Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. március / Saját perzsa

Saját perzsa

1. Kísér

Mindig az van, hogy megállnak a kísértetek. Az ajtóban, egy görbe, de valamilyen okból antik tükörben, meg egy szelíd káromkodásban, amitől azért szétnyílik az ég, de nem úgy, mint gondolnád, biztosan nem úgy. Mindenki cipel magával legalább egy kísértetet, az enyém speciel perzsa, valami vezér volt, csak a sisakja csúcsdísze beleakadt egy űrhajó aljába, és kitörte a nyakát. Mert azt már bebizonyították, hogy abban a réges-régi időkben is voltak ám űrhajók, amelyek meglátogatták a földet, segítettek néha az embereknek, de legtöbbször csak csodálkoztak rajtuk, hogy milyen véresen komolyan hülyék. Az én kísértetemnek nagyon fáj, hogy pont egy csata előtt, és nem is harc közben, egy dárda által, hanem egy űrjárgány alja segítette át a túlvilágra. Sírni szokott emiatt, azt mondja, már mindegy, most már sírhat, úgyse lesz hős belőle, azt már baszhatja. Olyankor, mintha árnyékok tapadnának az agyamra, mondom neki, hogy ne bőgjön, mert szétmegy a fejem tőle. Amúgy is van migrénem, saját bejáratú, nevelgetem kiskorom óta, nem kell még pluszba egy grandiózus agydaganat. Aztán erre ő megcsörgeti a páncélját, én meg hallgatok, csak azt mondom, tartsa a lépést, ne álljon meg folyton, egy, mert a kísértetek nem szoktak lemaradni, kettő: akkor sokkal jobban fáj a fejem, és koordinációs zavaraim is lesznek, három: elfelejtem a nyelvem, vagyis nem úgy használom, ahogy kéne. Mindenre kell egy nyelv, a cserbenhagyásos gázolásnak, az olcsó párizsi kérésének is megvan a maga nyelve. És akkor az utazásról, meg a nyilvános megszégyenítésről még nem is beszéltem. A rendőrökhöz is külön nyelv kell, meg a kocsiborogató faszfejek október 23-as performenszének is megvan a maga sajátos magyar nyelve. Mert a magyar a legösszetettebb nyelv a világon, sok kis mikro nyelv kering benne, jók, rosszak, egyéniek és közhelyektől forradalmiak, mondom a perzsámnak, aki csak néz, és a biztonság kedvéért kardja markolatán a keze. Mondom tovább, hogy egy barát temetéséhez is külön nyelv kell, aztán elmegy a kedvem az egésztől. Furán csillog a páncélja, majd kiveri a szemem, erre nincs működő nyelvem, lehet, hogy azért, mert szellem. És ha már az, belát a vérembe, úgy szavalja a vérvonalam, mint egy sorozatgyilkos a miatyánkot akasztás vagy a méreginjekció előtt. És kotor a hangja mélyen. Jönnek üvegfúvó őseim, hosszú tömött sorokban, úgy tartják szerszámaikat, mint a dárdát, menetelnek országokon, politikákon át, és egy magyar kisvárosban megteremtenek egy szakmát, és a mítoszt, hogy üvegből még szerelmet vagy hasfájást is lehet csinálni. Fénykorukban többet kerestek, mint a jegyző, egy hétre legalább öt liba árát, és azok a libák, akkor még (az ufók hathatós segítségének köszönhetően) szűzlányokat köptek ki pontosan holdtöltekor, persze, ha jól megetették őket. Hoztak korcs meséket is, hogy még torzítsanak rajtuk, mert idegen országban csak korcs mesével lehet élni, legalábbis ezt mondták és vallották. Szoktam erre gondolni munkába menet és a visszaúton, hogy az én mesém mennyire bonyolult és karcos. Talán vallást kellene alapítanom, többek között emiatt, meg a pánikrohamaim miatt, hátha elmúlik, mire bohócruhám Armani öltönyre cserélem. Kihúzom magam, erősebb leszek, a kalauz valahogy érzékeny a mesére, csak tőlem nem kéri el a jegyet. Mintha kacsintana, de nem az ő szemével, mintha lenne egy másik szeme a sajátja alatt, és azzal. Úgy kell üveget fújni, hogy megeszed a lelked egy pillanatra. Azért hallatszik ordítás minden hajnalban az üvegfúvó-kolónia felől, mert amit munkaközben megesznek, valamikor ki kell, hogy sarjadjon újra, speciel az útra indító reggeli kávé előtt, még a foltos takaró alatt. A gyerekek felkelnek, azt hiszik, hogy a farkasember az, és remegve alszanak tovább, nem is sejtik, hogy az apjuk ébred így, ilyen sajátosan a nagyszobában, ami a konyha is egyben. Annak a gyereknek mondják a felnőttek, hogy farkasember nincs is, őszintén arcon is köpi őket, mit gondolnak, mitől szed nyugtatókat kétéves kora óta. A sámán, mondjuk mentalevél teát javasolt inkább, de mióta megijedt a nyers forró üvegtől benn a gyárban, nem veszik komolyan. Hiába üvölti, hogy a szentimentalizmus fontos dolog, azoknak kemény szívük van, és a lelkük, meg a tüdejük is kemény, és mikor ezek összeérnek, még az istenek is takarodót fújnak. Nagymamám nem volt hajlandó elárulni, hogy az ükapám volt-e az a sámán, de én biztos vagyok benne, hogy igen, már csak azért is, mert megremegett az ezüst teáskanál a kezében, amikor megkérdeztem, és titkos életek cseréltek helyet a szemében. Hagytam, hogy ne meséljen semmit erről, és képzeletben lefotóztam magunkat abban a helyzetben, ha netán nyomozni kívánnék, mikor felnövök.

2. Nyelvi

Arról viszont szívesen mesélt a nagymamám, akit egyébként Mamikának hívtam (a szíve összeért az éggel), hogy a dédapám még fénykorában hogyan birkózott a magyar nyelvvel: a kutyáját magázta, az igazgatót, aki néha behívta az irodájába egy stampó csipkebogyó-pálinkára, tegezte. Megtehette, többet keresett, mint a jegyző, egy hétre legalább öt liba árát, és azok a libák, akkor még (az ufók hathatós segítségének köszönhetően) szűzlányokat köptek ki pontosan holdtöltekor, persze, ha jól megetették őket. A kutyát egyébként Bercinek hívták, s mikor megdöglött, az agyvelejéből mindenki kapott a kolónián egy kiskanállal, dédapám szerint a háború ellen, segít túlélni, mikor omlanak a falak, és amikor mindennek robbanásszaga van. Akkor a férfiak egy része bement a gyárba és a régi pohárgyártó gépeket átállították tölténygyártó üzemmódba. Forogtak a gépek, csurgott az olaj a barbár arcokon, véreset köptek, de töltények egész hadserege állt egy óra múlva a szalagon. Egy hét múltán már vagonokba pakolták a töltényeket, és irány a főváros. Dédapám nem szerette a pohárgyártó gépeket, sokkal szebbeket tudtak ők fújni, de töltényt sokat lehetett gyártani velük. A rendszerváltás előtt egyébként a városban minden valamirevaló háztartásban volt fasz alakú üvegkancsó, amit az üveggyárban lehetett rendelni fű alatt, mondjuk úgy, alkalmazott művészet. Az egyedülálló nők eldugták, ha vendégek jöttek, de azért úgy, hogy a buli elején már könnyen fel lehessen fedezni. Elpiruló hadművelet, reszkető csillárok a plafonon. A régiek biztosan nem örültek volna ennek, ők még műalkotásokat fújtak, barátoknak, rokonoknak, és szépen levonták a bérükből az üveg árát, de még így is maradt négy és egynegyed liba ára egy hétre. Saját nyelvük is volt, amit csak a kolóniában lévők értettek, pár szót nekem is súgott Mamika a fülembe kiskoromban, és eléggé megijedtem, hogy a Gyűrűk urában ugyanúgy beszélnek a tündék. Máig nem tudom, mit jelentenek azok a szavak, de megállítják a vérzést, ha az ember elesik a nem épp biztonságos Szputnyik kerékpárjával a kápolnához vezető kavicsoson. A halál ellen sajnos nem jók, ezt Mamika ágyánál próbáltam ki a kórházban, amikor nem figyelt, ráolvastam őket halkan, két hét múlva elment, én meg kétszáz kilométerrel odébb vertem szét az üzemi konyha felét egy durva gyárban. A perzsát már gyerekkoromban is láttam, nyolcévesen jöttem rá, hogy az ikertestvérem küldte, aki egy intézetben lakik, mert nagyon beteg, nem tud beszélni, mesét olvasni, biciklizni. Állítólag meseszép babák voltunk, tolt minket anyánk az ikerkocsiban, szembejött egy fotóriporter, és le kellett, hogy fényképezzen, mert ilyen szép kisembereket ő még soha: Képes Újság-címlap, 1974 február. Akkor még nem, csak később küldte a katonát, a gyerekpszichológusnak azért nem mondtam el, mert már akkor is volt bennem valami kritikai tartás. Anyámnak se szóltam róla, mert egy robot (zsinór lógott a lába között), gondoltam, megsérültek volna az alkatrészei, és nem akartam bántani. Szóval, küldözgettük a perzsát át az árnyékon, így beszélgettünk. Most meg úgy beszélgetünk, hogy írom ezt itt. A perzsa rám maradt, mert egyik nap a testvérem leesett a lépcsőn, és nyakát törte. Az ápoló éppen arra gondolt, milyen mellbimbója lehet a Juditnak, akit elhívott vacsorára. Benne volt az élményben: a Judit melltartója lógott az orrán, és elég volt, hogy megcsússzon a keze. Talán azért keresem minden szépirodalmi szövegben azt a leesést, azt a Juditot. Hogy ki az, aki le tudja nekem írni. Én csak a hideg lépcsőfokig jutottam, de az már a vége. Emiatt olvasok kamaszkorom óta: falom a regényeket, novellákat, verseket, főleg kortársakat, és kilencven százalékban el is ásom őket a kertünk végében. Ebben sincs, ebben se, nincs, nincs, nincs. Nem vagyok elég okos, és főként türelmes a prózával szemben, mindig tovább lapozna a kisgyerek. Ha az első tíz oldalon nem látom azt a Juditot megmerevedve, abban a koszos kis lakásban, melltartó nélkül, duzzadt bimbókkal, a sohasincs érintésre várva, szomorú leszek, elalszom, vagy mind a kettő együtt, és abba majdnem bele lehet halni. Félek a sűrűn összetett mondatok érintésétől, amelyeken régi mesterek ondója csorog végig, de semmi több. A mostohaapámtól karácsonyra megkaptam a Nyomorultakat, két kötet, díszkötés, aranyozott betűk, azóta ferdén nézek a történelmi regényekre. Romantika visszafelé, és vigasztalásul ott volt a perzsa a karácsonyfa alatt, szamárfület mutatott, ami egyáltalán nem illett hozzá, nekem meg jó kedvem lett, hiába volt karácsonykor a legnagyobb veszekedés nálunk. Azért legalább ötszáz kötetes a könyvtáram, igaz, hogy közel háromezer van a kertben a föld alatt. Arra szerintem jók a közepes szövegek, hogy földbe kerülve jó minőségű málna és szederbokrok cseperedjenek rajtuk, meg almafa, és hajlékony körte, én meg nem érzem annyira szemétnek magam, csak teremtettem egy saját fekete lyukat.

3. Név

A nevem is kísértet. Sopotnik. Tolom, akár a biciklit (még mindig a fakókék szovjet ördögtaliga), amiről minduntalan lejön a lánc. Mechanikus baj van vele, amihez nem értek, és irtózom is a mechanikától, mindig tűhegyes fogaskerekek ugranak be, meg, ahogy közéjük rak Isten cigaretta-égette keze. Régen egy torzonborz költő morzsolgatta a nevemet valami kávéházban, ilyen névvel nem lehet befutni, mondta, nem baj, válaszoltam, ragaszkodom hozzá. Egyébként sem a sikerre szocializáltak, folytattam évekkel később azt a mondatot, magamnak, befelé. Tudom, bejáratos leszek bizonyos szalonokba, de csak úgy, mint az apród, akinek hajába törölték ragacsos kezüket a földesurak a sötét középkorban. Csak nekem intellektuálisan. Voltam én már Sókotni, Szputnyik, Szopotnyik, meg még rengeteg sz-es kreatív. Akkor nem gondoltam rá, de tulajdonképpen azt mondta nekem az a költő, hogy ilyen névvel nem lehet élni, nem érdemes. Az ő tragédiája volt ez: másik nevet használt, nem amin anyakönyvezték, az túl alpári volt, szegényes szerkezetű. Nagyjából attól fogva iszik hamisított rövideket egy budai négyszobásban, negyven éve, mert az új neve, folyton lecsorog róla, összemocskolja a járólapot, pedig az méregdrága egyiptomi fáraókövekből van összerakva. Áll a tükör előtt, épp bemondják a rádióban, hogy itt meg itt fog felolvasni, és lefolyik az a rohadt név a lába közé, még melegséget is érez ott lenn slicctájékon, mint aki behugyozott. A névvel nem lehet szórakozni, túl későn jött rá, túl komolyan vette a megszüntetését. Rám akarta testálni a bűnt, vigyem tovább én, akkor majd leteheti a gusztustalan színű üveget örökre. Velem melléfogott, nekem ez a szó nem egy folt a történelmen, amit kiretusálhat bárki, akinek elég fehér a kesztyűje hozzá. Az én nevemet belém fújták, ráadásul kiskoromban titkos ribizliborral itattak. Állítólag kevés volt a vörös vérsejtem, de én tudtam, hogy egészen másért: hogy soha ne felejtsek el fontos dolgokat például. Kérdeztem a nagymamámat – nem szavakkal, mi a pszichénkkel beszélgettünk, soha nem gondoltam utána, miként lehet ez –, mit érzek majd a fontos dolgoknál, egy kis bizsergést a halántékodon, mosolygott és gyúrta tovább a levestésztát, ami ha elkészült, leért volna az utca elejéig, de ő halkan csíkokra darabolta. És a kávéházban éreztem a bizsergést, a negatívat, legszívesebben leütöttem volna a költőt, le kellett volna minden bizonnyal. A nevem kísértet, belőle szívom a jót, a nevem akkumulátor. Az internet szerint Szerbiában van egy Sopotnik-patakvölgy, a lengyeleknél pedig Sopot nevű város, és létezik egy sopotnik.com nevű szlovák portál, ami autókereskedéssel foglalkozik, harmincöt év alatt idáig jutottam. Azt mindig sejtettem, hogy a nevem a tünde nyelv kulcsa, de amennyire titokzatos, annyira félelmetes, hagytam is békén sokáig, nem akartam tükröt tartani magamnak. Összeült a Nagytanács a kolónián, késő este volt, a Hold ferdén lógott az égen. Megszületett a századik gyerek, ez voltam én, a testvérem két perccel előttem, és új családnevet kell választani nekik (nekünk), volt egy ilyen törvény még a homályos korokból. Szóval ültek ott harmincan a kemence körül, amiben forrt az üveg, megvilágította kérges arcukat. A sámán a főhelyen dupla bőrkötényben, a bőrkötényen a szent állat, egy aranyszarvas, minden szem a sámánon, vagyis az aranyszavason, már a huszadik családnévnél tartottak, de még nem bólintott arany fejével. Andrej, a legfiatalabb tanácstag nem hitt a szertartásban, hülyeség, gondolta, de a többiek megfékezték a tekintetükkel, ilyet igaz ember nem gondol, üzente a szemük. Andrej hirtelen émelyegni kezdett, és nem gondolt semmit többé. A harminckilencedik családnévnél, Sopotnik, végre bólintott a patás, lehet, hogy csak a tűz fénye esett úgy a bőrkötényre, ki tudja, ők bólintásnak vették, majd választottak egy vigyázó népet, perzsa. Hajnalig ittak, főként ribizlibort, és két napig nem ment be senki a gyárba dolgozni, az igazgató nem merte megkérdezni, miért.