Ironikus etológia: gyermekkori hiedelmek

A Homo sapiens sapiens egyik alaptulajdonsága, hogy közösségeiben, baráti vagy párkapcsolataiban akkor érzi jól magát, ha sikerül ügyes kis hiedelemrendszereket konstruálnia, amelyek szociális kapcsolatait keretbe foglalják, és lehetővé teszik a gondolatok, a javak és a tőke szabad áramlását. Az ember azért olyan sikeres a bolygón, mert az efféle hiedelemrendszerek kialakításának képessége veleszületett tulajdonsága fajunk egyedeinek, már egészen korán megnyilvánul, és alapvetően befolyásolja életünket.

A kutató etológus azt képzelné, hogy a hiedelmek minden esetben a túlélést segítik, és a faj egyedei azért képesek annyi baromságot elhinni és elhitetni másokkal, mert ezek segítik őket a megmaradásért folyó küzdelmekben. Sajnos ez nem így van. Nem vagyunk mi állatok, hogy valamiféle túlélési racionalitás alantas rabságában éljük életünket.

Elég egy pillantást vetni azokra az aprócska hiedelmekre, amelyeket a korai gyermekkorban igyekeznek az apák és az anyák szerencsétlen ivadékaikra erőltetni. Itt van például ez a Mikulás- és Jézuska-biznisz. Az ember szociális faj, egyedei gyakran segítik egymást ezzel-azzal; ennivalóval, a tegnapi újsággal, hegedűvel, szögbelövő készülékkel és hasonlókkal. Fontos lenne tehát, hogy a faj egészen apró egyedei is megtanulják az ajándékozás rítusait. Hogyan és mikor illik fajtársait valamivel kisegíteni, mikor kell ajándékot adni, milyen fontos szerepe van ebben a rítusban a viszonzásnak, és más efféle jellegzetességek. Az ilyen hiedelmeknek lenne adaptív értéke, vagyis hozzájárulnának ahhoz, hogy amikor az aranyos kicsiből undok felnőtt lesz, akkor hiedelmei segítségével képes legyen szociális segítőhálóját ügyesen létrehozni.

Mi történik viszont a gyakorlati életben?

Amikor a szülők úgy érzik, hogy most nekik haladéktalanul valamiféle ajándékot kell kicsinyüknek adni – megjegyzem, hogy ennek az érzésnek a megjelenése éves ritmust követ, valószínűleg hormonális és genetikai alapon –, szóval, amikor az érzés elhatalmasodik, rendszerint már karácsony előtt néhány héttel, a szülők különböző tárgyakat és válogatottan káros anyagokat, például szaloncukrot, csokifigurákat, mákos bejglit szereznek be, de azt nem adják azonnal a gyermeknek, egy darabig még egymás előtt is rejtegetik, hogy miért, az rejtély, hanem eldugják. Az ajándékozási késztetés persze ilyenkor már olyan erős a felnőtt egyedekben, hogy már jóval a megajándékozás előtt beszélnek róla a kicsinek. De nem azt mondják, hogy vettem neked izgalmas ajándékokat, csak még egyedül akarom nézegetni őket, mert te úgyis gyorsan mindent elrontasz, és akkor én már nem tudok vele játszani. Nem, szó sincsen nyílt egyenes beszédről. Helyette elkezdik kiépíteni a Jézuska-hiedelmet.

Ugye, ha csak azt mondanák, hogy majd kapsz valamit tőlünk, ezen olyan nagyon sokat nem lehetne töprengeni, mert a szülők gondozási viselkedés során gyakran adnak valamit a kicsinek. Biztosan szeretnél valamit kapni, drágám, de nem kapsz tőlünk semmit, nincsen arra nekünk pénzünk, mondják, hanem majd „hoz a Jézuska”. Ugye, a gyerek nem számított arra, hogy a rendszeres étkezésen és a kötelező oltásokon kívül bármit is kéne kapnia, de elültetik benne az ábrándot: itt osztani fognak valamit. A szerencsétlen gyermek ezenkívül azt is megtudja, hogy a családban van egy még sohasem látott virtuális személy, bizonyos Jézuska, aki valamilyen rejtélyes okból egyszer csak megjelenik majd, és ajándékot hoz. Minden különösebb szociális ok nélkül. Ezt természetesen egyetlen gyermek sem képes első hallásra megérteni, ezért életének ez a néhány hete folyamatos töprengéssel telik el. Ki a fene lehet a Jézuska, és miért hoz ajándékot? És ha már hoz, mit hoz? Akibe a hiedelem az évek hosszú során már tökéletesen beépült, azzal a kegyetlen szülők levelet íratnak a Jézuskának, amiről azt állítják, hogy majd maguk adják a postára, de ezt sohasem teszik, hanem a levéltitok szentségét megsértve elolvassák, hogy jókat röhögjenek csemetéjük szertelen kívánságain. Hozzon a Jézuska egy repülő tengeralattjárót és egy egészen nagy baseballütőt meg sapkát. Hogy mit képzel ez a csöppség!? Mindenestre a hiedelmet gondosan építgetik tovább. Elmesélik, hogy a Jézuska elolvassa a levelet, angyalok (újabb virtuális személyek) segítenek neki csomagolni, és karácsonykor egy fenyőfával együtt itt lesz, és majd csönget. Csöngetés után bemegyünk a nagyszobába, és ott fog állni már a karácsonyfa meg az ajándékok, amiket a Jézuska hozott, és az angyalok szépen elrendeztek a fa alatt. A gyerek nem kért fenyőfát, ugye, azt se elrontani, se megenni nem lehet, az csak arra szolgál, mint a mítosz egésze, hogy belássa, furcsa és érthetetlen dolgok történnek körülötte. Ugyanez a funkciója annak a sok giccses, törékeny, csillogó vacaknak is, amit a fára aggatnak.

A szülők ajándékozási viszketegségüket általában nem tudják karácsonyig visszatartani, és teljesen függetlenül a már szépen kidolgozott Jézuska-hiedelemtől egy nap, ha jól emlékszem, december hatodikán azt mondják a gyereknek, hogy rakja a cipőjét az ablakba, mert jön a Mikulás, és abba finom csokikat fog tenni. Egy normális gyerek természetesen ezt sem érti, hiszen Mikulás nevű családtagot sem ismer, és a rokonok, ismerősök körében sem bukkant fel eddig. A rokonok, távoli nagybácsik meg amúgy se cipőbe rakják a csokit, elmebeteg ötlet, a cipők általában kellemetlenül büdösek, hanem odaadják az embernek, ha énekel vagy szaval valamit, és nagy nehezen túlélte a szúrós bajusszal adott rokoni puszikat. No, ilyet a Mikulás nem csinál, cipő- és csizmamániás.

Mikulás után a kondicionálási folyamat szinte tökéletes, hiszen ugye Mikulás sincsen, mégis tele volt a cipő csokival. Lehet, hogy a való világ olyan szerkezetű, olyan ismeretlen mechanizmusok működnek benne, hogy ilyen virtuális létezők tényleg osztanak csokit. Ha ez megtörténhet, akkor ez a Jézuska-dolog is működhet. Talán. A szülők ezt a gondolatmenetet, amely a józanésznek ellentmond, folyamatosan erősítik. Látod, a jó gyereknek mennyi mindent hozott a Mikulás, megmondtuk előre. Figyeld meg, mi lesz itt karácsonykor!

Többféle etológiai magyarázata van az effajta hiedelmek kiépítésének. A szülői ráfordítás elmélete alapján dolgozó szociobiológusok szerint a hiedelmek kizárólag a szülők érdekeit szolgálják, mert ajándékozási késztetésüket olyan módon képesek kielégíteni, hogy közben elkerülik az érdemi felelőséget. Nem a szülő az, aki a repülő tengeralattjáró helyett azt a kis felhúzható ócska autót hozta, ami már az első felhúzás után elromlott, hanem a Jézuska. Persze ő nincs jelen az ajándékozás során, és így nem lehet kifaggatni, hogy mit miért és mit miért nem. Nagyon praktikus. Egy szélesebben alapozású evolúciós elmélet szerint elsődlegesen a gyermeknek van haszna a Jézuska-hiedelemből, mert ezzel gyakorolja azt a társadalmi életben gyakran előforduló lélektani szituációt, amikor valaki teljesen ki van szolgáltatva ismeretlen személyek jóindulatának, akik óriási erőforrásokkal rendelkeznek, és tetszésük szerint szabhatják meg az események menetét. Jó, ha valaki már korán megtanulja, hogy néha csak a csodákban lehet bízni.

Csak kiegészítésként jegyzem meg, hogy ez utóbbi aspektus érvényességét erősíti, hogy a szülők ápolják a teljesen értelmetlen Nyuszi-hiedelmet is. Vagyis azt a képtelenséget, hogy egy szapora rágcsáló tavasszal abbahagyja megszokott természeti életét és piros tojásokat meg csokikat dugdos a fűbe. Sok káros hatása van ennek a képtelenségnek is. Megzavarják vele a gyermek természetrajzi intelligenciáját, mert bár a tojást a tyúkok tojják, mégis a Nyuszi hozza, másrészt megint előkerült egy virtuális személy, aki a saját kedve szerint osztogat, ha akar.

Nem csoda, ha az így szocializált gyermeki személy idővel szinte minden képtelenséget, a legegyügyűbb hiedelmet is képes befogadni és elhinni. Jól is jön neki ez az iskolában, ahol sok problémát okozhatna, ha valósághű, racionális gondolkodási közeghez lenne szokva, mint az állatok.

Az iskolaérettség nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a vezetők képtelen kijelentéseit első hallásra elhisszük, hanem sokkal összetettebb. Az iskolaérett gyermek már önállóan képes hiedelemrendszereket létrehozni és rendelkezik azzal a meggyőző erővel is, amelynek segítségével a hiedelmeket társaival képes eredményesen megosztani.

Itt volt például a Szecsei. Padszomszédom, aki mellettem ült az általános iskolában, és naponta elfogyasztotta a tízóraimat, amit anyám zavartalan testi fejlődésem érdekében mindennap gazdagon állított össze. Szecseinek viszont az volt a hiedelme, hogy ha naponta olyan sokat ennék, mint ő, akkor csúf kövér kisfiú lenne belőlem, ami kifejezetten hátrányos lenne számomra, és alkalmasint a párválasztásomat is előnytelenül befolyásolná, márpedig minden faj egyedei számára ez a legfontosabb szempont. Ő maga puszta altruizmusból, ami ugyancsak fajunk egyik genetikailag meghatározott tulajdonsága, falta fel a számomra készített sonkás és szalámis zsemléket, valamint a mellécsomagolt süteményeket (szénhidrát-anyagcsere, ó felelőtlen anyám!), kockáztatva ezzel saját kiegyensúlyozott súlygyarapodását, bár hamar kiderült, hogy bármennyit zabál is, nem látszik meg rajta. Senki ne gondolja, hogy Szecsei erőszakkal vette el vagy netán ellopta volna a szóban forgó elemózsiát! Erről szó sincsen. A Homo sapiens sapiens csak a legritkább estekben folyamodik agresszióhoz a táplálék megszerzése érdekében, és Szecsei ritka szép példánya volt fajunknak. Azt se gondolja senki, hogy netán én magam önként és dalolva mondtam volna le a szükséges táplálkozásról, megriadva annak esetleges késői káros következményeitől. Nem, szó sincsen erről, én kurvára éhes voltam már a harmadik óra utáni nagyszünetben, amikor Szecsei szertartásosan elfogyasztotta az uzsonnámat. Az övét, amit az ő mamája csomagolt be gondosan, azt már az első óra alatt megette, érthető tehát, hogy két óra múlva megéhezett.

Szecsei roppant gondosan megtervezett, kifinomult hiedelemrendszereket alkotott az élelem megszerzése érdekében, bizonyítva ezzel azt is, hogy nem a nyers erő alkalmazása az egyetlen módja a sikeres túlélésnek. Fantáziadús volt, kitűnő elbeszélő-képességgel rendelkezett, és ezekkel fajtársaiban, konkrétan bennem, remekül működő, a kölcsönösség látszatával dolgozó szociális konstrukciókat volt képes akár egy dupla magyaróra alatt is kidolgozni. Ha megérte volna a kapitalizmus önkéntes újrabevezetését, sokra vihette volna a bankszakmában.

Szecsei óta, például, világosan látom, hogy a nagy politikai reformok, új gazdasági vagy szociális mechanizmusok sikeres alkalmazásának mennyire szükséges és elengedhetetlen lépése a beetetés. Ez az a fontos lépés, amikor a reformok intelligens konstruktőre elhinti azokat a gondolati magvakat, amelyek szárba szökve majd a reformokhoz szükséges hiedelmek kötélerős fonadékát szolgáltatják. Ebben a fázisban még szó sincsen esetleges áldozatokról, fáradtságról, lehetséges megszorításokról. Nem, ilyenkor még csak a lehetséges, de már csillogó jövőre vetünk sóvár pillantásokat.

Padszomszédom, mint mindenben, a beetetésben is egészen kivételes tehetség volt. Pontosan emlékszem a hónapokig tartó „sündisznó”-projektjére, amelyet éppen a beetetés artisztikus, a célcsoporthoz, azaz hozzám, pontosan illesztett konstrukciója tett elbűvölően hatékonnyá.

Az egyik nap Szecsei tizenöt percet késett, amit egy szülőktől származó papirossal igazolt az osztályfőnöknél, aki egyben magyartanár is volt és rendszerint az első két órát tartotta. Az osztályfőnök belenézett a papírba, és hümmögve mondta, szóval orvosnál volt Szecsei. Igen, tanár úr, hangzott a harsány válasz, de amint leült, odasúgta: a sündisznó miatt volt az egész, mert megint elfelejtettem a ketrecét bezárni.

Sündisznó? Miféle sündisznó? A magyaróra ékes nyelvi közegében, pontosabban ennek takarásában Szecsei izgalmas történetet súgott el nekem. Szerencsére az utolsó előtti padban ültünk, így az egészen apró részletek megvitatása sem maradt el. Szóval, a papája még a múlt héten vásárolt neki egy élő, eleven sündisznót, mert ő olyan jó volt az utóbbi időben, kétkedő tekintetemet látva hozzátette, hogy persze szülinapja is volt tegnap. A sündisznó igen kedves, Károly névre hallgató állat és már követi is Szecseit, ha ő a kertjükben sétál. Hangyatojást eszik és főtt húst, meg naponta egy kanálka tejfelt. Egy nagy díszes ketrecben lakik, ahol kicsi ágy és mosdó is van, hogy ha Károly reggel korán ébred, meg tudjon mosdani. Sajnos tegnap este elfelejtette rázárni a ketrecajtót, és reggelre a sün eltűnt. Az egész család Károlyt kereste a kertben, és meg is találták, de ő emiatt elkésett.

Kevés ennél izgalmasabb történetet hall az ember hatodikos korában. Engem teljesen elbűvölt. Egy igazi sün! Egy Károly! Aki ágyban alszik, és reggel mosakszik. Fantasztikus. Már akkor imádtam az állatokat és a róluk szóló történeteket, ezért természetes volt, hogy Szecseinek naponta be kellett számolnia arról, hogy mit történt Károllyal. És tényleg elképesztő dolgok történtek vele. Például, amikor a húga mulattatására Szecsei néhány lufiból kis léghajót csinált a sünnek, az roppant élvezte a szabad repülést, de amikor túlságosan magasra emelkedett vele a léghajó, nagyon ügyesen felmászott az egyik lufihoz és tüskéivel kilyukasztotta, hogy a szerkezet szépen csendesen ereszkedjék le vele, éppen az asztal közepére. Roppant okos állat volt és hűségesebb Szecseihez, mint egy kutya.

Nekem még sohasem volt sünöm, csak képeken láttam, és mindig elbűvölt a tüskés kabátú, kedves lény. Az, hogy hallgat a nevére, és úgy sündörög körülöttem, mint egy kutya, további, eleddig el sem képzelt élvezetek lehetőségét csillantotta meg. Sokszor ábrándoztam akkoriban, az iskolából hazafelé bandukolva, és újra meg újra felidézve Szecsei aznapi történetét: azon, hogy nekem is van sünöm, Arturnak hívják, kicsit nagyobb, mint Szecseié, és mindennap elkísér engem az iskolába. A kapu előtt elbúcsúzunk, ő egy kis odúban foglal helyet, amelyet a kapu előtti bokrok között magam vájok majd ki a földből, és szénával puhára bélelek. Amikor délután indulok haza, csak füttyentek neki, és ő már jön is. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy nagyon fontos, hogy a beetetési fázisban konstruált hiedelemrendszer egyszerű és továbbgondolható legyen, mert így a célcsoport maga hozza létre azokat a kellemes boldogító ideákat, amelyek megszerzéséért azután akár az életét is képes áldozni.

A sikeres beetetést követi a mindig kényes és kellemetlen áldozatvállalás szakasza, amelyet persze úgy kell felépíteni, hogy a célcsoport maga akarjon áldozatot vállalni, elég, ha a kockázatokra figyelmeztetjük, amely mindig együtt jár az efféle akciókkal. A legjobb, ha a beetetési periódus kellemes álmodozó szakaszát hirtelen szakítja meg egy nyers, külső esemény, váratlan fordulat a világgazdaságban, tőzsdekrach vagy valami hasonló. Fontos az is, hogy világos és egyértelmű legyen a kivezető út is, amely költséges ugyan, a célcsoportnak áldozatokat kell hozni, nadrágszíjszorítás, uzsonnaátadás és effélék, de megfelelő hozzáállás esetén az álmok megvalósulnak.

A sündisznó-projekt is elérkezett az áldozatvállalási szakaszhoz. Az egyik pénteken, az utolsó osztályfőnöki órán Szecsei váratlan bejelentést tett: sajnos családi körülményeik úgy alakultak, hogy váratlanul el kell költözniök abból a kedves házból, ahol eddig laktak, és az új helyre nem viheti Károlyt, mert a ketrece nem fér el, és amúgy is, a háztulajdonos, akinek bérlői lesznek, a bérleti szerződésben ügyvédei tanácsára beiktatott egy passzust a süntartás kifejezett tilalmáról. Őt, Szecseit mélyen megrázta a dolgok ilyetén alakulása, de nem tehet mást, minthogy keresi azokat a megoldásokat, amelyek segítségével maga is hozzájárulhat a család boldogulásához, nevezetesen az igen értékes állatot a jövő héten el fogja adni. További részletek elől mereven elzárkózott. Siet haza, ahol délután írják alá az új lakbérleti szerződést, és miután számos apró jelből kifejezetten észlelte az ügyvéd sünutálatát, ott kell legyen, mert az az ember mindenre képes.

Én persze egész hétvégén őrlődtem a történteken, különösen aggasztott az ügyvéd, és elképzelni se tudtam, hogy miként lehet majd pénzzé tenni egy ilyen értékes állatot. A következő héten azután megtudtam. Szecsei papája cirkuszokkal, állatkertekkel tárgyalt, és ugyan ezek nem sajnálták volna a pénzt, egy külföldi állatkert repülőt is küldött volna a sünért, de Szecseiék számára sokkal fontosabb, hogy Károly új környezete kifejezetten sünbarát és egy ilyen különlegesség kiszolgálására alkalmas hely legyen.

A horog a csalival ott fickándozott az orrom előtt, de amilyen földhözragadt és kicsinyhitű voltam, eszembe se jutott, hogy akár én is lehetnék a sün új gazdája. Honnan lenne nekem annyi pénzem?

A velem is számoló megoldást maga Szecsei vezette ezért elő. Elmondta, hogy napok óta álmatlanul forgolódik az ágyban éjjelente, hogy kifundálja a legjobb megoldást, miközben azt látja, hogy az új lakás megszerzése családjának igencsak nagy erőfeszítésébe kerül, már az ő élelmiszeradagjait is felére csökkentette a mamája, pedig abban az életkorban van, amikor a fizikai erőnlétért mindent meg kell tenni. Korábbi megbeszéléseink alapján világos számára, hogy egyszerű család gyermeke vagyok, és jelentősebb pénzösszegekkel nem rendelkezem, a pénzszerzésre alkalmas húsvét pedig még igen messze van. Ezek korlátok, de túl kell lépni rajtuk, és ő úgy gondolja, ha bennem tényleg megvan a szükséges áldozatvállalási készség és kitartás, akkor talán, ha nagyon akarom, bevonna egy lehetséges megoldásba.

Bennem minden készség erőteljesen buzgott, és erről Szecseit is biztosítottam. Mélyen a szemembe nézett és azt suttogta: Károly a tied lehet. Az öröm és a félelem együtt lobbant fel keblemben.

Hogyan?

Három hónapig naponta nekem adod a tízóraidat, mondta Szecsei. Elképedtem. Ilyen egyszerűen, ilyen olcsón? Persze, vannak feltételeim, közölte: minden reggel nyolckor köteles vagy átnyújtani a tízórait, és nem lehet benne rántotta, mert azt nem szeretem, ha netán hiányzol, akkor a mulasztott napok számával megnő a három hónap, és a sünt a harmadik hónap végén veheted át a ketrecével együtt.

Velem madarat lehetett volna fogatni. Csupán három hónap, és mehetek a sünért. Fantasztikus!

A beetetés jól sikerült, Szecsei kifejezetten gömbölyödött a sok tízóraitól, rántotta soha nem volt bennük, pedig én azt is nagyon szerettem. A három hónap igen nehezen, de végre eltelt. Még egy tízórai, és mehetek a sünért. A nagy nap reggelén Szecsei teljesen természetesen vetette oda: akkor délután várlak, Károly már nagyon kíváncsi rád, sokat meséltem rólad. Négy és öt között gyere, Bácskai utca nyolc.

Fontos itt rámutatnom, hogy a konstruktőrnek, jelen esetben Szecseinek, a valóság látszatát az utolsó pillanatig fenn kell tartania, mert éppen az igazolja majd a végkifejlet során becsületes szándékait.

A jelzett időben megjelentem Szecseiéknél, csak ő volt otthon, és közölte, Károly éppen most ment be a kamrába, azonnal megkeressük, de előtte legyek szíves megmutatni a fizika példa megoldását, mert ő annyi időt töltött Károllyal, hogy nem volt ideje fizikára, és azonnal jön a papája, akivel majd el kell mennie.

Izgalmas félóra fizikával, annak tudatában, hogy a szomszéd kamrában szaladgál Károly, néha még a mocorgását is hallani véltem. Amint készen lettünk a példával, Szecsei a kamrához vezetett, és hívogatni kezdte a sünt. Az nem jelentkezett. Ezután mindketten keresni kezdtük, mert Károly néha roppant tréfás kedvében van és elbújik valahova, ahonnan figyeli a keresését és közben jókat nevet ezen. Fél óráig kerestük és nem találtuk.

Másnap, harmadnap sem. A harmadik alkalommal eszembe jutott a ketrec. Szecsei, hol van a ketrec? Itt siklott ki a gondos konstrukció. Szecseinek tátva maradt a szája, láthatóan őrült sebességgel kereste a magyarázatot, de az késett, és ebben a pillanatban megérkezett a mamája. Köszöntöttük, ő megkérdezte, hogy mit csinálunk. A sünért jöttem, válaszoltam. Miféle sünért? Hát Károlyért. Már megint mit meséltél be a barátaidnak, fordult Szecseihez a mama. Csak játszottunk, legyintett a fiú. Másnap aztán nekem azt mondta, hogy a mamája nem kedveli a sünöket, és a papájával megegyeztek, hogy nem is mondják meg neki, hogy van, ezért nem tudott róla. De ő ma reggel már látta Károlyt, és ha délután jövök, biztosan elkapjuk. Hol a ketrec, kérdeztem én egy nyomozó körmönfontságával. Már erre is fel volt készülve, a papám javítani vitte, amint kész lesz, megkapod.

Délután el is mentem, Szecsei papája nyitott ajtót, és miután elmagyaráztam, ki vagyok, és miért jöttem, csak annyit mondott csendesen szomorúan: nincsen itt semmiféle sün, kisfiam, és becsukta az ajtót.

Sok szép hiedelem omlik össze egy adott, kiválasztott pillanatban. A sün-hiedelem ekkor szűnt meg. Ekkor éreztem kristálytisztán, az életben először, természetesen nem utoljára, hogy én milyen nagy marha vagyok.

Ha nem lenne Mikulás, Nyuszi és Jézuska, egy undorítóan racionális társadalom épülne fel, amelynek kultúrája csak igaz, ellenőrizhető hiedelmeket tartalmazna, és a tagjait megfosztaná attól a sok kellemes órától, amelyet azokkal a fontolgatásokkal töltenek, hogy mit hoz a Jézuska, a Nyuszi, és hogy Károly, ha megmosdott, vajon kiönti-e a kicsi lavórból a vizet, vagy ezt mindig a gondozójának kell helyette elvégezni.