Családregény – lírai tükördarabokban

Érdemes elgondolkodni azon, hogy a mondja édesanyám cím áll a költő újólag megjelent verseskötetének élén. Ez a kisbetűs nyelvi alakzat egy függő beszéd átkötési fordulatának tűnik, mintha a könyv lapjain Villányi László arra törekedne, hogy anyja szavait felidézze. Pedig többről, másról van itt szó. Először is: végigolvasva a tartalmában, bibliofil megjelenésében is finom művű könyvet, eleve másképpen (is) értheti az ember ezt a két egyszerű szót. Olyan, az élők köréből immár eltávozott anyához szóló folyamatos, képzeletbeli biztatásként, felszólításként, amellyel mintha azt is mondaná a költő: „mondja, mondja csak, édesanyám!” Vagyis az emlékezés, a megidézés, létünk alapvető emberi kapcsolatának témájára, érzelmi keretébe komponált verseskötetet vesz az ember kézbe. Villányi – ezt régóta lehet tudni – a szó klasszikus értelmében vehető poéta, finom lírikus.

A nyolcvannyolc szövegegységből szervezett műalkotás ismételten azt tanúsítja, hogy Villányi László alkotási módja sajátos: kötetről kötetre egy-egy összefüggő, könyvméretű szövegkorpusszal jelentkezik a költő. Mintha nem szálanként, egységenként születnének meg versei, hanem – kiindulásként – valamely átfogó költői eszme, lírai koncepció alapozná meg ihletét (mondjuk, egy ilyen, a címben szereplő mondattöredék), és ezt követően, ennek keretén belül sarjadna ki a kötetnyi ciklus. Előző könyve, a valaki majd is, amelyben a glóbusz szinte minden sarkából való ismeretlen költőnők hangján szólt minden költemény, de már korábbi munkái is arra mutattak, hogy kötetnyi poétikai egészeket alkot. Az a benyomásunk: Villányinál egy-egy versnyi szöveg – a textus fragmentalitása, a szövegversek tömör építkezése, a költői beszéd lágy és egyúttal nyers tónusa – ebben a formában válik erőteljessé, együttesük pedig így hoz létre sajátos lendületű ívet, hídszerű szerkezetet. Új, karcsú könyvét is, melyet akár kapcsos-könyvnek is tekinthetnénk, emiatt ajánlatos egyvégtében végigolvasni; aztán újra tallózni benne, hogy a finom összefüggéseket, a motívumok variatív ismétléseit, a kompozíció traverzeit is észlelhesse, szellemileg kitapinthassa az ember.

Lírai genealógiát, azaz a költői én eredetkutatását, az édesanya szavaiból összeálló egyéni és családtörténet fragmentumait foglalja magában a könyv. Amelyet – a „honnan jöttem?”, „miként lettem?” kérdéseit is firtatva – egyfajta személyesen felfogott ontológia finom szelleme jár át és emel meg, mintegy példázatként. Kellő figyelemmel a kompozíció egészében többféle metszetet, egy mozaikos elbeszélő költemény epikai síkjait is felfedezheti az olvasó. Az egyik – melyet, némi leegyszerűsítéssel akár családtörténeti albumképek sorozatának is nevezhetünk – a közép-európai térség véres, tragikus eseményekben korántsem fukarkodó múlt századi történelmi eseményeit érinti, azokat metszi át keresztbe-kasul. A kötet fontos vektora a dédszülők nemzedékét is megidézve Partiumból (Erdélyből) indul és Kárpátaljától Fiuméig, Varasdinig, Beregszásztól Győrig, két világháború, diktatúrák megpróbáltatásain át villant fel több képsorozatot – az anyai és apai családi ágon. Menekülések, határzárak, csonkulások, túlélési stratégiák érzékletes pillanatképeit hozva az albumlapokra. Vagyis a felvillanó események igen széles történelmi dimenziót, földrajzi térséget fognak át. Akad-e a könyv olvasói közül valaki, aki a saját sorsából, családja hányattatásainak előszóban örökölt krónikáiból ne ismerne rá valami hasonlóra? – „retteg a bombázásoktól édesanyám / légiriadókor hiába rohannak a Kamillus templom pincéjébe / Pannonhalmán már megnyugszik / a téglagyár közelében laknak / egy este sárga csillagos embereket terelnek az úton / édesanyám beszalad kenyérért / nyújtaná valakinek / de rászegeződik a géppisztoly csöve” – például ilyen sűrűvé torlasztott képek olvastán (12.).

Ebben az értelemben a mondja édesanyám igen tömör epikai megjelenítések sorozata, amelyben mintegy elbeszélés jellegű fragmentumok kerülnek elénk, akárha miniatűr novellák villannának fel. A költői tömörítés a pillanatfelvételek keretében kiiktatja az elbeszélői részletek „köztes”-eit – egy menyasszonyi ruha fodra, a beregszászi kislány tánciskolai fiúpartnereinek képzelet-játéka, a háborús menekülések apró, érzékletes mozzanatai nagyobb szerepet kapnak, mint a tágabb, néven sem nevezett, utalásszerűen megjelenő történelmi dimenziók. Ezen a szaggatott vonalon jelennek meg az 50-es, 60-as években felcseperedő győri kisfiú személyes emlékei is, beleszövődve a családi elbeszélésekbe. A szovjet földön rekedt rokonok és a Dunántúlon élők közös sors-víziójában ismerünk rá a kommunizmus évtizedeinek családi és perszonális történetére.

Villányi könyvének koncepciója azonban nemcsak családtörténeti, azaz genealógiai, hanem egy-egy szakaszban – anya és fia párbeszédeiben – ott rejlik a létértelmezés tágabb szellemi szándéka is. A tudós felfedezések intellektuális vigaszával – atomjaink, sejtjeink kozmikus eredetével – igyekszik a fiú a halálára készülő özvegyasszonyban a lelket tartani. Úgy tűnik fel azonban, hogy a félelmekkel, a múlandóság fájdalmaival aligha lehet a modern megismerés, a ráció elvont perspektíváit szembeszegezni. Azonban sem a portretírozott ősök sorsát értelmezni, sem a személyes életet, a halál, a megsemmisülés fájdalmát nem lehet a lét végső fizikai, kozmikus instanciáival kivédeni. Ezt persze maga a költő is tudja, ezért érezhetünk valami finom, önmagát is lefegyverző iróniát is az erről szóló sorok mögött.

A változtathatatlan ontológiai feltételek ellensúlyként csupán a munka, a rend mindennapos megteremtésére szolgáló törekvés marad meg – még vigaszul se igazán, csupán kapaszkodóként. A költő munkája is ezt igyekszik megcélozni, vagyis a maga mesterségének etikájával a szavakat éppolyan pontosság igényével rakja, illeszti össze, mint ahogyan – és ez ismételten előkerülő motívum a kötetben! – az élet alapjait lerakó munkás és iparos elődei tették. Amit az édesanya elmond a fiának, az végső soron ide, ehhez a visszafogott, a nagy szentenciákat kerülő morálhoz, ars poétikához vezeti el a költőt.

És még valami tűnik lényegesnek, ami édesanyja – a kötet nyitó és záró versében is megjelenő – halálos ágyának képén is túlmutat. Elemi érzelmi kötelékük, a két lélek közötti köldökzsinór áramlásának rejtelmes fennmaradása. Ami az ötvenes éveit taposó férfi lelkületében is élő. A költő városa utcáin egy-egy botladozva bandukoló idős pár lépteiben is – képzelegve?, idioszinkráziával? – ismételten őket véli felismerni, azt a két embert, akik járni tanították. Villányi ezeket a pillanatképeket – a verseskötet talán legfinomabb, akvarelles koloritjával – festi meg pár tömör sorban: „szokatlanul korán megyek a piacra / s a távolban ismerős fehér haj / ismerős billegő járás / már-már gyorsítok poraiból feltámadt / édesanyám és édesapám felé / amikor meglátom kézen fogva az idős párt” (87.).

Költőnk nem provokatív íróegyéniség – hangjának, tónusainak finomságával, a lét érzékeltetésének bensőségességével hat ránk szellemiségének igazi sajátossága. Lírájának karaktere visszafogott, komoly és cizellált. A tekintet élességére, részvétre iskoláz Kosztolányi örökségének jegyében, de tapintatra is. Talán ezért érzi úgy a kritikus: biztosan foghatjuk meg az ő munkáinak szellemi kezét, ha az emberélet alapvető dolgainak, elemi érzések, tapasztalatok átélésének ügyében jó költői kalauzra szeretnénk lelni.