A pornográf műfordításért feljelentett „katolikus író”

1

Kosztolányi Dezső ifjú éveiben a századelő forrongó életébe került, a budapesti egyetem bölcsészkarának vegyes összetételű társaságba. Többször is írt erről. Először még fiatalemberként, harmincegy évesen emlékezett vissza egyetemi társaságuk szociológiai sokszínűségére. Babits Mihály egyik könyvének apropóján írta le, hogy voltak ott „csöndes, szerény fiatalemberek, kik egy új és igaz irodalom lehetőségéről álmodoztak. De akadtak itt csodabogarak és különcök is, kiket már meglegyintett a századváltozás rendkívülisége, tejarcú gyermekek szakállasan, szandállal, tolsztojánusok, angol pipával, szocialisták, kik tudományos könyveket bújtak, és éjszakákon át vitatkoztak az utcán, gázlángok alatt, spiritiszták, metafizikusok, a másik oldalon pedig a régiek, az álmos költészet és politika őrei, kik féltékenyen neszeltek minden új jelre, kezükben tülökkel és fütyülőkkel.”[1] Fontosnak tartotta, hogy külön megemlítse a baloldaliakat is, akiket 1917-ben még úgy jellemzett, hogy „ortodox marxisták, kik kívülről tudták a Kapital-t, haladó szocialisták, kik az emberiség jövőjéről beszéltek”,[2] másfél évtizeddel később, 1933-ban pedig úgy: „piros nyakkendős szocialisták, akiknek a Marseillaise még forradalmi dal”,[3] és akik egykorú levelezésében szintén feltűnnek. Azt is mindig hangsúlyozta, hogy a teremben összegyűlt sokaság nem csak a század eleji vegyesség leképeződése volt, hanem a jövőnek (azaz az érett Kosztolányi jelenének) keresztmetszete. „Sok korom és füst, de mennyi láng a korom és füst alatt – írta Szini Gyula kapcsán. – A jövendő majdnem minden embere találkozott itt, sokan, akik később valóra váltották álmukat, s olyanok is, kik útszélre kerültek, és elkallódtak valahol vidéken, isten tudja, hol.”

Ifjúkori társasága sokszínűségének illusztrálására a Négyesy-nekrológban felelevenített egy esetet, amely éppen történeti távlata miatt lett különleges (anélkül éppen, hogy jellemző lenne): Babits egyetemi felolvasása után „parázs vita támad. Fönn a »hegypárt«-on egy lobogó hajú, fekete ifjú egyszerre fölpattan, s rendkívül indulatosan kijelenti, hogy a költészet célja csupán a haladás, a társadalmi jólét előmozdítása s a közéleti bűnök, visszaélések ostorozása lehet, mire én odavetem, hogy a múzsa mégse szobalány, seprője sincs neki. A terem megzajdul. Tapsolnak és fütyülnek.

Ez az indulatos ifjú Vágó Béla, a későbbi népbiztos, akit a kommunizmus idején pillantok meg az utcán, bőrövében kézigránátokkal.”

A szociáldemokrata – később kommunistává lett – Vágó Bélát (1881–1939) tehát innen ismerte. Vágó később újságíró lett, a Népszava munkatársa, később a Tanácsköztársaság belügyi népbiztosa, majd – amire Kosztolányi utalhat – a Vörös Hadsereg I. hadtestének parancsnoka volt.

De nemcsak Vágó volt az egyetlen későbbi népbiztos, akivel Kosztolányi ekkoriban megismerkedett. Egyetemi évei után Kun Bélával (1886–1939) „egy szobában dolgozott a Budapesti Naplónál, a szomszédos íróasztalnál”,[4] bár Kosztolányi egy interjúban meglehetősen másképp emlékszik az asztalok közti távolságra: „Távol egy kis szobában a szociológusok ültek, s ezek közt láttam az egyik leghangosabb cikkírót, Kun Bélát”,[5] de akárhol is volt Kun íróasztala, ez a munkatársi viszony „elég” volt ahhoz, hogy – a feleség elmondása szerint – a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt Kosztolányi a régi bizalmas viszonyra építve fölkeresse a kommunista vezetővé lett Kunt, s „pajtási cinkossággal”, „öregem”-nek szólítva próbáljon meg vele beszélgetni. Kun azonban nem tudott belehelyezkedni a régi viszonyba, s a kapcsolattörténet folytatása ismerős: az Édes Anna nyitó fejezetében Kun Béla már sápadtan, borotválatlanul, „mint rendesen”, „vásott kajánsággal, csúfondárosan” integetve repül el menekülve.

Kosztolányi szintén ismerte Pogány József (1886–1939) későbbi hadügyi, külügyi, végül közoktatásügyi népbiztost, aki nem sokkal az ő egyetemi évei után, 1909-ben szerzett a budapesti egyetemen bölcsészdoktori címet (disszertációját Arany Jánosról írta), majd – szociáldemokrata újságíróként – 1907-től a Népszava munkatársa lett, akárcsak Vágó. Híres-hírhedt a történet, mely szerint 1919. május 1-jén Kosztolányit és Karinthyt a Vérmezőn rendezett vörös májuson „alattomban […] lefényképezik egy képre” Pogánnyal, „a volt újságíróval”,[6] és bár Kosztolányiné szerint férje teljesességgel vonakodva ment oda, de nem teljesen ismeretlenül, hiszen Pogány alig két évvel korábban elismerő bírálatot írt Kosztolányi Mák című kötetéről a Népszava 1917. február 11-i számában. És a fiatal Kosztolányi ugyancsak ismerte a későbbi közoktatásügyi néptribunt, Kunfi Zsigmondot (1879–1929), aki annyiban különült el a többiektől, hogy a Tanácsköztársaság változó eszméivel és módszereivel már nem tudott azonosulni, ezért lemondott (az ő utóda lett éppen Pogány József). A korábban Temesváron tanító Kunfi 1907-ben költözött Budapestre, s lett a Budapesti Napló munkatársa, valamint a Népszava helyettes szerkesztője, egyik vezérpublicistája. Kosztolányival tehát mind a Naplónál, mind a Népszavánál dolgozhatott együtt, ugyanis Kosztolányi éppen ekkor, 1907-ben több cikket is publikált itt (s így találkozhatott Vágóval, Pogánnyal, Kunnal is), sőt akár még a Nyugat táján is, hiszen Kunfinak az éppen megindult Nyugat első számainak egyikében is megjelent egy írása.[7] Mindezeknél jelentősebb, valódi kapcsolat is van azonban köztük: 1910-ben közösen fordítottak magyarra egy nagy vihart kavart regényt; azonban mára nemcsak az együttműködés, de maga a mű is kulturális feledésbe borult.

2

A mára megkopott emlékezetű Kunfi Zsigmond leginkább már csak mint szociáldemokrata politikus és publicista él a köztudatban. A régebbi „hivatalos” életrajz a politikai szerepvállalás mellett a párttörténetileg fontos munkásságot hangsúlyozza: „A Népszava vezércikkeinek, belső publicisztikájának nagy része az ő tollából származik; az elméleti és elvi problémákról, a munkásmozgalom nagy kérdéseiről azonban a Szocializmusban írott cikkei hűségesebb és az utókor számára érdekesebb képet adnak.”[8]

Pedig a szegény zsidó családból származó Kunfit – ahogy Litván György írta róla – a századforduló éveiben „vibráló, sokoldalú tehetsége és kezdettől megfigyelhető, olthatatlan érvényesülési vágya” emelte ki az ismeretlenségből: „Hajlamai eredetileg az irodalom, a kultúra és a pedagógia kérdései felé vonták”, és bár „soha nem lett szépíró, de mindvégig maradt benne valami a művészből. Csaknem mindig ihletett és megformált írásaiban, beszédeiben lépten-nyomon megcsillant a szó művészének tehetsége. De keményen féken tartotta ezt a hajlamát, s a célszerűségre tekintő néptribun és agitátor fölébe kerekedett benne a művésznek.”[9] Mindazonáltal tanulmányokat írt Toldy Ferencről, Jókairól, Kemény Zsigmondról, sokat fordított, többek közt Zolától, Anatol France-tól is, és nevéhez köthető a Kommunista kiáltvány magyarra ültetése is.

Else Jerusalem (1877–1942?) zsidó származású osztrák írónő Der heliege Skarabäus című művét szintén ő fordította magyarra. Ez a regény mára gyakorlatilag kihullt az irodalmi köztudatból, pedig – tárgya miatt – megjelenésekor nagy vihart kavart. A könyv ugyanis a prostitúcióról szól, hősnője egy nyilvánosházban született leány, akinek sorsát gyerekkorától követi végig a regény. A lány a bordélyban nő fel, egy „bogaras” filozófustól okosodik, szerelmes lesz, pénzt szerez és környezetéből kiszabadulva vidéken menedékházat alapít a szegények számára. A regény ettől még nem emelkedne ki a közízlést és -érdeklődést kielégítő századfordulós olcsó ponyvák tömegáradata közül, mivel viszont „a prostituáltak társadalmának hozzáértés, alaposság és kimerítő ismertetés szempontjából kétségtelenül legkiválóbb, de művészi szempontból is szerfölött értékes rajzát adja”,[10] jelentőségét Zola Nanájához hasonlították. A regény korabeli sikerére jellemző, hogy megjelenése után egy évvel Kunfi már – a címlap szerint – „a huszonharmadik kiadás után a szerző engedélyével fordította”, és később – de még a némafilmkorszakban – meg is filmesítették: 1919-ben Der grüne Skarabäus címmel mutatták be a mozikban, a forgatókönyvet Max Mack írta, és a filmet is ő rendezte.

A regény magyarul A Szent skarabäus címmel jelent meg, a Népszava Könyvkereskedés kiadásában, a címlap szerint 1911-ben, valójában 1910 decemberében. Első hazai említése, még a könyv kiadása előtt – nem meglepő módon – éppen Kunfi Zsigmondtól ered, aki Ipolyi Tamás álnéven (a föntebb már idézett) cikket írta róla. Esszéje elhelyezi a regényt a szerelmi élet irodalmi ábrázolásainak sorában, s hosszan beszél az újabb tudományokkal (szociológia, pszichológia) való kapcsolatáról. Megállapítja: „Kétségtelen, hogy a prostitúció világának, a millieunek a legapróbb részletekig elhatoló, mindenre kiterjeszkedő rajza teszi ennek a regénynek főerősségét”, de emellett a regény rávilágít „a hatóságoknak, rendőrségnek, kórházaknak, városi igazgatásnak a prostitúcióhoz való viszonyára, valamint azoknak az embereknek a révén, akik szomjúságok eloltására isznak a szerelmi közkutak vizéből: az egész társadalomra is”. Somlyó Zoltán szerint a regény nemcsak bemutatja a prostitúció világát, hanem „tisztán, emberien és irodalmian küzd” ellene, „de tisztán, emberien és irodalmian emeli fel – a lenézett és bepiszkolt intézmény szegény áldozatait, akik hiszen köteles és kész objektumai azoknak, akik szolgai következetességgel rekesztik ki őket még a hangos beszélgetésből is”.[11] A Nyugat recenzense, a magyar fordítás jelenleg ismert egyetlen női bírálója, Kaffka Margit is hasonlóképp vélekedik: az írónő „ismeretterjesztő közléseit az író szakszerű módján adja, témája felett állón, kimerítőn, érdekesen, sőt művészien. Időrendben mutatva meg a »Vörösház«-at a különböző rezsimek alatt, jelképes fejlődéstörténetét adja a prostitúció mai formáinak és rendszereinek”. Ugyanakkor ő már kritikát is megfogalmazott, mert ugyan úgy látja, hogy Else Jerusalemben „igazi írói kvalitások vannak”, a jó és alapos leírásokon túl „imbolygónak, véletlenszerűnek, habozva féligmondottnak, sok helyt ijedezőn, abbahagyottnak tetszik a mondanivalója”, és „előadása is így libeg pontos naturalizmus, olcsó érzelgősség, unalmas kenetesség és igazi stílusművészet végletei között. Jó értesülések, őszinte megfogottságok, komoly eltűnődés; és sok-sok értéktelen szellemi zsibáru-lom.”[12] Más jellegű bírálatot fogalmazott meg Pogány József, aki elismerte ugyan a regény erényeit, viszont hiányolta belőle a forradalmi cselekvés szándékát: mint írja, az írónő „megértette a prostitúciót”, hogy az „a mai társadalom szükségszerű alkotása”, amely „a mai rendből szükségszerűen sarjad ki. És ez könyvének nagy erőssége. De nem ágál a mai rend ellen sem, pedig fölismerte, hogy ide fut össze a prostitúció minden szála. És itt van a könyve nagy gyöngéje. Reformálni akarja a prostitúciót, hogy emberibbek legyenek a formái, […] ahelyett, hogy reformálni akarná azt a társadalmat, ahol szükségszerű az, hogy valaki elevenen adja el magát szerelemre vagy munkára vagy meggyőződésre. Fenn akarja tartani a prostitúciót a maga kellemetlen melléktermékei nélkül, ahogy sokan szeretnék fenntartani a mai rendet a proletárság nélkül.”[13] (Pogány emellett azonban Kunfi munkáját külön méltatja: „Gondos és művészi munka ez a fordítás, pedig ugyancsak meg kellett birkóznia a temérdek tótos, csehes, zsidós, jasszos dialektussal.”)

Későbbi évekből (korokból) visszatekintő értékelését is találni a regénynek; igaz, eddig csupán kettőt fedeztem fel. Az antiszemita „kultúrpolitikus”, vitéz Kolosvári-Borcsa A zsidókérdés magyarországi irodalma című rosszemlékű könyvében külön megemlíti, hogy amikor „könyvpiacunkat elárasztják az utolsó harminc évben a zsidó szerzők”, és „az ú. n. művelt körök gondolkodásmódját Sigmund Freud fertőzi meg”, akkor jelent meg „Else Jerusalem zsidó írónő ocsmány regénye, a bordélyházak belső életét nagy tárgyismerettel rajzoló »Szent Skarabeus«. A könyvet Kunfi Zsigmond, a marxismus kultúrpolitikusa fordította és a Népszava könyvkereskedése adta ki (1911.)”.[14] A másik visszaemlékező Illyés Gyula, aki önéletrajzi munkájában ifjúkora szellemi hátterének bemutatásánál írja: „Fölpislogva a Kaméliás hölgy világsikerű színpadára, írták és íratták múltjukat nemcsak nyugalomba vonult, de még gyakorló prostituáltak, annál több olvasót szerezve (már maguk közt a prostituáltak közt), minél »mélyebb« világ »rejtelmeit« tárták ki. A német nyelvű »munkásirodalom« idevágó legnépszerűbb regényét, Else Jerusalem fércművét – nevezzük így az irodalmi idényárut – Kunfi Zsigmond fordította magyarra, s a Népszava adta ki, beszédes példájául, hogy az efféle nyitott ajtók áttörésével a nívótlanság milyen vermei várják akár a jó irányú buzgalmat.”[15] A korszak antiszemita politikáját kiszolgáló (és részben meghatározó) politikus és az elismert író egyaránt már csak az „ocsmány fércmű” erkölcstelenségére emlékszik, valamint arra, hogy a regényt Kunfi fordította, és a Népszava jelentette meg

3

Kosztolányi nevét a bírálatok nem említik (az egyetlen kivételre, Somlyó Zoltán erre reagáló soraira később térek ki), pedig a címlap verzóján semmi más, csakis ez áll: „A kötetben előforduló verseket Kosztolányi Dezső fordította.”

Versfordítások a regény két rétegében találhatók, egyrészt mint paratextusok (ajánlás és a mottók), másrészt a szöveg részeiként: a számos kisebb versbetét mellett egy nagyobb terjedelmű, teljes vers fordítását is Kosztolányi végezte.

A kötet ajánlása a következő:

A tiétek!

Táncoló leányok, – nevető menyasszonyok, játékos anyák, – a tiétek ez a könyv.

Az élet magasságaiból, ahol laktok, neszeljetek le a mélységbe.

Napfényes sors közepette nézzetek le a sötétségbe.

Érezzetek – ahol csak elítélni szoktatok.

Gondolkozzatok – ami mellett mindezideig elhaladtatok.

Résztvevő szívvel köszöntsétek őket – boldogságotoknak áldozatait. – –

Az ajánlás mellett nyolc mottó található a regényben: egy a címlapon és egy-egy mindegyik nagyobb rész elején (a rész-címoldalak verzóján), csak az idézet szerzőjét föltüntetve, de cím és forrásmegjelölés nélkül.[16] A címlapon található – tehát az egész regényre utaló mottó – Nikolaus Lenau Savonarola című eposzának két sora:

Ha hasadt is a tükör lapja,

Korunk képét mégis mutatja.

A regény hét belső mottója közül öt prózai, kettő verses. A két versfordítás az első és a harmadik részt vezeti be.

Az első rész (A fekete Katalin) mottója Goethe Velencei epigrammáinak 72. szakasza (6.):

Hogyha szelid feleség lennék és nem nyomorult nő,

Hű volnék, kacajos s csókolnám uramat.

Ezt dalolá egy éji csoportba’ Velence szemetje

S még sose hallottam ily bus, tiszta imát.

A rövid vers külön érdekessége, hogy Kosztolányi később, Velencei epigramma címmel 1932-ben újrafordította:[17]

Hogyha becsült feleség volnék és volna mit ennem,

hű lennék, kacajos, csókolnám uramat.

Ezt dalolá a kocsma ködében Velence szemetje

s még sose hallottam tisztább, jámbor imát.

A 3. rész (A filozófus) mottója szintén Goethétől van, a Nyugat-keleti díván négy sora, melyeket eredetileg Szulejka mond (118):

Élni jó és kell is élni,

Csak segitsen akarat,

Csak ne állj s ne légy a régi,

Mert elveszted önmagad.

A versrészletet nem találtam Kosztolányi ismert fordításai közt.

Az öt prózai mottót – mivel forrásaik eredetileg nagyrészt verses művek voltak – vélhetően szintén Kosztolányi fordította.

A 2. rész (A Goldschneider-szalon) előtt Nietzsche a Hatalomra törő akarat (Der Wille zur Macht) című művének Else Jerusalem által torzított idézete: „Akarás tesz szabaddá: ez a szabadság igazi lényege” (70.). A 4. rész (A Miller-szalon) mottója Schiller egy szállóigévé lett mondása: „Korunk szennyének emlékoszlopa” (200.). Rousseau síremlékére mondta ezt a német drámaíró.[18] Ezt követően mind az 5. (Élmények), mind a 6. rész (Magányosság) előtt ismét Goethe-idézet áll. Előbb a Végrendelet (Vermächtnis) két sorából lett aforizma: „A tiszta lelkiismeret erkölcsöd napvilága” (302.), majd Az Isten és a bajadér (Der Gott und die Bajadere) című „ind legenda” rövid részlete vezeti be a szöveget: „Az istenek égbe viszik a halandót” (406.). Végül pedig a 7. rész (Spizzariné rendszere) mottója egy buddhista mondás: „A harmatcsepp a fénytengerbe hull” (478.).

A szövegközi versek sorát egy regénybeli „dal” részletének fordítása nyitja; bandában éneklik (161.):

Ringa, ringa, rája…

A nagybácsi mostan

Járkál a tilosban,

Szüzlány a babája.

Majd egy meglehetőségen frivol sorpár következik; a tanítómester „filozóf’”, Horner mondja (268.):

Egy kis ondózás nem árt – –

Nem tesz a kedélybe kárt.

A bordélyházban elég sokan fakadnak dalra. Előbb egy Józsi (!) nevű férfi énekli Miladának: „Itten halok meg, / E diványon – –!”, majd azt, hogy „Ha más örökli, azt se bánom, – – / Előbb azonban meghalok…”, utána Guszti (!) veszi át a szót, s ő énekli: „Ó – régi, szép diák-idők, / Hová, hová suhantatok?” (327.), a következő jelenetben pedig Józsi immár Ollynak dalol: „Az askaloni mulatóba / Iszik, iszik három nap óta / Egy bus legény…” (328).

Ezt követően azonban Józsi felhagy az énekléssel, s felkiált: „Most pedig következik a költészet”, és rögtönözni kezd, miközben két ujjával veri a taktust:

Katonák, vitézek, barna szép katonák,

Lovagolnak – sej, haj – kisvároson át,

Hires ez a város, de hiresebb nála,

Gyönyörü, gömbölyü szemrevaló lánya,

Melegszemü, melles

Kellemetes, kedves

Leánya – sej, haj –

Leánya.

Katonák, vitézek, barna szép katonák,

Lovagolnak – sej, haj – lovagolnak tovább.

De a rögtönzött vers második strófája itt abbamarad, a regény szerint is töredék.

A regény egy későbbi helyén Guszti kezd szavalni Miladának (347.):

Ha elhagyott a kedvesed,

Keress egy másikat helyette!

De legjobb, ha batyúd veszed

És futsz a városból sietve.

Később persze ő is ismét dalra fakad, de énekéből csak két sort ismerünk meg: „A városba kék sietni – sietni, / Gyere velem rúzsám…” (362.), majd egy eddig nem „verselő” szereplő, Rudi dalolja a madámnak: „Helyre kicsi asszony – / Hej, de kicsi asszony – / Helyre kicsi, hej, de kicsi, / Hej, de kicsi asszony…” (450).

A regény egyetlen teljes versét a filozófus mester írta tanítványának (456–457.):

KÖRLEVÉL ÉS ZSOLTÁR A SZENT SKARABÄUS TISZTELETÉRE

Miladae, reginae prostibulorum, dicsőséges tanitványomnak, örök emlékül irta az, akit tiz bozontos ördög ráncigál a mélybe.

Köszöntelek, oh szent skarabäus!

Most végre fényben

Pöffeszkedel kevélyen.

A fejeden kis koronácska

S arany-nedüt pisálsz a sárba…

Ezt jól csináltuk édesem, mi ketten!

De ne nevess, ne hahotázz,

Mert összeomlik a szemét-váz

És semmivé foszolsz te menten.

Vigyázz, skarabäus!

Kis sárosom, kis piszkosom!

Te fény, te egyetlen aranyfolt,

Mely életemen átoson!

Mi lennék nélküle?

Üres, kiélt roncs és halott,

Hülye…

De most, ha fognak, űznek és ha kötnek

S prédája lettem lázadó erőknek,

Ha azt hiszik, hogy a fék, pányva megköt,

Én kacagok, haha, haha,

Hisz én vagyok az urad és teremtőd!

Mert megtaláltam száz büdös bogár közt,

A poshadó, rohadt, büdös szemét közt

Azt, ami ég és éget

És édesebb a tiszta bornál…

Téged!

Köszöntelek hát szent skarabäus!

Te vagy magad a nap,

Mocsokban fény-patak,

Láng és tüz az éjek éjén,

Csupa-csupa kacér fény…

– De jól vigyázz!

Mert én vagyok az alkotód

És bennem őrület lobog…

Az életem olyan suta,

Ezért tanácsolom:

Ne állj soha a kapuba!

Mert vannak a taknyosok

És oly mindegy a taknyosoknak,

Kegyetlenül reád tipornak,

Egy láb az életed kioltja

S akkor te, életem aranyló foltja

Sár vagy megint és éji láz…

Azért, vigyázz, vigyázz!

Tanítód, vezetőd és álprófétád,

Arnold Egydy Horner,

vagy: A löttyedtfarku.

A versek fordítását Kosztolányi vélhetően elsősorban a pénzért vállalta. Ez azonban talán nem esett nehezére, s a regény tárgya sem állt messze tőle, sőt a regényvilágot illetően bizonyosan volt némi gyakorlati tapasztalata is. Felesége könyve szerint ugyanis, a Lányi Heddával történt szakítás után – azaz éppen ekkoriban – az ifjú Kosztolányinak „néhány nő is útjába kerül. Néhány asszony, sok utcai lány. A »Feketeasszony«, a »Sárgahajú nő« s a többi körúti és körútkörnyéki olcsó démon. Szerette ezeket az »árvalányokat«. Érdekesnek és furcsának látta őket. Ismerője, tudója életüknek.”[19] Így könnyen meglehet, hogy Kosztolányi nemcsak pénzkereseti feladatul kapott verseket, hanem az egész könyvet is olvasta. Az viszont bizonyos, hogy nem említi sem cikkben, sem levélben.

4

Nyilvánvalóan nem Kosztolányi műfordítói munkásságának legfontosabb és legmaradandóbb darabjai ezek. Az sem különösebben meglepő, hogy eddig elkerülték a kutatók figyelmét, hiszen a versbetétek fordítójának neve – mintha viselője épp rejtőzködni akarna – csak a címlap verzóján szerepel; ezért is hiányzik Kosztolányi föltüntetése a könyvtári katalógusokból, és az antikváriumi címlapfotókból sem derül ki, hogy közreműködött a könyv magyarításában.

A Szent skarabäus magyarországi utóélete azonban akár közismertté is tehette volna a Kunfi–Kosztolányi együttműködést, hiszen a regény nagy vihart kavart megjelenésekor. (A hazai sajtótörténeti hiányosságokat példázza, hogy ez sem volt ismeretes – pedig nem akárkikről van szó, Kunfi is, Kosztolányi is, más-más korszakokban ugyan, de kanonikus alakjai koruk történelmének.)

A regény Népszava-beli, többször is megjelentetett, figyelemfelkeltő, a tekintetet vonzó és azt irányító tipográfiával tördelt egész oldalas hirdetése nem egyszerűen reklám volt, hanem egyben értelmezés is: „A szent Skarabäus a prostitúciónak és a rima-társdalomnak művészi és szociális szempontból egyaránt elsőrangú leírása. A művészi földolgozás és nemes emberi érzés, a szerelem áldozatai egyéni életének és a prostitúció társadalmi szerepének megvilágítása egyenesen Zola Nana-ja, a prostitúció másik nagy regénye mellé állítja […]. Érdekfeszítő meséje, amelynek középpontjában egy nagy világ, városi bordély, a »Vörösház« és az utca egyik leánya áll, mindjárt az első lapokon megragadják az olvasó figyelmét, fölkeltik érdeklődését. Aki nemes, érdekes olvasmányt keres, amely művészi gyönyörűséggel és szociális okulással egyaránt szolgál, az olvassa el.”[20]

A hirdetésből az a kiadástörténeti jellegzetesség is kiderül, hogy a regény két változatban jelent meg: egyrészt harminc füzetben, ahol az egyes részek tizenhat fillérbe kerültek, másrészt könyv alakban, vagy ahogy ők írják: „díszes tűzésben”, így az egészért egyszer kellett öt koronát fizetni. Egy másik – alább bővebben idézett – cikkből pedig az tudható meg, hogy a kiadó az első füzetet reklámcélból ingyen osztogatta: „A minap valami ponyvaregény pirostáblás első füzetét osztogatták Budapest különböző helyein, mely a »Népszava« könyvkereskedése kiadásában jelent meg. Majdnem az összes fővárosi varrodák, gyárak és nagyobb üzletek előtt szórták az ingyen mutatványszámokat s többnyire olyan helyeken, ahol fiatal leányok és asszonyok dolgoznak.”[21] Bár a cikk mindezt elmarasztaló mondanivalójának bevezetéseként mondja, voltaképpen ugyanarról a „könyvdemokratizálásról” beszél, amiről Pogány József, aki – éppen e könyv kapcsán – a „füzetekké aprózást” a munkásság kultúrához való juttatása módszereként írta le: „a súlyos forintlábak helyett így könnyű fillérlépésekkel haladhat el a könyv a proletárságig is”.[22]

A Szent skarabäus első füzetei november legvégén vagy december legelején kerülhettek az utcára. A várható támadások is azonnal érkeztek: a klerikális Alkotmányban már december 3-án hosszú cikk jelent meg, amelynek célkitűzése megadta alaphangját is: „Abnormális állapotok megszűntetéséhez óhajtunk hozzájárulni akkor, amikor szót emelünk az erkölcsi züllés meggátlásának érdekében.”[23] A lap szerint Else Jerusalem regénye egy „idegroncsoló pornografikus írás”, amely „megmételyezi a lelket s a fiatal leányt az erkölcsi degeneráltság züllött világába dönti”, konkrétan „a szexuális elfajzás előmozdítója”.

Nem véletlen a harag, amit a regény a klérusból kiváltott: tárgyán és azon túl, hogy a Népszava és az Alkotmány mindig is ellenfelek voltak, felbőszíthette a derék cikkíró egyházias erkölcsösségét, hogy Kunfi már A Szent skarabäus beharangozásánál odaszúrt az egyháznak, amikor cikkében a regény megszületéséhez vezető folyamatnak indirekt részesévé tette a papságot, hiszen – mint írja – a szexualitás mint irodalmi téma ábrázolásának lehetőségét előmozdította „az a hadjárat is, amelyet a vallási dogmatizmustól fölszabadított emberi gondolkozás megindított azon képmutatás és álszenteskedés ellen, amellyé szűklelkű és kiaszott agyvelejű emberek az őskereszténységnek önmagában véve nagyszerű aszketizmusát összezsugorították”.[24]

Viszont az Alkotmány cikkének inkvizíciós hangja éppen ezt igazolja: „Ne engedjük, hogy meghonosítsák köztünk ezeket a gyalázatos olvasmányokat! Akadályozzuk meg, hogy gyökeret verjen könyves polcunkon. Irtsuk ki mind, mind – menthetetlenül! Gyermekeink lelkének megmentéséről, annak liliomfehéren való megőrzéséről, jövőjéről és a családi tűzhely békés boldogságáról van szó!” És hogy nem csupán általános felháborodásának ad hangot, azt a küldetést teljesítők áhítatos tettrekészsége mutatja: „Rajtunk áll, hogy mihamar véget vessünk a pornografikus könyvek terjedésének, – ha azt akarjuk, hogy botrányos hatásával föl ne verje a szent egyetértés csöndjét”, és rögtön megoldást is javasol: „Figyelmébe ajánljuk a rendőrségnek is ezt az erkölcstelenség lejtőjére vezető ponyvaregényt. Megérdemelné, ha rátenné kezét az illetékes hatóság.”

A feljelentésre a Népszava másnap szintén hosszú cikkben válaszolt. A vallási ideologikusság pátoszára gúnyos hangon feleltek, s két fronton támadtak vissza. Egyrészt a cikkíró nemi érettségét pellengérezték ki (nyilván tudták, hogy a későbbi baptista lelkész, Somogyi Imre 1894-ben született, a cikk írásakor tehát mindössze 16 éves volt): „Nagyon szegény és beteg ember, akiben a prostitúció szó nem gondolatokat, nem képzeleteket, nem a szörnyű nyomor, ember- és életpusztulás gondolatát kelti föl, hanem csak mocskos gerjedelmeket, fajtalan gondolatokat, bujálkodást.” Ekkor pedig „valóban fönnforog a hatósági beavatkozás szüksége – de nem a rendőrségre, hanem idegorvosokra van szükség”.[25] Emellett – és egy „irodalmi” vitában ez helytállóbb észrevétel – Somogyi tárgyi tudását kérdőjelezték meg, mivel úgy látják, hogy „a csuhások újságja cikkének írója nem ismeri a könyvet”, hiszen csak arról ír, amit az eddig megjelent füzetekből látott; ez azonban nem volt akadály a véleményformálásához: „A szent újság haragja így is rendkívüli; ő nyilván annak a barátja, hogy a nemi életről és azzal kapcsolatos minden kérdésről a gyóntatószék világosítsa föl az embereket: ez ellen a »nemi fölvilágosítás« ellen nincs kifogása a szent férfiaknak. Liguori szent Alfonz morálteológiáját, amely az összes emberi fajtalanságoknak leírását tartalmazza, nem kívánják a rendőrséggel elkoboztatni. Még a bibliát se ajánlják az illetékes hatóságok figyelmébe, amely pedig visszataszító és undorító jeleneteket bőven tartalmaz.” A könyv elkobzására tett felszólítással kapcsolatban pedig abban bíznak, hogy a magyar hatóságok nem lesznek „olyan barbár, olyan kurtaeszű s olyannyira a csuhások láncára fűzöttek […], hogy rá merjék tenni A szent Skarabäusra a kezüket”.

A szabadkőműves Világ egy rövid cikkben adott hírt a klerikális lap támadásáról.[26] Kosztolányi éppen ekkoriban kezdett el itt rendszeresen publikálni, meglehet, hogy ő írta a név nélküli kis glosszát. A rövid cikkben azonban nem szerepel a neve, s ez nyilvánvalóan szándékoltan történt így: akár cikkíróként, akár a lap munkatársaként, de már rejtőzködni akart. Az Alkotmány támadásában ugyanis személy szerint kiemelték az ő szerepét is – igaz, meglehetősen szokatlan érveléssel: „hogy minél nagyobb tömegben csoportosuljanak az olvasók és minél többet tudjanak hangzatos frázisokkal megnyerni, a kiadó urak elkövették azt a bájos tréfát, hogy a füzet tartalmát itt-ott szimbolizálták Lenauból és Göetheből [!] citált versszakokkal, amit a füzet szerint állítólag Kosztolányi Dezső fordított.

Néhány szót ehhez.

Tudtunkkal Kosztolányi Dezső katholikus ember s mint ilyen, katholikus író is. S ha valaki katholikus író, nem cselekszik olyan dolgot, hogy egy prostituált, erkölcstelen ponyvaregény összeállításában segédkezzék. Egyébként Kosztolányi Dezső nevével nem a ponyvairodalom terén szoktunk találkozni.

Szerintünk ez csak reklám. Szemenszedett népbolondítás – semmi más.”

5

Ezt követően egy ideig úgy tűnt, hogy a Népszava és az Alkotmány közi publicisztikai pengeváltással lezárult az ügy: megjelent egy könyv, ami a klerikálisoknak nem tetszett, tehát erkölcsvédő cikket írtak ellene, amire a kiadó lapja válaszolt. A nyilvánosság számára pedig megmaradt a könyv, amelyet továbbra is reklámoztak és árultak.

A fölszín alatt azonban az Alkotmány érdekköre beváltotta fenyegetését, és följelentették a kiadót pornográfia vádjával. Éppen két hónapnyi csönd után Az Est vezércikke tudósított arról, hogy a rendőrség „elkövette azt a baklövést, hogy »A szent skarabeus« című német regény fordítását elküldte az ügyésznek, mint szennyes írást. A »Skarabeus« ugyan nem valami ragyogó költői mű, de irodalmi alkotás, bárha a prostitúcióról szól is. A rendőrség durva tévedése annál megbocsáthatatlanabb, mert a fordítást Kunfi Zsigmond, egyik első publicistánk jegyzi, akiről nem lehet feltenni, hogy pornografiával foglalkozik.”[27] (Az érvelés lényege tehát nagyon is hasonló ahhoz, ahogy Somogyi Imre „védte” a vélt csalás ellen Kosztolányit: ahogy ott Kosztolányi mint jó katolikus, itt Kunfi mint jó publicista eleve nem fordíthatott pornográf írásművet.)

Ugyanekkor Az Est belső cikkben is – mindkét fordító nevének említésével – foglalkozott az üggyel. A hosszabb riportban immár tényként közlik: „A rendőrség egy feltétlenül irodalmi jellegű művet pornográfiának bélyegezve, megindította ellene az eljárást, hogy elkobozhassa.”

A cikkből meg lehet tudni, hogy név szerint kihez köthető a könyv elleni eljárás megindítása: „Dr. Geguss Dániel rendőrkapitány, aki a rendőrségen a nyomtatvány útján elkövetett vétségeket kezeli, néhány héttel a könyv magyar kiadásának megjelenése után indítványt tett az ügyészségen Jerusalem regényének elkobzása iránt. Az ügyészségen 62.285. szám alatt kezelik ezt az aktát. Geguss szerint a könyv szeméremsértő tartalmú és a terjesztése megakadályozandó. Az ügy dr. Balás Elemér királyi ügyész elé került.”[28] Az Est munkatársa – további részletekért – megkérdezte dr. Sélley Barnabást, az ügyészség vezetőjét, aki azonban nem mondhatott semmit, mert az ügy „hivatalos titok”, és ugyanezt mondta az ügyészség sajtóosztályának vezetője, dr. Balás is, aki hozzátette, hogy még arról sem nyilatkozhat, hogy „egyáltalában van-e ilyen eljárás folyamatban”.

Nyilván erre utal a Népszava másnapi cikke: „Az ügyészségnél haboznak és titkolóznak. Annyira bornírtnak nem mernek lenni talán, mint a rendőrség, de ők is féltik az erkölcsöt, úgy látszik, ezért nem merik egyszerűen visszautasítani a rendőrségnek a sajtószabadság és a modern, erős irodalom elleni támadását. Pedig ha így akarják megmenteni az erkölcsöt, ezzel csak szép hazánkat állítják pellengérre mindazokban a nyugati, nagy kultúrországokban, ahol a könyv ezreit egymásután kapkodja szét a közönség.”[29] Ráadásul, hogy valójában mennyire tét nélküli, csupán presztízsértékű volt a könyv elkobzására tett indítvány, arról Az Est belső cikke tudósít: „a magyar kiadásból hatezer példány jelent meg könyvalakban és kétezer példány füzetekben. A könyvkereskedőknek bizományba szétküldött példányok jóformán teljesen elfogytak, a kiadónál pedig összesen hat darab van. Így tehát az esetleges elkobzás csak akadémikus jellegű volna.”

Az ekkor a szabadkai Bácskai Hírlapnál dolgozó Somlyó Zoltán pedig harmadnapon már kissé meg is fejelte Az Est bulvárriportját, s „továbbírta” a híreket: „a magyar fordítás minőségét pedig nem kisebb név garantálja, mint a Kunfi Zsigmond és Kosztolányi Dezső neve. Ez a két elismert magyar író kaparta ki a nekünk idegen kultúra parazsai közül ezt az irodalmi gesztenyét, de minthogy a klerikalizmusnak legfeljebb gesztenyére van szüksége, de irodalomra, kultúrára nem: mi sem természetesebb, mint az, hogy az ügyészség most, öt hónap után elkoboztatja az írásművet és szigorú hajszát indít a kiadó és a fordítók ellen.”[30]

Tény, hogy a Népszavában egy ideig nem hirdették a regényt, talán az ügy végkimenetelét illető bizonytalanság miatt önvédelemből, vagy ügyészi utasításra. Viszont tényként közölni azt, hogy az ügyészség elkoboztatja a művet, erős retorikai túlzásnak tűnik, s még inkább az, hogy „szigorú hajszát indít a kiadó és a fordítók ellen”. Erről persze – mint az eddigiekből is kitűnik – szó sem volt.

6

Az ügy további történetét illetően nincs sok információnk. Az ügyészég vélhetően mégsem találta megalapozottnak a vádat; ha mégis betiltották és elkobozták volna a regényt, annak nyoma maradt volna a korabeli sajtóban. S ha a regény sorsáról egy ideig nincs is híradás, az írónőről annál inkább. Kevesebb, mint három hét múlva a Népszava már arról tudósított, hogy Else Jerusalem elvált a férjétől, majd újra megházasodott, és második férjének volt felesége – nem tudván belenyugodni a házasság felbontásába – öngyilkos lett: megmérgezte magát és meghalt.[31]

Az elsődlegesen „csupán” az írónő magánéletéről tudósító cikk azonban mégis több, mint pusztán irodalmi bulvár. A Népszava ugyanis – ellentétben Az Esttel – kerülte az ilyesféle „színes” hírek közlését, ha most mégis kivételt tettek, azzal nyilvánvalóan céljuk volt. Ez pedig könnyen megfejthető: az olvasói bulvárigények kielégítésének tűnő cikk valójában álcázott önreklám, hiszen – tárgyának komor tragikumától függően – indirekten ismét a regényre hívja fel a figyelmet. Egyértelművé teszi ezt a szándékosan kétértelmű cím: mert bár a szerzőnő életének „regényéről” szól a tudósítás, nyilvánvalóan mindenki – az amúgy is sokszor megcikkezett – A szent Skarabäus című regényre gondol. (Emellett még, újabb sejthető motivációként az is szóba jöhet, hogy az elkobzással megfenyegetett kiadó-szerkesztőség a papság és a rendőrség „bosszantása” miatt is tette közzé a cikket, az „erkölcsvédők” tűréshatárát próbálgatván, tragikusan „erkölcstelen” hírt adva közre az erkölcstelenséggel megvádolt írónőről.)

1911 márciusában megtörtént a regény „kanonizálása” is: Kaffka Margit már idézett kritikája a Nyugatban méltatja a könyvet (bár a fordítókat – óvatos tartózkodással – éppen nem nevezi meg). Az sem lehet véletlen, hogy nő írt a könyvről.

Ugyanekkor a regényt újra hirdetni kezdték a Népszavában: az „ügy” előtti egész oldalas hirdetések újfent azt reklámozták, hogy a könyv kapható és rendelhető. Ez pedig mindennél beszédesebb jele annak, hogy nem kobozták el.

Sőt, A szent skarabäus 1918-ban második kiadásban is megjelent, új szedéssel, új kötésben, de a régi, változatlan szöveggel, Kunfi Zsigmond és Kosztolányi Dezső fordításában.

7

A regény második kiadását követő évben többször is változott Magyarország politikája, és 1919 őszén Kosztolányi szerződött munkatársa lett az Új Nemzedék című szélsőjobboldali politikai napilapnak. Egykori munkaadói és munkatársai ellenfelei, sőt ellenségei lettek. Nem volt ez alól kivétel Kunfi sem. 1920 szeptemberében például egy névtelen vezércikkben Ady védelmében (!) bírálta éles szavakkal: „Ady Endrében sem a nagy költőt szerették [ti. a zsidók], de a politikust. Meggyalázott koporsójánál Kunfi Zsigmond kegyeletsértő barbarizmussal úgy ünnepelte őt, mint valami szájas politikust, aki a diadalmas fajta igazát papolta.”[32] A szövegrészben Kosztolányi két célt ér el egyetlen gesztussal: egyrészt a jobboldal felé „nagy költő”-ként fogadtatja el Adyt (ugyanígy tesz éppen ekkor a Vérző Magyarország szerkesztőjeként is, amikor az irredenta antológiába felveszi Ady egy versét), ugyanakkor bírálja is Ady politikai szerepét és nézeteit. Ahogy pedig Lengyel András meglátta, az, „hogy ezt itt ráadásul még Kunfira kenve lehetett jelezni, s nem kellett nyíltan is megbírálnia Adyt politikai véleményeiért, önmagában is olyan »ügyességre« vall, amely Kosztolányi rabulisztikáját jellemzi”.[33] Nem sokkal később – egy szintén névtelen cikksorozatban – Kosztolányi szintén megemlíti Kunfi nevét, akinek művei (meglehet, mások műveivel együtt) elnyomják a jó magyar irodalmat: „A magyar irodalomból csak azt adták [ti. a zsidó könyvkereskedők], amit a szocialista Népszava, a szabadkőműves Világ, a Hatvany Pesti Naplója és a liberális Az Est forszíroztak hírlapi könyvkritikáikban”, azaz „Lengyel Menyhért, Gábor Andor, Hatvany Lajos, Bíró Lajos, Kunfi Zsigmond, Jászi Oszkár műveitől tarkállott a pesti könyvkereskedő kirakata”.[34] És „persze”, a szociáldemokrata népbiztos több Pardon… rovatbeli glosszának is tárgyává vált.

[1] Kosztolányi Dezső: Babits Mihály. Nyugat, 1916. jún. 1. In: Uő.: Tükörfolyosó. Szerk.: Réz Pál. Bp., 2004. 456–457.

[2] Kosztolányi Dezső: Szini Gyula. Nyugat, 1917. dec. In: Tükörfolyosó: 320–327

[3] Kosztolányi Dezső: Négyesy László. Új Idők, 1933. jan. 22. In: Tükörfolyosó: 244–246.

[4] Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső. Bp., 1938. 228.

[5] -ágh [Virágh Ferenc]: Kosztolányi Dezsőnél. Pásztortűz, 1927. márc. Újraközölve: Kosztolányi Dezső: Gyémántgöröngyök. Szerk.: Urbán László. Bp., 2001. 211–214.

[6] Kosztolányi Dezsőné: I. m. 230.

[7] Kunfi Zsigmond: Marx. Nyugat, 1908. ápr. 1. 7. sz. 376–381.

[8] Köves Rózsa – Erényi Tibor: Kunfi Zsigmond életútja. Bp., 1974. 40.

[9] Litván György: Egy magyar néptribun emléke. Kunfi Zsigmond (1879–1929). [1979] In: Uő.: Sorstársak és kortársak. Szerk.: Gál Éva, Kende Péter. Bp., 2008. 48–51.

[10] Ipolyi Tamás [Kunfi Zsigmond]: A prostitúció regénye. Népszava, 1910. nov. 27. 3–5.

[11] Somlyó Zoltán: A morál nevében. Bácskai Hírlap, 1911. febr. 5. In: Uő.: Szabadkai karnevál. Szerk.: Dér Zoltán. Szabadka, 1982. 33–34.

[12] Kaffka Margit: A szent skarabeusz. Else Jerusalem regénye. Nyugat, 1911. márc. 1.

[13] Pogány József: Else Jerusalem: A Szent skarabäus. Reneissance, 1911. jan. 10. 71–72.

[14] Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály: A zsidókérdés magyarországi irodalma. A zsidóság szerepe a magyar szellemi életben. (A zsidó származású írók névsorával.) Bp., [1943]. 70.

[15] Illyés Gyula: Beatrice apródjai. Bp., 1979. 46–47.

[16] A fordítások forrásának beazonosításért a kritikai kiadás munkatársának, László Erikának tartozom köszönettel.

[17] Kosztolányi Dezső: Goethe három költeménye. Pesti Hírlap Vasárnapja, 1932. márc. 20. 4. Újrak.: K. D.: Idegen költők. Szerk.: Réz Pál. Bp., 1988. II. 243.

[18] Vö. Horvát Henrik: Korunk szennyének emlékoszlopa. Nyugat, 1931. febr. 16.

[19] Kosztolányi Dezsőné: I. m. 176.

[20] Népszava, 1910. dec. 4. 25.

[21] Somogyi Imre: Sötét betűk. Leányoknak osztogatják. Alkotmány, 1910. dec. 3.

[22] Pogány József: Könyvdemokratizálás (1910). In: Uő.: Kultúra – álkultúra. Szerk.: Geréb László. Bp., 1962. 25–30.

[23] Somogyi Imre: I. m.

[24] Ipolyi Tamás [Kunfi Zsigmond]: I. m.

[25]Tisztaság és nemi elfajzás. Az Alkotmány A szent skarabeus ellen. Népszava, 1910. dec. 4. 8.

[26]Az „Alkotmány” cenzúrál. Világ, 1910. dec. 4. 10.

[27]Szennyes írás. Az Est, 1911. febr. 4. 1.

[28]A „Szent Skarabeus” az ügyészségen. A rendőrség és a pornografia. Az Est, 1911. febr. 4. 2.

[29]A rendőrség szemérme. Népszava, 1911. febr. 4. 8–9.

[30] Somlyó Zoltán: I. m.

[31]Else Jerusalem regénye. Népszava, 1911. febr. 25. 10.

[32] [Kosztolányi Dezső:] Tetemrehívás. Új Nemzedék, 1920. szept. 28. 1. Újrak: Bíró-Balogh Tamás: Egy Kosztolányi-cikk és kontextusa. In: Történeti tanulmányok 11. (A Móra Ferenc Múzeum évkönyve) Szerk.: Zombori István. Szeged, MFM, 2008 [2009]. 264–278.

[33] Lengyel András: Egy anonim Kosztolányi-cikk azonosítása. In: Történeti tanulmányok 11., 243–251.

[34] [Kosztolányi Dezső:] A magyar irodalom és az ő irodalmuk VII. A cinkostársak. Új Nemzedék, 1920. okt. 24. 4. Újrak.: Történeti tanulmányok 11., 261–262.