Tíz nyári repesz

Első:

Melyik kép lesz a fényképen

az a kolloid titka, ahogyan az éjszaka

közepén az álomé. Amely félig megtörtént

és mégsem. Nem csapkodja a lombot

a hajnali madár, a kutya bár ugatja

a hegyoldal szuszogó sünét, nem azt

kit magának félni elképzel.

Második/a.:

Magához ragadja a vasat

táplálkozik a mágnes: a fű csalja

a zöldet magához, keselyű tekintete a dögöt

árapály a holdfényt. Telhetetlen a lét

kímélettelen.

A szürke vas áldozat: zárványgríz

a húsában, szénmaradvány a békaszeme –

univerzum; miként ifjúsága ruháját

vetkező hölgy, szabadul meg a múlttól.

Miféle erő vonz?

Miféle nagymódú a hatalma

a csupaszságnak?

Második/b.:

Egy levél, ha lehull, az ég üres marad.

Harmadik:

Nincs, hogy segítne, nincs

se ének, se hozzá döbben

et. Budapest felett

salétromot söprenek.

A koranyár

barna bőréről hull a gyapja.

Az asszony betakarja és ki

a tőgyszagú szmogba

a csecsemőt s a sorsát.

Az egymást metsző

égi ösvényen Budapest felett

nem lépkednek el tova.

Mindegy hogyan sír

mindegy hogyan nevet

miként a Veréb-hegyen

Margaríta Moszkva felett.

Negyedik:

Emel föl senki

ezen jó lenne nevetni

épülök, mert semmi

nincs benn és kinn. Szeretni

lehet azt, aki senki.

Boldog kinek gondja

van a nincsre. Elmondja

mint nyelvét a szótár.

Fölszólja vagy alá-,

nem hagyja abba

kéményként dohogja

gomolyog könyvlombja.

Ötödik:

Megszólal a dóm harangja:

a hang, Pilinszky hangja

amellyen az Apokrifet mondja.

Üres, ahogy üres leszen

a végítélet napján a menny.

És szorong miként

maga testének poklában a lélek.

E hangba beleástam magam

a zaj mélyébe a toronyharang.

Az ember félig gaz lesz, félig igazul

aki olvasni képes, írni nem

bár latinul megérti a fű nyelvét

ha bokorul tanul, madárul tud

egyben gyepnek eltanul.

Szólni itt s ott pusztán balul

tud, nem valóul, bár nem hazugul.

Hatodik:

Pihetoll nő és puha a hóban

bár hideg jön, nagyléptű, bő kabátban, és félnek

ujjong mégis a kert gyepén a sánta rigóban

az egyik a japánbirsben a másik angyali ének.

Hetedik:

A történetbe belehasít

a hajnal s nem tudom meg

min mulat Hárún ar-Rasíd

emír, szomorú leszek

dűlnék szeretkezés után

az árnyék matracára

felhagyva a művel.

Dirhem hull, dániq, alamizsna

a napi első ima nővel

kinek a kezében serleg

még kettő a tekintetében.

Begöngyölt hal az ágy mellett

amelyből a tó visszaszaglik még

a kívánság és üdvözlete

a megvirradt szöveg sötét zugának.

Fázik a mondat, hiába

baálbeki gyolcsba van tekerve

és ül benn, markodnak fülemüle fészkén.

Vágyakozás s kín az ételem és a mezem

nincs több vesződség

itt halad el gyorsan a reggel

a jóillatú dél

a délután fut az este udvarára

hol elkezdődik ismét

amit nem kezdtem el.

Nyolcadik:

hogyha én nem leszek

nélküled hogyan leszek

lesz-e hősöd, ki átoson

alakommal együtt a városon

átkutatja a neveket

sötét, polc alatti helyeket

a tereket, a téreket

az űr alatti égeget

az lég fölötti helyeket

démonokat isteneket

hogyha én majd nem leszek

Kilencedik:

Nincs se hős se érte

halni méltó haza

csigákban guggol

a szar, a retorikája

enciklopédiába

egybe gyűjtött málha

s húzódik menten mellé

a bűz grammatikája.

Tizedik:

Itt járok, nyomán a lépteidnek

holnap nem leszel

belőlem kikopsz, mint a pokolból a bűn

mennyből az angyal, karácsonyfából

a lucfenyő. Eltűnik talpam alól a járda

a föld, amely befogadt.

A szó nem ért meg, s ha elér

legföljebb eltaszít s a korláton át

lelök. Zuhansz, míg el nem jutsz az alvilág

kapujáig. Néhány évnyi voltál

meggyfa husángja a kapkodó hegyoldalon

a tavaszi ég, mi kék léggömbként lebeg

a magasban, de a nyár számára titok marad –

a szurokfény mellett ennyire fogsz emlékezni

rejtélye marad nyelved enciklopédiának a beszéd.