Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. május / Talajtorna

Talajtorna

– Hülye Böske néni, bár halna meg!

– Hallgass, te, meghallja!

A kecskebukfencet senki sem szerette. Böske néni mindenből nyolcat csináltatott, ebből is. A hosszabb feladatok alatt kiment a konyhába, és kirakott egy pasziánszt. A gyerekek a nagy, foszlott pokrócon tolongtak a szoba közepén. Tornadresszük nem volt, a legtöbben frottírbugyiban és ingben tornáztak. Kövér gyerekek, és lusták is. Böske néni mégsem utálta őket.

Roró is kövér volt és álmodozó. Még a könnyebb gyakorlatokat sem tudta megcsinálni, a kecskebukfenctől pedig félt. Azt szerette a legjobban, amikor háton kellett feküdni: ilyenkor úgy helyezkedett el, hogy jól láthassa a falon a Rákóczi-festményt. Böske néni elmesélte egyszer, miről szól: Rákóczihoz éjjel betörnek a labancok, és elviszik a feleségétől. A kép már elsötétedett a hosszú-hosszú évek során, de még így is tisztán kivehető Rákóczi felesége: fehér hálóingben bomlik ki az ágyból. Roró érezte, hogy van ebben valami gyönyörű. Egy férj, akiért lehet bánkódni. Aki talán sosem tér vissza.

– Óriásjárás, Bence vezetésével indul!

Most az égbe kell nyújtani a kart, és lábujjhegyen körbejárni a pokrócot. Bence sosem lesz tornász, de senki más sem. Böske nénit nyugtalanította valami. Háromszor próbálta kirakni a pasziánszt, és egyszer sem sikerült. Sohasem gondolt jóslásra, mert a pasziánszból mindent meg tudott mondani.

Böske néninek az egyik szeme üveg, első ránézésre nem is lehet tudni, hogy melyik. Rorónak retinaleválása van, de az nem látszik. Az iskolában felmentették a tornaóra alól. Helyette Böske nénihez kell járnia, mert az nem veszélyes.

Roró hanyatt fekszik a pléden. Alulról látja az asztal sarkát. Egyszer, mikor nagyon unatkozott, és Böske néni a konyhában vetette a kártyát, belekarcolt egy keresztet az asztallapba. Most nem látja sehol.

– Törpejárás, cikkcakkban.

Sokkal ijesztőbb egy nagy törpe, mint egy kicsi óriás. Mintha araszoló bábok lennének egy hatalmas társasjátéklapon: ha elrontják, kezdhetik elölről.

– Mára vége, vegyetek őzikesüteményt!

Az őzikesütemény, Böske néni találmánya, kemény volt, kerek és fehér. Nagy barna foltok voltak rajta, ez volt a közös a süteményben és az őzben. Roró egyiket sem szerette. Sietve hagyta el Böske néni dohszagú lakását, és tornazsákjával beleveszett a kutyaugatásos, füstszagú estébe. A Malomárok partján ment haza, egy helyen megállt, rátette a kezét a jeges korlátra, és csinált egy dömi pliét.

Böske néni megitta a negyedik kávéját, hozzá Eugénia szeletet rágcsált, az őzikesüteményhez neki sem volt kedve. Meg akart nyugodni, de a kávétól csak idegesebb lett. Kikészítem a szívemet, gondolta. De mindegy, mert úgysincs más rossz szokásom. És a családomból már csak én maradtam életben.

Roró nyitott szemekkel fekszik az ágyában. A nagyanyja ma egy új szót tanított neki. Nem mondta azonnal végig. Többször nekikezdett, és mosolygott is közben. Prr… prrr. Protekció. Ezt mondta. Hogy elintézte, hogy Roró balettozhasson. Az apja mindig azt mondta, hogy nem lenne rá alkalmas, mert nehezek a csontjai, meg amúgy sem lát jól. De a nagyanyja mindenkit ismert a városból, mert tanítónő volt. És megbeszélte Taddeusz bácsival, aki balettmester, hogy Roró járhasson hozzá, egyelőre csak magánórára. Protekció ide vagy oda, Roró örült, hogy vége a nyomorúságos talajtornának. A falnak fordult, és boldogan aludt el.

Böske néni nem tudott elaludni. Majd alszom eleget a sírban, gondolta. A vécé a folyosó végén volt. Hogy jutottam idáig? Hogy öregségemre csípőficamosokkal és látássérültekkel kelljen kínlódnom. Pedig minden olyan szépen indult. De aztán jött a háború, meg még egy. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, de mikor visszacsoszogott a konyhába, érezte, hogy átázott a frottírpapucsa. A konyhacsempét víz borította. Csőtörés, a fene egye meg. De aztán megnyugodott: utoljára húsz évvel azelőtt volt ilyen. Talán életem utolsó csőtörése, gondolta. Feltette Schubert Szerenádját, amit még mindig nem tudott megunni. Az ember ugyanazt a zenét hallgatja egész életén át, ez ment akkor is, mikor Péternek hazudozott, ez ment István halálos ágyánál, és abban a boltban is, mikor leárazták a rúzsokat. Holnap át kell hívni Samut, hogy megjavítsa a csöveket. Először mindig Samu az udvarból, aztán, ha nem tud segíteni, a rendes szerelő. Régebben én az ilyen Samukat… de nem fejezte be. A ráncok, gondolta. A ráncok és a belső idő. Még nem járt le a szám, amikor elaludt.

– Gyertya! Roró, milyen gyertya vagy te?

– Roró rossz gyertya volt, görnyedt háttal, levegőbe terpesztett lábakkal próbálta megtartani magát. Fejjel lefele látta, ahogy a konyhában Samu bácsi felmászik a létrára. Roró kicsit szerelmes volt Samu bácsiba, mert szép, mély, lassú tűz perzselte hangja volt, és mert elhagyta a felesége. Kint havazott. Ilyenkor a Rákóczi-festmény is sokkal szebb. Viszik Rákóczit, ki a sűrű hóesésbe. Most vette észre, hogy Rákócziék baldachinos ágyának végében egy görnyedt öregasszony ül. Valami dajka vagy szülő. Százszor félelmetesebb, mint a labancok. Roró eldőlt. Nem baj, ez az utolsó napom, gondolta. És te itt maradsz a francba az összes őzikesüteményeddel meg gyertyáddal együtt.

– Párba fejlődj! Sótartó.

– Kihagy a szívem, gondolta. A pasziánsz és Velence. Böske néni nem bírta tovább, kisietett a konyhába, és megkeverte a paklit. Roró Bence hátán nyújtózkodott. Hatalmas csattanást hallottak. A gyerekek letették egymást a földre, rohantak ki a konyhába. A vizes padlón Böske néni feküdt, rajta Samu bácsi és a létra. Böske néni félholtan nyöszörgött, és közben nevetgélt. A gyerekek a küszöbön tolongtak, hogy ne ázzon át a zoknijuk.

– Gyerekek, öltözzetek fel, és sipirc haza!

Roró egy utolsó tekintetet vetett Rákóczira, és tornazsákjába betett két őzikesüteményt. Mint a ballagók, gondolta.

– Csókolom – mondta, és a kelleténél hosszabban nézett Samu bácsira.

Kitocsogott a folyosóra. Ment a rádió. Fél füllel még hallotta, hogy meghalt Weöres Sándor. A folyosó korlátjába belevésett a gyűrűjével egy keresztet.