17, 12. Iacta, est

A viasz ráfojt a kezemre. Egészen megfeledkeztem magamról, ahogy a halványan pislogó fényben végigmértem az előttem fekvő testet. Nem is tudom, talán az arányokon múlik minden és a tisztaságon, futhatott át az agyamon. Ámbár igazából elég valószínűtlen, hogy bármire is gondolok ekkor. A picsába! Megesküdnék, hogy megrándult; én barom lecsöpögtettem őt is a nagy bámulásban.

Hm. Úgy látszik, a bámulásnak fontos szerepe jutott a mi kis szaros életünkben. Azon a földre dobott, viseltes hálózsákon pár óra múlva huszonegynéhány éves forma férfi ébredezik. Férfi… A dolog egészen pontosan úgy nézhet ki, hogy előbb jó néhány percbe biztosan belekerült, amíg a mondjuk úgy, tudat, magára talált, most azonban, mint aki rémálmot látott, ül fel hirtelen. Mint aki az utolsó pillanatban bukkant fel a fürdőkád vízéből – és most dermedten mered maga elé. Ijedtség, és egyszersmind csodálkozás van benne. Az embert érik még meglepetések. A bizonytalan szürkeség romos, málló vakolatú helyiséget rajzol ki mögötte.

Augusztus eleje van, nagyjából hajnali négy körül járhat az idő. Az országút teljesen üres, magányos biciklis teker csak rajta. Az út éppen emelkedik; és mert a haladósabb áttétel helyett amúgy is inkább pörget, kissé lihegve szedi a levegőt. Szokatlan módon a nyeregből sem áll ki, a kormány szarvát alul fogja, a fejét a hát síkjából kissé balra billentve szegezi előre, miközben a felsőtest, amennyire lehet, domborulatban igyekszik rásimulni a vázra. Tartása az előrehaladást megkönnyítően áramvonalas – ám mégis, az egészet mintha valami jellemző görcsösség tartaná egyben. Amikor eléri a kaptató tetejét, találkozik az első autóval; a reflektor fénye fokozatosan élesíti ki szemből az arc vonalait.

A kerékpáros én vagyok; ez meg az én történetem. Péternek hívnak, négy nappal korábban, éjfél előtt úgy pár perccel érkeztem meg Ő.-be, a nyugati határszélen. Azóta jórészt egy árván hagyott faluszéli épületben tartózkodtam. Ritkán mozdultam ki, és akkor is többnyire este, hogy ne keltsek feltűnést. Így szoktam ezt mindig, mióta belevágtunk ebbe.

Ez volt az ötödik alkalom.

„Na” – gyújtottam meg a hetedik gyertyát is fél kettő felé. Túl nagy fényt nem adnak, arra elég csak, hogy szemben Zieglert meg az asztal közvetlen környékét láthatóvá tegyék. Ziegler a társam és gyerekkori barátom; a megbeszéltek szerint ő mindig csak az utolsó pillanatban jön meg, hogy aztán már együtt fejezzük be, amit elkezdtünk.

„Hoztam kaját, egyél” – mutatott a cigit tartó kezével jobbra, a gyertyák mögé.

Már-már hiányzott ez a búvalbaszott tekintete. Tulajdonképpen azon kívül, hogy szőrösebb lett, semmit nem változott az évek alatt. Persze végtére is nincs mit csodálkozni ezen, hiszen az óvodától fogva majdhogynem folyamatosan együtt vagyunk. Úgy van ez, mint a tükörrel – a saját arcomon sem tudok bármiféle változást. Éppen olyan, mint tegnap vagy azelőtt.

„Ziegler, baszd meg, mi ez? Négy napja kakaón, meg kiflin élek” – a kaja egy papírzacskót jelentett, amiből kólát, sült krumplit és szendvicset pakoltam ki.

„Igen?” – kérdezett vissza, de csak reflexből inkább, hogy mondjon valamit.

„És erre te hozol egy BigMacet. Köszbazmeg.”

„Be lehet kapni, baszd meg. Szerinted mit árulnak a Macdrive-ban, babgulyást?” – taposta el a csikket, mint aki ezzel lezártnak is tekinti az ételügyet. Elvégre fontosabb dolgunk is akad.

„Megnéztél mindent?” – kérdezte.

„Meg. Semmi gáz, sehol senki. Kihalt az egész környék” – mormogtam tele szájjal, közben ugyanis gyorsan tömtem magamba szendvicset és a krumplit, falatonként szürcsölve hozzá a kólát. Éhes voltam; ma már nem volt kedvem elmenni a boltba. Nem baj, ha nem látnak túl sokszor.

„Baszki… – nyeltem egyet – azért azt nem gondoltam volna, hogy már a kocsiból is képtelen vagy kiszállni.”

„Hát persze. És a cuccal mit csinálok közben?”

„Mi? – szürcsöltem ki a maradék kólát. – Otthagyod a kocsiban, mit csinálnál?”

„Ezt?” – bökött a fejével jobbra, az asztal mellé.

Ide eddig még nem is néztem, amióta beléptem az ajtón, és a feketéllő hátát, no meg a cigaretta parazsát vettem ki a félhomályban; szótlanul mentem át a túloldalra, hogy fényt csináljak. Most letörtem egy gyertyát a tartóból, hogy lássam, mire gondolt ez a majom.

A következő kép meg az, hogy a fal mellett guggolok, és idegesen szívom a cigarettát.

„Mi a faszom ez, Ziegler?”

„Amit át kell vinni a határon, az. Mi lenne?”

Nyugodtnak tűnt, de engem azért nem téveszt meg olyan könnyen, ahhoz túl régóta ismerem. Halvérű, az igaz, amolyan tetvészkedős, lassú fajta, amiért olykor irigyeltem is kissé, de azt azért nem hinném, hogy ezt csak így könnyéden elrendezte magában, mint ahogy mutatja. A picsába, normális ember ilyenkor nem lehet ennyire közönyös. Szívtam még egy mélyet, és elnyomtam a cigit. Mi a faszt csináljak? Gondolkodni kéne – de min is tulajdonképpen?

„Adj még egyet, lécci.”

Odadobta a dobozt.

„Kösz.”

Az asztaltól nem messze egy fiatal lány fekszik a hálózsákomon, a feje alatt a pulóveremmel.

„Mi a fasz ez? Alszik?”

„Mondjuk. Elkábították.”

„Mi?”

„Te most tényleg hülye vagy? Valami szart kapott, ennyi.”

„És nem fog felébredni?”

„Elvileg nem, de van még egy kisebb adag, amit nemsokára be kell adni neki. Ez úgy két órára még biztos kiüti.”

Ziegler arcán halvány vöröses fény hullámzik, ahogy szívja a cigarettákat egymás után. Láncdohányos, de most még durvább. Ki sem veszi a szájából, már jön is a másik, és közben szinte hallani a parázs sercegését, akkora csend van.

„Miért csinálod ezt, Ziegler?”

Tényleg hülye vagyok. Mégis mit akartam én ezzel?

„Mit miért? Pont azért, amiért te, baszd meg, nem? Neked mi a faszért kell mindig már napokkal korábban lejönnöd, egyedül? Mit akarsz egyáltalán ezekkel a szaros képeiddel?” – mutatta fel a húszéves Nikonomat.

Na, helyben vagyunk. Nem feleltem semmit.

„Emlékszel? – folytatta – Tudod. Soroljam? Álló fasszal alszol el, álló fasszal ébredsz, és igazából dugni kéne közötte. És meg is tehetnéd, mert hát szereted, vagy mi a fene. Aztán valahogy mégiscsak fáradt vagy, nincsen hozzá kedved.”

Emlékszem, persze, úgy ivódott belém ez, mintha belém sütötték volna. Megértem Zieglert, pont én ne érteném? De most gáz van, kurva nagy gáz.

„El kéne menni, Ziegler” – bólogattam magam elé.

„Nyugi. Megcsináljuk, aztán húzunk a picsába.”

Azt hiszem, itt nem egyre gondoltunk. Vagy lehet, hogy szándékosan nem akarta felfogni.

„Tudod, mit szeretek? Ha felülök a biciklire, bármin is járjon az agyam, van egy bizonyos pont, amikor kiürülök. Amikor már csak a pörgésre figyelsz, csak arra, hogy haladj.”

Nem bírok a seggemen ülni. Lassan járkálok fel-alá.

„Baszki, állj már le. Be fogsz csavarodni.”

Vagy inkább te. De jól van.

„Megkaptad a pénzt?”

„A felét igen. A többit utána, ahogy szoktuk.”

„Ziegler, baszd meg, ez egy ember…” – sóhajtottam.

„Az, baszd meg. Látom én is. Egy ember, nem egy táska. Szar ügy. De mégis mit akarsz? Felhívod őket, és megmondod, hogy kösz, nekem elég a fele is, most inkább kiszállok. Szerinted ilyen egyszerű ez? Szerinted mehetsz békével?”

Tiszta sor; igaza van. A falon maradt repedt üveg előtt állok és az arcom figyelem. Az én koromban mások felnőtt emberek; nekem meg egy-két pattanás állandóan itt éktelenkedik a pofámon. Egy nagy gyerek, semmi más. Úgy tűnik, a munka valahogy meglátszik az emberen. Én tulajdonképp konzerváltam magam.

„Kicsit késő már moralizálni, nem gondolod?” – hallom a hátam mögött.

„Hát persze, késő” – fordulok vissza. A tükör most a tarkóm nézheti. Azt hiszem, most jó lenne egy száznyolcvan fokos mozdulattal magam mögém kerülni. Lehet, hogy hibát követtem el.

„Annával megvagytok, Ziegler?”

„Ja. Megvagyunk” – és rágyújt újra, kelletlenül.

Befoghatnám a pofámat, végül is nekem könnyebb, ha azt vesszük. Nekem nincs senkim.

„Lassan indulni kéne” – mondtam. És visszaültem a helyemre.

„Jó” – jött a válasz, de ő sem mozdult.

Féloldalast ülök, előredőlve, a körmöm alól piszkálom a dzsuvát. A padlón kosz, vakolatdarabok, néhány üvegszilánk, a lábammal söpörgetem ide-oda. Biztos, hogy már több mint egy órája szarakodunk. A lány meg csak fekszik a hálózsákon, mint egy darab fa.

„Én elmegyek, Ziegler” – pattantam fel, de abban a másodpercben el is bizonytalanodtam. Úgy maradhattam, mint mikor műholdhiba miatt megakad a kép a tévében. Ilyenkor szoktam javában kurvaanyázni.

„El, persze. Hová, baszd meg?”

„El innen. Nem mindegy, mikor hagyod itt ezt a szart? A faszomat már az egészbe. Csináljuk. Hol van az az utolsó adag?”

„A táskában. Odadobtam az ajtó mellé.”

Elindultam a tűért, közben felkelt ő is. Persze neki sejtése sem volt semmiféle fordulatról. Szegény Ziegler, olyan bárgyún állt ott, amikor visszafordultam. Én meg átöleltem – és belédöftem a tűt. Valahogy csak az utamba került ez a barom.

„Ha reménykedem is, a sír már az én házam, a sötétségben vetettem ágyamat” – olvasom. Na igen, kb. ennyi. Péter vagyok, és ez az én történetem.