Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. március / Salut

Salut

avagy a magyar Mallarmé

Nincs benne tűz? című, s A Babits-év után alcímet viselő jelentős tanulmányában Kulcsár Szabó Ernő arról beszél, hogy „az irodalom időbeli létmódja következtében bármely új szöveg csak olyan térbe képes belépni, amelybe előzetesen nemcsak, hogy írtak már, hanem ahol csak e megelőzhetetlen szövegekhez képest lehet írni egyáltalán.[1] A modern magyar líráról, sőt, a mai líráról van itt szó, s arról, hogy miért nem szólalnak ott meg, holott – elméletileg legalábbis – megszólalhatnának, olyan új szövegek, amelyek Babits kifejezésmódjának, a Babits-szövegnek az előzetes beleírása nyomán jönnének létre. „A Babits-líra szerkesztésmódját és korán kialakuló dikcionális alaptónusát”[2] a tanulmány két, modellként működő pólus közé helyezi, az egyik Stéphane Mallarmé Salut című „arányosan kalkulált” korai szonettje, a másik Rilkének „a modalitás tökélyében fogant” Herbstagja.[3]

Mallarmé – magyarul – alig van jelen a magyar költészetben. Kulcsár Szabó Ernő, aki írásában az eredeti francia szöveg legjellegzetesebb szavaival-rímeivel érvel, egyik jegyzetében Weöres Sándor Köszöntő című fordításának második (s egyébként a leginkább sikerültnek mondható) strófáját idézi. A Dobossy László segítségével készült Weöres-Mallarmé kötet, mindmáig a legteljesebb magyar Mallarmé, 1964-ben jelent meg.[4] A Nyugat, egyetlen Tóth Árpád-fordítást kivéve, a költőről szinte nem vett tudomást.[5] Utóbb fordított tőle egy-egy verset Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Radnóti Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Rónay György, Somlyó György[6], de mintha a magyar költők körében mindmáig az a tévhit uralkodna, hogy – amint az 1963-as Klasszikus francia költők című antológia jegyzete mondja – a Mallarmé-líra lényege a „hermetikus-ezoterikus homály”[7], vagy hogy, Illyés Gyula szavával, „a fordító legfeljebb kísérletül teheti meg, hogy az egyszer megértett verset anyanyelvén is a költő csillogtató-szemfényvesztő módszerének veti alá”.[8] De Illyést mégiscsak foglalkoztatta Mallarmé: egy fordítását (Tengeri szél) a Magyar Csillagban adta közre[9], utóbb lefordította az Edgar Poe sírját, s egyik 1975-ös verse, A törzs szavai, nem más, mint variáció ezen szonett nevezetes hatodik sorára: Donner un sens plus pur aux mots de la tribu.[10]

Babits is csak mindössze egyszer kísérletezett Mallarmé-fordítással.[11] Holott, utódaival ellentétben, korántsem tartotta költészetét megközelíthetetlennek. Felfogása szerint a francia költő „a szavaknak pusztán asszociációival iparkodott hatni, vonatkozásokkal, titkos jelzésekkel, sejtelmek fölidézésével. A varázst főleg a szórend és a mondatszerkesztés egész különös művészetével teremti meg (…), a szavaknak szinte matematikai súlyt adva. (…) Mallarmé ebben a legvégső merészségekig elment, minthogy az értelem mellékesnek tetszett előtte.”[12] S említi Babits is, hogy „verseit mint érthetetleneket csúfolták”.[13]

Holott, mint Jean Rousset meggyőzően kimutatta, nem így van. Épp ellenkezőleg, a Mallarmé-szöveg értelmezése türelmet és erőfeszítést kíván, de amennyiben a szavak és a mondatszerkezetek jelentéseit feltárjuk, a vers egésze tökéletesen érthetővé és világossá válik. Mallarmé-értelmezéseit Rousset nem publikálta, csak itt-ott utalt rájuk: egyrészt a Genfi Iskola egyik alapszövegének számító Forme et signification[14] bevezető fejezetében, ahol megjelöli, Mallarmét külön kiemelve, módszerének ihletőit, másrészt – talán meglepő módon – a barokk költészetet elemző munkájában, ahol a 19. század végi költő referenciaként szólal meg.[15] Magam egy teljes tanévben látogattam Genfben Jean Rousset Mallarmé-szemináriumát, ekként részt vehettem tehát abban az aprólékos munkában, amely három-négy-öt órát szentelt egy-egy rövid vers értelmezésének.

Szemináriumán Rousset többször is nyomatékosan utalt arra az egyébként jól ismert életrajzi mozzanatra, hogy Mallarmé szenvedélyesen tanulmányozta az akkor – s talán azóta is – legtekintélyesebb francia értelmező szótárt, a Littrét, s előszeretettel használta fel (grammatikailag amúgy is bonyolult szövegeiben) egy-egy szónak nemcsak az ismert, hanem azzal egy időben a régies, sokszor elfeledett jelentéseit.[16] Rousset ebben a véleményében persze magának Mallarménak a nézeteire (és szavaira) támaszkodhatott, aki a Le Tombeau d’Edgar Poe második kvartinájában nagyon is világosan kimondja:

Eux comme un vil sursaut d’hydre oyant jadis l’ange

Donner un sens plus pur aux mots de la tribu

A második sor megértése nem jelenthet nehézséget. Illyés mottója pontosan adja: tisztább értelmet adni a törzs szavainak, itt legfeljebb a törzs szó értelmezése kívánhat némi erőfeszítést. De ki adja meg ezt a tisztább értelmet? A strófa első sora már eleve problematikusabb, egyrészt mert az oyant szó, pontosabban jelen idejű melléknévi igenév, melyet magam a hallván szóval adnék vissza, erősen régies, a modern nyelvben csak egyes képzett alakjaiban található meg, másrészt mert mit kereshet itt, mit jelenthet itt a hidra? A szövegmagyarázó[17] két lehetséges jelentést ad meg: az egyik egybevágna a törzs értelmezésével, vagyis az ezerfejű s primitív tömegre utalna, a másik, amelyet a hajdan jelentésű jadis szó támaszt alá, a Jelenések könyve (vagy a rémmesék) sárkányát idézné. E második jelentést erősíti az ange (angyal), mint a sárkány ellentettjének az említése, míg a két sor egészének ekként fokozatosan kibontakozó jelentése megint csak az első értelmezéshez, az emberi beszédet az értéktelenség felé visszakívánó hidraértelmezéshez vezet vissza. Nyilvánvalóan mindkét közelítés autentikus, együtt formálják ki a két sor jelentését, melyet magam tehát így értelmeznék:

Mint a hidra undok kiborulása, mikor meghallotta hajdan az angyalt,

Tisztább értelmet adni a törzs szavainak.

Illyés Gyula magyarításából kimarad a törzs szó, s alaposan eltér az eredetitől az értelem oldja a nyelveket szerkezet, mely azt sugallja, hogy talán egy nehezen megszólaló valakiről beszél a vers, akinek az angyal közbeavatkozása aztán végre megoldja a nyelvét. A két sor Illyés fordításában így jelenik meg:

Mint angyali szóra a hydra felszökött rég

Hallván, hogy értelem oldja a nyelveket.

Weöres megoldásából is fájóan hiányzik a Mallarmé-vers összefüggésében nyilvánvalóan pejoratív törzs szó, helyette a pozitív felhangú, a magyar költészetben nagyon is határozott jelentést hordozó nép szerepel. A két verssor jelentése így sajnos messze távolodik az eredetitől. Weöres szövegében:

Ők, mint hydra rándult egykor az angyalt hallva

Kitől a nép tisztább értelmű szót veszen.

Tekintsünk el a régieskedő veszentől, mely nyilvánvalóan az oyant régiességét igyekszik pótolni, másfelől pedig a rímkényszer jóvoltából került a vers hatodik sorába. De nyugodtan leszögezhetjük, hogy a huszadik századi magyar líra két nagysága közül egyik sem került igazán közel a Mallarmé-költészet megértése szempontjából döntő jelentőségű sor akár csak közelítőleges visszaadásához… Sőt, nyugodtan kimondható, hogy mind a két fordítás rendkívül távol jár tőle. Ugyanis az Edgar Poe sírja c. szonettben, s különösen annak ötödik és hatodik sorában, a nyelvnek ugyanolyan fölértékeléséről van szó, mint Martin Heidegger 1946-os, Rilke halálának huszadik évfordulóján tartott előadásában, Wozu Dichter?-ben.[18] A létezéshez, mondja Heidegger, csak a költő szava mutathat utat. Hasonlóképpen látja Mallarmé is: a létezéshez csak a törzs (a hidra) szavainak megtisztítása vihet közelebb. Vagyis korántsem a népet akarja beszélni tanítani, ahogyan Weöres sora sugallja, nem is az értelem, ahogyan Illyés sejteti, teheti itt a helyére a dolgokat. Mallarmé bizony elitista, nála a költő (esetleg, mint Whistler esetében: a festő) áll a hierarchia csúcsán, csak a költő lehet képes arra (mint Heideggernél Hölderlin, vagy még inkább Rilke), hogy eljusson oda – s esetleg olvasóját is oda juttassa –, ahová eljutni egyedül érdemes.

De kiféle, miféle ez az angyal, aki a törzzsel, a hidrával, vagyis a differenciálatlan tömeggel, esetleg a sárkánnyal is szembeszállva megtisztítja a szavakat? Felvetődhet (egy alapos, a Salut-t értelmező tanulmány[19] él is ezzel a lehetőséggel), hogy valamiféle profanizált, de mégiscsak egy magasabb rendű szándékot közvetítő lényt lássunk ebben az egyértelműen a régmúltba helyezett angyalban, aki helyreállítani próbálja a nyelv (szavak) eredeti funkcióját. Másfélét, mint Rilke angyala, aki „az erősebb lét közelébe” vonná a költőt[20], nem olyat, mint az a teremtmény, aki „jót áll azért, hogy a láthatatlanban elismerjék a realitás magasabb fokát”.[21] Mallarmé angyala, ha értelmezni próbálom, tulajdonképpen a költő múltba vetített lénye, aki hajdani cselekedetével nyit meg mindennemű lehetőséget a modern költő előtt.

2.

A Mallarmé-vers tehát – erre próbáltam rámutatni a Poe-szonettet körüljáró kitérőben –, ha nehéz is, de nem homályos, hanem tökéletesen érthető. Fő témája pedig nem más, mint a Mallarmé-világ sine qua nonja, vagyis maga a szó, a vers, a költészet. De lefordítható-e ez a vers egyáltalán? Másképpen mondva: lehetséges-e egy magyar Mallarmé? Lássuk talán a Salut próbáján.

Hogy a lent következők érthetőbbek legyenek, mindenekelőtt idemásolom az eredetit, s melléje Weöres Sándor magyar fordítását.

Salut                                                              Köszöntő

Rien, cette écume, vierge vers                                              Semmi, e hab, szűz költemény

A ne désigner que la coupe;                                                  Jele, csupán a fodrozása

Telle loin se noie une troupe                                                 Megfúlva fordul visszájára

De sirènes mainte à l’envers                                     Mint távoli sereg szirén.

Nous naviguons, ô mes divers                                              Hajózgatunk, barátim: én

Amis, moi déjà sur la poupe                                                 Hátul a hajófaron állva,

Vous l’avant fastueux qui coupe                                          Ti ahol villám s tél hulláma

Le flot de foudres et d’hivers;                                               Elhasad, díszes elején;

Une ivresse belle m’engage                                                  Lelkem szép részegségbe szédül

Sans craindre même son tangage                                         Himbálózás félelme nélkül

De porter debout ce salut                                                     És köszöntésem egyenes:

Solitude, récif, étoile                                                             Magány, zátony, csillag sugára

A n’importe ce qui valut                                                       Akárkinek, ki érdemes

Le blanc souci de notre toile.                                                Vitorlánk fehér mosolyára.

Nyilvánvalóan roppant nehézséget jelent már eleve – a fordítónak – a Mallarmé-versek, különösen az „arányosan kalkulált” szonettek formai tökélye. A Salut indítása, első szava a semmi, ami feltehetőleg nemcsak a vers helyére, az üres lapra vonatkozik, hanem a költő világlátására is. A formai tökély innét, vagyis a hangsúlyos első szó, a semmi felől tekintve nyilvánvalóan a „verbális megoldás”, az a fajta megközelítés, amelyről Léo Spitzer beszél Flaubert-ről szólva. Ugyanis a nyelvi tökéletesség, a tökéletes, örökre szép forma, a művészet mint vallás – írja Spitzer – nem más, mint az élet problémáinak, a kétségbeesésnek sajátosan flaubert-i megoldása.[22] Sőt, általánosabban, fejtegeti a német nyelvész, magáé a francia nyelvé. S itt Rainer Maria Rilke egy korai írását idézi: „Egy bőbeszédű nép teljes élete mutatkozik meg és sűrűsödik össze ebben a nyelvben, olyaténképpen, hogy a nyelvet használó emberek átadják magukat néki, egészen kiüresednek, s csak azokban a pillanatokban élnek, amikor a nyelv visszfénye arcukra vagy mozdulataikra vetül.”[23]

Kulcsár Szabó Ernő a Salut modellként történő bemutatása – s rövid jellemzése – során elsősorban a névszók akusztikus konfigurációját, a nominális izolációt emeli ki, s azt a jelentéstani vezérlést, mely „az írás és az élet/mozgás/haladás terében” a sokértelműséget mozgásba hozza. Ezt a jelentéstani vezérlést, mondja, a második tercina végén található fehér gondnak (blanc souci) a verset záró, első jelentése szerint vitorlát idéző vászon szóhoz kapcsolódása generálja. Ha próbálom folytatni ezt a gondolatmenetet, akkor akár visszakapcsolhatok a szonett első sorához: a szűz vers (vierge vers) ugyanis a vers előtti állapotot, a fehér lapot idézi, amelyre az utolsó sor lesz ezek szerint a válasz.

A sokértelműség már a szonett címében megmutatkozik. Weöres Sándor Köszöntőt mond, ami feltétlenül helytálló, hiszen a második sorban ott a kupa vagy pohár (coupe) névszó (a magyar szövegből sajnos hiányzik), ráadásul az első tercina végére teljesen egyértelművé válik, hogy itt pohárköszöntőről (is) szó van (porter debout ce salut). A címszónak azonban több más jelentése is ismeretes (vagy kevésbé ismeretes). Ezek közül az egyik legkönnyebben megközelíthető az üdvösség, a keresztény terminológia egyik alapszava; eredeti jelentése szerint megmenekülés, az újszövetségi felfogás szerint az ember Jézus általi üdvözítésének az eredménye.[24] Ez a jelentésvariáció alighanem ugyanúgy értelmezendő, mint az Edgar Poe sírja angyala, a vallási szóhasználat nem annyira a kereszténységhez történő kapcsolódás, hanem inkább a költészetnek a legmagasabb szférába való elhelyezését sugallja.

A Littré-szótár megadja a címszónak egy kevéssé ismert jelentését is, eszerint a salut az az üdvözlet, melyet – feltehetőleg zászlójelekkel – két hajó vált egymással, amikor a tengeren találkoznak. Ez az árnyalat kétségtelenül remekül beleilleszkedik a vers képi világába, a tajték, tat, zátony névszósorozatba. Igen ám, de hol az a másik hajó, melyet a Salut hajója üdvözölhetne? A szonettben nincsen másik hajó, a zászlólengetés legföljebb a zátonyt illethetné. Vagy a sziréneket? Az első kvartina egyik legrejtélyesebb mozzanata ugyanis a – felfordult?, megfordult?, megfordított? – szirének felbukkanása. Érdemes megnézni itt is mindenekelőtt a szó jelentését. A szirén – ismét a Littré magyarázatát követem – olyan félig női, félig hal tengeri lény, aki csábos dalával eltéríti útjukból a hajósokat, minek eredményeképpen a hajó nekicsapódhat Szicília sziklazátonyainak.[25] A dalos szirének Mallarmé versében éppen megfúlnak, énekelni tehát aligha fognak. A dal utáni állapotban vagyunk tehát az első strófában, a semmi állapotában, s innét tekintve a második sorban felbukkanó coupe szónak egy másféle, verstani értelmű jelentése is belejátszik a vers indításába: ha a szó metszet vagy vágás jelentését vesszük, akkor a tajték–hajózunk–tat–vitorla jelentéskörből ismét csak visszakapcsolódunk az első sorban már jelzett szűz vers–metszet–fehér lap jelentéskörbe. Másképpen mondva: többszörösen is érezhető a szonettben az a fajta – Weöres Sándor itt nagyon is találó fordításában: himbálózás –, amely a pazar és egymással nem pusztán akusztikailag összefüggő rímek, másrészt a névszósorok, s nem utolsó sorban a névszók jelentéssűrűsége révén megteremti a formának egy másik, belső, jól kivehető dimenzióját.

A szonett narratívája (ha szabad ezt a kifejezést használnom) egymással meglehetősen ellentétes viszonyban lévő elemekből áll össze. Mindenki együtt hajózik, de nem mindenki ugyanott áll: a hajó pompázatos orrában helyezkednek el különféle barátaim, míg a versbeszélő én már (déjà) hátul áll a taton. Ez a már, mely úgyszintén kimaradt a fordításból, megint csak egy előző állapotra utal, arra, amikor még ott, elöl együtt voltak mindannyian. A versben felidéződő környezet (a roppant kevés, mindösszesen öt igéből kivehetőleg: jelen idejű környezet) nem éppen barátságos. Hol télies az idő, hol villámcsapások fenyegetnek, igaz, a hajó orra, ahol a barátok állnak, diadalmasan hasítja a hullámokat.

A versbeszélő tehát hátul áll, vagyis – amint Kulcsár Szabó rámutat – egészen más a horizontja, mint a többieké, az elöl állóké. Ráadásul ő, a többiekről e tekintetben nem esik szó, mielőtt még a poharát (vagy a kupáját) köszöntésre emelné, máris mámoros (une ivresse belle m’engage), s épp ez a „szépen mámoros” állapot, melynél fogva a hajó himbálózásától sem fél, veszi rá arra, hogy pohárköszöntőt mondjon. A szokásos sorrend – előbb köszöntőt mondunk, azután iszunk, amitől megmámorosodunk – megfordul tehát a narratívában, mint ahogyan a szirének is megfordítva vannak.

S mire (vagy kire) üríti poharát? Három névszót kapunk itt: magány, zátony, csillag. De ezzel még nincsen vége: bárkinek vagy bárminek (a francia szöveg a maga elliptikusságával mindkét értelmezést lehetővé teszi), aki/amely kiérdemelte/megérdemelte/megérte, s még folytatható, vásznunk fehér gondját. A vers zárása így határozottan visszaterel a fehér lap gondolatához. A második tercina egyetlen igéje határozottan múlt idejű, tehát mindaz, amit a versbeszélő felköszönt, az az elmúlt világ részének tekintendő. Így a zátony, mely már előbb is, az első kvartina negyedik sorában felbukkant a szirénekkel kapcsolatosan, s amely – ha a salut tengerészeti jelentését vesszük – az a hajót helyettesítő jelenség, melyet hajónk zászlólengetve üdvözöl. De hajónk, minthogy a szirének már nem dalolnak, bizonyosan nem fog a vízből alig vagy sehogy sem kiemelkedő sziklasoron hajótörést szenvedni. Halad tovább, magányosan. Sőt, talán tudjuk is, merre, hiszen a csillag akár utat is mutathat.

3.

Vagyis a Mallarmé-szonett egyszerre arányos, pontosan tagolt, zeneileg homogén, amellett bonyolult, tekervényes s elképesztően sok irányba nyitó, de végül is korántsem homályos: nagyon is világos és érthető. Csak éppen egy végletesen igényes költő műve, olyané méghozzá, aki nem csak önmagával szemben igényes, hanem az olvasótól is komoly erőfeszítést követel. Mert az irodalom Mallarmé felfogása szerint mindennél fontosabb és magasabb rendű, s ennélfogva mindennél lényegesebb az, hogy mi kerül a fehér lapra.

Ez a versbeszélő gondja. Fontos itt is az árnyalat. Tudjuk, hogy nem fél (a himbálózástól), hogy mámoros (de vajon mitől?). A gondban (souci) azonban mindig ott rejlik némi nyugtalanság.[26] Lehet ez egyrészt persze a hajózó aggodalma a hullámzás meg a távoli zátony láttán, de sokkal inkább lehet azé, akinek azt a fehérséget majd be kell töltenie. A szirének, akik összekötik a két képi világot (s amellett behoznak, nagyon halvány utalásként, egy harmadikat: a nőiségét), nincsenek többé, vagyis a tér ilyen tekintetben is szabad. A himbálózás, vagyis a vers remek dinamikája itt is, mint mindenütt, érvényesül: a beszélő gondban van, de egyúttal mámoros, mert előtte a nagy lehetőség. Maga a vers.

Weöres Sándor, amint a visszaemlékező Somlyó György leírja, kora fiatalságától kezdve próbálkozott Stéphane Mallarmé fordításával.[27] Az 1940-es évek elején a két fiatal költő egymással párhuzamosan fordította Mallarménak Egy csipkefüggöny elreped című szonettjét. Két évtizeddel később ez a Mallarmé-vers (az eredeti francia s annak magyar fordítása) lesz a mottója Weöres negyven szonettből álló Átváltozások című ciklusának.[28] Régi s megszakítatlan vonzódás adja tehát az 1964-es kötet hátterét. Weöres Mallarmé-olvasata azonban, mint az eddigiekből kitűnt, erősen részleges, elsősorban a külső formára, a pompázatos rímekre s a látványos képek sorozatára ügyelő, figyelmen kívül hagyva (vagy nem észrevéve) a Mallarmé-versnek azokat a belső összefüggéseit, melyek a költő alapállásának a lényegét jelentik. Weöres költői alapállása azonban egészen másféle. Így lesz Mallarmé fehér gondjából a weöresi Mallarmé-olvasatban gondtalan (vagy talán gondatlan) fehér mosoly. És a Mallarmé költeményei címet viselő kötetből egy remek, a magyar költő egyéni Mallarmé-olvasatait összefoglaló Weöres Sándor-kötet.

Amivel korántsem azt kívánom mondani, hogy ne lehetne (és ne kellene) fordítani, hogy ne lehetne (és ne kellene) Mallarmét magyarra fordítani. Mert ha nem ezoterikus, nem érthetetlen és nem felfejthetetlen, akkor nyilvánvalóan nem is lefordíthatatlan. Pontosabban szólva: elképzelhető (lenne) egy olyan magyar Mallarmé, amelyik nem csak az eredeti képi világára és formai tökélyére tekint, hanem próbálja visszaadni azt a lírai narratívát is, amely kirajzolja a vers valódi formáját, azt a Mallarmét, amely tehát a Babits-líra szerkesztésmódjának és dikcionális alaptónusának egyik modelljeként működhetett.

Salut!

[1] KULCSÁR SZABÓ Ernő: Nincs benne tűz? A Babits-év után, Élet és Irodalom 2009. január 23.

[2] Uo.

[3] Uo.

[4] MALLARMÉ Költeményei, Magyar Helikon, Budapest, 1964. A magyar recepció fontos mozzanata továbbá MALLARMÉ Stéphane, Kockadobás, ford. Tellér Gyula, Helikon, Budapest, 1985, Tellérnek a fordításhoz készült utószavával.

[5] Tóth Árpád fordítása Ablakok címmel 1917-ben jelent meg a folyóiratban (Nyugat, 1917/II. 991–992.) Egyetlen cikk vagy tanulmány sem foglalkozik Mallarméval a lap több mint harminc évfolyamában.

[6] LAKITS Pál – RÓNAY György – SZEGZÁRDY-CSERGERY József (szerk.): Klasszikus francia költők, Európa, Budapest, 1963. 1036–1050.

[7] I. m. 1432. A kötet nem jelöli meg, ki készítette a költőket bemutató rövid portrékat.

[8] ILLYÉS Gyula: Nyitott ajtó – Válogatott versfordítások, Európa, Budapest, 1963. 222.

[9] Magyar Csillag 1942/II. 400.

[10] Mottójában Illyés Gyula másként, egyébként jóval pontosabban adja vissza a Mallarmé sort, mint a szonett-fordításban. A mottó így hangzik: Tisztább értelmet adni a törzs szavainak

[11]Erato című kötetében jelent meg az Une négresse fordítása.

[12] BABITS Mihály: Az európai irodalom története, Szépirodalmi, Budapest, 1979. 451–452.

[13] I. m. 451.

[14] ROUSSET Jean: Forme et signification, José Corti, Paris, 1964.

[15] ROUSSET Jean: La littérature de l’age baroque en France, José Corti, Paris, 1953.

[16] Hivatkozásaim forrása az értelmező szótár egy korabeli kiadása: LITTRÉ Émile, Dictionnaire de la langue française, Hachette, Paris, 1877.

[17] MARCHAL Bertrand: Stéphane Mallarmé, Paris, Presses de l’Université de Paris-Sorbonne, 1998.

[18] Magyarul Költők – mi végre? (Ford. Schein Gábor) In HEIDEGGER Martin: Rejtekutak, Osiris, Budapest, 2006. 233–279.

[19] GIRARD Alain: Mallarmé, don d’un „Salut” In S. Marzouki – K. Gaha: La poétique de Stéphane Mallarmé, Maisonneuve et Larose, Paris–ALIT, Tunis, 2001.

[20] Duinói elégiák Első elégia, Nemes Nagy Ágnes fordítása.

[21] Rilke 1925. november 13-án kelt levele, melyet Heidegger idéz fent megjelölt tanulmányában. I. m. 271.

[22] SPITZER Léo: Les habitudes de style, le rappel chez Céline In Cahiers de l’Herne, Paris, L’Herne, 1972. Eredetileg megjelent 1935-ben: in Le Français Moderne III.

[23] Spitzer itt a Richard von Mises által publikált Rainer Maria Rilke, Bücher, Theater, Kunst, Wien, 1934. c. kötetből idéz.

[24] L. (Xavier-Léon Dufour szerk.) Biblikus teológiai szótár, Budapest, Szent István Társulat, 1983. üdvösség címszava.

[25] LITTRÉ meghatározása. 1107.

[26] LITTRÉ-szótár 1119. A Magyar Értelmező Kéziszótár (szerk. Juhász József, Szőke István, O. Nagy Gábor, Kovalovszky Miklós) hasonlóképpen vélekedik: Nyugtalanító, nehezen megoldható kérdéssel való foglalkozás, az ezzel járó lelkiállapot. Budapest, Akadémiai, 1972. 467.

[27] SOMLYÓ György: Újrafordítás-kísérlet In Holmi 2003/12.

[28] WEÖRES Sándor: Egybegyűjtött írások II. Budapest, Magvető, 1981. 295.