt egyetlen fekete famíliát. Hová lettek a négerek? Felszabadultak, elmentek a jenki sereg után, hogy átkeljenek a „Jordán folyón” az ígéret földjére. Tehetetlenül sodródó tömegeik, mint hajdani gazdáik szétszórt menekülői, hontalan földönfutók. A háború őket is megfosztja egy illúziótól: hogy az elpusztított „régi rendből” emberségesebb új világot lehet teremteni. Az ültetvényes kúriákat fölégetik, a „szabadosoknak” nem adnak munkát, kenyeret, helyet, identitást. „C’est la guerre.” És mégis van, aki nem nyugszik bele a legyőzöttek veszteségébe, sőt még nyerészkedni is próbál a zavarosban. Mint Rosa Millard. Visszaköveteli a jenkiktől a kiásott és elrekvirált ezüstöt, az elhajtott öszvéreket. (Bertolt Brecht megmondhatná ennek a Kurázsi nagymamának, hogy végzettel játszva végül nincs nyereség.) A tragédia a komikus jelenetek groteszk halmazatát görgeti maga előtt. A „nagyi” százszámra szerzi „vissza” az öszvéreket és lovakat, hogy viszonteladóként pénzt pumpoljon ki értük a jenkikből, és a hasznot elosztogassa Yoknapatawpha fehér és fekete szegényei között. Mindenki örül a hasznos csalafintaságnak, kiváltképp a „nagyival” kalandozó két gyerek, Bayard és Ringo. Hogy már nem gyerekek, csak akkor veszik észre, amikor szembe találják magukat (ahogy Hemingway mondaná) az erőszakos halállal. Ilyen a háború, ilyen az élet. Az üzletelésbe szükségképp beférkőzik a bozóti betyár maffiaelem – mint például Ab Snopes, a majdani színre vezetendő harácsoló dinasztia ősapja –, és a méltatlan alkudozás azzal végződik, hogy az egyik gengszter, bizonyos Grumby, lelövi Rosa Millardot.

Ez a negyedik fejezetben (a Parádriposztban) történik, az ötödik (Az átvevő) pedig bemutatja az elmúlt idő elkerülhetetlen következményét. A játékos kisfiúk már nagyfiúk, 15 évesek. Hadihelyzetben hamar felnő a gyerek; és az erőszak nem játék. Bayardnak át kell vennie a Sartoris-férfi kötelezettségét: vérbosszút kell állnia. Nem Hamlet, nem töpreng, hanem cselekszik. Ringo segíti. Levadásszák, kinyírják Grumbyt, tetemét pedig a tetthelyen az üres gyapotverő ajtajára szegezik. Bűnös jobb kezét levágják, hogy megbékítő áldozatként a „nagyi” sírjára helyezzék. Hősi lovagpróba? Nem. Sáros öszvéren hajszolódó vérmocskos beavatás.

Képzelhető, hogy milyen megbékülést várhatunk ezután. Csakis az elvadult hadiállapot kényszerű folytatását. John Sartoris hazatér, újjáépíti, megnagyobbítja felperzselt házát. Kiégett ember? Úgy tűnik, korántsem. Most kezd javában „polgárosodni”: vasutat gründolni, politizálni. De nem boldog. Gyilkosságok Káin-bélyegét viselő, magányos vadpartizán. Még ha nincs is egyedül. Egy fiatal nő érkezik vele, aki azonban nem a kedvese, hanem a katonája. Unokahúga, Drusilla Hawk. A harcok kezdetén elveszítette vőlegényét, és ez a veszteség tette harcossá. Férfiruhában portyázta végig a vidéket, John bácsi szabadcsapatával, betölteni az életének egyetlen értelmét adó bosszút: jenkit ölni. Nem nő. A patriarchális déli hagyományban ilyen nincs. A matrónák hadjáratot indítanak, hogy házasságba kényszerítsék az össze nem illő párt. Végül az ezredes is enged, utasítást ad a fa mögé bújt lánynak: „Állj fel, katona!” Drusilla tehát esküvőre indul, nem szerelemből, hanem parancsra. Várnánk a parádés menyegzőt? A faulkneri múltidézés nem romantikus. A vőlegénynek még dolga van, mielőtt az oltár elé járulhatna: le kell puffantania két északi agitátort („kufferest”), hogy fel ne lázíthassák az először szavazó négereket. Hallhattunk erről az Augusztus fényében. A két áldozat nem terrorista, hanem nagyapa és unokája, a két Calvin Burden. A déli fehérek „fajvédő” közössége tapsol a hőstettnek (rémtettnek, bűntettnek) – nem fogja fel a „fajgyalázó” tragikus paradoxont, hogy a családi hagyomány héroszának a családi ünnepen családot kell irtania. Az amúgy is kétes tisztaságú nászon vérfolt esik, vérnász lesz belőle. S hogy Garcia Lorcát Shakespeare-rel súlyosbítsuk: „vér vért kíván”.

Meddig? Akármeddig, kielégíthetetlenül? A történetből most kihagyunk 9 „konszolidált” évet. Az ezredes diadalmaskodik: Chicagótól a Karib-tengerig fut Jeffersonon át a vasútja, politikai pozícióra pályázik az állami törvényhozásban. Arroganciájával legázol akárkit. Ha rablástól tart, kapásból végez régi bajtársával; ha riválissal van dolga, gátlástalanul megalázza korábbi üzlettársát, Ben J. Redmondot. Lehet ennek jó vége? Redmond elveszíti a választást, és a főtéren pisztollyal szerez elégtételt. A közéletet, úgy tűnik, már akkor is, ott is áthatotta a vérszag.

Az epizodikus eposz utolsó éneke: a Verbénaillat. Az apa halott; a most már 24 éves fiút hazaszólítja az egyetemről a megismételt Sartoris-parancs. Többen kínálnak neki pisztolyt, elvárják tőle, hogy használja. Drusilla, a fiatal mostohaanya megcsókolja, verbénát tűz a gomblyukába. Mehet ölni vagy halni. Bayard, aki tanult valamit a jogi fakultáson s még többet az elmúlt 12 év tapasztalatából, az utóbbit választja. Nem fél a haláltól, de nem hajlandó gyilkolni. Fegyvertelenül lép be a bosszútérbe, és megvárja, amíg az íróasztal mögül Redmond kétszer rálő. A golyók célt tévesztenek, a megzavarodott ellenfél kirohan a lőporfüstből, sose látják többé a városban. A passzív hősiesség elérte célját: véget vetett a vérontásnak.

A város ezt illőn méltányolja. Jó lenne, ha az olvasó is el tudná hinni; ha A legyőzetlenek mellett (előtt-után) nem kellene elolvasnia a Sartorist. Milyen igaz, hogy az erőszakról egyszer – és mindenkorra – le kell mondani; és milyen erőszakosan ellene mond ennek a napjainkig tartó történelem. Bayardnak igaza van, de igazságáért fel kell áldoznia, nem a testét, hanem ami még rosszabb, a lelkét. Úgy tűnhet, jó vásárt csinált. Drusilla, a bosszú angyala eltűnik ugyan a házból, de a ház megmarad, sőt bankházzal egészül ki, az élet békésen folytatódik csaknem fél évszázadon át. A fiatal Bayard felnőtt élete azonban kiesik a krónikából. Ha a Sartorisban önmaga kísérteteként visszatérő vénembert tekintjük, azt kell gondolnunk, hogy a kompromisszum is csak egyfajta öngyilkosság...

A kötet végén nem muszáj erre gondolnunk. Az elmúlt krízis után, a jövendő háború előtt, az este idilli békességében örülhetünk az életünknek – bár máris, mindörökre belenyomódik a sors csizmasarka.

„A legelőn még volt fény bőven, bár a lappantyú már rákezdte, amikor a házhoz értünk, feketerigó dalolt a magnóliában, már az éjjeli dalt fújta, az álmos busongósat, és a hold is megint csizmasarok-lenyomat volt a sárban.”

ÚJRAFORDÍTÁS ÚJ MEGVILÁGÍTÁSBAN

William Faulkner: Augusztus fénye

„Mississippiben van egypár nap augusztus közepe táján, amikor hirtelen elősejlik az ősz, a levegő hűvös, és olyan halvány sugárzással ragyog fel a fény, mintha nemcsak a mai jelen időből tűnne elő, hanem messziről, a klasszikus ókorból. Szinte láttatja a faunokat, a szatírokat, az isteneket… Görögországot, az Olümposzt, valahol az idő mélyében. Nem tart tovább egy-két napnál, aztán tovatűnik, de pátriámban minden év augusztusa rendre visszahozza. Erre utalt, csakis ezt jelentette a regény címe, számomra kellemesen és sugallatosan, mert arra a fényességre emlékeztetett, ami ősibb, mint a mi keresztény civilizációnk.”

Így nyilatkozott a szerző a Virginiai Egyetem hallgatói előtt az 1957–1958-as tanév egyik szemináriumi beszélgetése során. (Faulkner in the University. Charlottesville: The University Press of Virginia, 1959. 199.) A regénycím jelentését illetően tehát nem lehet kétségünk. Faulkner a továbbiakban Lena Grove „pogány” (termékenység-istennői) alakjához társítja a mitológiai fényt. Ily módon nem igazolja ugyan, de nem is tagadja Malcolm Cowley kritikus belemagyarázását, mely szerint a „light” némely rurális amerikai dialektusban azt jelenti, hogy a nőstény megkönnyebbül, azaz lefial. Ezt a magyarázatot kölcsönözte el a regény 1961-es első magyar fordítása: Megszületik augusztusban.

Megjelenése óta eltelt egy fél évszázad. Ideje visszaállítani a hiteles címet: Augusztus fénye. S Déri György népszerűvé lett, úttörő munkáját újrafogalmazni azóta meggyarapodott Faulkner-ismeretünk tartalmi és stiláris tapasztalatait felhasználva. Ezért kerestem az újrafordításhoz új szótárt.

Miről van szó az 1932-ben közreadott nagyregényben? Ahogy a latin szólás mondja: sol lucet omnibus, a nap mindenre-mindenkire ráragyog. Mégis: mi mindenre, ki mindenkire? Persze, a gorombán naturalisztikus válságkori tünetrajzolat Amerikájából „apokrif” mitológiává átbűvölt Yoknapatawpha megyére és a székváros, Jefferson lakóira ismét. Most azonban a város nevekkel és történetekkel túlzsúfolt ürességét tárja ki a gyöngédtelenül együtt érző, szimbolikusan tárgyilagos megvilágítás fényében. A helybeli sokaság névrengetege mögött (az egy Percy Grimm kivételével) nincs előélet; a megnevesített névtelenségből kiemelkedő alakok egytől egyig idegenek, még ha éveket, évtizedeket töltöttek is a mélyen megzavart, megtévesztően békés felszínű színtéren; hallomásból, szóbeszédből, megkésett vallomásokból értesülünk róluk; sosem tudhatjuk, hogy mi az igazság.

Igazságkereső tanácstalanságunk főhőst keresne a hősietlenség modern gyülekezetében. Joe Christmas? Az elidegenedés összamerikai mintapéldánya a hamis közösségmítoszokkal behálózott Dél kényszerképzeteinek áldozatul vetve. Ellenszenves figura, akit a még ellenszenvesebb közfelfogás avat pisztoly- és pengecsinálta Krisztussá. Ismerjük gyerekkorát, növendékkorszakát, három felnőtt évét, de valódi mivoltát maga sem ismeri. Christmas? Viccből ráragasztott csúfnév. Egy ideig hívják McEachernnek is. Aztán eljön a pillanat, amikor néven nevezik: nigger. Néger? Félvér? Egyik sem. Egy fanatikus agyrém (a tulajdon nagyapjáé) bélyegzi meg ezzel a szitokszóval, ami kiolthatatlanul beleég az identitástudatába, és futótűzként terjed el az emberek között, amikor egy iszákos himpellér világgá röpíti, hogy a maga (mocskosan fehér) bőrét mentse.

De miért hiszik el azonnal, bizonyíték nélkül? Azért, mert a „niggerség” – mint minden faji, nemi, erkölcsi, vallási megítélés – nem ténykérdés, hanem a tudatállapot tünete. Az állapot-meghatározó emlékek az öröklött hitben gyökereznek, és ezt a hitnek vélt kondicionáltságot kodifikálja a mindig bizonytalanul tévelygő, ám annál agresszívebb hamis tudás. Bár közeli körünkben is tapasztalhatjuk a jelenséget, most inkább maradjunk meg a messzi Délen. A déli ember gondolat- és érzelemvilágát a hagyomány determinálja, a garázdaságot fanatizmussá konszolidáló nagyapáké: ehhez kötődik, illetve ez köti gúzsba. Ettől pervertálódik a konformista mintakövetés, csakúgy, mint a lázadás.

Joe Christmas lázadó. Megtagadja a ráparancsolt normákat. És épp ettől válik a normáktól megfosztott modern kor reprezentánsává. Elutasítja a csalárd gyöngeségnek tekintett női gyöngédséget, az ételt, a gondoskodást – és ezzel magát ez életet tagadja. Menekülne előle, de az állandó földönfutás (mindnyájunk korszerű végzete) még végtisztességesen a földbe sem tudja juttatni; vonatra váró koporsójáról nem tudhatjuk, hogy milyen mottstowni sírban fogja elérni idegen hant alatt a végállomást.

Mások helyben halnak meg, máshogy vagy ugyanúgy. Két személy társul életével-halálával Joe Christmas keresztútjához: Joanna Burden és Gail Hightower.

Joanna, az abolicionista (rabszolgaság-ellenes) „jenkiség” örököse élethosszig folytathatná aggszűzi misszióját a négeremancipáció érdekében, ha a sors össze nem hozza a megátalkodott „niggerrel”, a férfival, aki megismerteti vele a kései szerelem perverz extázisát. Ebből a szexuális-egzisztenciális mocsárból nincs menekülés. Christmas nem hajlandó négerboldogító négerré rendeződni. Meg kell ölni tehát egy polgárháborús ősrevolverrel, vagy el kell fogadni tőle a négergyilok rituáléját, a nyakvágó borotvát. A halott Joanna négerhalálba hajszolja, hogy így nyugtathassa maga mellé a lázadó-menekülő Joe Christmast.

Jeffersonban nincs nyugalom; hiába teltek el az álságos helyi megbékülés és a távoli világháború évtizedei. Gail Hightower, a megszégyenült, kiközösített tiszteletes huszonöt éve ül egy helyben, egy szegényes házacska íróasztala mellett. Megérdemli a sorsát? Tehet róla, hogy képtelen megszabadulni egy jeffersoni hadihulla, a hősi halottá átfantáziált tyúktolvaj nagyapa emlékétől? A polgárháborús anekdota alpárian groteszk, de életbe nyomódott determinációja tragikus. Így teszik tönkre életünket a ránk hagyományozódott kényszerképzetek. Hightower a szószéken is a hajdani lovasrohamról képzeleg, és nem veszi észre, hogy a képzelt paripák összetiporják a házasságát. A képtelen helyzetből következő szexuális abszurditások elemzését most mellőzzük. Elég annyi, hogy még egy áldozattal sokasodik, bővül az elidegenedés nagyregénye. És hogy a nagyepikai koncepció, miközben elszakítja, elszigeteli egymástól, egyszersmind sorsközösségbe is kényszeríti az elmagányosodott idegeneket. Hogy, hogy nem, épp Hightower segíti világra a sose látott Lena Grove gyermekét; s a szükségszerű véletlen úgy hozza, hogy a lelkipásztort épp a házába menekülő Christmas üti fejbe összebilincselt kézzel, zsákmányolt pisztollyal. Az ütés kábulata megérteti az öregemberrel, hogy hol hibázott, mivel árulta el a feleségét és a híveit – de hiába a haldokló tudat kései megvilágosodása: a leszálló sötétben, az íróasztalon és az ablakon túl most is ott robajlanak a heroikus fantazmagória apokaliptikus lovasai…

Hagyjuk, hagyjuk! Elég a seregszemléből. Hagyjuk a többi megtévesztett, önmegtévesztő öreget és fiatalt: Doc Hinest, a démoni nagyapát, és Percy Grimmet, a frusztrált fiatalembert, aki militarista rendmániától űzetve válik Hightower házában Joe Christmas vandál gyilkosává. Augusztus fénye egy villanásnyira rájuk is ragyog, de nem fénylenek fel tőle.

Nincs tehát fényesség? Talán van. Vannak jó lelkek. Mint Byron Bunch, a groteszk, középkorú szerelmes. Hét év fűrésztelepi robot és magánszorgalmú evangelizáció után váratlanul beleszeret egy ismeretlen nőbe. (A regényben többen hirdetnek többféle igét, hol kártékonyan, hol jótékonyan.) Byron Bunch múltját alig ismerjük; jelenét és jövőjét Lena glóriája keretezi.

Ki ez a Lena Grove? Egy epizodikus kerettörténet hősnője. Vagy mítosztörténetében a jeffersoni tragédiahalmaz mind csak epizód? Egy megesett lány gyalog elindul Alabamából, hogy megtalálja csábítóját, leendő gyermekének apját, Isten előtti hites férjét. A hírelő szóbeszédet követve két hét alatt így jut el Alabamából Jeffersonba. Feltűnő állapotát nem szégyelli, történetét készségesen elmondja mindenkinek, ráhagyatkozik az emberek jóindulatára. Ha hisszük, ha nem, jóindulat is van az emberekben. Még a sorstehertől megviselt asszonyokban is. Lenát mindenki segíti és pártolja – ahogy Christmast mindenki bántja és üldözi. Mi a varázsa? A nyíltság, a természetesség, a természet törvényét követő női akarat? Vagy csupán a szent együgyűség, mely nem és nem akarja tudomásul venni az emberi természet elemi rosszindulatát? Lenát nem igazán érdekli, hogy a „párja”, Lucas Burch egy közönséges senkiházi: nevét Joe Brownra változtatva szökik előle, Joe Christmas társaságában szeszcsempészetbe keveredik, aztán ocsmányul feladja barátját, és amikor odalökik a „párja” elé, hitványul ismét kereket old. A kiábrándítóan igaz történet igazsága a felszín alatt, mélyebben rejlik: a lényeg az, hogy apja legyen a még névtelen gyereknek. Ha nem Burch-Brown, talán Bunch.

Az olvasó azonban ne várjon idillt. Az újraszerveződő „szent család” kéthetes jeffersoni időzés után továbbáll Tennessee felé. Hová? Akárhová. A zárófejezetet megint egy új figura (hányadik már?) mondja el ironikusan, az utazó bútorügynök. Az elidegenítő antiklimax: a feltételes elfogadás klasszikus kulminációja. A stopposoknak a kisteherautó fedele alatt nem adatik meg a nászéjszaka. De nem is fosztódnak meg a reménytől. Hogy hol lesz otthonuk: ki tudja, ki láthatja előre?

Augusztus fénye ráragyog a kilátástalanság országút menti panorámájára. A kárvallottakra, a reménykedőkre; ma is, miránk is. Így világítja meg minden nagyregény az emberi életutat: sol lucet omnibus.