Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. május / Raguzálók

Raguzálók

Mirko Kovač: Város a tükörben. Fordította Orcsik Roland. Magvető, Budapest, 2009

A Város a tükörben Dubrovnik regénye – mondaná a felületes recenzens –, a gyerekkor, a kamaszkor, a felnőtté válás regénye; a szülőfalu, a vidék regénye, egyszersmind az eltávolodásé és a búcsúzásé; melankolikus családregény, lírai elemekkel teli aparegény; az első szerelem, az első komoly kapcsolat regénye; a lázadásé, az első irodalmi próbálkozásoké, egyszóval az emlékezés, az emlékek regénye, önéletrajzi regény. Imitt-amott megtűzdelve utólagos reflexiókkal, hiszen vagy két évtizeden át íródott. Gyors befejezését a délszláv háborúk hátráltatták – hisz az író is új lakhelyet, új országot választott magának (a régi, megszűnő, nagyobb országon belül), s mindez módosította a szülőhelyhez, és egyáltalában, mindenhez való viszonyulását, s mondhatni, egész mnemotechnikáját újraprogramozta. (Megkockáztatom, ha nincs e csavar időben és térben, ha akkor, a békeidőkben befejezi regényét, különösebben érdekes sem lenne.)

A Város a tükörben Dubrovnik regénye – mondaná a felületes recenzens, s noha nem hazudna, megtévesztené az olvasót. Hisz annak csak igen kis hányada szól magáról a városról, az ott tett látogatásról, amikor gyerekként a talán a város kocsmáiban eltűnt apját kereste fél napon át. Ám a könyvön végigvonul egy másik téma: a vidéken élőknek a városhoz való viszonya. S ez két okból pikáns: általában szól azon vidékiek, falusiak frusztrációjáról, akik számára a város mint olyan mindig valami távoli, idegen, megismerhetetlennek tűnő, riasztó, ugyanakkor vonzó, a vágy tárgya, mert a tudást, a műveltséget, a szépséget, az izgalmakat és elsősorban a gazdagságot, a jólétet jelenti. Másfelől pedig, ha szem előtt tartjuk, mi történt Dubrovnikkal az 1991-es év második felében, amikor a Jugoszláv Néphadsereg, a montenegrói önkéntesek és a boszniai szerbek próbálták elfoglalni, s ha már az nem ment, lerombolni (az egyik hadúr úgy nyilatkozott: leromboljuk, de majd építünk helyette szebbet s öregebbet!). A vidék, a falu bosszút állt a városon.

A kérdéskör tehát a provincia viszonyulása a központhoz. Ebben az értelemben – noha enyhén szólva nem szép dolog egy regényt, egy délszláv regényt átpolitizálni, az abban meglelhető társadalompolitikai kérdéseket a magyarországi viszonyokra vetíteni – ez a mű nem pusztán azon magyar olvasóknak jelenthet sokat, akiknek van valamilyen köze, emléke, viszonya az egykori Jugoszláviához, az Adriához, hanem általában lehet érdekfeszítő azok számára, akiket foglalkoztatnak a vidék és a központ közti feszültségek. Hogy e regény kapcsán fel merem ezt vetni, ahhoz nem kell különösebb bátorság, ha Mirko Kovačról van szó – őt magát és életművét a jó értelemben vett átpolitizáltság szövi át, hatalmas és igen minőséges esszé- és publicisztikai tevékenység áll mögötte.

A magyar olvasó előtt nem kellene, hogy ismeretlen legyen Mirko Kovač neve, a nyolcvanas években az újvidéki Forum adta ki több könyvét, utóbb Magyarországon is napvilágot látott pár műve, de nem hiszem, hogy szélesebb körben ismernék a nevét, sőt. Úgy vélem, ma ő a legjelentősebb délszláv író, s meglehet, nem a szóban forgó könyve a legfontosabb, a „legjobb”, de az életmű egészét tekintve a kovači ouvre kiteljesedett, egységes egésznek mondható immár. (Több könyve ugyanilyen „memoárnak” tekinthető, korábbi regénye, a Kristalne rešetke [Kristályrácsok] pl. a Belgrádban eltöltött évek regénye.) Az, hogy a magyar olvasók alig ismerik, részben a sajátos kovači íz lefordíthatatlanságának eredménye; e regény magyar fordításába csak bele-beleolvastam – s maga a fordító, Orcsik Roland is utal a problémára az utószóban –, mert valami óhatatlanul és menthetetlenül elveszik a fordítás során. Ez azonban nem feltétlenül minden munkájánál jelent(het)ett gondot, mert szerzőnk az egyes új regényekhez nem pusztán hangot, de új nyelvet is választott – a szerbhorvátnak nevezett nyelv egy-egy dialektusát, variánsát: volt, amikor Belgrádban élve a szerb nyelv ekavicás verzióját használta, másutt az ószerb egyik variánsát, vagy a hercegovinait, ma pedig Horvátországban élve a horvát egy variánsát, ám e regényben például vissza-visszatér szülőhelye kevert nyelvezetéhez. A magyarban ezt nehezebb elképzelnünk, bár jó pár ilyen kísérlet sikeres lett (utaljunk Esterházy vagy Závada egy-egy művére, bár az általuk választott nyelv ma már nem élő, mint Kovač esetében), úgy, hogy a szerző hiteles is maradt, s nem érezzük a művi nyelvválasztás kesernyés, sznobizmusra utaló mellékízét. Nos, bizton állítom, Kovač hiteles marad – s ezt nem csak írásai támasztják alá, hanem kacifántos életútja is (amely azonban az egykori Jugoszlávia lakosainak életútjaihoz képest különösebben kacifántosnak nem is mondható).

Az 1938-ban született Mirko Kovač kortársa, barátja, vitapartnere, Danilo Kiš – érzékelve, bár nem megélve Jugoszlávia szétesését – nevezte el magát az utolsó jugoszláv írónak. Gesztus volt ez, gesztus azon állam és állampárti ideológia ellenében, amely őt voltaképpen elüldözte (noha pontosabban fogalmazunk, ha azt állítjuk, konzervatív kommunista apparatcsikok és szerb nacionalista ideológusok üldözték), de egy szellemiség mellett, amely nemet mond az őrjöngő nacionalizmusra. A montenegrói és magyar zsidó felmenőkkel bíró Kiš mellett a szintén vegyes felmenőkkel bíró Kovač állíthatná magáról igazából azt, hogy ő az utolsó jugoszláv író, de e politikai gesztus tőle alighanem távol állna, hisz Jugoszlávia mint olyan, az azt megtestesítő ideológia Kovačtól távolabb állt. Noha Hercegovinában született, két évet Montenegróban járt iskolába, majd Belgrádban tanult. Élt Zágrábban is, dolgozott mindenfelé, főképpen filmesként, majd Belgrádból emigrált a horvátországi Rovinjba, amely azonban Horvátországon belül is, mint egykori olasz, isztriai város, „ellenzéki”, azaz nem is oly (nagy)horvát, mentalitását tekintve bizonyosan különbözik.

Ám milyen nyelven is ír akkor? – tesszük fel ismét a kérdést. Ha tehát Kiš az utolsó jugoszláv író, Kovačról azt állíthatjuk, hogy ő az utolsó délszláv író, az utolsó szerbhorvát író, hisz ezen a nyelven, ennek a nyelvnek a variánsán ír, és a nacionalistákkal ellentétben ennek tudatában van. Mint a Crnogorski glasniknak adott interjújában elmondta: „A külföldieknek jobb a viszonyuk a nyelvünkhöz, mint nekünk magunknak. Ők ezt egy nyelvnek tekintik, és ez lingvisztikai szempontból a legpontosabb álláspont. Az állam szétesett, de a nyelv nem esett szét. Ez egy ’megbeszélt’ nyelv volt, s most, a demokratikus viszonyok közepette ezt a nyelvet mindenki annak nevezi, aminek akarja. Benne vagyok a montenegrói irodalmi nyelv sztandardizációjáért alakított tanácsban. Mert Montenegróban miért lenne a szerbhorvát vagy a szerb, ha teljesen természetes, hogy ez a montenegrói nyelv, melynek megvannak a specifikumai, akárcsak a többi nyelvnek, egy nyelv több ágának. (...) Éppen azért, mert azt gondoltam, hogy ez egy nyelv, és éppen mindegy, melyik variánsán írok. A legjobb, ha azon, amelyen legjobban szeret az ember, és amelyen a legjobban kifejezi magát. Egykor felrótták nekem, hogy az ekavski módon írok – hát persze, hogy ekavskin írtam, Belgrádban éltem! Olyan helyen születtem, ahol az ijekavicát beszélik, de arra törekedtem, hogy ekavicás legyek. De ez csak egy tapasztalat, az ekavicának megvan a maga bája, legalábbis ha a prózáról van szó. A Malvina Trifković életrajza c. regényt Zágrábban írtam a hatvanas évek végén, mégpedig egy régi horvát és egy régi szerb nyelven. Mert a nyelv nem csak az alakok individualizációjára szolgál, hanem irodalmi eljárásként is fontos, igen gyakran pedig mint forma is.”

Egyébként a Wikipédia angol verziója a következőképpen ír: Mirko Kovač (born December 26, 1938 in Petrovići village near Bileća, Drina Banovina, Kingdom of Yugoslavia, now in Montenegro) is a Montenegrin and Croatian (formerly Serbian) writer. És ha a helyes írásmódról van szó, már rég nem is a cirill vagy latin írásmódra kell utalnunk, de már-már komikus módon arra is, hogy nemrég a montenegróiak is kiadták nyelvük új helyesírási szabályzatát, és több új betűt bevezettek – rossznyelvek szerint az egyiket azért, mert azt a hangot jelöli, mellyel az illetékes kulturális miniszter beceneve kezdődik. Az élelmes üzletemberek pedig dupla áron árulják már az új billentyűzetet.

De nézzük magát a történetet, „Dubrovnik regényét”, mely éppenséggel sok egyéb település regényének is mondható, s kevésbé Raguzáénak – Dubrovnik inkább eme városok, falvak tükrében jelenik meg, minden valahol hozzá képest, az elképzelt Dubrovnikhoz viszonyítva létezik. Dubrovnik a minta, a vágyott – ehhez képest minden más porfészek, ahonnan menekülni kell. Minden út Rómába vezet – ám ez esetben egyik sem Dubrovnikba, ahová el lehet jutni ugyan vonaton, de a legtöbb embernek ez csupán beteljesületlen álom marad. A kielégítetlen vágy aztán nem ritkán gyűlöletté változik, az ismeretlen sohasem válik ismertté, nem is ismerhető meg, a Város nem fogad be, nem válik a jövevény otthonává. És a letelepedettek első, sőt, első pár generációjának nem is válhat otthonává, az őshonosok számon fogják tartani, ki a jövevény és annak utóda.

(Zárójelben jegyezném meg, hogy e motívum a magyar irodalomban sem ismeretlen, sőt. Ahogy Kukorelly Endre megjegyezte: ezek a határon túli magyar írók, ahogy leszállnak a Keleti pályaudvaron, rögtön berohannak az első kocsmába sört inni, mert megijednek Pesttől… És ebben van is némi igazság.

Az egyik első regény, amely Trianon után megénekelte ezt a jelenséget, idegenségérzetet, Török Sándor Az idegen város című műve volt, amely 1933-ban jelent meg, s a fiatal író ez évben Baumgartner-díjat is kapott. Noha csapnivaló a regény, már a korhoz képest is igen avítt nyelvezettel, esendő poétikával. Arról szól, hogy a háború után erdélyi fiatalok menekülnek Budapestre, a fővárosba munka, a továbbtanulás reményében, ám a felfokozott várakozások miatt hamar, szinte egy nap alatt jő a kiábrándulás, hisz a húszas évek nyomora várja őket, semmi más. Emiatt válik Budapest idegenné, ahol még egykori földijeik, akik már megvetették a lábukat a fővárosban, sem segítenek nekik.)

A Város a tükörben keretét a család története adja: a háborús idők szegénységében pusztán L.-ként jelzett településen él a család, melyet hol szülőfalujának, hol városnak, városkának nevez a szerző. L. később a szocialista modernizáció áldozatává lesz, a gátépítés, a folyószabályozás miatt elárasztják. Később, amikor visszalátogat, már csak ezt állapíthatja meg: „...nyoma sem maradt emlékeimnek, mintha egész gyerekkorom kihalt volna. A városközpont helyén csak a minaret hegye bújt elő a vízből.”

A világgal való kapcsolatot a vasút jelenti, a közismert toposz itt is a végsőkig kijátszódik: az alkoholista apa ismét eltűnik, s hősünket, a kisfiút küldik utána Dubrovnikba – ám hiába keresi a kocsmákban, az állomáson, piacon. A vendéglőben alig akarja kiszolgálni a pincér, ahol a kisfiú felnőtt módjára ebédel meg – mintegy itt, a Városban válhat csakis nagykorúvá, aki a megbízhatatlan apa helyett egy pillanatra a családfővé is válik.

Anyja terhes lesz, a porfészekbe egy fiatal tanítónő, Jozipa (kibe hősünk természetesen szerelmes lesz, ahogy az illik dramaturgiailag) hozza el a lázadás szellemét, hisz a kommunista rendszert nem hajlandó kiszolgálni – „bátran szembeszállt az erőszakos és merev világgal”, a feltétlen partizánmitológiával, amely a rendszer egyik legfőbb legitimációs támasztéka. A tollforgató gyerek ugyanakkor megnyeri a köztársasági tantestület pályázatát az Állami gondoskodás a háborús árvákról címet viselő, „lírai fogalmazásával”, amire a tanítónő azt mondja: „Szépen megírt, ám szolgalelkű.” „Ez a furfangosság később a stílusommá vált, amikor túl akartam járni a primitív cenzorok eszén” – kommentálja így mindezt már Kovač, a regényíró, s éppen ezek a regiszterváltások, kommentárok és előre- meg visszautalások azok – az ízes nyelvezeten túl –, amelyek megmentik az egyébként gyakran halovány történetmorzsákat.

A család sorsa ugyanis tipikus sors: 1945-ben költöznek be Trebinjébe, a városba, ahol az apa folyamatosan küzd az új, most felálló titói kommunista rezsimmel. Kis boltot s kocsmát nyit, ő szerzi be az árut is, ám a család azt feltételezi, hogy körútjait inkább a lumpolás jellemzi, semmint a kereskedés. S hiába tér vissza Trebinjébe a nagyhatalmúvá vált nagybácsi, Andjelko, 1948-ban a magántulajdon már nem szent, még a kisboltokat és kiskocsmákat is államosítják. A család újfent szedheti sátorfáját, a kilométerekben mérve nem távoli, de a magas hegyek miatt annál inkább, s kulturális értelemben különösen távoli montenegrói hegyek közé, Nikšić városába költöznek, az apa erdészként itt kap állást. Ám itt sem barátaik, sem pártfogóik nincsenek: „Ha nincs senki a városodban, akinek kipanaszkodhatod magad, akkor az a legrosszabb hely az élethez, mondogatta anya.” És a leendő író sem érzi otthon magát: „Hajszálnyit sem kötődtem a városhoz, nem is éltem meg olyan helyként, amelyre otthonomként hivatkozhatnék, ahogyan azt a legtöbb ember örömmel teszi, s gyakran irreálisan felmagasztalja porfészkét, valami kisvárost a süket provinciában, mint a ’világ legszebb helyét’. Ha bármi is kötött ahhoz a városhoz, akkor az a tőle való viszolygás volt...” A regény talán legerősebb fejezete talán mégis az, amikor később visszatér a városba, a szanatóriumban haldokló, tüdőbeteg apját meglátogatni.

A regényből viszont viszonylag kilóg az a rész, amikor már Vajdaságba, a Bánátba kerül kamaszként, a II. világháború után elmenekült-elzavart svábok helyébe települt nagynénihez, aki egy pravoszláv paphoz ment feleségül, aki állítólag az usztasák hóhérja volt a partizánoknál, hogy utóbb álmában vágja el valaki a torkát. Hősünk itt egy magyar lányba lesz néhány év múlva szerelmes, viszonyt is létesít vele, ám Éva megrója őt, mert ellopta tőlünk, magyaroktól a Kovač nevet. Egyébként az író korábbi műveihez képest itt igen visszafogott az erotika, s akár azt is állíthatjuk, hogy a korábbi, „posztmodern” technikához képest ez a regény valójában poétikailag hagyományos, konzervatív, némi kitérőket eltekintve lineáris, a hang nyugodt, távolságtartó, (ön)iróniával sem igen találkozhatunk – de a mindig újítónak számító, kísérletező Kovač épp e higgadt, visszafogott hanggal lep most meg bennünket. Ahogyan egyes recenzensek, kritikusok megjegyezték, meglehet, ez a regénye a legőszintébb (bár regény esetében az őszinteség nehezen értelmezhető, nem esztétikai kategória, így értelemszerűen inkább őszinte memoárról, önéletrajzi ihletésű prózáról, könyvről kell beszélnünk). A kovači poétikának mindig is lényegi eleme az elrejtés és a kitárulkozás – ebben a „családi olvasókönyvnek” nevezett műben azonban sokkal kevesebb a játék.

Mint említettem volt, az eredetileg 2008-ban megjelent Város a tükörbent (mely a délszláv térség több, jelentős irodalmi díját is megkapta azóta) már a jugoszláviai háborús konfliktusok kitörése előtt elkezdte írni Mirko Kovač, de az ellene meginduló politikai és fizikai hajsza után az isztriai Rovinjba költözött 1991-ben. Ám szándékosan nem aktualizál a későbbiekben, nem tér ki arra, mi történt Dubrovnikkal 1991 őszén, miféle gondolkodásmód vezetett el a város oktalan bombázásához, noha az előzmények nagyon is megtalálhatóak a múltban – mert az ellenfél Dubrovniknál jobban talán csak Szarajevót gyűlölte. Ebben a másik olvasatban ez a regény éppen arról szól, hogy a vidék, Dubrovnik hátországa hogyan viszonyult már időtlen idők óta a városhoz, a Városhoz, e hangsúllyal, pontosabban. A Város a tükörben annak is a regénye, ahogyan mások, a nem városlakók látták ezt a várost (vagy éppenséggel sohasem látták, láthatták meg), s ahogyan végül magukat látták e város, avagy az elképzelt város tükrében, de csak a tükrében – s mert e tükörkép nem mindenkinek tetszett, hát ripityára akarták széttörni, új tükröt akartak állítani, ha már új várost nem tudtak felépíteni.

Elátkozott vidékként emlegeti maga a szerző is a Trebinje–Nikšić–Dubrovnik háromszög vidékét: a forró nap által pörkölt hegyes, sziklás, kopár, alig valamit termő vidéket, ahonnan mindig is elvágyódtak az emberek – vagy éppenséggel ide menekültek, a szinte megközelíthetetlen terepre. Ez a hátország mindig a legszegényebbek lakhelyéül szolgált: ide húzódtak a közelgő ellenség elől, de ha már végképp nem volt semmijük, innen indultak kalózkodni is. Aztán ide húzódtak vissza is – a menekülésen és a lázadáson kívül más életstratégia nemigen kínálkozott. De a régi habitus megmaradt: semmi bizalmuk nemigen volt s maradt az embereknek a tengerparti város iránt, amely szükségképpen a hatalom központja is mindenkor, azt jelképezi, egyszersmind kikötőként azt a kaput, ami a világra egyedüliként nyílik. És ez annak idején nem is etnikai konfliktusként jelent meg: Dubrovnik „a nemes köztársaságiak” városa volt, a polgároké – a hátországban meg mindenki szegény szerencsétlen maradt, legyen pravoszláv szerb, katolikus horvát vagy muzulmán vallású bosnyák. Akiket, hogy így mondjuk, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül nem fogad be a város csak úgy, s főképpen nem egy generációnyi idő alatt.

Ám a maga önigazoló mitológiáját mindenki megkonstruálja. Amúgy a mitológiák megszentségtelenítőjének is nevezett Kovač a nemzetet a „mitologikus tudat” termékének tekinti, márpedig a népekről szóló mítoszok szerinte azért veszélyesek, mert konfliktusokat okoznak, egyszersmind a legkülönfélébb rémtettek igazolására szolgálnak. És ez aztán meg is történt – de a regényíró szerencsére ebbe már nem megy bele, az evvel való bíbelődést meghagyja nekünk.

De mi is a címben jelzett raguzálás? – ha már például az Élet és Irodalom recenzensének ez nem volt túl világos. „Én is csak tízéves koromban léptem Dubrovnika, noha apám minden árubeszerzése a Gruž kikötőn keresztül zajlott” – így a regényíró, aki utánanézett a levéltári krónikáknak, s azt találta, családjának gyökerei egészen „a hírhedt dubrovniki méregkeverőkig” nyúlnak vissza. Másutt viszont megjegyzi: „Na de nem az én nagybácsim az egyetlen hazudozó Dubrovnik hátországában. Azon a vidéken szinte minden tanult, iskolázott, kiművelt és tehetséges ember a dubrovniki származásával jött elő, noha a legtöbbjük soha nem látta a tengert.” Maga a fogalom viszont egy meg nem nevezett kritikustól származik, aki talán minden idők legnagyobb délszláv szobrászáról, Meštrovićról jegyezte meg, hogy „Noha nem dubrovniki, mégis raguzál.” Vagyis egyfajta kakukk-stratégia ez, kakukkfióka-effektus: másutt s mások akarunk lenni, másként szeretnénk viselkedni, mint amik valójában vagyunk. Sajátos mimikri-stratégia ez, amikor egy másik szerep karakteres eljátszásával fednénk el, voltaképp kik vagyunk, honnan származunk – mert szégyelljük származásunkat, szégyelljük szegénységünket, provinciális szokásainkat, a levetkőzhetetlen vidéki habitust, a ruhánkba, a bőrünk alá is beivódott port, a szagot. S ha lelepleznek bennünket, vagy egyáltalán el sem érünk a városig – nos, ebből származik a gyűlölet, amely szükségképpen irányul a vágy meg nem szerzett tárgya iránt. Ebből lesznek a borzalmak, s ahogyan Tolnai Ottó fogalmazott Mirko Kovač munkáiról: azok a borzalom kis bibliái.

Nem más a Város a tükörben sem, mely éppen attól nagy regény, hogy nem mondja ki a legborzalmasabbat, csupán sejteti, láttatja a bekövetkező borzalmakat a nyelv indái mögött.