Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. november / Heaney, Herbert és az ír–lengyel mitogeográfia

Heaney, Herbert és az ír–lengyel mitogeográfia

Jan Kochanowski honosította meg a gyászéneket, a görög thrénoszt a lengyel irodalomban, rögtön túl is lépve a műfaji korlátokon. Gyászdalok versciklusának hőse nem hérosz, hanem a költő kislánya, Orsolya. A „szláv Szapphó” halálán borongó költő nehezen tudván úrrá lenni a fájdalmán, messze túllép a négy alapmotívumból álló klasszikus sémán: laudes (dicsérjük az elhunyt erényeit), luctus (bánkódunk, mert távozott közülünk), consolatio (vigaszt merítünk munkája gyümölcseiből, megjósoljuk, hogy ezek sokáig fennmaradnak), exhortatio (arra biztatjuk a gyászolókat, hogy gyarapítsuk az elhunyt nagy művét, lépjünk a helyébe, kövessük nagyszerű példát). Nem a kollektív tiszteletadástól próbál eljutni a kollektív tettrekészség állapotáig, hanem olyan mély világnézeti válságot ír le, amelyben már a sztoikus bölcselet, sőt sokáig a keresztény hit sem jelent vigaszt. A gyászének már a lengyel reneszánsz költészetben átlépett a bölcseleti líra tartományába.

A lengyel romantika kultikus thrénosza Norwid költeménye, a Gyász-rapszódia Bem emlékére. A hősválasztás itt már megfelel a műfaji szabályoknak, viszont nyoma sincs a sémának, a vers antik és ősszláv motívumokból álló azonosíthatatlan rituálét jelenít meg, a próféta hitére tért tábornok esetében talán nem is indokolatlanul, majd hőse messianisztikus lelki-szellemi vezetővé magasztosul, az alakját követő gyászmenetben pedig az egész emberiség egyesül.

Száztíz évvel a Bem-rapszódia után, 1961-ben jelent meg kötetben Herbert thrénosza, a Fortinbras gyászéneke. A hatalmat átvevő győztes monológja nem az elhunyt dicsérete, hanem magabiztos erődemonstráció, a lovagi erények és a hamleti erkölcsi maximalizmus fölényes tagadása, az elbukott szabadságharcokat követő mindenkori normalizáció bejelentése – miheztartás végett. Lengyelországban majd’ négy évszázados evolúció után érte el a műfaj ezt a pontot. Harminchét évvel később Herbert lett gyászének hőse – az ír költészetben. Négy nappal a halála után, 1998. augusztus 1-én már a Tygodnik Powszechny című krakkói katolikus hetilap szerkesztőségében volt az eredeti. Augusztus 9-én már meg is jelent a ’68-as nemzedék költőjeként megismert, a nyolcvanas években Herbertről monográfiát író Stanisław Barańczak fordításában.

A mű egy érzelmileg elkötelezett költő azonnali reakciója, Heaney a lengyelekhez akarta először eljuttatni, az eredeti megjelentetése messze nem volt ilyen sürgős. Csak 1999. január 18-án közölte a New Yorker, 2001-ben pedig Zbigniew Herbert árnyához címmel bekerült a Villanyfény című kötetbe. De ez a változat már csak a Hyperboreus utolsó hat sorából áll. Mintha klasszikus elégiává, hatsoros sírfelirattá nemesedett volna a túlzsúfolt, bár bőbeszédűnek így sem mondható búcsúvers, amelybe sok olyan gondolatot próbált belesűríteni, amelyet Lengyelországon kívül sehol sem értenek. A kötetben közölt változatban már csak a költő tiszteletreméltó árnya maradt, Herbert nem barátként, hanem szoborszerű alakként jelenik meg, ahogy a jövő nemzedékei látják.

Amikor Herbert haláláról értesült a Krakkóban ma is szívesen látott Heaney, mintha alámerült volna azokba a mélyrétegekbe, ahol találkoznak az ír és a lengyel költők tapasztalatai. Itt tökéletesen értik egymást, amikor arról beszélnek, hogy a XIX. században a költők feladata volt a nemzeti identitás megőrzése. Mindkét kultúra alapvetően romantikus beállítottságú, közös bennük a hárfa tisztelete. Nehéz időkben kell őrizniük a függetlenségi éthoszt, országuk birodalmak prédája lett, anyanyelvüket pedig lassan kiszorítja a nagyobb városokban szinte már kötelezően használt világnyelv. Történelmük és nemzeti mitológiájuk marginális, mások számára megfejthetetlen, vallásukat a birodalomtól idegen latin elemnek tekinti az európai racionalizmus hagyományaival azonosuló anglikán, protestáns vagy pravoszláv kolonizáló elit. Az ír és a lengyel költők pontosan tudják, mi történik akkor, amikor fehérek gyarmatosítanak fehéreket.

A Kelet–Nyugat tengelyen nagyon messze van Lengyelország Írországtól, de Heaney privát mitológiájában jelentős szerepet játszik Észak – egyik legfontosabb verseskötetének is ez a címe (North, 1975). Az ír költő mitogeográfiájában „az északi szél túloldalán” lévő Hiperborea a birodalmi elnyomástól megszabadult írek és lengyelek, a költők és Apolló hazája, hiszen a delphoi legenda szerint Apolló ezen a messzi északon lévő, enyhe klímájú, dúsan termő vidéken töltötte a telet. Herbert itt Apolló hírnöke – talán a nevezetes Apollón és Marszüasz című verse miatt –, a költészet attribútumával is ő ruházza föl.

Mint Herbert verseiben, itt is modern tapasztalatokat fejeznek ki az antik toposzok (a „semmi nyarat nem ígért” fordulatból a lengyelek azonnal a Szolidaritás eltiprását olvasták ki). A lengyel költőt az antik görög vagy az egész nyugati civilizáció romjai közt látjuk, melynek fennmaradásáért harcolt (így értelmezte Heaney Herbert életművét A civilizáció atlasza című esszéjében). De gondolhatjuk azt is, hogy a totalitarizmus teremtette e romhalmazt. Herbert hiperboreus hírnök, antik elődei a delphoi szentélybe vitték ajándékaikat, ő az európai centrumtól elszakított periféria küldötteként járta végig a kultúrzarándokok szent helyeit.

2008 decemberében, a varsói Herbert-konferencián a költő amerikai fordítója, Bogdana Carpenter felhívta a figyelmet arra, hogy az antik sacra via mellett ugyanolyan fontos a via crucis is. Utóbbi nemcsak Herbert életútjára, hanem a lengyel romantikus martirológiára is emlékeztet, sőt elvezet abba a történelmi korszakba, ahol már nincsenek közös ír és lengyel tapasztalatok. Herbert mellett olyan kelet-európai költők is fontosak Heaney számára, mint Mandelstam és Ahmatova, ez a költészet számára nemcsak ismeretlen irodalmi hagyomány, hanem modern martirológia is. Költészetük mellett önfeláldozásukat is csodálja, hiszen ellenálltak a totalitarizmusnak, megőrizték a költészetbe vetett hitüket – voltak, akik az életükkel fizettek ezért. A nyugati profiknak nincsenek ilyen tapasztalataik, számukra fontosabb az önreklám, mint a poétika etikája. A via crucis viszont súlyt ad a szónak és a tettnek, így ezek a költők legendává váltak, olyan fontos szerepet játszottak néhány nemzedék életében, amilyenről egy nyugati költő nem is álmodhat. Jellemző a közép- és kelet-európai régió provincializmusára, hogy az új nemzedék 1990 után elsőként pont ezt a hagyományt tagadta meg.

Az írek láthatóan jól érzik magukat a „szimpatikus elnyomott” szerepében, az egész világon közismertek a legegyszerűbb identitás-sztereotípiáik, ez pedig kultúrájuk terjedését is megkönnyíti. A lengyelekről alkotott képet viszont együttes erővel rontották le az országot felosztó nagyhatalmak, különösen a németek és az oroszok, akik azóta is szünet nélkül dolgoznak az ügyön, abban a reményben, hogy majd csak helyre áll a Háború és békében leírt ideális állapot, amikor hézagmentesen illeszkedtek egymáshoz a német landok és az orosz kormányzóságok. 1920-ban pedig a mindenkori haladó erők rokonszenvét is elvesztette az ország, amikor csapatai legyőzték Varsó környékén a világforradalmi misszióval Nyugat felé nyomuló Vörös Hadsereget, hisz a lengyelek holmi katolikus színezetű avítt nemzeti partikularizmusa akadályozta meg az evilági utópia azonnali megvalósítását. 1990 óta Magyarországon is egyre inkább kiszorítja a saját történelmi tapasztalatokon alapuló pozitív képet a globalizált baloldal sztereotípiája, mely szerint a katolikus lengyelek a haladás kerékkötői. Az angolul író Nobel-díjas ír költő aligha gondolta így: bizonyára azon is elgondolkodott, miért nem lett Herbert sajátos visztulai nyugat-orosz színezetéről megismerhető nagy orosz költő.