Fém

Másnap kimentem újra a szívemnek oly kedves kertbe, a kertembe, mondhatnám, hiszen mindig is sajátomnak hittem. Keresztülvágtam az utcákon, nyitott csatornalyukak fölött szökkentem át, a kórház szélesre tárt kapui előtt szárnyaltam tovább, a kastély romjait is láttam a szemem sarkából. Azt beszélik, felgyújtották, a romok közt még vékony csíkban szállt fölfelé a füst. Rátértem egy földútra, a végén leszánkáztam néhány csúszós, nehezen megmászható lépcsőfokon, és már ott is voltam. Kertem régről ismert, pompás ragyogásában álltam, magnóliák és harangok, nyírek és gesztenyék, virágok mindenütt, mályvaszínű volt oldalt a bozót, a magasra nőtt sövény a falak mentén, és a falak, melyek most szűkebbnek tűntek, a kőfalak repedéseiből is gazdagon tört elő a fű és a moha és mindenféle hajtás. Egymásba kapaszkodtak a legkülönbözőbb indák és szirmok, levelek, az ismeretlen keveredések éppen megfelelően elrendezett arculata, bokrok és ágak, amelyek remegni kezdenek a szélben, túlélnek mindent, engem, a barátaim, az orvosom, előrébb kellett hatolnom közöttük. Elvarázsolva vágtam utat magamnak a derékig érő, mozdíthatatlan gyökerek és a fentről, meghatározhatatlan magasságból lecsüngő, nedves és ragadós bimbók közt. Beljebb nyomultam, középre, ott volt egy rét, amelyre emlékeztem, és ahová visszavágytam, és valóban, mikor odaértem, ott állt régi barátom.

Ott állt a Faember, de őt nem érte már napfény, bár minden más ragyogott a délutáni napsütésben, ő mintha árnyékban állt volna. Talán csak saját gondolatai tették ilyen komorrá. Boldogtalannak tűnt, görnyedten, nehézkesen állt, erőtlenül mosolygott felém, intett, lépjek közelebb, nincs félnivalóm. Közelebb léptem, szavakra már nem volt szükség, nem is lett volna elegendő ahhoz, hogy elmondja, mi történt vele. Ehelyett felém nyúlt, zsebembe mélyedt két, fogásra valamelyest alkalmas gallyszerű karjával, előhúzta a bicskámat, alighanem tudta, hogy magamnál tartom. Kipattintotta a pengéket, és még egyszer rám pillantott ismerős, atyai mosolyával. A levelek zizegtek körülöttünk, az avar ropogott a talpam alatt, ahogy fészkelődtem, közben ő magafelé fordította a pengéket, megvillant rajta a lemenő nap fénye, milyen hamar elmúlt a délután, gondoltam, ahogy végighasította törzsét, végig, szakszerűen, egyetlen vonalban, fentről lefelé felvágta a kérget, majd ismét, oldalsó irányban, egyetlen újabb, mély vágást ejtett magán. Utána elhajította a bicskát, összehúzta maga előtt hosszúkás karjait, és némi erőlködés árán, nyögések kíséretében szétfeszítette a fellazított kérgeket. Sikoltani szerettem volna, de nem jött ki hang. Hangtalan és néma maradt ő is, ahogy ismét rám nézett, engem figyelt, miközben megmutatta, amit meg akart mutatni, amiért, bár nem tudtam, de amiért most idejöttem és itt kell lennem, mert ebben a pillanatban láttam, milyen huzalok és drótok és acélos, színtelen lapok és csapágyak és csavarmenetek tárulnak fel belsejében. Ki gondolta volna, milyen könnyen illeszkedik egymáshoz a nedves fa és a csavar, az évgyűrűk szünetjelei és a fűrésznyomok, a kérgek kiismerhetetlen logaritmusa és a favágók örök számításai. Ezen töprengtem, és ő nézett közben. Nem volt erőm megszólalni, éppen csak visszapillantottam rá, mikor ő megértően bólintott, nem is várta, hogy mondjak valamit, persze, mit mondhattam volna, visszagöngyölte magára felsértett kérgeit, lehajtotta bús fejét, majd lemondóan intett, menjek el, nincs itt többé keresnivalóm, már mindent láttam.

Majd elfordult, mint aki nem akarja, hogy sírni lássák.

Végigfuttattam a kezem a göcsörtös kilincsen, majd lenyomtam, és beléptem az ajtón, s rögtön, amint megláttam, ahogy a szoba másik végében a legnagyobb nyugalomban üldögél, alig tudtam szabadulni a kínzó vágytól, hogy kezembe kapjam a róla készített, fal mellett álló mellszobrot, és összetörjem. De nem tettem semmi ilyesmit, egy percig mosolyogva néztünk egymásra, majd hellyel kínált, ahogyan mindig, én pedig leültem, és nyomban elöntött az aggodalom. A szoba most másmilyen volt, az eredetileg mályvaszínű falakat krómacél szürkére festették, fából készült, míves íróasztala helyett most fémes ragyogású műtőlap mögött ült, mindenütt fehér, üveges ajtajú szekrénykék, orvosi eszközök voltak. Ahogy körbepillantottam, mindenféle emlékek áradtak szét bennem, mint a méreg.

John, kérlek, ha megbocsátasz, ezúttal az udvariaskodás helyett térjünk is mindjárt a tárgyra. Mint az talán neked is feltűnt, az elmúlt időszakban, hogy úgy mondjam, ha nem sértelek meg, aggasztó mértékben növekszik köztünk a félreértés. A szavaim, ha élhetek ezzel a gyermeteg hasonlattal, akár a célt tévesztett nyilacskák. Pedig világéletemben jó céllövő voltam, elhiheted, különösen innen, ebből a fotelből. Te is tudod, anyád ajánlott engem, ő akarta, hogy hozzám járj, hiszen már őt is én kezeltem. Persze ritka, hogy egyazon orvos dolgozzon egy család különböző tagjaival, azonban ebben az esetben, a sikerre való tekintettel, ettől a lehetséges problémától eltekintettünk. Különösen, hogy már a születésedkor is jelen voltam… Egyébként apádat is én kezeltem, az ő esetében azonban sajnos, nyilvánvalóan rajtam kívül álló okok miatt, nem lehettem sikeres… De ne is beszéljünk erről, balgaság volt felhoznom, térjünk vissza kettőnk problémájára!  Úgy sejtem, ellenségnek tekintesz, és ez baj, John, igen nagy baj, néhány egészen nyilvánvaló okból kifolyólag óriási probléma. Van azonban itt néhány nem is annyira nyilvánvaló ok, amelyre talán érdemes felhívnom a figyelmed. Igen, mint azt talán kitaláltad, elvégre okos fiú vagy, bizony, az álmaidról van szó, az apró történeteidről, amelyekkel engem és olykor a barátaid szórakoztatod unalmadban. Azt hiszed talán, mindez ártalmatlan játék volt, pedig szó sincs róla, én ugyanis komolyan vettelek… Emlékszel, amikor az első találkozásaink után az álmaid elküldtem laborvizsgálatra? Talán nem voltam veled egészen őszinte akkor, ugyanis a laborvizsgálat nem pontosan azt takarja, amiről akkor beszéltem. Ha emlékszel… emlékszel még, John, egyáltalán figyelsz rám? Tehát, amint bizonyára emlékszel, akkor azt mondtam neked, a laborban pusztán technikusok dolgoznak, akik statisztikai elemzéseket készítenek. Azt mondtam, azzal foglalkoznak, hogy trópusokat találjanak az álmokban, és azok meghatározott előfordulásaihoz bizonyos pszichés betegségek meghatározott valószínűségi értékeit rendeljék hozzá. Hosszan magyaráztam neked az eljárás lényegét, de nem vagyok benne biztos, hogy megértetted. Nos, John, ilyesfajta eljárás valóban létezik, kisebb eredményességgel ugyan, de én magam itt helyben is el tudom végezni. Ám amikor azt mondtam, hogy az álmaid továbbküldtem laborelemzésre… Nos, akkor egészen másra gondoltam, és ma erről akartam veled beszélni. A hozzád hasonló különös alakok számára létezik egy másik eljárás is, amely egyelőre még kísérleti stádiumban van, és be kell valljam, még a kísérleteknek is csak az elején tartunk, egyszóval, talán úgy tisztességes, ha elmondom, te vagy az első, akin kipróbáljuk… tehát létezik egy vizsgálat, amelyet igazi, orvosi műszerekkel ellátott laborban végeznek, és ahol nem pusztán statisztikai elemzést végeznek, hanem az álmaid biokémiai összetevőit analizálják. Tudom, egyelőre még biztosan nem érted, miről van szó, kérlek, ne ijedj meg, az eljárás egyelőre nem nyilvános, még várjuk a szükséges engedélyeket a minisztériumtól. De azt elmondhatom, hogy az eredmények máris rendkívül figyelemreméltóak. A biokémiai eljárás lényege az álmaidban előforduló, nos, hogy úgy mondjam, nem antropomorf organikus előfordulások elemzése. Ezért is kellett róluk mindannyiszor rajzokat készítened, ezért kértem, hogy utánozd a hangjukat, mutasd meg, hogyan mozognak, bizonyára emlékszel még. A biokémiai eljárás elsődleges célja természetesen szintén annak tisztázása, hogy mi szolgálhatja egészséged javulását, nem győzöm hangsúlyozni, engem egyedül és kizárólagosan ez érdekel, hogy te jobban érezd magad. Ebben ugye nem kételkedsz, fiam? Nekem csak ez a célom, de nem tagadom, ez az eljárás másról is szól, létezik ugyanis egy másik, titkosabb cél, mellyel még azok sincsenek teljességgel tisztában, akik egyébként támogatják a programot. Egy cél, amely, nos, amely arra irányul, hogy ezen élőlények előfordulási valószínűségét meghatározza. Ekkor már nem csak rólad van szó, John, ez innentől kezdve kórház-higiéniai, sőt nemzetbiztonsági kérdés. Arról van szó, hogyha az általad megadott jellemzőkből kialakuló kép az elemzés során elér egy bizonyos bioplazmikus valószínűséget, akkor minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy… Annak tehát, hogy itt nem pusztán álmokkal van dolgunk, és amiről beszéltél, talán maga a színtiszta valóság, nem csak neked, de mindannyiunk számára… Érted, amiről beszélek, John? Miért törölgeted a verejtéket a homlokodról? Hát nem látod, hogy itt mindannyian veszélyben vagyunk, vagyis, engedd meg, hogy kimondjam, de neked köszönhetően még én sem vagyok teljes biztonságban? Fel tudod most már fogni, mivel jár ártatlan, egyszemélyes pokoljárásod, amelynek azt egyszer te magad nevezted? Kérlek, egyszer s mindenkorra vedd komolyan a kezelés jelentőségét, ugyanis az első laboreredmények szerint a te lényeid előfordulási valószínűsége kiemelkedően magas, hogy őszinte legyek, megelőzi az álmaidban előforduló néhány igazi ember mutatóját, köztük például… khmm… az enyémet is. Gondolkozz John, gondolkozz, majd cselekedj, tenned kell valamit, egyedül te vagy képes ezt megállítani. A dolgok nem maradhatnak ennyiben. Különösen gondod legyen a… hogy is hívják őket… ó igen, a Faemberre és az Óriáscsecsemőre. Mentsd meg tőlük a világot. Felejtsd el őket, vagy legalábbis nekem ne beszélj róluk többé. Egy szót sem, nem akarok erről hallani. Ugye nem túl nagy kérés, John? A labor szerint ezek a lények közel nyolcvanszázalékos mutatóval rendelkeznek, a hibahatár, tekintettel az eljárás kezdetlegességére, huszonöt százalék körül van. Végezz egy kis fejszámolást, John. Érted, miről beszélek? Többről van szó, mintsem hogy nekem ne beszélj róluk. Tudod, hogy mit kell tenned, ugye?

Ekkor kihúzta a műtőasztal aljára szerelt hosszúkás fiókot, s különleges gonddal megmunkált, recézett pengéjű, kétélű kardot húzott elő. Nem is kard volt, valóságos pallos, és pislákoló, remegő, kék fény áradt belőle.

John, amit itt látsz, különleges fegyver. Egy arab kereskedő adta el nekem valahol, egy keleti sivatagban a pszichiáteri végzettségemet igazoló papírért, amelyről azt hitte, valamiféle varázsige, de ez most nem lényeges, nem untatlak a részletekkel. Egyes sivatagi törzsek évezredeken át ezzel a karddal tartották vissza maguktól az ártó szellemeket. Most neked ajándékozom. Mindig tartsd magadnál. A feladatod egyszerű és nyilvánvaló, mostanra, remélem, megértetted. Bizonyára tudni fogod, mire használd a kardot, mikor majd újra találkozol a Faemberrel és az Óriáscsecsemővel.

Utadra engedlek, és ne feledd, ami előtted áll, hosszú és rövid út, kíméletlen és mégis egyszerű. Majd megérted hamar, nézz növényeid vonásaiba, szálazd szét leveleiket, becézgesd minden virágjukat, adj nevet ezernyi színüknek. Majd megérted, mit jelent mindezzel megküzdeni.

Később, árkon bokron túl, néhány csalán, akác, diófa és leander után, eljutottam oda, ahova akartam, ahol végül lenni akartam, és ahová mégis mindig féltem volna elmenni. Egy bárban üldögéltem a pultnál. A falakon képek, néhány ismerős festmény, egy poszter, fekete alapon sárga betűk: „Légy velünk – Decapitate Törzs”. Tudtam, hogy ma jött el a nagy nap. Órák óta várakoztam, figyeltem az embereket, jeleket kerestem. Minden apró zajra felkaptam a fejem, füleltem, hátha megtudok valamit, eljutnak hozzám a beszélgetések foszlányai, bármi, ami utat mutat, ami a hasznomra lehet. Itt kellett ülnöm, pontosan ezen a helyen, ebben a pillanatban. Végül azonban nem bírtam tovább, engedtem a szükségnek, és kimentem a mosdóba.

Miközben álltam, feltűnt a piszoár fölötti falra ragasztott matrica. Fekete alapon vörös betűkkel a következő üzenet állt rajta: „Biztosan megtennéd?” Igen, komolyan gondoltam, meg akartam tenni, egészen biztosan. Dolgom végeztével leszakítottam a matricát a falról. Mögötte apró műszerfal tárulkozott fel, számok és billentyűk, középütt nagyobb, félgömb alakú, átlátszó gomb. Nem lepődtem meg, habozás nélkül megnyomtam a gombot. Egyszerre sötét lett, az ajtó mögöttem hangos dörrenéssel becsapódott. A hely átalakult. Többé már nem a bár mosdójában voltam, hanem egy óriási lépcsőház egyik emeletén, távol mindentől, ami ismerős lett volna. A csempék lepattogzottak a földre, és a mályvaszínű falak mentén végig drótok húzódtak, talán elrettentésnek, talán csak láthatatlan dísznek tették oda, a csempék alá. Előttem egyetlen acélos hullámszerkezet, egy csigalépcső futott a mélybe, a halvány fény csak néhány métert világított meg, nem láttam el az aljáig. Elindultam lefelé, ezeken a csúszós és könnyen lehet, halálos lépcsőfokokon. A falak körülöttem homályosak és nedvesek voltak, és hosszú, hosszú időnek kellett eltelnie, míg végre leértem. Odalent aztán hatalmas, gyéren megvilágított pincehelyiségbe jutottam, nem is pince volt, valóságos csarnok inkább, falai magasak, oszlopok tartották a mennyezetet, mindenütt óriási halmokban állt a különféle fémes hulladék, félig összezúzott robotok, háztartási eszközök, orvosi műszerek, középkori páncélzatok szétroncsolódott maradékai. A különböző kupacokat mindenütt egyazon közönnyel marta a rozsda. Találomra elindultam a halmok közötti apró utcácskák egyikén. Hamarosan nem tudtam, hol vagyok, honnan indultam, s abban is elbizonytalanodtam, van-e egyáltalán bármi célja utamnak. Labirintusba kerültem, a néhol a mennyezetig érő halmok közötti keskeny utcácskák útvesztőjébe, melyből nem volt kiút. Már nem is reméltem, hogy bármire is bukkanhatnék itt, talán rossz irányba indultam a lépcsőn, s valójában fölfelé kellett volna mennem, elvégre a lépcső ugyanolyan végeláthatatlanul vitt fölfelé is, mint lefelé. Már csak egyedül a lépcsőt akartam újra megtalálni, mikor váratlanul, az egyik forduló után széles, nyirkos falba ütköztem, mely mintha izzadt volna, úgy gyöngyöztek rajta a cseppek. A falba ajtót vájtak, amely most résnyire nyitva állt, fölötte felirat: „Szülészet”. Megfogtam a kilincset, a sarokvasak rettenetesen nyikorogtak, ahogy kitártam az ajtót. Beléptem.

Apró szobába érkeztem. A csarnokbéli homállyal ellentétben itt szinte megvakított a falakból áradó fény. A szoba közepén műtőasztal állt, amelyet mintha már láttam volna valahol. Az Óriáscsecsemő feküdt rajta. Mellette a Faember állt, ágas-bogas kezeire orvosi kesztyűt húzott, szájában szikét tartott. Ügyetlen mozdulatokkal igyekezett megfelelő helyzetbe hozni az Óriáscsecsemőt, miközben duruzsolt valamit, alighanem igyekezett megnyugtatni a másikat. Nem tudtam, mire készülnek, és nem is akartam megtudni. Előreléptem, igyekeztem határozottságot erőltetni magamra, és fenyegetően előhúztam fegyveremet, a Démonok Végzetét.

Egyszerre néztek fel és pillantottak rám. Arcukon sem ijedtség, sem meglepetés nem látszott. Az Óriáscsecsemő szomorúnak tűnt, mintha azt kérdezné csöndes, nagy szemével, miért ölnél meg bennünket? A Faember kiejtette szájából a szikét, majd barátságosan elmosolyodott. Megszólított, és a hangja olyan volt, akár a száraz avar zörgése.

Barátom, talán magad is sejted, hogy már vártunk téged. Az orvosod küldött, nem igaz? Mint látod, jómagam is orvos vagyok. Hajdanán ismertem azt az embert, aki most téged kezel. Ezt biztosan elfelejtette megemlíteni. Mint ahogyan az igazi okot is, amiért ideküldött. Tudom, azt mondta neked, veszélyesek vagyunk. Beszélt neked a laborról is. De nem mondott el mindent, szándékosan igyekszik téged félrevezetni, már hosszú évek óta. Tudnod kell, hogy megvannak a magunk kémei abban a laborban, és mi magunk is foglalkozunk az eseteddel. Valójában mi elemeztük ki az eredményeid. Ebből talán azt is megérted, te most nem azért vagy itt, mert ő így akarta, hanem mert mi így akartuk. Most pedig megkérlek rá, hogy tedd el azt a kardot. Addig nem tudunk beszélni, amíg fenyegetsz minket.

Szavai összezavartak. Ez biztosan csapda. Nem lehet igaz, amit mond. Hogyan lehettek volna képesek ők elvégezni az elemzéseket? És egyáltalán, mégis mi céljuk lehetett volna ezzel? A Faember biztosan hazudik. Talán az Óriáscsecsemő irányítja. Nem tudom, mi a tervük, de nem fogok benne részt venni. Egy lépést közelebb mentem, és felemeltem a kardomat. A Faember nem ijedt meg, hanem újra megszólalt.

Ha megteszed, amire készülsz, akkor nem tudom elvégezni a műtétet Óriáscsecsemőn. Császármetszésre van szüksége, mégpedig azonnal. Mit gondolsz, miért duzzadt ekkorára a hasa? És mit gondolsz, kinek akar életet adni? Nem csak minket ölnél meg, de valaki mást is. Talán elég bölcs vagy hozzá, hogy nem kell megmondanom, kit. Kitalálhatod magad is. A lényeg, hogyha megteszed, amire készülsz, az orvosod győz. Akkor mind elveszünk, és hiábavaló volt minden, hiába jeleztünk neked annyiszor, mert te nem tanultál tőlünk. Csak olvasnod kellett volna a szagokban, a kérgekben, a levelek ereiben. Sokszor azt hittük, mikor figyeltünk téged, hogy képes vagy rá. Éppen most, ebben a végső pillanatban akarsz mégis csalódást okozni?

Ahogy ezt kérdezte, az Óriáscsecsemő rángatózni kezdett. Tömör, puffadt teste ívben megfeszült, emberfelettire duzzadt hasán szakadozni kezdett a bőr, a szakadások mentén, az elpattanó hajszálerek nyomán, apró csíkokban vér csorogott a szoba sterilizált padlójára. Elveszítettem az ítélőképességem. Meg kell tennem, hiszen én magam döntöttem így. Vad üvöltéssel rontottam a Faemberre. Ellenállás nélkül fogadta csapásaimat, miközben a mosoly, mely mindaddig ott játszott szája sarkában, eltűnt. Erős, tömör tölgy volt, oldalról hasítottam le belőle újabb és újabb évgyűrűnyi szeleteket, amelyek éles, fülsiketítő hanggal váltak le róla. Mereven állt, miközben tekintete egyre szomorúbbá vált, ahogy nézte lehulló ágait és keskenyedő oldalát. Végül még egyszer utoljára lendületet vettem, hátrahajoltam, majd egy erőteljes döféssel mélyen a törzsébe mártottam a pengét. Ekkor rándult egyet, rám pillantott, s mintha csak ekkor értette volna meg, mi történik, rettenet jelent meg a szemében. Majd göcsörtös tagjai roppanva összehúzódtak, és végül elernyedtek. Nem mozdult többé.

Egy pillanatra lihegve megálltam, majd átléptem a tetemet, és a műtőasztal felé fordultam. Az Óriáscsecsemő, miközben húsos kezeivel kalimpált, ugyanazzal a bánatos tekintettel nézett rám, mint amellyel érkezésemkor fogadott. Már nem rángatózott, a vér is megalvadt a hasán. Talán kezdettől fogva tudta, mi fog történni. Nem lehet véletlen, hogy a Faember meg sem próbált védekezni, pedig biztosan megtehette volna. Mi folyik itt, mibe keveredtem? De nem volt időm gondolkodni, mert ekkor Óriáscsecsemő egyszer csak megszólalt. A nevemen szólított, azon a néven, amelyen csak egyvalaki szokott szólítani. Apró ajkai elváltak egymástól, s szinte hangok nélkül, súgva, azt mondta, ne tedd ezt, John.