„Fél valószínűséggel”

Ijjas Tamás első kötete 2008-ban jelent meg a Noran Kiadó gondozásában Fejedelmi többes címmel. Az 1978-ban született szerzőt már jóval e kötet megjelenése előtt is ismerhette az irodalmi élet, 1997-ben ugyanis arany minősítést szerzett a Kárpát-medencei Diákköltők, Diákírók XX. találkozóján Sárváron (ennek értékét jól mutatja, hogy egykor Kemény István, Tóth Krisztina, Vörös István, vagy Peer Krisztián is a találkozó díjazottjai voltak). A költő dolgozott továbbá a Széphalom Könyvműhely és a dokk.hu internetes portál szerkesztőjeként, illetve tagja volt a Telep, és az Előszezon költőcsoportoknak, 2004-ben elnyerte a Mozgó Világ Nívódíját, a Kortárs folyóiratban (elsőként) megjelent versei elé pedig Lackfi János írt lelkes ajánlást.

*

A Fejedelmi többes hat ciklusában összesen hetven vers található. A 2003 óta folyóiratokban megjelent versek közül sok maradt ki a könyvből, e hetven vers viszont így is több az első köteteknél általában megszokottnál. A ciklusok tematikusan szerveződnek, bennük a szakasznyitó, illetve a szakaszzáró szövegek (hol expliciten, hol impliciten) egymás párverseiként olvashatók. Ebből a szempontból kulcsfontosságú helyen szerepel a kötetet (egyben az első részt) nyitó, A legelső előtti vers című darab, mely már címében előre vetíti a könyv metapoétikus, teoretikus irányultságát. A lírai beszélő sorra veszi a valós életben szerzett „neveit” (Hirohito, Sancho Panza, Morus Tamás, Juliette Lewis öccse, Ijjas Tamás, stb.), majd a zárlatban vonja le az egész könyvet meghatározó következtetést:

csak akkor üríthetek
ki bármit magamból, ha már mindenki, akire hasonlítok,
felzabált, és ők is csak akkor használhatják a hátsó helyet,
ha már elfogyasztottam és megemésztettem őket

A kötet egyik tétje tehát az „én” megragadása lenne. A probléma régóta és sokféleképpen foglalkoztatja a költőket. Ijjas Tamás verseinek sajátossága, hogy bennük az „én” próteusziságát nem jellemzi végletesség. A versek beszélője a tetten érést egyfajta köztes állapotban képzeli el, azonban úgy, hogy egyben ironizál is ezen az állapoton. Teller Ede Schrödinger macskájáról tartott előadását parafrazálja, ami az „én”-re vetítve egyfajta egzisztenciális kettősséget jelent:

Minden

hasonlóság ketrec, benne Schrödinger macskája, mikor

kinyitják az ajtót, az én fél valószínűséggel él, fél való-

színűséggel halott

Az ironizálással kapcsolatosan sokatmondó, hogy a verszárlat konklúziójához egy kocsma vécéjének feliratán keresztül jut el a megszólaló:

A vécé használatát csak az ITT* fogyasztott vendégek használhatják

A kötet egyes ciklusai, illetve az ezeken végigvonuló főbb motívumok (tükör, ikrek, kétneműség) tulajdonképpen e probléma allegóriáiként olvashatók. Az „én” áthelyezései legtöbbször egy kapcsolati helyzeten keresztül mennek végbe, mint az első ciklust záró, Saját romok című darabban is, melynek első versszakában a lírai beszélő (a római kút) egy régészlánnyal „keveredik össze”:

Itt megint ásnak, egészen a rothadásig,
nincsen kiút Rómából, minden ide
vezet. A régészlány csupa szem
és csupa üreg, torkomig nyúl,
odáig vagyok érte, idáig vagyok
vele. Olyan régi a kút, mondja,
szinte hallja az ember az
ezer éve belehulltak sikolyát.
Nem szeretem, ami itt van,
mutat bal oldalára, mintha
valami méhek, a mellkasára
teszem a kezem, és nekem sajog.

Ebből a részletből Ijjas Tamás szövegalkotása is nyomon követhető. A megszólaló a szemtanú helyzetéből tudósít, a régészlány az üregben (tehát a szemtanúban) kutat. Az egymás szemébe nézést a „csupa szem és csupa üreg” szójátéka erősíti fel, tehát egy közhelyből gombolyítja ki a vershelyzetet. A kút morajlása, a belé temetett áldozatok sikolya összekapcsolódik a méh szó kétértelműségével, hiszen a hangmotívum (ti. zümmögés) továbbírása ez esetben ugyanúgy érvényes, mint a test, a negligált születés versbe emelése (aminek előzményeként értelmezhető a szemüreg–torok kettőssége). Ebben a rövidke versszakaszban további összejátszások is megfigyelhetők: a mellkas az olvasó asszociációs mezejébe már beleírt méhkast fogalmazza tovább, a mellkas mögötti szív az első mondat közhelyéhez („minden út ide vezet”) nyúl vissza, a torok jelölője pedig a halottak sikolyát erősíti fel. A szövegszervezés effajta fűzése – illetve annak képessége, hogy ez az összefűződés nem eredményez széttartó szövegvilágokat – a verseknek olyan mértékű komplexitást biztosít, ami az egyébként felettébb sokszínű kortárs magyar lírában is ritka.

Az énnek a másikba való áthelyezése még nyilvánvalóbban mutatkozik meg a Tangó című versben. Előbb a tánc szenvedélyes, egyben játékos természete szolgáltat okot erre,

Vagy eldugod a szíved valahol bennem, és nevetve

mondod: hideg, hideg. Én meg majd didergek

a libabőrös ég alatt, amíg forró nem lesz minden szavad.

majd annak egy konkrét sajátossága, a fej forgatása, mely a tagadás, illetve a nemváltás azonos alakúságát használja ki:

Most jobbra és balra csavarjuk a fejünket –

legyen közös a nemünk

Az ehhez hasonló szójátékok alkalmazásának van persze veszélye, főleg, hogy a kötet versei komoly egzisztenciális kérdéseket feszegetnek. Az „én” előzőleg már említett köztes állapota miatt viszont a jelölés bizonytalanságából adódó szójátékok mintegy a megragadhatatlanság reflexív tereként szolgálnak. A tetten érés ugyanis nem következik be a kötet verseiben. A lírai beszélő ugyan felvillant olyan lehetőségeket, mint az eredethez való visszatérés („vissza kell / gombolyítani mindent az / eredeti állapotába” – Összegubancolódnak mégis), vagy a nyelvi tiltás („Be kéne tiltani a / fejedelmi többes használatát, ami / elhiteti velünk, hogy az alázuhanás közben / egyszerre több helyen is lehet az én” – LXV.), viszont ez előbbi komoly leegyszerűsítéshez, ez utóbbi pedig a tapasztalat referenciális eredetének elfeledéséhez vezetne. Ha viszont nem érhető tetten ez a köztes állapot, akkor mi lehet mégis a beszélő célja? Úgy gondolom, a választ a versek metapoétikus utalásaiban érdemes keresni.

*

A harmadik ciklus címe (Időjárás, szerelem, macska-egér játék) egyben a szakaszt nyitó, illetve záró vers címe is. Előbbi a „Menekülés a Kedvestől a Giccshez”, utóbbi pedig a „Menekülés a Giccstől a Kedveshez” alcímet viseli. Eltekintve most a szorosabb kritikai elemzéstől (az első vers zárlata, véleményem szerint erőltetetten írja felül az azt megelőző, szerelmi költészet nehézségeit boncoló részt), elég annyit megállapítani, amit Szabó T. Anna is megtesz a kötet hátlapján. E szerint a lírai beszélő „ravaszul figyeli, meddig mehet el a ’Kedves’ és ’a giccs’ között”. A cikluszáró versben aztán a „Kedves” már nem csupán esztétikai kategória, hanem a hús-vér ember is, akihez nyugodt ritmusú, bár képileg néhol szürreális leíráson keresztül jut el a beszélő:

Őrzi nyugalmát, szfinxpózban ül a sarkon

a macska, előtte az egérfarok villámlik még

egyet. Aztán nyújtózik, nyalogatja tappancsait,

a véres karmokat, hozza, lábunk elé teszi

a zsákmányt. Hunyorog. Könyörög

vegyük észre. Rekeszizmaiban fortyog a

dorombolás és tenyeremet billegteti, mint fedőt

a gőz, lassú, egyenletes szívverésed

A teoretikus irányultság még hangsúlyosabban van jelen az Alkalmi albatrosz című, ötödik ciklus első (A költészet elfoglalása), illetve utolsó versében (A költészet visszafoglalása). Már maga a cikluscím is határhelyzetről árulkodik. Az albatrosz Baudelaire-től származó toposza, melynek címbe emelése magával hozza az egész dekadencia zsenikultuszát, nem egyeztethető össze problémamentesen az alkalmi költészet ad hoc jellegével. Az erudíció kiemelt kezelése ugyan alkalmilag kibékítheti e kategóriákat, madártávlatban viszont aligha. A költészet elfoglalására irányuló, nyilvánvalóan hiábavaló kísérlet visszavezeti a beszélőt Don Quijote alakjáig, ám Sancho Panza (tehát Ijjas Tamás egyik „én”-jének) iróniája el is távolítja tőle. Érdemes egészben idézni a verset:

Csak más költő versének bírok hőse lenni.

Hajszál a levesben, az anakondák távoli rokona.

Betűtészták között kúszok le torkodon,

és úgy fojtogatlak, mintha én tartanálak

össze, ahogy a kövek a házat: Tolvajnyelven:

tégla – összeroppantom a rendszert, mintha

tej helyett benyakalnál valami vegyszert,

s míg ízlelgeted a kósza rímet, helyettem

egy másik költő marja szét a szádat. Tolvajkulcs

vagyok mesterek kezében, hogy elveszítsenek

kirámolt szívedben, úgy simogass, mintha

nyomra vezetnélek, s kutatni kezdj, hogy

jobban eltévedj új otthonodban: a versben,

s helyet találj ott, hol nincs hely másnak,

csak nekem.

A Babitsot parafrazáló első mondat a beszélő „én”-t beláthatatlan határok közé helyezi, aki e giccsesnek ható tézist rögtön a hajszál–anakonda–betűtészta összejátszásával teszi banálissá, majd – mikor önmaga, tehát a lírai hős, mitikus, egyben komikus (ld. a tégla homonímiáját) szövegösszetartó feladatára térne – hirtelen a kósza rímre reflektál, és az olvasó ingerküszöbét kezdi ki. A befogadó valóban az egyszer–vegyszert rímre koncentrál (minthogy a rím alkalmazásával egy új költői eszközt vezetett be a vers), ízlelgetése közben pedig úgy érzi: rajtakapták. Nem véletlenül tér vissza a vers a tolvajtematikához, majd ennek segítségével az olvasó immár felszólító módú provokációjához, hogy a végén aztán a beszédmód önironikussá váljon. Ijjas Tamás verseiben valóban nehéz megtalálni a befogadónak saját helyét. Ami biztos, hogy ezek a versek megdolgoztatnak, számos értelmezési fogódzót ajánlanak fel, viszont egyiket sem könnyű egész tenyérrel megmarkolni. A jelölésre irányuló játékok (az amphibolia, az ambiguitas, az obscuritas) mérhetetlenül izgalmasak, de a Nyugat esztétizmusán iskolázott olvasótól alighanem túl nagy figyelmet követelnek. Így foglalja el tehát Ijjas Tamás a költészetet, saját korlátainak tudatában, és alighanem ez a keresetlenség teszi őt „költővé”, olyan költővé, akit a költészet mint élő hagyomány érdekel. Ezt az érdeklődést támasztja alá A költészet visszafoglalása című vers befejezése is (a Kedves és a giccs között):

Ezután kezdek el helyetted mászni,

a szavak létrafokait számokkal jelöltem meg.

Leszédülök, visszamászok, újra leszédülök:

amíg el nem jutok a szeretlekig.

E részlet alcíme: A lírai én (Dugovics Titusz kicsiben). Nyilvánvaló tehát, hogy kellő ellenpontozás nélkül nem lehet a Kedves és a giccs közé kerülni, sőt, kellő ellenpontozás nélkül még magáról a szándékról sem lehet tudósítani. Ahogy a Talán az idő című, Sirokai Mátyásnak ajánlott vers zárlatában szerepel:

A határokat feszegetni szeretném, nem pedig

átlépni. A dögöt meg itt hagyni, és nem enni belőle.

*

A ciklusok első, illetve utolsó verseinek pár-helyzete kapcsán érdemes rákérdezni: mennyire egyes versek gyűjteménye a könyv, illetve a versek mennyire íródtak bele egy már meglévő kötettematikába? Nyilvánvaló, hogy ez utóbbi lehetőség elősegíti az értelmezői munkát, egyben (és jelen esetben) homogenizálja a versbeszédet is, viszont a líraolvasás praktikus, illetve kultikus felfogásával szemben igen komoly ellenérv is. A költészet virtuális átlagolvasója – taníttatásából adódóan – alighanem inkább a „nagy versek”, mint a következetes kötetkompozíciók iránt érzékeny. Egy nemrég megjelent interjúban viszont Várady Szabolcs a kortárs magyar költészet kapcsán éppen a „kötetírás” prioritására hívta fel a figyelmet: „a korszellem mintha inkább az eleve kötetnek elgondolt szövegegyüttest preferálná”. (litera.hu, 2009. március 29.)

Ijjas Tamás invenciózus figyelme az „én” köztes állapota, ennek lehetséges motívumai, illetve a hagyományhoz való viszony iránt olyannyira kitapintható, hogy a költő képes lehet arra, hogy egy meglévő struktúrába írjon „nagy verseket”, azaz, hogy ezt a meglévő struktúrát a „nagy versek” alakítsák ki. Elég szokatlan dolog persze „nagy versekről” beszélni első könyv esetében. Legyen az a mentségem, hogy maga a könyv is ilyen. Olyan szokatlan erővel forgat ki nagy dolgokat, hogy közben életben is tudja tartani azokat. Ez alapján az Összegubancolódnak mégis, a Saját romok és a Figyelmeztetés az én olvasatomban nagy versek, az Angyali üdvözlet utolsó szakasza (Evezőcsapások) pedig nagy költészet. Fél valószínűséggel, persze.