■ Lengyel András (Tanulmány)

Kosztolányi Szovjet-Oroszország képe

Azzal a képpel, amely az apolitikus Kosztolányiról él a mai irodalmi köztudatban, nehéz szembeszállni. E kép alapját – saját jól fölfogott érdekeinek engedelmeskedve – még maga az író vetette meg, amikor – az Új Nemzedék-beli szereplését kísérő botrányok, majd az Ady-pamfletre való közönségreakciók – végleg meggyőzték arról, hogy előnyösebb, ha bizonyos vélekedéseinek nyilvánosan nem ad hangot, sőt azokat visszamenőleg is semlegesíti. Ez a stratégia, úgy látszik, bevált, hiszen ma is működik: írói teljesítményének sok híve ma sem érdekelt abban, hogy az életműnek ez az egyáltalán nem lényegtelen, ám legalábbis „problematikus” dimenziója láthatóvá váljék, s esetleg beárnyékolja az író elismerését, veszélyeztetve az utóbbi évtizedekben kialakult kánon stabilitását. Ám a tények makacs dolgok, tartósan nem lehet elkendőzni őket. Ha figyelmen kívül hagyjuk Kosztolányi politikai jellegű (vagy politikailag is értelmezhető) publicisztikájának tanulságait, nem csupán hiányos lesz a róla forgalmazott kép, de az életmű valóságos összefüggései is eltorzulnak, sőt meghamisítódnak. Valamire való filológus így, van kedve hozzá vagy sincs, nem tehet mást, mint igyekszik fölmérni, értelmezni és bemutatni ezt a fontos, ám kettős védelmi sánc mögé zárt szövegkorpuszt – függetlenül attól, hogy tetszik-e ez az irodalomtudományi mainstream mai képviselőinek, avagy sem.

A „politikus” Kosztolányi bemutatásához, persze, nemcsak a szakma mentális ellenállását kell legyőzni, de jó néhány filológiai problémát is meg kell oldani. A névtelenség újságírói gyakorlata, majd Kosztolányi önvédelmi rejtőzködése ugyanis meglehetősen megnehezíti az ide vonatkozó szövegkorpusz azonosítását, illetve – egy másik szinten – értelmezését. Az attribúció, a névtelen írások számbavétele nyilvánvalóan lassú és munkaigényes folyamat, itt csak lépésről lépésre lehet előrejutni. A már megismert szövegek értelmezése pedig nagy mértékben függ az értelmező előzetes tudásától. Az életrajzi filológia hiánya, megtetézve az apologetikus félreinterpretációk ballasztjával, megnehezíti, hogy fogékonyak legyünk a valóságos összefüggések természetére, s az „esztéta” kódoltságú politikai szövegeket helyesen dekódolhassuk. Így, az életrajzi filológia szorgalmazása mellett, nem marad más, mint részekre bontani a nagy témakört, s egy-egy részletkérdés tisztázásával előrelépni.

Az 1920-as évek egyik alapvető, nagy kérdése a politika szférájában nyilvánvalóan az úgynevezett bolsevizmus megítélése volt. Az, hogy valaki milyen történeti mozgásnak fogta föl ezt az új és erőteljes trendet, sok mindent elárul politikai preferenciáiról. Aki ugyanis erről beszél, vagyis Szovjet-Oroszország fejleményeit kommentálja, az – bármennyire tartózkodjék is a nyílt állásfoglalástól – alapkérdésekben nyilatkozik meg. Kosztolányi Szovjet-Oroszország képének megismeréséhez szerencsére elsőrendű forrásunk van: az 1920-as években a Bácsmegyei Naplóban publikált „színes” írásainak nagy korpusza, amelyet a fölfedező, Botka Ferenc kötetben is kiadott. Kosztolányi ugyan saját „alkatának” (s a lap igényeinek) engedelmeskedve ezekben a rövid, színes írásokban inkább csak aktuális „érdekességek”-ről számolt be, direktben nem politizált, ám témaválasztásai és -bemutatásai önmagukban is beszédesek: jellemzőek beállítódására. S ha ezeket a Botka Ferenc fölfedezte „színes” tere-feréket figyelmesen olvassuk, mindjárt a témaválasztás szintjén „meglepetés” ér bennünket: az apolitikus Kosztolányi cikktémái között szignifikáns gyakorisággal jelenik meg Mussolini (s az olasz fasizmus), illetve Szovjet-Oroszország. A figyelemnek ez az irányultsága kétségkívül bizonyos politikai érzékről árulkodik: a húszas években a nagy világtörténeti alternatívát csakugyan a fasizmus, illetve a bolsevizmus megjelenése és erősödése rajzolta ki. Aki ezt érzékelte, aki erre – bárha a maga módján – fölfigyelt s reflektált, annak kétségkívül volt politikai judíciuma, trendérzékenysége. S ez az összefüggés szükségessé teszi, hogy pontosan számba vegyük, mit s miképpen írt e témakörben az író.

Itt is érdemes azonban a feladatot részekre bontani. Első lépésként elegendő az alternatíva egyik pólusának, a Szovjet-Oroszországgal kapcsolatos reflexióknak a szemügyre vétele.

A szövegkorpusz vizsgálata előtt persze, mintegy az írások kontextusának fölméréseként, célszerű egy pillantást vetni arra a közegre is, melyben ezek az írások megjelentek, s azokra a föltételekre, amelyek közt Kosztolányinak mozognia kellett. S hogy mi itt a lényeges? Szempontunkból több dologra érdemes figyelni. Az egyik, s alighanem a legfontosabb az, hogy az írásokat közlő fórum, a Bácsmegyei Napló nem pusztán Kosztolányi szülővárosának volt a lapja, hanem – az impériumváltozást követően – immár a magyarországi viszonyokon kívüli erőtér részét alkotta. Mindaz, amire Kosztolányinak saját lapjában, a budapesti olvasóközönség (s közélet) szeme előtt tekintettel kellett lennie, itt mintegy fölfüggeszthető volt: itt szabadabban beszélhetett, nem kellett alkalmazkodnia a budapesti politikai és kulturális klímához. Ugyanakkor, éppen, mert kisebbségi lap adott teret írásainak, a kisebbségpolitikailag érzékeny témák helyett célszerű volt általános összefüggéseket bolygatnia. Olyanokat, amelyek olvasói szempontból „érdekesek” voltak s „aktuálisak”, ám nem érintettek közvetlen napi és helyi politikai érdekeket. Az a megközelítés, az a témaföldolgozási technika, amelyet Kosztolányi még fiatalon, A Hét körében alakított ki magának, szinte erre a feladatra volt determinálva. A másik, ami föltétlenül megemlítendő: erre a Bácsmegyei Naplóban való közreműködésre az Új Nemzedéktől való megválás után került sor: Kosztolányi már megtapasztalta, hogy a magyar szellemi élet hogyan fogadja az ő jobboldali radikális kísérletét, mi a véleménye debatteri szerepvállalásáról. Már tisztában volt vele, hogy az Új Nemzedék-beli Pardonjai miatt olvasóközönsége egy része elpártolt tőle. S mindez együtt alighanem arra késztette, hogy megfigyeléseit, világértelmezési javaslatait úgy adja elő, hogy esetleges szókimondása ne szűkítse le írói mozgásterét; hogy elkerülje a színvallást.

Azaz: számára a szabadkai megszólalási lehetőség a megnyilatkozási szabadság és a rejtőzködés sajátos kombinációjában mutatkozott meg. Beszélhetett „politikáról”, de magyar szempontból nem konkretizálhatta fölismeréseit, s amit mondott, azt politikailag nem exponálhatta élesre. A politikumot az „érdekesség” álruhájába kellett öltöztetnie, őrizkedve a konzekvenciák tételes levonásától, a nyílt politikai artikulációtól. E keretek közt azonban, ismételjük meg, olyasmiről is beszélhetett, amiről a Pesti Hírlapban óvakodott, amit a pestiek figyelő tekintete esetleg már a megírás előtt elvetéltetett vele. A szerkesztő, hajdani osztálytársa és régi barátja, Fenyves Ferenc az adott helyi politikai koordináták között szabad kezet adott neki.

A Bácsmegyei Napló Tere-feréi s más, hasonló karakterű Kosztolányi-írásai egy folyamatos (s magát a fejleményt újabb s újabb oldalról bemutató) Oroszország-érdeklődést rajzolnak ki. Az írások egy része csak utalásokat tartalmaz e tárgykörre, egy – nem is kicsi – hányada azonban expressis verbis erről szól. Ez utóbbiakat, tehát az egyértelműen bolsevik tematikájú cikkeket érdemes az egész termésből kiemelve, időrendben számba venni – már az időrend s a címek sora is beszédes. (A megjelenés időpontja és az írás címe után, zárójelben, megadom a Botka-féle újraközlés vonatkozó oldalszámát is.)

A lista a következő:

1924. okt. 12. A szovjetkövetnő bevonul Krisztiniába. (185–186.)

1924. okt. 19. Megint egy új köztársaság. (189–190.)

1924. okt. 29. Tudja-e, hogy kicsodák az oroszok? (70–71.)

1924. dec. 7. Dicsőség és kommunizmus (204.) – Ez az írás nem orosz tárgyú; általánosságban tárgyalja a kérdést!

1925. jan. 4. A vörös Emma (219–220.)

1925. jan. 25. Bolsevik etikett (228.)

Leninről az özvegye és barátai (230–231.)

1925. febr. 8. Hogyan mulatnak a szovjet színházban? (230–231.)

1925. márc. 1. Hogyan tanítanak a szovjetiskolában? (247–248.)

1925. ápr. 5. Az éhség Ezeregyéjszakája (256–257.)

1925. ápr. 26. Kegyetlenség (260–261.)

1925. máj. 24. A szláv lélek (269–270.)

1925. jún. 14. Az új orosz színház (282.)

1925. jún. 21. A szovjetcsillag alatt (284–285.)

1925. okt. 4. Hogy él a mai orosz író? (316.)

Próbaházasság Szovjet-Oroszországban (318.)

1925. okt. 11. Vörös gazdagok (318–319.)

1925. nov. 1. Mi kell az orosz népnek? (327–328.)

1926. ápr. 18. Bálványimádás Szovjet-Oroszországban (400.)

1926. ápr. 25. Szovjet cselédek (402.)

1926. máj. 9. Mit gondol magában az orosz paraszt? (410.)

1926. júl. 4. Az orosz cári birodalom utolsó évei (424–425.)

1926. júl. 25. Cári szobrok Szovjet-Oroszországban (432.)

1926. aug. 8. Éhségsztrájk az orosz börtönökben (438–439.)

Keserű szovjet viccek (439–440.)

1926. szept. 5. Lenin hangyái (450–451.)

1926. okt. 3. Az utolsó orosz költő (464–465.)

1926. okt. 31. Házasság és válás Szovjet-Oroszországban (476–477.)

1926. nov. 14. Moszkvai irodalmi asztal… (479–480.)

1926. dec. 5. Tatyjána kisasszony a mai Oroszországban (484–485.)

Az első tanulság, ami már pusztán az időrendből és a címekből levonható, teljesen kézenfekvő, mégis ellentmond a hagyományos Kosztolányi-képnek: 1924. októberétől 1926 végéig, tehát már jóval az Új Nemzedék-periódus után, Kosztolányi lényegében folyamatosan tematizált egy olyan kérdéskört, a szovjet-orosz viszonyokat, amelynek politikuma a kor ideológiai harcainak középpontjában állott, s eközben – a rá máskor, más összefüggésekben is jellemző – apró tények poétikájával dolgozott. Apró tényeket, életrészleteket jellegzetességként mutatott föl, az összkép pedig ezeknek a részleteknek a korrespondenciáiból rajzolódik ki az olvasó számára. A szerzői álláspont eközben hol explicit alakban, tételesen kimondva, hol pedig – s ez az általánosabb, a szabályszerűségbe rendeződő – implicite, csak retorikailag jelenik meg. Annyi azonban már első olvasásra is bizonyos: ezek az írások együtt az „orosz élet” viszonylag széles spektrumát fogják át. A diplomáciai momentumok bemutatásától az éhezésen és az iskolai oktatáson át az irodalomig és a színházművészetig – sőt, mint látni fogjuk, még tovább. Egészen Oroszországnak mint országnyi, nagy börtönnek a víziójáig.

Ha közelebb megyünk ezekhez az írásokhoz, két dolog mindjárt szembeötlik. Az egyik kétségkívül az, hogy az így összeálló szövegkorpusz gazdag anyagú, sok vonatkozásban plasztikus képet ad a szovjet-orosz viszonyokról. A másik viszont az, hogy ez a kép mégis „egyirányú”: csak olyan mozzanatokat tartalmaz, amelyek e viszonyok belső ellentmondásairól vagy negatívumairól árulkodnak, amelyek külön-külön is, együtt is a negativitást hangsúlyozzák. Bármiről legyen konkrétan szó, ez a kettősség végigvonul a szövegkorpuszon, s folyamatosan így orientálja olvasóját.

A megírt dolgok – politikatörténeti szempontból – hol súlyosak, és a bolsevizmus legitimitását alapjaiban kérdőjelezik meg, hol súlytalanok, s „csupán” hétköznapi értelemben „érdekesek”. Egybeolvasva őket azonban világosan megragadható értelmezési rendszerré állnak össze. A „súlytalan” témák közé tartozik mindjárt az első, amely Kollontáj diplomáciai szolgálatba állásáról számol be. Ez a szöveg voltaképpen két dologra figyelmezteti olvasóját: ez a szovjet-orosz diplomata nem férfi, hanem nő: nem diplomatafeleség, hanem ő maga a diplomata. A másik: Kollontáj eleganciája. Mindkettő akár pozitívumként is értelmezhető lenne. Kosztolányi azonban az első összefüggésen inkább csak furcsálkodik, s hagyományos, patriarchális, férfidominanciára épülő konvenciókat vetít rá, a másodikban pedig – értelmezési mátrixa következtében – ellentmondást észlel. Ebből a szempontból jellegzetes a cikk zárlata: „Most Krisztiniának egyik legszebb palotáját bérli [ti. Kollontáj], itt fogadja a norvég értelmiség színe-javát, melyet bundái, ruhái, utolsó divatú kalapjai máris meghódítottak. Nincs az a »burzsoá« asszony, ki versenyre kelhetne vele.” (186.) A negativitás itt abból a kontrasztból bontakozik ki, ami az elegancia és a bolsevikokról élő séma közt feszül. Az elegancia – e cikk logikája szerint – a „burzsoázia” természetes sajátja, a szovjet diplomatanő és a szöveg mögött meghúzódó bolsevizmuskép egymásra játszatása tehát önellentmondásként tűnik föl. Kollontáj – életstílusában, ruházkodásában – eszerint olyasmit képvisel, amivel elvileg szemben áll.

Ebben az ironikus interpretációban azonban nem merül ki a szövegkorpusz kritikai potenciálja. A „vörös Emma” megnyilatkozásait reprodukáló cikkben már a súlyos, az egész bolsevizmus megítélése szempontjából alapvető összefüggések kerülnek fölszínre. Ez az írás, híven Kosztolányi gyakorlatához, nem a szerző saját véleményét mondja el közvetlenül, hanem egy fölidézett vélekedés mögé húzódik, de ez a vélekedés – mind a megnyilatkozó személye, mind mondandója miatt – lényeges, sőt súlyos kérdések szócsöveként funkcionál. A megidézett közszereplő, az anarchista „vörös Emma” jó házból való úrilány, aki azonban romantikus forradalmárként él. Az, amit ő elmond (s Kosztolányi idézőjel nélkül, szabadon reprodukál) a bolsevizmusban való csalódás tanúságtétele – az anarchista forradalmár szemszögéből. A reprodukált szöveg első fele mint illúziót mutatja be a bolsevizmust, a második fele pedig az eszményekre rácáfoló gyakorlat jelzése – s elutasítása. Mindkét részt érdemes idézni is. A bolsevizmus illúzióként való leleplezése így jelenik meg:

„Legutóbb Londonba ment az anarchista hölgy, és itt előadást tartott arról, amit a Vörös-Oroszországban tapasztalt.

– Mielőtt beszélnék – kezdte előadását –, be kell vallanom, hogy sohasem voltam bolseviki, de őszintén hittem, hogy a bolsevikiek az orosz nép ideáljait tolmácsolták, a szabad szovjetet, a munkások és a parasztok érdekeit. Mikor az Egyesült Államok megfosztott állampolgárságomtól, és kiutasított, a forradalmi Oroszországba mentem, hogy segítsek nekik. Amit ott tapasztaltam, az hasonlít egy lidérces álomhoz.” (220.)

Az illúzió lelepleződését kiváltó gyakorlat pedig, amelyet „vörös Emma” tapasztalataiból ismerhet meg Kosztolányi olvasója, így van bemutatva: „Azt tapasztaltam, hogy egy aránylag kis politikai csoport, az ötszázezer tagot számláló kommunista párt zsarnokian uralkodik a százötvenmilliós nép fölött. A munkásokat, mint gályarabokat hajtják a munkára, a legkisebb fegyelmezetlenség miatt letartóztatják, sőt az úgynevezett ipari dezertáció miatt ki is végzik őket. A parasztpárt gyámoltalan prédája a különböző büntetőexpedícióknak és élelmiszer-rekvirációknak. Fegyházaik telis-tele vannak férfiakkal, nőkkel, még gyermekekkel is, nem azért, mert fegyveresen támadtak volna a hatalom ellen, hanem mert másképpen vélekednek. Ezekben a börtönökben nem fűtenek, nem világítanak, az ágyak férgesek. Elárulnám azt a hitet, melyet egész életemben szolgáltam, ha most hallgatnék arról, amit Oroszországban tapasztaltam, azokról a borzasztó dolgokról, amik a mai napig pusztítják az embereket.”(220.)

Nem kétséges, ha igaznak fogadjuk el azt a tapasztalatot, amelyet „vörös Emmá”-ra hivatkozva a cikk előad, akkor az a bolsevizmust mindenestől a veszélyes, sőt önmaga legitimációját is megszüntető illúziók körébe utalja. A szöveg igazi kritikai potenciálja azonban nem magában az elmondottakban van. A szöveg igazi súlyát az adja, hogy ez a vád egy forradalmár, egy „vörös” tapasztalata, illetve annak artikulációja. A mondanivalót a személy hitelesíti. S ezt az összefüggést Kosztolányi nemcsak fölismerte, de hangsúlyozta is. A cikk zárlata, utolsó mondata, narrátori pozícióból szólal meg: „Így beszél a vörös Emma…” (220.) Azaz, itt Kosztolányi nem pusztán az ismertetett szöveg mögé húzódik, ahogy szokta, de föl is hívja a figyelmet arra a tényre, hogy ez a bolsevizmuskritika egy „vörösé”, egy meggyőződéses forradalmáré. Ezzel ugyanis a kritika ereje megnő, a szimpla politikai vádaskodásból az olvasó számára hiteles önkritika lesz. Magából a cikkből, persze, nem derül ki, hogy a szerző, vagyis Kosztolányi osztozott-e valaha is a „szabad szovjet”, „a munkások és parasztok érdekeit” képviselő állam lehetségességének hitében, vagy csupán a beszédhelyzet (s a forrásszöveg logikája) kívánta meg ezeknek szóba hozását. Az illúzió megvallása azonban a cikkben retorikailag jó helyen van, s hatásfokozó elem. S bizonyos, aki ezt a tapasztalatot továbbszármaztatja, vagy pláne fölerősíti, aligha lehet a bolsevizmus híve. Az áltárgyilagosság szövege ez, indirekt vád és leleplezés.

A cikkek egy jelentős része a szegénység, a nyomor, az éhség tematizációja. Elfogadhatjuk, hogy ez sem Kosztolányi puszta „kitalációja”; nagy általánosságban hitelesíthető, amit különböző forrásszövegekre hagyatkozva előad. Maga a jelenség azonban, elvileg, nagyon sok okra lett volna visszavezethető, s nem evidens, hogy mindez pusztán a bolsevik „rendszer” lényegéből, működésmódjából következett. Ám a lehetséges magyarázatok firtatásának elmaradása jelzi, e cikkek – a többihez hasonlóan – megint csak nem a bolsevik propaganda termékei. Ezek is leleplező cikkek. S ez a karakterük, minden „objektivisztikus” vonásuk ellenére, nem is mindig marad rejtve. A szovjet-orosz szociális helyzet negativisztikus bemutatása olykor nyílt ironikus modalitással társul. Ennek jellegzetes példája a színházról szóló egyik cikk. Moszkvában nincs mivel fűteni, tehát a színházi előadás, amely mellőzi a megszokott függönyt, nem mint egy újító szándékú színházi koncepció eleme jelenik meg a cikkben, hanem mint a fűtőanyaghiány sajátos mérséklése – a függönyt is eltüzelték: „Trombitaharsogás jelzi az előadás kezdetét, mire nyomban kijönnek a színészek, mert nincs függöny. (Azzal is befűtöttek.)” Ugyanis: „Moszkva éhezik, ezen a szigorú télen ismét feltüzelt néhányszáz háztetőt, befűtött néhány utcával, de azért mulat is.” (236.) S jellemző, hogy ez a célirányosan ironikus nézőpont az egész előadás ismertetésében érvényesül: „Lenn a színészek viszont (napidíj ellenében) az Internacionálét fujják.” (236.) Ám a zárójeles közbevetés, ha jól belegondolunk, mai perspektívából már önleleplező, de legalábbis tendencia-fölvillantó. A színészek ugyanis, mint ismeretes, ha hivatásszerűen művelik szakmájukat, mindig gázsiért játszanak – nemcsak Moszkvában, s nemcsak az Internacionálé „fujjásáért”.

Hogy a szociális helyzet festése nem marad meg a tárgyszerű és tárgyilagos bemutatásnál, mutatja a moszkvai lakásínség tárgyalása is. Itt, amikor Kosztolányi arról ír, hogy egy állampolgár elvileg hány négyzetméter lakásterületre jogosult, nemcsak a megadott paraméter (1 fő/tíz négyzetméter) meglehetősen szerény, de kiderül a cikkből, a kormány ezt sem tudja biztosítani. A folytatás pedig magáért beszél: „Ennek állandó járványok a következményei. Különösen a vörheny pusztít, a vörösbetegség. Ebben az évben Moszkvában hétezer gyermek feküdt vörhenyben.” (190.) Jellemző, hogy itt még a betegség is „vörösbetegség”. Ám a lakásínség lehetséges okainak firtatása megint elmarad. Márpedig két dolog itt is azonnal nyilvánvaló lenne – ha figyelne rá a szerző. Az egyik: ha az adott körülmények között megkísérelnék az „emberi léptékű” lakások kialakítását, az ilyen lakáshoz jutókat csakis mások rovására lehetne ellátni. Vagyis az egalitárius szűkösség helyett ismét a régi, privilegizált aszimmetria érvényesülne: volnának a nagylakással bírók, s a lakásnélküliek. Ha pedig arra kérdeznénk rá (s ez a másik alapösszefüggés), hogy miből fakad a szűkösség, miért nem lehet fölszámolni a lakáshiányt, akkor a válasz már olyan előzetes elemzést föltételezne, amely kívül esik a szimpla bolsevizmusellenesség körén. Magyarán, nem lehetne megragadni a bolsevizmusbírálatnál, egyetemesebb nézőpontot kellene érvényesíteni, elemzés tárgyává kellene tenni azt is, amivel szemben a bolsevizmus paradigmája megképződött.

A cikkek egy része kifejezetten kontrasztív jellegű. Ezek logikája arra a sémára épül, hogy bizonyos – negatív és/vagy visszatetsző – fejleményeket a „kommunizmusról” élő populáris sztereotípiákra játszat rá. Ilyen például a cselédkérdés. A cselédek, ismeretes, a félig feudális, félig kapitalista viszonyok jellegzetes szociokulturális termékei: a magyar „úri” életformának is elengedhetetlen rendszerkonstitutív föltételeit alkották. „Úri” életforma nincs kiszolgáló személyzet nélkül, nincs olyan emberek nélkül, akik elvégzik mindazt, ami egyébként lehetetlenné tenné az „úri” életstílus gyakorlati megvalósulását. Kosztolányi saját közegéből is jól ismerte a szociális alávetésnek ezt a formáját, ő maga is tartott cselédeket. Bizonyos oroszországi fejleményeket mégis a kínálkozó – leleplező – séma szerint írt meg, s a látens „kommunizmus”-képre rávetítette – ironikusan – az „elvtársak” és a „cseléd elvtársak” viszonyát. Az irónia jelenléte retorikailag kétségkívül hatásos, érzékeny ponton kezdi ki a programos egalitariánizmus rendszerét. (Aligha véletlen, hogy később, a harmincas évek elején Márai Sándor is így járt el, hasonlóképpen sikerrel.) A kritika jóhiszeműsége azonban e vonatkozásban is fölöttébb kétséges, hiszen a „cselédtartást” olyan társadalom szószólója, amelyiknek tagjai maguk is a cselédek sokoldalú kihasználására építve teremtik meg mindennapjaik kényelmét, személyes komfortérzéseiket, aligha bírálhatja jóhiszeműen. A jelenség szóvá tevése ilyen relációban csakis célirányos „leleplezés” lehet. S Kosztolányi cselédtematizációja itt két szinten is problematikus – s árulkodó. Az analógnak vélt idegen jelenséget a saját értelmezési sémáiba kényszerítve, deformáltan írja le, ugyanakkor – nem minden képmutatás nélkül – azt kárhoztatja, amit maga is művel. „Az elvtársak tarthatnak egy, két, három, sőt négy cselédelvtársat, amennyiben erszényük megengedi, csak a cselédszakszervezethez kell fordulniok.” (402.) „Amennyiben a szakszervezetben valamilyen gyűlés van, a gazda köteles elengedni cselédjét, hogy részt vehessen rajta.” (402.) Az irónia, amely az ilyesféle megjegyzésekben megjelenik, mindenesetre „ül”, a bolsevik gyakorlat diszkreditálása egy újabb ponton megint megtörtént.

Ugyanez a logika érvényesül a „vörös gazdagok” tematizációja során is. Ez a témaválasztás és -földolgozás is hatásosan diszkreditál, hiszen a „kommunizmus” önképe az egyenlőség elvére épül, a szegény tömegek fölé magasodó „gazdagok” léte tehát önellentmondás, s önmagában is a rendszer önképét hatálytalanítja. A leleplezés visszássága, s így a szerző tendenciózussága mégis jól tetten érhető itt is. A gazdagokat Kosztolányi ez esetben is saját világa szociokulturális tapasztalataiból dedikálja, s jellemző módon „hadimilliomosokról”, „hadseregszállítókról” ír. Ez a félrerajzolás azonban, amely akár információhiányra is visszavezethető, itt is célirányos és hatásos: „Az Automobil Club a vörös arisztokraták gyülekezőhelye, hol a pincér elvtárs szmokingban fogadja a megtollasodott hadseregszállító elvtársakat, az újgazdagokat, kik legendás összegeket fizetnek egy-egy fogásért. Érdekes, hogy ebben a ragyogó vendéglőben munkást egyáltalán nem látni. Ellenben az illem úgy követeli, hogy a hadseregszállító elvtársak mindig kezet fogjanak a felszolgáló pincér elvtárssal.” Mert, záródik az okfejtés, Kosztolányi szerint „[e]z a bolseviki etikett” (319.). A cikk vége tehát – a szerzői tendenciának megfelelően – retorikailag felülírja azokat a „rebesgetéseket”, amelyekkel a cikk indul, hogy tudniillik: „Rebesgették, hogy rendszerváltozás történt suttyomban, s a kommunizmusból áttértek a kapitalizmusra.” (318.) Ez a váltás, talán mondani sem kellene, érthető, sőt szükségszerű. Ha nem így járt volna el, akkor az orosz viszonyokról szólva nem a „kommunizmust”, hanem a kapitalizmust kellett volna tollhegyre tűznie.

Hogy Kosztolányitól „Szovjet-Oroszország” nemcsak idegen volt, de önmagát egyenesen a „bolsevizmus” ellenfelének, opponálójának is tekintette, szövegeiből egyértelműen kiderül. Még ott is, ahol látszólag tárgyias beszámolót ad, a szöveg figurativitásában tetten érhető a kritikai beállítódás. Némely esetben azonban, ha szándékaira akarunk következtetni, nem is kell ilyen áttételes, retorikai szempontokat figyelembe venni. Van, amikor a szöveg önmaga teszi teljesen nyilvánvalóvá szerzője pozícióját. Akkor például, amikor az „orosz” kegyetlenséget mutatja be – jóllehet itt is forrásai mögé bújik, az információközvetítő szerepébe helyezkedik –, a horrorisztikus részletek prezentálása minden más értelmezési lehetőséget kizár. E gyakorlat demonstrálására elegendő idézni néhány kegyetlenkedés-leírást, s máris a legvégletesebb bolsevizmuskép áll előttünk.

Kosztolányi példái ilyenek:

„Szibériában a parasztok gödröket ástak, azokba dugták be a foglyokat, fejjel lefelé, úgy hogy lábaik kiértek a lyukakból. Aztán lassankint beföldelték a lyukakat, s a lábak görcsös rángatódzásából következtettek arra, melyik fogoly a legszívósabb, melyik hal meg utoljára.

Tambov tartományban a foglyokat fákra szegezték föl, bal kezük tenyerébe, lábukba vaskampókat szúrtak, s szenvedésüket jobb kezük kétségbeesett mozdulataira észlelték.

Egy hadifogoly hasát fölnyitották, kivették a belét, melynek végét egy karóhoz szögezték, aztán ütlegekkel futni kényszerítették a szerencsétlent, egész belét legombolyíttatták vele, míg össze nem rogyott.” (260.)

Vagy még egy, plasztikusan leírt borzalom: „A fogoly tisztet anyaszült meztelenre vetkeztették, válla bőrét lemetszették, olyalakúra, mint az orosz vállrojt, szögeket vertek a vállába, melyek csillagjait jelezték, késsel rajzolták ki hasán az öv és sáv helyét. Ezt az eljárást, amelyhez sok idő és nem kis »művészet« szükséges, így nevezik: egyenruhát adni a fogolynak.” (260.)

Kosztolányi, persze, ilyenkor is a tárgyilagosság látszatát igyekszik fönntartani, s az „orosz” kegyetlenkedésekből a „fehéreket” sem vonja ki: „Vajon a fehérek kegyetlenebbek-e vagy a vörösök? Talán egyformán kegyetlenek, mert a fehérek is, vörösök is oroszok.” (261.) De az adott összefüggésekből eléggé egyértelmű, hogy itt csak részben van szó valamiféle nemzetkarakterológiáról – a kegyetlenkedések prezentálása az „aktuális” terror jellemzésére szolgál. (A „fehér” terrorról egyetlen tere-ferét sem olvashatunk, ilyeneket Kosztolányi nem írt.)

Ilyen részletek pertraktálása után már nem is meglepő, hogy a semleges-tárgyilagos közvetítő szerepéből olykor kieső (vagy tudatosan kilépő) Kosztolányi alkalmi utalásai, retorikai megoldásai rendre a szovjet-orosz fejlemények negatív percepciójáról árulkodnak. Jellemző e tekintetben, hogy nála a forradalom „dühöng” (pl.: „még dühöngött a bolseviki forradalom” [142.]), a fehér emigránsok „menekültek”, „kiket a bolsevik uralom tett száműzötté” (70.), Lenin a „Kreml vörös diktátora” (231.), barátai „fujják a diktátor [ti. Lenin] dicséretét” (230.), az orosz írók kötelessége az, hogy „a kommunizmus mellett prédikáljanak” (316.) stb. Sőt itt még a Marsról szólva is annak „vörössége” hangsúlyozódik („a háború vörös csillagzata, a Mars” [178.]). Vagyis ami negatív, az „vörös”, vagy legalábbis a vörösekkel kapcsolatos. Maga a bolsevizmus természetesen „diktatúra”, méghozzá a törpe kisebbség diktatúrája az óriási többség fölött. Ezt az értelmezést az sem zavarja, hogy a diktatórikus kisebbség és az elnyomott óriási többség létszámát két cikkben kétféleképpen adja meg. Az egyik cikkben „az ötszázezer tagot számláló kommunista párt zsarnokian uralkodik a százötvenmilliós nép fölött” (220.), a másik cikkben viszont a „bolsevikiek szám szerint százezren vannak, ők uralkodnak százhúszmillió emberen” (285.).

Kosztolányinak Szovjet-Oroszországhoz való viszonyát legplasztikusabban mégis a Tatyjána-történet elbeszélését lezáró nagymetafora mutatja meg. A cikk, amelyről szó van, egy Tatyjána nevű, „jobb családból” származó orosz lány történetét mondja el (részben a lány szavait idézve), akit a Cseka nemcsak zaklatott, börtönbe vetett, de – megfélemlítéssel – be is szervezett: csekistává tett. S e történetben a „vörös” gyakorlatot Kosztolányi nemcsak az esendő ártatlanság megidézésével ellenpontozza, de maga a szöveg is – irodalmilag hatásosan, Tatyjánát megszólaltatva – Tatyjána helyzetét úgy láttatja, hogy Oroszországban immár nemcsak a börtön: börtön, de Oroszország is egy országnyi nagy börtönné metaforizálódik: „Híre futott az enyéim meg az idegenek között, hogy a Cseka kémje lettem: elvesztettem a leckéimet, a fordításokat, a barátaimat. Hozzátartozóim mind eltűntek. Később aztán szép, tiszta szobát kaptam, egy állást a népbiztosságnál, előléptettek, szabadjegyem volt a vasúton, különböző pótlékokhoz jutottam. Most más börtönben élek, melyből nem birok szabadulni. És a börtön oly magas, mint egész Oroszország.” (485.) Oroszországnak mint börtönnek ez a metaforája ma már archetipikus toposznak számít, az 1920-as években azonban ezt még meg kellett teremtenie a bolsevikellenes retorikának. Kosztolányi a maga módján s a maga körében kétségkívül hozzájárult e toposz diadalútjához.

Íróról lévén szó, a metaforateremtés nem is szokatlan, pláne nem különleges nyelvi gesztus. Az analitikus megközelítés hiánya, a leírt jelenségek mélyebben fekvő okainak, belső összefüggéseinek föl nem tárása mégis föltűnő. Kosztolányi nem ad magyarázatot rá, nem is próbálja tisztázni, miért s hogyan jöhetett létre ez az országnyi börtön. Szövegeiből néhány, különböző helyeken elszórt, ötletszerű részmagyarázat implicit lehetősége azért mégis kihüvelyezhető. Az egyik részmagyarázat lehetősége alighanem a „szláv lélek” konstrukciójában rejlik. Az erről szóló cikkben legalábbis Kosztolányi egy sajátos néplélektani karakterisztikával áll elő. Ezt a szláv karaktert ugyan nem hozza közvetlen összefüggésbe a bolsevizmussal, de talán nem erőszakolt a föltevés, hogy a „szláv lelket”, hallgatólagosan, a bolsevizmus kialakulásának és elviselésének ideális előföltételeként fogta föl. Az oroszok ugyanis fölfogásában afféle naiv, érzelmes, illúziókra fogékony népként jelennek meg, olyan népként, amelyik szinte igényli a fölötte egzisztáló hatalmat, amelyet illúzióival vehet körül. Ha ezt a karakterisztikát elfogadjuk, akár azt is állíthatjuk, hogy a bolsevizmus „orosz” jelenség. Ám ennek a logikai extrapolációnak esetünkben az vet gátat, hogy Kosztolányi részben tartózkodik az ilyesféle általánosításoktól, részben az, hogy Kosztolányi jól érzékelhetően szimpatizál a „művészlelkű” oroszokkal. S ami döntő: a bolsevizmusban nem is a „szláv lelket” hibáztatja, hanem a „kommunizmus” (részleteiben nem igen tárgyalt) elvét. A kommunizmust legalábbis francia és amerikai viszonylatban is meglehetősen kritikusan interpretálta. Jelzésértékű, hogy amikor például az amerikai „demokraták” és „kommunisták” nehezményezték jövedelmük nyilvánosságra hozatalát, ezt a tiltakozást szóvátette, sőt megbélyegezte. Okfejtését érdemes kicsit hosszabban is idézni: „A pénzügyminisztert – írja Kosztolányi – váltig is támadják, különösen a demokraták, hogy most jelentette meg az adókimutatást, melyből többek közt kiderül, hogy a demokratikus jelölt, ki csak a szegény népet védelmezi, múlt évben pusztán ingó vagyona után nyolcvanezer dollár adót fizetett, ami azt jelenti, hogy teljes vagyona háromszázezer dollárra rúghat, míg Coolidge elnök, kit a plutokrácia bábjának akarnak feltüntetni, csak hatezer dollár adót fizetett, melyet hetvenötezer dollár évi elnöki fizetése után állapítottak meg. Davies eszerint gazdag demokrata, viszont Coolidge, a plutokrata fizetéséből él, mint egy proletár. Nem kevésbé érdekes az is, hogy az amerikai kommunisták feje, Lloyd Chicagóban húszezer dollárt fizet, ellenben Connel, a bostoni érsek, ki a polgári rendet óvja, alig valamivel többet, harmincötezer dollárt.” „Micsoda méltánytalanság, kiabálnak a demokraták és kommunisták. Nem az, hogy ők a szegénységgel és nyomorral sáfárkodva királyi vagyonokat gyűjtenek, hanem az, hogy magánvagyonuk nagyságát, mely a demokratikus Amerikában szent titok, nyilvánosságra hozzák.” (206.) S a szerzői kommentár mindehhez: „Szegény demokraták, szegény kommunisták!” (206.) Hogy kritikájának miben volt igaza, s miben nem, megint fölösleges volna firtatni; elegendő csak regisztrálni az ellenszenvet, amely a „demokraták” és a „kommunisták” irányában itt is megnyilvánul. Annál inkább is, mert az amerikai eset földolgozásánál is jellemzőbbnek látszik az a történet, amelyet a francia Jaurès-ről beszélt el, s amelynek leplezetlen célja Jaurès „leleplezése”. A „csípős adoma”, amelyet Anatole France titkárának emlékezése nyomán írt meg, jellemző módon a Dicsőség és kommunizmus címet viseli. Itt, Anatole France szájába adva a történetet, a következőt mondja el: „Ez a Jaurès oly ártatlan, mint a ma született bárány. Múltkor együtt vacsoráztam vele egy előkelő hölgynél, ő pedig a gyümölcsnél a jövendő társadalmát magasztalta, melyben természetesen már nem lesz sem gazdag, sem szegény, csak embertestvér. Hagytam, hadd vesszen el az utópia fellegeiben, aztán egy tűszúrással kipukkasztottam léggömbjét. »Mondja, kedves Jaurès – szóltam hozzá –, mi lesz az ön ideális köztársaságában a nagyságos asszony műtárgyaival? Kié lesznek ezek a kincsek: a nagyságos asszonyé vagy a közé?« A háziasszony kényelmetlenül feszengett, és nézegette falszőnyegeit, bútorait, ezüstneműit. Jaurès öklével az asztalra vert, s kijelentette, hogy mind a közé lesz. A háziasszony azonban nem jött zavarba, és ezt felelte: »Igen, kedves Jaurès. A nép ilyen. Ha meghívja vacsorára és megtölti a bendőjét, akkor még mindig nincs megelégedve. És elviszi az evőszereket, melyekkel evett. Nem rosszból. Csak hazafias emlékül…«” (209.) A szövegeknek ez a láncolata, amely a „nagyságos asszonytól” indulva France-on és titkárán át vezetve Kosztolányiig ér, tagadhatatlanul csípős, s egy cikk végén kivált az. De kérdés: mi az, amire ebben az adomában föl kell figyelnünk? Nyilvánvalóan nem az, hogy a történet poénja a szocialista Jaurès ellen van kihegyezve, tehát a szöveg akár szocialistaellenes gesztusként is értelmezhető. Ez a korábbi megnyilatkozások ismeretében már egyáltalán nem újdonság, s nem is meglepő. Két dolog azonban, mint sok mindent megvilágosító nóvum, ebből a történetmondásból ugrik elénk. Az egyik a magántulajdon „szentsége”, pontosabban az, hogy ez a közkeletű elv, úgy látszik, Kosztolányi számára is megkérdőjelezhetetlen volt. Ez a beállítódás, túl azon, hogy a megszokásból kiemelve, pőrén, már egyáltalán nem evidens, az európai gondolkodástörténet egyik nagy vonulatával is szemben áll. Ismeretes, már igen korán megfogalmazódott a „tulajdon: lopás” tézise is, s ezt a tézist, ha elfogulatlanul gondoljuk végig, kiderül, azóta sem sikerült megcáfolni. Az egyeseknél fölhalmozódott tulajdon, mint a másoktól, a többségtől elvont jószág léte meglehetősen általános tapasztalat, az ezt kimondó elv pedig egyike a mértékadó európai tradíció fölismeréseinek. Az, hogy – retorikájából következtetve – Kosztolányi e kérdésben a komforn álláspontot képviselte, s a magántulajdon elve mellett foglalt állást, eleve egy jól meghatározható mezőbe helyezi el őt az európai gondolkodástörténet mappáján. A másik dolog, ami szembeszökő, az „a nép ilyen” ideologéma fölbukkanása. Ez ugyanis a mindenkori reakció alapgesztusa. S a „hálátlan” nép konstrukciója nemcsak a „nép”-nek a javak előállításában játszott szerepét tünteti el, tekinti nemlétezőnek, miközben igazolja egyesek „birtoklásának” természetesként kezelt privilégiumát, de a „nép” emancipációs törekvéseit és igényeit is illegitimnek nyilvánítja.

Ezt fölismerve igazat kell adnunk Kosztolányinak, aki Tolnai Vilmos professzorhoz írott, 1922. február 14-i levelében önmagát „reakcionáriusnak” nevezte: „Hajlamomnál fogva egyenesen maradi, reakcionárius vagyok, mert nem hiszek az emberiség gyökeres haladásában, sem a demokráciában, sem a »világot megváltó« szocializmusban, amelyet mint pesszimista az újkor legszomorúbb kabaréjának látok.” (Idézi – kéziratból – Lengyel András, Kalligram, 2009. április, 97.)

S az sem meglepő, hogy a „Vörös-Oroszország”-ról szóló cikkekben az orosz társadalom, a „nép” két jellegzetes attribútummal jelenik meg: éhes, szegény és koszos, férgek eszik; valamint zsarnokot kíván maga fölé, nem szabadságot. A szovjetcsillag alatt című, már címadásával is orientáló cikkében például ilyeneket olvashatunk: „A falakon ezrével hemzsegnek fürtökben a poloskák s egyéb rovarok. Fürdőt egyáltalán nem ismernek. A nép szutykos, a bérkocsis csupa féreg.” (284.) A Mi kell az orosz népnek? egyik megszólaltatott beszélője pedig Lenin népszerűségének okát ebben látta: „Én ismerem a népet […] Hogy ki ül a trónon, az neki teljesen mindegy. Akár tatár, akár kirgiz, csak valaki ott legyen a trónon, és a nép ábrándjainak legyen támasztéka.” (327.) „A nép számára csak egy igazi szabadság van, az, hogy ábrándozhasson. Sohasem boldog és sohasem is lesz az; mindenkor, ma úgy, mint holnap, csak várja a boldogságot. A népnek hősre van szüksége, egy szentre: Szkobelevre, Kuzmics Fedorra, Rettenetes Ivánra, akárkire. És minél inkább távoli, határozatlan, megközelíthetetlen ez a hős, képzelete annál inkább szabad, annál könnyebben élhet. Kell, hogy valakije legyen, valakije éljen. Mese kell neki. […] Ismétlem, ismerem a népet! Annak nincs szüksége demokráciára, angol parlamentre, az nem szereti a mechanikát, gépeket, az a titokzatosságot szereti. Szüksége van egy Valakire: ha ez a Valaki semmi, a nép betölti ezt a semmit képzelete hatalmával. Igenis, így van…” (328.)

Kosztolányi a maga Szovjet-Oroszország képét szinte majdnem mindig mint mások tapasztalatát, mint külső, átvett „szöveget” szólaltatja meg, s e pozícióból többnyire – mint utaltam is már rá – csak retorikailag szól ki. Szerepe, amelyet e cikkekben fölvesz, a közvetítőé. Így, értelemszerűen, rá kell kérdeznünk arra, hogy kinek vagy minek a szócsöve. Vagy, másképpen fogalmazva: milyen forrásokból dolgozott? Oroszul nem tudott, szovjet-orosz lapokhoz Magyarországon nem is nagyon juthatott hozzá. Személyes, autopsziás ismerete sem lehetett: bár nagy utazó volt, Oroszországban soha nem járt. Valószínű tehát, hogy – mint mások is – ő is nyugat-európai nagy lapok anyagából dolgozott, vagyis az azokban olvasottak másodértelmezésével állt olvasói elé. Ha ilyen szempontból tekintjük át a minket most érdeklő írásait, ez a föltételezés igazolást nyer. Több cikkében is utal ugyanis forrásaira, s bár ezek az utalások csak jelzésszerűek, irányjelzőkként jól hasznosíthatók.

Kosztolányi forrásmegjelöléseinek egy része, bár bennfentességet igyekezik velük teremteni, bizonyosan, sőt nyilvánvalóan fiktív. Amikor Gorkijnak az „Oroszországban megjelent Mai orosz című folyóiratban” publikált írására hivatkozik (274.), vagy „a Moszkvában megjelenő, különben ízig-vérig bolseviki Pedagógiai Szemle” valamely írását emlegeti föl (400.), egyáltalán nem valószínűsíthető, hogy ezeket a lapokat csakugyan kézbe is vette, olvasta. A reális föltevés az, hogy ezeket a periodikákat valamelyik nyugat-európai lap referálta, s az oroszból franciára, olaszra stb. lefordított lapneveket Kosztolányi ezek alapján magyarra fordította. Vagyis forrása nem az eredeti orosz folyóirat volt, hanem csak az azt szemléző nyugat-európai lapok valamelyike. S ez utóbbiakat állítja előtérbe az olyasféle hivatkozások sora is, mint ez: „két francia író most tanulmányt írt a Párizsban élő orosz menekültekről” (70.); „Egy német diplomata, ki nemrég érkezett meg Oroszországból, a következő dolgokat meséli” (190.); „Amint egy angol újságíró elmeséli” (247.); „A Mercure de France-ban […] W. Bienstock föltárja” (316.) stb. Az is látható, hogy egyes szövegforrásokat ismételten fölhasznált. Egyik cikkében elmondja, hogy „a Journal című francia lap” kiküldte Oroszországba munkatársát, Henri Béraud-t (319.), majd egy másik cikkében újra hivatkozik erre a francia újságíróra: „Henri Béraud Moszkvában járt” stb. (410.). Többször hivatkozik Gorkijra is mint forrásra (vö. pl. 260., 274., 324.), s ilyesféle hivatkozásai révén újra a nyugat-európai lapok, jelesül a franciák kerülnek figyelmünk előterébe. Az egyik cikkből konkrétan megtudjuk, hogy a „Revue de Parisban Gorkij Makszim folytatólagosan közli […] emlékiratait” (327.). Valószínű tehát, hogy Kosztolányi más Gorkij-hivatkozásai is francia nyelvű szövegekre utalnak – még akkor is, ha ő maga esetleg „az Oroszországban megjelenő Mai Orosz című folyóirat”-ot nevezi meg (274.). Francia forrást valószínűsít Georges Popoff nevének írásmódja, illetve könyvének emlegetése is (284.). A hivatkozások egyik jellegzetes és fontos vonulata azonban egyértelműen olasz forrást jelöl meg: a Corriere della Serát. Az egyik cikkben például ezt olvashatjuk: „A Corriere della Sera egyik munkatársát kiküldte a Vörös-Oroszországba” (432.). Ez a munkatárs, akire Kosztolányi több cikkében is hagyatkozik, alighanem Raffaele Calzini volt. Ő legalábbis név szerint is többször fölbukkan: „Calzini, ki most Moszkvában járt” (439.); „Raffaele Calzini élénk, szemléletes képet fest” a mai Moszkva életéről (439.); „Calzini, aki ez idén Moszkvában tartózkodik, szemléletes képet fest” (479.); vagy: „Calzini orosz utirajzaiban” (484.) ezt vagy azt mondja stb. S e hivatkozások ismeretében valószínű, hogy ugyancsak őrá utal akkor is, amikor így ír: „Egy moszkvai nő a Corriere della Sera munkatársának így vázolta az ottani helyzetet” (476.) stb.

Ez utóbbi tény, hogy tudniillik Kosztolányi orosz tárgyú cikkei írásakor rendszeresen olasz lapból (is) dolgozott, figyelemre méltó mozzanat. Olaszország ugyanis akkor már nem egy volt a többi nyugat-európai ország közül, hanem egy új politikai formáció, egy nagy kísérlet szülőföldje: Olaszország akkor már Mussolini Itáliája volt, s mint ilyen, a fasizmus prototípusa. Azaz: a bolsevizmusról a nagy történeti alternatíva másik pólusának értelmezéseiből tájékozódott, s a bolsevizmust – ha nem is kizárólagosan – a fasiszták interpretációján átszűrt „adatokból” ismerte meg és értelmezte tovább.

Ennek az összefüggésnek a fölismerése fölveti a kérdést: hogyan látta Kosztolányi a bolsevizmus ellenpólusát, a fasizmust? Lényegére egyszerűsítve e problémát: negatívan vagy pozitívan ítélte-e meg a Ducét s kísérletét?

Összefoglalóan azt mondhatjuk: a Mussoliniről és a fasizmusról írott cikkek, jellegüket tekintve, nagyjából ugyanolyanok, mint a Szovjet-Oroszországról szólók. Rövidek, aktualitásokból indulók, s inkább „érdekességeket” leírók, semmint direktben „politizálók”, de a tematika, lényegét tekintve, ez esetekben is mindig politikailag releváns, s a szerző metaszinten, retorikailag, jelzi is viszonyulását. Vagyis ha áttekintjük ezeket a Kosztolányi-írásokat, kiderül belőlük Kosztolányi preferenciája, a fasizmushoz való szubjektív viszonya.

Az ide vonatkozó cikkekből kitetszik, Kosztolányi ismétlődően írt Mussoliniről, véleménye róla rendre kedvező volt, sőt nemcsak a személy mint jelenség, de a fasizmus mint formáció létrejötte és okai is érdekelték. Egyik cikkéből (Hogyan zsákmányolták ki Mussolinit? [478.]) tudható, hogy e témába vágó könyvet (vagy könyveket?) is olvasott, sőt ismertetett: „Francia könyv jelent meg Mussoliniről, a szerzője Louis Roya, aki azokat a lélektani, társadalmi okokat kutatja, melyek megmagyarázzák a fasizmus létrejöttét” (478.). Jellemző, hogy ezt a könyvet Kosztolányi nemcsak elolvasta, de „egyik érdekes fejezeté”-t, amelyben „a szerző Mussolini szocialista múltjával foglalkozik”, mindjárt rekapitulálta is. A „szocialista” Mussolini bemutatása több szempontból is figyelemre méltó. Az egyik, amiért érdekes számunkra ez a jellemzés, nyilvánvalóan az, hogy eszerint Kosztolányi tudta, a Ducénak volt egy szocialista pályaszakasza, azaz a fasizmus valamiképpen – legalább személyileg – érintkezett a szocialista eszmekörrel. A fasizmus, legalább személyi szinten, reakció a szocializmusra. Ennél az ismeretnél is fontosabb azonban az, hogy Kosztolányi, amikor „kinagyította” ezt a szocialista epizódot, Mussolinit pozitívan, a szocialistákat viszont negatívan mutatta be: „Nem lehet azt állítani – szól a szerző [ti. Roya] –, hogy az a tanító [ti. Mussolini], aki otthagyta az állását Guattieriben, s aztán Svájcba menekült, hogy ottan nyomorogva a szabadságért küzdjön és társadalmi tanulmányokat folytasson, hazug volt: s nem volt hazug a háború előtti antiparlamentáris, antidinasztikus, antiimperialista újságíró sem. Ez az ember őszinte volt. Még az Avanti szerkesztőségében is kizsákmányolták őt, noha ő csinálta belőle az olasz proletariátus legnagyobb újságját. Mussolini tudta, hogy visszaélnek szegénységével, családapai helyzetével (már nős volt, s gyermeke is volt): mindössze ötszáz lírát kapott, jóllehet mások, sokkal értéktelenebbek nála, hétszáz líra fizetést húztak.” (478.) S a továbbiakban, egy bizonyos Valerára hivatkozva, a cikk erre a diagnózisra még rá is erősít. „Az Avanti volt Olaszországban a legrosszabb hely. Gyalázatosan fizetett. […] Azzal a mentséggel, hogy a szocializmus szegény és küzd a burzsoáziával, szégyenletes éhbéreket adtak munkatársaiknak. Azok az alakok, akik ezt a lapot szerkesztették, ingyen kéziratokat és fordításokat követeltek. Mussolininek gyakran nem volt mit ennie akkor, mikor a szerkesztők 20, sőt 25000 líra fizetést húztak.” (478.) Sőt azt is megtudjuk, hogy „Mussolini mint újságíró gyakran rongyos volt. Frakkja sem volt, hogy megjelenhetett volna – amint a hivatása követelte – az estélyeken, az ünnepi fogadtatásokon” (478.). A képlet tehát Kosztolányinál tiszta. Egyik oldalon állt az „őszinte” és „tehetséges” Mussolini, akit „kizsákmányoltak”, s aki „gyakran rongyos volt”, a másik oldalon álltak viszont az Avantit irányító szocialista vezetők, akik a proletariátus égisze alatt, miközben saját érdekeiket érvényesítették, kihasználták és kizsákmányolták a majdani Ducét. Alighanem mindkét pólus rögzítése és bemutatása lényeges: a pozitív Mussolini-kép és a negatív szocializmus-kép egyaránt megjelenik itt. Mussolini pedig mentesül hajdani szocialistasága ódiumától. (A szembeállításon az sem változtat, hogy a frakkhiány fölemlegetése mai, történeti perspektívából némileg megmosolyogtató. Az ingyenkéziratok és a frakkhiány érvként való fölmerülése a polgári újságírás szocializáltjának nézőpontjáról árulkodik. Aki ezt vádként forgatja, nyilvánvalóan nem ismeri, nem ismerte a mindenkori marginális újságírás valóságos viszonyait, mozgástér-kijelölő adottságait.)

Mussolini egyébként, s ez jellemző a „tere-ferékre”, más Kosztolányi-írásokban is pozitívan és a szocialistákkal szembeállítva jelenik meg. Amikor – 1926-ban – Mussolini kijelentette a Földközi-tengerről, hogy: „Ez az én tengerem”, s ebből némi nemzetközi politikai bonyodalom támadt, Kosztolányi Mussolini mellett keltett hangulatot (Berthou, a kommunista villatulajdonos és Mussolini, a fasiszta magánzó [416.]). Ekkor, egy francia lap beszámolója alapján, a Ducét Berthou francia kommunista képviselővel szembeállítva jelenítette meg, s Berthou vádjait azzal súlytalanította el, hogy – villatulajdonos a tengerparton. „Az interpellálót – írja a francia lapra hivatkozva – nyilván az háborította fel annyira, hogy Mussolini híres beszédjében az ő tengerének nevezte a Földközi-tengert. Tudni kell, hogy Berthou elvtársnak – bármennyire is meggyőződéses kommunista – az Azúr parton gyönyörű kis villája van: kedves fészek, melyről pompás kilátás nyílik a fenyőerdővel borított tengerpartra.” „Amikor Berthou itt időzik, szeret lesétálni a tenger partig, ahol megfürdik és szenvedéllyel horgászik. A Földközi-tengerről ő is azt mondja, akár Mussolini: »Ez az én tengerem.« Mihelyt Mussolini magának követeli a tengert, Berthou megsértődik tulajdonjogérzetében.” A magyarázat tehát a cikkíró szerint egyszerű: „itt tehát végeredményben két szomszédos birtokos pörpatvaráról van szó” (416.). Ez a zárlat retorikailag kétségkívül hatásos, ám szempontunkból legalábbis szimptomatikusnak kell tartanunk, hogy az érvelés két teljességgel különnemű dolgot hoz – nagyvonalúan – egy szintre: a fürdeni és horgászni akaró magánszenvedélyt, s a hatalmi politikai kardcsörtetést. Nem kétséges, a különnemű dolgoknak ez az összemosása, s az egyik érdekében való célirányos fölhasználása indirekt fasizmusapologetika. Bagatellizálja azt a veszélyt, amelyet Mussolini politikája az európai politikai életben jelentett – s ugyanakkor, mellékesen, vágott egyet a „képmutató” kommunisták felé is. (Az elvtársozás, mint más „tereferékben”, itt is az ironikus modalitás jele: elhatárolódást hoz létre.)

Hogy Kosztolányi Mussolini-képe milyen konnotációkat hordoz, azt – egyebek közt – jól mutatja a Mussolini vet című írás is (476.). Ez a cikk, kitűnő „kommunikációs” érzékkel, a parasztokkal érintkező, joviális, a kétkezi emberek körében népszerű Ducét mutatja föl, állítja reflektorfénybe. Az életkép, amely a szabadságát szülőfalujában töltő, pihenőideje alatt is „az ottani parasztokkal” érintkező Mussolinit apró mozzanatokkal jellemzi, jellegzetes píár-cikk, de ha akarjuk, nevezhetjük propagandacikknek is. Mussoliniről itt a következőket tudjuk meg:

„Az egyik paraszt, akit Prolinak – betűről betűre így – neveznek, ez meséli.

– Arra kerékpároztam, Benito megpillantott, rám kiáltott: »Szervusz, Proli, hogy vagy?« Leszálltam a kerékpárról, azt mondtam, hogy meglennék, mire mosolyogva parolázott.

Egy fuvaros, Nunziatini, ezt beszéli:

– Velem kezelt először. Kocogtunk a lovammal az országúton, Benito odaugrott, megszorította a kezemet, pedig ugyancsak piszkos volt.

Mussolini egy este megpillantott két öregasszonyt, akik valami széles garabóban vitték haza az imént szüretelt fekete bogyójú szőlőt. Odakiáltott az egyiknek:

– Csak egy fürtöt, öreganyó! Olyan régóta nem ettem itthoni szőlőt, nagy gusztusom van rá.” (476.)

S azt is megtudjuk a cikkből, hogy maga Mussolini is a nép fia: „A kis földjén Mussolini maga is foglalkozott a mezei munkával. Két ökör vonta ekével szántott, teljes magányban, de egyik csalafinta fia, Brunó közben lemozizta a nyilvánosság számára.” Ám, aki ebből valami médiaigényeket kielégítő megrendezettségre gyanakodna, sugallja a cikk, tévedne – hiszen emiatt „a kormányelnök haragudott” a fiára (476.). Az eset, amit itt Kosztolányi elbeszél, mai perspektívából nézve persze nyilvánvaló. A cikk az imázsépítés jellegzetes terméke. S zárójelben az is ide jegyzendő: Mussolini klasszifikációja itt „kormányelnök”, ám – láttuk – Lenint következetesen „diktátorként” nevezte meg. Alighanem maga ez a megnevezés is implicit állásfoglalás.

Érdekes viszont, hogy a „nép”-től mindig is ódzkodó Kosztolányi most sem tagadta meg magát: a parasztokkal való fraternizálásban némi veszélyt látott. Legalábbis egy halvány utalás erre vonatkozik: „Ezen a moziképen [mármint a Duce fia készítette Mussolini-mozin] az látszik, amint Mussolini szelet vet és majd vihart arat” (476.).

Az igazi profasiszta gesztus azonban kétségkívül az a cikk, amely azt beszéli el, „miért lett Pirandello fasiszta” (186–187.). Ez a cikk, Pirandello érveit megismételve, vagy inkább újramondva nemcsak egy valóban nagy író tényleges tekintélyével igazolja a fasizmust, de mintegy filozófiai, „metafizikai” igazolását is adja. Az, hogy a fasiszta pártba belépő Pirandellót így jellemzi: „a mai Olaszország előkelőbb szelleme, a külföldön is ismert és ünnepelt drámaíró” – már önmagáért beszél. Pirandello, bár az alkalom szinte kihívja a kritikát, egyetlen, mégoly halvány és súlytalan kritikai megjegyzést sem kap tőle. S bizonyos, hogy ez a kommentár nélküliség is óhatatlanul a fasizmus ázsióját növelte a kortárs olvasók körében. A rekapitulált érvelés pedig hatásos propaganda a fasizmus mellett. Igaz, ez az érvelés megint úgy jelenik meg a cikkben, mint amit Kosztolányi csak közvetít – s ezt a cikk utolsó mondata hangsúlyozza is: „így beszél Pirandello…” (187.). Azaz, Kosztolányi, mint oly sokszor, most is fedezék mögül szól ki. Ám az érvelés két szempontból önmagában is nagyon jellemző – a „szócsőre” is. Pirandello döntése ugyanis itt szintén a kommunista politikára adott reakcióként jelenik meg, s a kommunisták visszatetsző gyakorlata az, ami arra bírta az olasz írót, hogy „szint valljon”. A döntés okáról – Kosztolányi szövegezésében – Pirandello így vallott: „Mindezt [ti. belépését a fasiszta pártba] egyetlen szóval magyarázhatom, és ez Matteotti. Az a szemérmetlen üzleteskedés, melyet a képviselő holtestével végeztek, az ő hullájának kihasználása, minden lázító következményével együtt, valamint a hazugságok, a csalárdságok tömege, s az a részben sikerült kísérlet, hogy a fasizmust történelmi jelentőségéből lerángassák a politikai rosszhiszeműségig, és annak világos átértése, hogy az országom veszélybe dől, ha e kuruzslók kezébe kerül: ez bírt arra, hogy szint valljak.” (186–187.) A korábban mondottak fényében nem kétséges, hogy ez a kommunistaellenesség nemcsak Pirandello, de legalább annyira a bolsevizmust kriminalizáló Kosztolányi álláspontja is volt. A forrás és a „szócső” véleménye egyezett. A „színt vallásra” tett nyelvi utalás pedig szimptomatikus: itt, e nyelvi allúzióban Kosztolányi saját problémája is megjelenik.

De a kommunistaellenességnél is fontosabb mozzanat, hogy az a filozófia, amely Pirandello döntésének mélyebb rétegeit teszi értelmezhetővé, megint csak olyan, amit Kosztolányi egyes szám első személyben is elmondhatott volna: „A fasizmus rokon volt az én bölcseletemmel, mielőtt megszületett volna, amennyiben tagadja a Föltétlen fogalmát, és azt vallja, hogy állandóan káprázatokat kell alkotnunk, folytonosan új célokat kell kitűznünk, hogy a sohasem elérhető Igazsághoz megérkezzünk. A fasizmus azt hirdeti, hogy a nép élete nem dermedhet meg egy formában, mely azért, mert forma, még nem élet, a fasizmus formát alkot magának, és reákényszeríti azokra is, kik erre nem képesek, hogy minden erőt egyesítsen.” (187.)

E bölcselet, vegyük észre, nem pusztán spekulatív szó, hanem mögötte egy kényszerítő aktus is meghúzódik. E bölcselet azzal az igénnyel lép föl, hogy akaratát másokra is rákényszerítse. Azaz, a filozófiai elegancia köntösében, alig leplezetten, az erőszak-alkalmazás ideológiája is. S erről – Kosztolányi szövegezésében – a megidézett Pirandello nyíltan beszél: „A mai válság csak úgy oldódhat meg, ha lerázzuk magunkról a különböző pletykákat és rágalmakat, elnémítjuk az ellenfél sajtóját, vagy legalábbis hasonlóan fölfegyverzett fasiszta sajtót alkotunk, bezáratjuk a képviselőházat, mely fölösleges, kártékony intézmény, és ellentétben áll az Állam fasiszta fölfogásával, ujjászervezzük a szenátust, melynek a szakemberek és legelőkelőbb hivatalnokok együtteséből kell állania, szóval siettetjük mindannak a fölszámolását, mely az Államban halott, és csak zavart okoz.” (187.)

Minderre persze azt lehetne mondani, hogy csak Pirandellót s nem Kosztolányit jellemzi; Kosztolányi, mint újságíró, „csak” kiszolgálta az olvasói érdeklődést a kétségtelenül „érdekes” politikai fejlemény továbbszármaztatásával. Ő itt csak „médium”, aki átereszti magán azt, ami a világban történik. De ha megkeressük Kosztolányi forrását, érdekes dolgok derülnek ki. Az interjú, melyet Kosztolányi szemlézett, a L’Impero című római lap 1924. szeptember 23-i számában jelent meg Perché Pirandello è fascista címmel, Telesio Interlandi tollából. Maga a lap, amelynek címe magyar fordításban A Birodalom, fasiszta lap volt, s fasiszta beállítódottságát az interjúkészítő is nyíltan vállalta. Kosztolányi eszerint fasiszta újság olvasója volt, friss tájékozottsággal, hiszen a szeptember 23-án Olaszországban megjelent írást október 12-én már egy szabadkai lapban népszerűsítette. S ha összevetjük a két szöveget, észre kell vennünk, hogy az a szelekció, amely a „tere-ferét” eredményezte, okos és célirányos, intenciója pedig megegyezik az olasz lapéval. Ám olyan dolgokat emel ki, amelyek – más forrásokból kikövetkeztethetően – Kosztolányi szempontjából is relevánsak voltak. A fasizmusnak a kommunizmusra adott reakcióként való fölfogása, a megalapozhatatlanság viszonylagosító filozófiájának igazolása, s – egyáltalán nem utolsó sorban – az erre épülő, tehát per definitionem önkényes erőszak-alkalmazás szüksége mind ilyen. Az interjú terjedelmileg nagyobb részét pedig elhagyta. Így amit kiemelt, azt hangsúlyossá is tette. S hogy a kiemelt gondolatmenetek népszerűsítése milyen érdekkör érdekében állt, Interlandi – Kosztolányi által elhallgatott – beismerése nyilvánvalóvá teszi: „Hogy egy olyan nemes lélek [ti. Pirandello], akire ma Olaszország büszke, egy fasiszta módszer mellett áll ki, melyet mi teljes módszernek nevezünk, öröm és vigasz lehet mindazoknak, akik, ahogy mi is, a vakok gúnyolódása és ellenségeskedése között harcolnak egy forradalmi program megvalósításáért. Ez kellemetlenül érinti az ellenzék középszerű embereit, akik eltúlozzák az Intelligencia egyeduralmát, felhasználva azt a hamis piedesztált, amit mi magunk emeltünk nekik meggondolatlanul.”

S ha még mindig kétségeink lennének a tekintetben, hogy a pirandellói program nemcsak a fasizmus mellett optáló Pirandellóé volt, de legalább annyira a Kosztolányié is, vegyük elő Kosztolányinak a versben is ünnepelt Marcus Auréliusról írott novelláját (Aurélius) 1931-ből, s figyeljünk arra, hogy a császár hogyan érvel az államérdek mellett. Amikor Aurélius az ártatlant legyilkoló őr védelmében megszólal, ezeket mondja: „Ha elvenném az életét ennek a szerencsétlen fickónak [ti. a gyilkosnak], aki végre csak a kötelességét teljesítette, olyan hibát követnék el, mely nagyobb lenne az övénél is, mert ezzel alapjában tagadnám az Állam elvét, megingatnám a hitét a többi zsoldosnak, aki engedelmeskedik a parancsnak, szövetségesévé, cinkosává válnék azoknak a fölforgatóknak, kik Keletről hozott jelszavakkal, Egyiptomból átplántált hülye mesékkel támadnak a rend, az értelem, a latin szépség ellen, és arra törekszenek, hogy itt a világosság helyett a sötétség és a zűrzavar uralkodjék, a bölcsek helyett a műveletlenek és piszkosak ítélkezzenek.” A történelmi szcenika nem fedheti el, hogy itt – időben „eltolt” díszletek közt, kódolva – valójában a „nyugat” ellen lázadó periféria, a „műveletlenek és a piszkosak” uralmát előkészítő bolsevizmus ellen szól az érvelés. A „latin világosság”, azaz a Pirandellóban szimbolizált fasizmus védelmében, a „föltétlen fogalmát” elvető, „káprázatokat” alkotó bölcselet jegyében. Ugyan Kosztolányi, amikor az Aurélius-novella retorikáját fölépítette, figyelembe vette azt a szempontot, amely az európai humanizmusban jelen volt, s tiltotta az ártatlan legyilkolását, ám ezt a szempontot a császár monológja felülírja – „az Állam elvének” védelmében, s „a Keletről hozott jelszavak” ellenében. S hogy miért? Azért, mert a szerzői véleményt is hordozó császár szerint nagy a baj: „Rettenetes napokat élünk, fiam. Egy világ recseg eresztékeiben. Meg kell mentenünk ezt a világot, ezt a nagy és szép világot, amely annyi évszázadig fényeskedett bölcseivel, szónokaival, költőivel, s most a sötétség felé gurul.” S mivel ehhez „[e]rő kell nekünk, erő. Az erőt onnan vesszük, ahonnan lehet.” Szerinte ugyanis ez a helyzet menti az alkalmazásra kerülő brutalitást, az ártatlanok legyilkolását. S bár e megoldás fonákságával a beszélő tisztában van, saját ízlése ellenében mégis amellett érvel, hogy föl kell használni az ilyen gyilkos „elmebetegeket” is: „Mit fintorgatod az orrod? Undorodsz ettől? Én még jobban undorodom, fiam. Mi, akik gondolkozunk és érzünk, elfordulunk ilyesmitől. De, sajnos, szükségünk van rá. A belőle származó nyugalmat és biztonságot mindnyájan elfogadjuk és érezzük. Hát nincs jogunk megvetni. Ez álszentség, hitvány keleti álszentség…” S jellemző, hogy a legfőbb instancia, amelyre hivatkozik, a „természet”: a gyilkos őr „a természet vak ereje”.

Ez bizony a bolsevizmus elleni preventív erőszak, a fasizmus igazolása – kódolva.

Alapvető olvasói eljárás az olvasottak igazságtartalmára való rákérdezés: „igaz-e”, amit az író olvasójának fölkínál? Ez az igény Kosztolányinak a bolsevizmusról, illetve a fasizmusról adott képe kapcsán is fölmerül. Igaz-e mindaz, amit pro és kontra leírt? Sajnos, ez az olvasói igény tudományos szinten nem könnyen elégíthető ki, s a válaszadást előzetesen legalább két részre érdemes bontani. Először is azt kellene tisztázni, híven követte-e Kosztolányi azokat a szövegforrásokat, amelyekből dolgozott, avagy sem, s csak utána lehetne mérlegelni, hogy az ide vonható szövegforrások, illetve maguk a Kosztolányi-cikkek fedik-e a valóságot? A különböző mai bolsevizmus- és fasizmusinterpretációkat visszamenőleg rávetíteni erre a kettős szövegkorpuszra önmagában nem kielégítő eljárás – noha ez lenne a kényelmes. Ám a fölmerülő összetett feladat, túl azon, hogy e cikk keretében meg sem lehet kísérelni teljesítését, nézőpontunkból most nem is föltétlenül szükséges. Ha ugyanis nem magát a bolsevizmus és a fasizmus mibenlétét akarjuk tisztázni, hanem megelégszünk azzal, hogy csak Kosztolányinak e két nagy vonulathoz való személyes viszonyát tisztázzuk, elegendő a Kosztolányi-cikkek figurativitásának szemrevételezése. Az önreferenciális szövegként fölfogott szövegkorpusz jelentése ugyanis a figurativitás mozgásában képződik meg, s világossá válik, hogy a szerző melyiket igenli, s melyiket tagadja. Márpedig, úgy vélem, Kosztolányi rokonszenvtérképe az eddigiek nyomán már tisztán látható.

Az is nyilvánvaló, a bolsevizmust két, egymással is élesen szemben álló pozícióból lehet bírálni. „Balról”, az emberiség önemancipációjának nézőpontjából, számon kérve a bolsevizmuson a menet közben elárult és megtagadott nagy baloldali értékeket. S jobbról, a privilégiumait védő és visszavágni készülő, megsértett status quo nézőpontjából, amely természetesen soha sem ad számot saját föloldhatatlan ellentmondásairól, „természetesként” kezeli súlyos és végletes szociokulturális aszimmetriáit. S hogy a képlet még ennél is komplikáltabb legyen: ez utóbbi nézőpont érvényesítésén belül is legalább két szélső változat van. Az „egyszerű” apologetika, amely „csak” elhárítani igyekszik a bolsevizmusban testet öltött lázadó energiákat, s a sajátos ellenhatalomként önmagát megszervező preventív erőszak, a mélyreakció, mely a bolsevizmus elleni harc ürügyén mindazt a brutalitást mozgósítja és koncentrálja, amit ellenfelében fölfedezni vél, s privilégiumai védelmében nyíltan az erőszak eszményét tűzi zászlajára.

Aligha kétséges, nem mindegy, hogy melyik nézőpontból s hogyan artikulálódik a bolsevizmus kritikája.

Annyi mindenesetre máris elmondható: Kosztolányi bírálata valahol a két utóbbi, privilégiumvédő pólus közt helyezhető el. Beállítódását leginkább valamiféle óvatos, rejtőzködő szalonfasiszta magatartásaként határozhatjuk meg. Elismerve, hogy a maga feladatát „csupán” a verbalitás síkjára szűkítette le.

Jegyzet

A „tere-ferék”, amelyeknek egy részét e cikk számba veszi a következő kötetben olvashatók: Tere-fere. Kosztolányi Dezső írásai a Bácsmegyei Naplóból 1923–1926. Sajtó alá rendezte Botka Ferenc. Balassi–Forum, Budapest–Újvidék, 2004. (A szövegben e kötet oldalszámaira hivatkozom.) Telesio Interlandi Pirandello-interjúja ma már kötetben (sőt interneten is) hozzáférhető: Intervista a Pirandello: „parole de dire, uomo, agli altri uomini”. A cura di Ivan Pupo, prefazione di Nino Borsellino. Rubbetino, Róma, 2002. Ismeretét Maria Pucának köszönöm. (Az interjút Ábrahám Anna magyar fordításában idézem.) Kosztolányinak a fasizmushoz való viszonyáról ld. korábbi írásaimat is: Lengyel András: Kosztolányi „latin világossága”. = Kalligram, 2009. február, majd: Kosztolányiról, avagy „művészet, érdek, politika” viszonyáról. = Kalligram, 2009. április.