Napfogyatkozás

– Még huszonhét perc – mondta Jelenek. Ránézett az órájára és kuncogott. – Huszonhét perc és talán itt a világvége.

Megint ránézett az órájára, majd vissza az égre. Huszonhét, morogta még egyszer az orra alatt. A mellette álló nő meg sem mozdult. A korlátba kapaszkodott és maga elé nézett. Lehet, hogy a pozsonyi várra. Lehet, hogy Dévény felé. A jobb kezével egy csokrot kopasztott. Öntudatlanul. Az apró levéldarabkák a mélybe hullottak. A rózsák a nő minden egyes csípésére megrezzentek. Öt hervadt rózsa.

Mikor a híd közepére értek, a férfi megállt. Autók dübörögtek a hátuk mögött, és folyton ki kellett térniük a kerékpárosok elől. A nő elhatározta, hogy csöndben marad. Nem fogja őt siettetni. Nem fog semmit erőltetni. A férfi azt soha nem szerette. Csak nyugodtan, mondta lélekben. Csak ne húzd fel magad, Viera.

A vizet nézték. A Duna zavaros volt. Az Alpokban olvad, jutott Jelenek eszébe. Hangosan is el akarta mondani. Csöndben maradt. Ma nem. Ma többet hallgattak, mint beszéltek. A férfi majd’ kétméteres volt, a nő alig százhatvan centi. A lábuk alatt rövid és lapos árnyék húzódott. A hídon álltak. A nap magasan járt.

– Menjünk már! – hallotta egyszeriben saját magát a nő, amint felkiáltott. Beleharapott az ajkába.

– …tessék? – a férfi nem hallotta őt. A hátuk mögött autók dübörögtek. – A süket felemen állsz!!

– Menjünk már – rángatta meg a férfit a ruhaujjánál fogva.

Elindultak. – Az autódübörgéstől nem hallottam, mit mondtál – magyarázta a férfi, mikor leértek a hídról. – Gyere a másik felemre. Tudod, hogy a bal fülemre jobban hallok.

– Ne csinálj úgy, mintha hülye lennél.

– Tessék!?!?!?

– Ne csinálj úgy, mintha süket lennél, Jelenek. Látod, amit akarsz, azt meghallod.

Lefordultak jobbra. Lementek a lépcsőn. A kőpillér alatt. A gát irányába.

– Hova megyünk? – kérdezte a nő. Nem volt kedve sehova sem menni. Ehhez a sétához sem volt kedve, mint ahogy nem volt kedve a part menti kávézóban sem üldögélni. A férfi minden ötletét visszautasította. Most már sajnálta, hogy nem küldte el őt a fenébe mindjárt akkor, mikor a konyhában odaállt elé kiöltözve, mezítláb. Végül sikerült megtalálni a férfi régi lakodalmas cipőjét. Jelenek megvárta, míg Viera is felöltözött, és elindultak.

– Jó lenne valahová leülni – mutatott a férfi egyenesen maga elé.

– Ott vannak padok – mutatott a nő az Új híd felé.

– Arrafelé nagy a nyüzsgés – csóválta a fejét és az ellenkező irányba indult el.

– Uramisten, micsoda nap lesz ez a mai – sóhajtott fel a nő és elindult a férfi után. A férfi vállai lógtak, a háta görnyedt volt. Hogy mennyire utálta ezt az alázatos hátat… Minél öregebb volt, annál jobban utálta. Utálta a néma sokatmondását.

– Még van kilenc percünk – mondta Jelenek, mikor leültek a padra. – Annyi pont elég lesz.

– Nyolc – javította ki őt a nő. – Nyolc, Jelenek, már csak nyolc. Az információid és az órám szerint nyolc, ha már annyira pontosak akarunk lenni. Nyolc, csillagász uram.

– Az enyém szerint kilenc.

Kerékpárosok, futók és görkorcsolyázók suhantak el mellettük. A gumikerekek puhán nyikorogtak az aszfalton. Egy ilyen szép napon nagy volt a zsivaj a Duna-parton. Hisz ebben a városban senki sem dolgozik, jutott a nő eszébe.

– Nyár van – mosolyodott el Jelenek és szétvetette a karját. Már világos volt a számára, hogy Pozsonytól lőtávolságon belül ma csöndes helyet nem talál. – Vierka, én most nem akarok veszekedni.

– Én se, Jelenek, én se.

Jelenek nyugtalanul ült a padon. A csillagok és az égitestek lenyűgözték. Abszolút, de abszolút pontosak voltak. Hasonlítani szeretett volna rájuk. Bár ő maga nem tudott róla. Mikor nyugdíjba ment, egy pontos karórát kért emlékbe. Megkapta. Azóta folyton az óráját nézegette. Tudta, hogy a feleségét bosszantja vele. A biztonság kedvéért a kezét a háta mögé dugta.

Ránézett a feleségére. Ráncos volt a nyaka. Ráncos volt az arca. A homloka borús. Azok a ráncok miattam vannak, gondolta. – Idegesítesz – mondta hangosan.

– Úgyszintén. Úgyszintén, Jelenek. Úgyszintén.

– Én idegesítelek téged?!

– Fél óráig válogattál a padok közül.

– Nem egész húsz percig. Tizennyolc – elhallgatott. – Vierka! Te nem érzed, hogy valami fontosat akarok neked mondani?!

– Pont, hogy érzem, drága Jelenek. Pont, hogy érzem.

– Akkor ne idegesíts.

– Na rajta, kezdd el.

A férfi levegőt vett, feljebb ült, kiegyenesedett. Ránézett az órájára, s köhintett egyet. – Öt perc múlva napfogyatkozás lesz…

A nő felhúzta a szemöldökét. A szemeit tágra nyitotta. Nyelt egy nagyot. – Jelenek, ezt mindenki tudja!

– Asszony, hagyd, hogy végigmondjam!!! – kiáltotta Jelenek, hogy még a hangja is belecsuklott.

Épp egy görkorcsolyás kislány haladt el mellettük. Két méterrel mögötte lépkedett és nevetgélt az anyja. Telefonált, a másik kezén pedig a körmeit nézegette. Mikor Jelenek felkiáltott, a kislány megijedt és elesett.

– Ne haragudj, ez a kis ügyetlen már megint elterült – mondta az anyuka a telefonba. Odaszaladt a gyerekhez. Szemrehányóan nézett a padon ülő idős párra. Lehajolt.

– Fejezd be a kisgyerekek ijesztgetését – bökte meg Jeleneková a férjét. – És ne bámuld az anyja melleit.

A nő a gyerekkel gyorsan felegyenesedett.

– Ne haragudjon, fiatalasszony. Mindig ezt csinálja. A fiatal mellek a kedvencei.

Az anyuka elpirult, kézen fogta a gyereket és húzta maga után. A kislány keserves sírásban tört ki.

– …hülye liba. Mutogatja itt magát – morgott a zsebkendőjébe Jeleneková. Nevethetnékje volt. Úgy csinált, mintha köhögne. Jelenek mindezt nem hallotta.

– Elment az eszed – csóválta a fejét. – Most mit fog rólam gondolni?

– Uram, maga perverz – hangzott fel sipító és kellemetlen hangon a pad előtt. A fiatal nő visszajött. Csípőre tett kézzel. – Ha azonnal nem távoznak, kihívom a rendőrséget – még mindig a kezében tartotta a telefont. Úgy tűnt, rádöbbent, hogy az öregasszony mennyire megalázta őt. Remegett a hangja az idegességtől, azért volt annyira kellemetlen. A gyerek távolabb maradt.

– Asszonyom, mint nő és mint anya, mondok magának valamit – szólította meg a fiatal anyukát Jeleneková. Egy-kettőre befejezte a köhögést. – Észre sem fogja venni és az öregek otthonában találja magát, és az az aranyos kislány el se megy majd, hogy meglátogassa. Azt leszámítva, hogy nem tud korcsolyázni, idegileg, érzelmileg és értékrendjében is labilis. Mikor az exével veszekedtek, be kellett volna csukniuk az ajtót, vagy el kellett volna bújniuk a pincébe. Nekem elhiheti, aranyom. Negyven évig tanítottam. Messziről felismerem az ilyen csöcsös libákat, mint maga. Törődjön egy kicsit a gyerekével is. A férjemet pedig legyen kedves és hagyja békén. S ezzel lezárjuk a dolgot, rendben, szívecském?

A pad előtt álló nő néhányszor hangtalanul kinyitotta, majd becsukta a száját.

– Normális maga egyáltalán!? – bökte ki végre. Sápadt volt, mint a fal.

– Ott sír a gyereke – mutatott Jeleneková a görkorcsolyás kislányra. Addig a pillanatig a kislány csöndben volt. Most észrevette, hogy a felnőttek őt nézik, s újra sírni kezdett. – Széttépném, mint egy kígyót, ha az én gyerekem lenne.

– …panaszt fogok tenni – fenyegetőzött a fiatal nő a telefonnal, míg elindult.

– Csak nyugodtan – motyogta Jeleneková az orra alatt. – Kíváncsi vagyok, hogy hol.

– Vierka, legközelebb legyél óvatosabb – szólalt meg Jelenek, mikor a kis görkorcsolyás és az anyukája hallótávolságon kívülre kerültek. – Háromnegyed perc alatt tönkretetted az életét.

– Nem kellett volna a csöcseit bámulnod, Jelenek. Te tehetsz róla.

– …Vierka, most nem akarok veszekedni. Már csak alig négy percünk van.

– Azonnal hagyd abba a számolgatást, Jelenek!! Az agyamra megy! Mondd meg inkább, minek hoztál ide!!?

– Átülök, várj. Rosszul hallak, ha ezen az oldalamon ülsz. Így. Most mondhatod.

– Mit? Mit mondjak?

– Nem tetszik itt neked?

– Mi tetszene?! Azok az őrültek, akik itt rohangálnak körülöttünk?! A csöcsös telefonos kisasszonykád?! Végigráncigálsz a fél városon, a nyelvem a térdemig lóg, nézd, a virágok se bírták ki. Mit akarsz tőlem?! Tudom, hogy ma van a házassági évfordulónk, ne gondold, hogy nem tudom. Én is örülök. Igen, vettél nekem egy szép virágcsokrot is. Csak kár, hogy három napig a kazánházban szárítottad.

– Nehogy véletlenül elfelejtsek virágot venni.

– Nem is azért mondom. De azért vízbe tehetted volna. Reggel azzal ébredtem, hogy ma csinálunk magunknak egy szép napot. Megterítek a kertben, azt szereted ilyenkor nyáron. Tulajdonképpen én is. Elszaladtam a henteshez, mindent előkészítettem. És te nem kérdezel semmit, egyszer csak ott állsz előttem lakodalmas göncben. Észre se vetted, hogy tele van a konyha barackkal. Ha januárban házasodtunk volna, hát tessék, akár egy hétre is elmehetnénk megünnepelni a Tátrába. Mi tetszene itt, mikor otthon áll a munka!?? Te nyugdíjas vagy, neked mindegy, hány óra van, mégis percenként ellenőrizgeted. És én!? Remeg a kezem a sok munkától, te meg sétálni viszel a Dunához! Jelenek!! Vladko diplomaosztója óta nem voltunk a Dunánál! Este jön Ninočka a gyerekekkel, gyümölcsös piskótát akartam sütni. Nálunk is elüldögélhettünk volna a kertben, ha ma ennyire reszket a térded. Mi van ma veled? A Dunához!! Negyven év alatt, ha háromszor jutott eszedbe a Duna…

– Vierka, tudod, mióta nyugdíjas vagyok…

– Aha, szóval az úr itt sajnáltatja magát!

– Hagyd, hogy befejezzem, kérlek, jó?

– Hallgatlak.

– Nyugdíjas vagyok, és ez azt jelenti, hogy több időm van. Tudod, hogy megfontolt ember vagyok. Tudod, ugye?

– Tudom – bólintott Jeleneková. Újabb támadást indított a csokorra. – Nálam jobban senki nem tudja. Önfejű, mint egy öszvér! Ezt nevezed megfontoltságnak. Na jó. Ha megfontolt, akkor megfontolt.

– Ma napfogyatkozás van.

– Jelenek, az isten szerelmére kérlek, mondd már el, mi bajod, mert mindjárt itt a helyszínen megbolondulok!

– …tehát napfogyatkozás. Egy jelentős nap. Bizonyos tekintetben azt szeretném, ha az utolsó lenne.

– Megőrültél? Miért lenne az utolsó?

– Mikor újra feljön a nap, azt akarom, hogy kezdjünk mindent elölről. Azt akarom, hogy újra becsüljük egymást. Rájöttem, hogy itt az ideje, hogy bizonyos dolgokról elbeszélgessünk.

– Nem tudom, lesz-e annyi időd – Jeleneková maga elé mutatott.

Jelenek felemelte a fejét. Az órájára nézett. Megint az égre, és megint az órára. A nap magasan állt. Az égen nem volt egy felhő sem. Inkább sejteni, mint látni lehetett a holdat a nap mellett. – Lesz. Negyven éve vagyunk házasok. Igaz?

– Igen.

– Együtt éltük le az életünket. Igaz?

– Igen, de…

– Igaz, vagy nem igaz?

– Igaz.

– Beleszóltam valaha is, hogyan vezesd a háztartást?

– Ezt meg hogy érted?

– Beleszóltam, hogy mit, hogyan és mikor fogunk csinálni? Mikor azt mondtad, hogy kifestjük a házat, kifestettük. Nagyobb kerti ablakot szerettél volna Ninočkának, kibontottuk a falat. És mit mondtam, mikor szóba hoztad Vladkót?

– …hogy jó.

– Kilenc hónappal később meg is született, majdnem napra pontosan. Szerettél volna „egy aranyos kis piros autót”? Megvan harminc éve a Fiatunk? Amibe alig férek el?

– Soha nem panaszkodtál.

– Van már harminc éve Fiatunk?

– Igen.

– Na. Jól van. És most idehallgass. Egész életemben én hallgattalak téged, most te hallgass meg engem.

– Tessék?!

– Ne csinálj úgy, mint ha süket lennél.

– Mit mondtál!?!!

– Na látod, hogy hallasz. Ne csinálj úgy, mintha hülye lennél, Jeleneková.

– Miről beszélsz?!

– Mikor az öltönyhöz való cipőt kerestem, a cipősdobozban megtaláltam a papírjaidat.

– A Mi papírjainkat!! A Miénket! Minden ott van, ha netán feldobnám miattad a talpam. Tudod jól. Ám az uraságot ez soha nem érdekelte.

– Igen, így van. Mindent megtaláltam. A temetőhely vásárlásáról szóló szerződést is.

– Na és? Azt hiszed, örökké fogsz élni?

– Megkérdezhettél volna.

– Mit kellett volna megkérdeznem? Hogy a jobb oldalon akarsz feküdni? Vagy a balon? Ott már mindegy lesz, melyik fülednél leszek!! A csillagokat bármelyik oldalamról nézheted majd!

– Én nem fogok veled egy sírban feküdni.

Jeleneková csöndben maradt és nem mozdult. A csokor kiesett a kezéből.

– Azt akarom, hogy hamvasszanak el. A hamut pedig szórják ki a Dunába. Itt a végrendeletem – odaadta a nőnek a négybe hajtott papírlapot és az órájára tekintett.

– Pontosan – fújta ki magát. – Percre pontosan. Prímán megy ez az óra.

Benyúlt a mellényzsebébe és két, egyszer használatos napszemüveget vett elő. Színes fólia papírkeretben. – Vedd fel – nyújtotta oda a feleségének.

– Mármint, hogy most azt akarod…

– Nézd – mutatott Jelenek ujja a napra.

– Most akkor ezt fogjuk…

– Nézd.

A férfi feltette a napszemüveget. A nő egy rövid idő múlva ugyanígy tett. Minden elcsöndesedett. A madarak, a rovarok, minden. Még a kerékpárosok is. Jelenekék látták, ahogy az autók megállnak a hídon. Az emberek kiszálltak, a szemükhöz emelték a kezüket és a nap felé néztek. A várost nyugtalanító fény borította el. Egyszerre olyan közelinek tűnt az égbolt, mint még soha. Ha abban a pillanatban eljött volna a világvége, senki sem lepődött volna meg.

– Fázom – mondta Jeleneknek a felesége, mikor visszaadta a napszemüveget. Az autók elindultak, a madarak csicseregni kezdtek. Feléledt a világ. Mintha kora reggel lett volna.

Jelenek a felesége vállára terítette a zakóját.

– Köszönöm – mondta halkan. Jelenek tudta, mit jelent ez. Tényleg fázik, és nagyon. Ha halkan beszélt, az mindig azt jelentette, hogy nem érzi jól magát. Vagy, hogy fél.

– Vigyél haza, Vladimír. Kérlek.

– Hát persze, Vierka.

Öt perc múlva a dunai kikötő melletti parkolóból egy kis piros Fiat indult útnak.

Mikor Jelenekék hazaértek, a lányuk, Nina és a fiuk, Vladko a családjaikkal a kertben ültek és izgatottan taglalták a napfogyatkozást.

– Papa! Mama! Láttátok?! – kérdezték egymást túlkiabálva.

Jelenek félrevonult az unokákkal és komoly fejtegetésbe kezdett arról, hogy mi is az a napfogyatkozás. Vlado, a fia sokatmondóan bólogatott, pedig egyáltalán nem értette.

– Anya, történt valami? – kérdezte az anyjától Nina. Szokatlanul csöndesnek tűnt ma.

– Ne idegesíts még te is – vágta oda Jeleneková.

Az esti ünnepség a vártnál is jobban sikerült. Senki nem veszett össze senkivel. Vlado és Nina mégis még aznap este hazautaztak. Jelenekéknél nagyon gyorsan visszatért az élet a régi kerékvágásba. Annyi különbséggel, hogy az öregúr attól fogva észrevehetően egyenesebben járt, mondogatták a szomszédok. Úgy tűnt, Jelenekné is elégedett.

–        Csak legalább az a sok barack ne ment volna kárba – sóhajtott fel néhanapján.