Merülés

Eszem a csirkehúsos szendvicset a bécsi pályaudvaron, ügyelek, hogy ki ne folyjon belőle a majonéz, és várom a Lyonba tartó vonatot. Napok, mire Madridba jutok. Többnyire megbámulnak, értetlenül nézek vissza a jólfésült arcokba. Kétszáz év múlva se tudja lemosni rólunk senki ezt a kelet-európai csóróságot. Még az Úristen se. Pedig pont úgy nézek ki, mint egy drámaíró, csak nőben. Szoknya, gyöngysor meg Tisza Cipő. Na és? De nem Pravda van a kezemben, vagy Népszabadság, hanem a Nouvelle Revue! Mit csináljak, ha anyám még a budin is franciául esztétizált, nem németül. Amit finoman szólva nem is bánok, meg amúgy is csak átutazóban vagyok. Szóval lehet nyugodtan bámészkodni tovább! Csak azt tudnám, miből tudják olyan pontosan, hogy keleti vagyok, mikor még meg sem szólaltam.

A galambok a lehullott morzsákat kapkodják, aztán felröppennek az oroszlános szökőkút párkányára, és csőrükbe rejtenek a márványperemen remegő nedvességből. Kora őszi idő, a nyár lankadt rohamai. Izzadságcseppek gördülnek végig a combomon. Becsukom az újságot és bámulok magam elé. Hiába próbálkozom, valahogy nem emlékszem az elmúlt negyvenkét évre, mintha kimosódott volna belőlem minden történés. Képek helyett egyetlen vakfolt ugrál előttem. Életem pillérei úgy pukkantak el, akár egy légbuborék a szétrepedt artériában. Nincs otthonom, se férjem, se munkahelyem. Mindössze egy hátizsák, vonatjegy, hét bugyi, dezodor és egy színdarab kézirata. A hajkefét legszívesebben bedobnám a kukába. Minek cipeljem, ha úgyis utálok fésülködni? Felszállok a lyoni gyorsjáratra, s belesüppedek a steppelt, ultramarin huzatú ülésbe. A női mosdóban kortyolok egyet a retikülömbe rejtett kisüstiből, hogy némileg felengedjek a légkondicionált merevség állapotából. Visszahuppanok az ülésre, bámulok ki az ablakon, és kényszerítem magam, hogy összerakjam szétszéledt világom részleteit. Talán a válással kezdődött minden, na meg Líviával.

Hat hónappal ezelőtt adtam be a keresetet. Megkönnyebbülve léptem ki a bíróság épületéből. A hivatal sötétsége után megtántorodtam a rám zúduló forró levegőtől. Perzselte talpamat a szandálomon átütő meleg. Felszálltam a villamosra, előkotortam táskámból egy legyezőt, s lomha légáramot csaptam magam körül, hátha enyhíti ezt a nyálkás hőséget. Azt hittem, szerencsétlennek érzem majd magam, de megnyugodtam. Magam elé képzeltem ábrázatát, amint olvassa az idézést. Azt szerettem volna, hogy sajnálja, hogy vergődjön, hívjon fel telefonon és kérje, hozzuk helyre az egészet, de nem tette. Talán ő is ugyanazt a felszabadultságot érezte, amit én, összehajtogatta a levelet, visszatette a borítékba, vett egy mély lélegzetet, s ott folytatta az életét, ahol az előző pillanatban abbahagyta. Nélkülem. Elosztjuk majd vagyontárgyainkat, az együtt töltött idő hordalékait, s kiköltözünk egymás holdudvarából. Eljátsszuk barátainknak, hogy túl vagyunk rajta, hogy mindez már nem számít. Leszálltam a végállomáson, s mielőtt még hazamentem volna, úsztam egyet a szemközti fürdőben. Húsz évvel ezelőtt egészen más volt minden, az izmaink, a bőrünk, az élet. Feküdtünk a bolgár nyarak szemcsés kékségében, s hunyorgó tekintettel néztünk farkasszemet a tengerrel. A zsebünkből kitüremkedő buszjegyen kívül, nem volt semmink. Fejünkben az Elixír receptjével, öntelten lustálkodtunk a szocreál szállodák és a bizánci alkonyat időmarta emlékei között. Vajon hová tűntünk? Elmondhatatlanul idegen már az a nő és az a férfi is. Szatírákat írtunk, s éveket fantáziáltunk egy saját társulatról meg egy modern színházról. Küszködtünk hát a bizottságokkal, a cenzúrával, a közerkölccsel, aztán addig cseleztünk, bújtattunk, finomítottunk, kódoltunk, hogy már mi sem értettük, miről is volt szó eredetileg. A lényeg, hogy bemutatták a darabot. A valahányadik premier után Tamást szerződtette a Nemzeti Színház, mint rendezőt, én meg külön engedéllyel otthon maradhattam vízióim ketrecében, ha lett volna otthonunk, mert a Vas utcai salétromos falú albérletet nehezen lehetett annak nevezni. Fél évtizednyi keresgélés, hurcolkodás, kuporgatás és kérvényezés után költözhettünk egy kétszobás panellakásba a Havannára.

Rendes állás nélkül megszűnt létezni körülöttem az idő. Irigyen néztem Tamást, ahogy a Reggeli Krónika szignáljára ébredt, főzte az Otthon Kávét a csempészett Krupson, borotválkozott a tükör előtt, öltözködött, felült a villamosra és eltűnt. Én meg csak lebegtem abban az időtlen semmiben. Hogy mégis csináljak valamit, bolhapiacra jártam. Lehetett ott találni mindent, gravírozott cigarettatárcát, Pajtás fényképezőgépet, kristályvázát, Karlovy Vary-s képeslapot, Singer varrógépet, elefántcsont szipkát, kóser libacombot. Rogyásig tömtem a polcokat üveghalakkal, kottákkal meg zenélődobozokkal. Vettem egy gramofont is, amihez fillérekért adták a cirill betűs Melódia lemezeit, csak az alattunk lakó szomszéd elégedetlenkedett meg ordítozott folyton, hogy halkítsuk már le azt a szart, mert nem hallja a Táncdalfesztivált a tévében. Aztán szóba elegyedtem az árusokkal, cigányokkal, ukránokkal, szerbekkel, kitelepítettekkel és betelepítettekkel egyaránt. Csak beszéltek és beszéltek, nem győztem cserélni a kazettákat a diktafonban. Artikuláltak, magyaráztak, rázták az öklüket, könnyeztek, vállukat vonogatták, egyszerűen nem értették ezt a századot, ahogy én sem. Lassan visszakapta formáját az idő. Hajnalban ébredtem és írtam, a még tűrt darabokat a színpadra, a csempészek, stricik, ócskások legendáit az asztalfiókba.  Vörösre mázolt Gesta Hungarorum. A híradó alatt a színházban tanyáztam, és néztem, hogyan formálódnak munkáim Tamás keze alatt. Esténként gyalog sétáltunk haza az Erzsébet hídon. Végül hazahozott valami külföldi díjat, aminek az árából azonnal vettünk egy telket Pestlőrincen az új osztásban. Tamás elfoglaltságaira hivatkozva rám bízta a tervezést, a hivatalokat, a csúszópénzeket, a tanácselnök engedélyét, az építkezést, a szállítókat, a bútorokat és minden más hercehurcát.

Az alsó szint egyetlen nagy térből állt, egymásba fonódó ablakokkal, üvegajtóval, könyvekkel, a Krups kávéfőzővel és az emeletre kanyargó lépcsővel. Fönt válaszfalak nélküli terület, egy ágy, egy oroszlánlábakon álló öntöttvas kád és az írógép. Még a peresztrojka és a glasznoszty idejében is napokra bezárkóztunk és mezítelenül írtunk a fürdőkádra erősített masinán. Újragondoltuk és újrateremtettük a szalagra mondott kobzosaim históriáit. Azt hittem, ez már egy belakott házasság, otthonos, kényelmes, amiben nem történhet semmi rendkívüli. Aztán mégis történt. Egészen triviális dolgokkal kezdődött az oszlás. Tamás levágatta rendezői sörényét, szakállat növesztett, s egy napon elment mellettem, ahelyett, hogy befeküdt volna mellém a kádba, mint annyiszor húsz éven át. Mondhatni, észre sem vett. Kikoptak a lustálkodások, távolodtak a testek, a lábak, a karok, az ágyékok. Rutinná fakultak napjaink. Néztem Tamást, mozdulatait, arcjátékát, szokásait. Nem ismertem már ezt az embert. Ültem a nappaliban és figyeltem, hogy még a hanghordozása is idegen. Volt idő, mikor azt gondoltam, belelátok koponyája fodros bugyraiba is, s azon tűnődtem, vajon létezett-e valaha olyannak, amilyennek én láttam? Nem tudtam eldönteni, hogy vele éltem-e, vagy csak a képzeletemmel. Ha volna megismerés, most nem ülnék itt ilyen idiótán. Az az igazság, hogy a falloszán kívül egyáltalán nem tudok róla semmit.

Akkor változott meg végérvényesen, mikor kilépett a Nemzetiből, s alakított egy modern társulatot. Előszedte asztalfiókbeli gestáimat és mindet megrendezte, ahogy voltak, véresen, vörösen, kegyetlenül. Akkor már lehetett, már nem volt Munkásőrség se a függöny mögött, se a kredencben, de még a telefonkagylóban sem. Minden szereplőmnek tiszteletjegyet vittem a Lehel piactól egészen az Ecseriig. Kérges tenyerek, fejkendők, szűzmáriás medálok, ferencjóskás szakállak és foszlott inggallérok között ültem a díszpáholyban. Soha nem voltam olyan boldog, mint azoknak az arcoknak a fényében. Szipogva hallgatták vissza történeteiket, frontszolgálatról, hortobágyi kapálásról, kohászokról, balerinákról, osztályellenségekről, mézről és mákonyról felváltva, csak egy kicsit puccosabban, elegánsabban, mint ahogy azt ők mesélték. Szorongatták a kezemet és tájszólásban hálálkodtak, miközben teletömködték a táskámat mindenféle csecsebecsével. Úsztam a mámorban, a sikerben, a tapsviharban. Tamás meg a színpadon hajlongott, valami nőcskével, aki a balerinát játszotta.

Egyedül töltöttem az estét. Feküdtem a reggeli fényárban úszó padlón, amikor kulcszörgést hallottam a zárban. Felkaptam magamra valamit és leszaladtam a lépcsőn. Tamás állt a nappaliban egy nyúlánk, macskaszemű nővel, a balerinával.

– Azt hittem nem vagy itthon. Már akartam szólni, hogy Lívia nálunk fog lakni egy darabig.

– Tessék? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Tamás megfogta a kezemet és az emeletre vonszolt.

– Ha nem tudnád, ez az otthonunk! – sziszegtem.

– Nem várhatod el, hogy garniszállóra menjünk – mondta, azzal sarkon fordult és menni készült.

– Kurvapecér! – üvöltöttem. Egy könyv akadt a kezembe, hozzá akartam vágni, de elsuhant a válla felett, át a korláton, és egy nagy csattanással a földszintre esett. Tamás töltött két vizespohárnyi vodkát, feltrappogott a hálóba, és felém nyújtotta az egyiket.

– Innen már csak lefelé lenne – mondta.

– Mi?

– Együtt már csak lefelé lenne.

– Szereted?

– Ki kell jutnom innen!

– Ez a ház nem alkalmas erre!

– Legalább lesz egy témád, ami még az előzőnél is sikeresebb lehet.

– Dögölj meg! – válaszoltam és vizet engedtem a fürdőkádba. – Hozd fel a maradék piát! – kiáltottam utána. A Remington mellé tett egy palack Finlandiát. Ez már legális, gondoltam. Nem mentem le aznap délután, se este. Csak ültem a teraszon, bámultam a szarvasokat az üvegen és ittam. Aztán az jutott az eszembe, hogy miért is ne? S másnap reggel berendeztem magamnak egy kis teakonyhát, vettem egy csomag fűzfői papírt, és idegösszeomlás helyett próbáltam úgy kezelni ezt a kuplerájt, mint az írás melegágyát.

Szerettem volna nagyon szép lenni, de ez negyvenen túl már egyre lehetetlenebb, úgyhogy összeborzoltam a hajamat, felvettem egy farmert és útnak indultam. Tamás színháza egy átalakított légópince volt. Frissen gyalult színpad, terrakottára festett falak és piros bársonyszékek. Leültem Tamás mellé. Csupasz, kellékmentes színtér, egy szék és világítás. A macskaszemű meglepően jól játszott. Sima altja puhán verődött vissza a tárgyakról. Nem formálta a karaktert, hanem élte. Számított, manipulált, nyögött, vergődött. Csodálkoztam, mikor az öltözőben egy kialvatlan, esetlen lányba ütköztem.

– Sajnálom, ha tegnap felzaklattam – mondta álszentül, és egy vattapamaccsal törölni kezdte a sminkjét.

– Nem tesz semmit – feleltem és rezzenéstelenül néztem tovább. Festék nélkül még jobban világított zöldesszürke szeme. Hosszan szemléltük egymást.

Hetek teltek el azzal, hogy vizsgáltam Tamást, Líviát és magamat. Boncolgattam beszélgetéseinket, figyeltem gesztusainkat, jegyzeteltem, kísérleteztem mindhármunkkal.

– Szerelmes vagy még? – kérdezte egy reggel Lívia a kávéját szürcsölgetve.

– Nem tudom, hogy szerelmes voltam-e valaha.

Lívia gyakran időzött nálam az emeleten, olvasta drámáimat, faggatott, kedves volt és érdeklődő, szinte udvarolt. Végül felszakadt a téma. Az írógép fölé hajoltam, befűztem egy papírt, és írni kezdtem, heteken át, megállás nélkül. Fogyott a cigaretta, a fehérbor, a kávé, meg a sóskifli. Mindig ezen éltem, mikor dolgoztam. Lívia vásárolt, engedelmesen az asztalra pakolta a cuccokat, elrendezte a telegépelt lapokat, aztán rátelepedett egy székre és figyelt. Elmosódtak a határok, valóság és képzelet között ingáztam. Formáltam a szavakat, kopácsoltam a billentyűkkel, egyedül csak a mondanivalóm érdekelt, de a tökéletességhez keresnem kellett még valami különös iszonyatot, s már másnap hajnalban Lívia teleengedte a kádat, levetkőzött, összekötötte a haját és elmerült a forróságban. Észre sem vettem, hogy kiszállt a vízből, és szájon csókolt, olyan lazán, mintha csak lélegezne. Nedves lett tőle a bőröm. Minden áron közelebb akartam kerülni a valósághoz. Pontos számítások alapján akartam eljutni a tapasztalás legmélyebb rétegeibe. Feszegettem a határaimat, miközben csak a témám érdekelt, dialógusaim nagy alakítása. Azt gondoltam, ha belemerítkezem Líviába, feltárhatom az igazságot, magamról, az életről, Tamásról, aki ott tükröződik a női test minden hajlatában, de nem jutottam messzebb két combnál.

Mire befejeztem az írást, elegem lett mindhármunkból. Tiszta hülye vagyok, egy sztori kedvéért őrültekházát csináltam az életemből, gondoltam. Nem bírtam egy helyben maradni, fel-alá járkáltam a szobában, forogni kezdtek körülöttem a falak, a bútorok, a tárgyak, hányingerem támadt. Reggel betettem a kéziratot egy dossziéba, összecsomagoltam a legszükségesebbeket és taxit hívtam. Nem volt több keresnivalóm az otthonomban. Hazamentem.

Anyám a belvárosban lakott egy szecessziós házban a harmadik emeleten. Néhány hónap kényszerlakhely, gyapotültetés és negyvenöt évnyi kommunizmus után sem tudta letagadni, hogy egy francia nagykövet lánya. Körömcipőben, jól nevelten imbolygott élete szögesdrótjai között. Megzörgettem a kopogtatót. Percek múlva sem jött válasz. Előhalásztam a pótkulcsot a petúniák mögül és benyitottam. Hűvös levegő, félhomály, porszag, akár egy ravatalozóban. Lepakoltam a hátizsákomat és vártam. Szürkült, mire megérkezett, kosztüm, selyemsál, kalap, tökéletes volt, akár egy hármashangzat. Egy külvárosi zeneiskolában gályázott, szolfézst tanított, amióta csak az eszemet tudom. Egyszer megírhatnám az ő történetét is, gondoltam. Leültünk. Türelmesen válaszolgattam anyám kérdéseire, meséltem, sírtam, hadonásztam, ittam a konyakot és cigarettáztam. Ahogy potyogtak belőlem a szavak egyik a másik után, éreztem, amint egyre könnyebb és könnyebb lettem, s emelkedni kezdtem, akár egy léggömb. Másnap beadtam a válókeresetet.

Most meg itt vagyok. Ismét átszállás. A komédiám híre egészen Madridig jutott, ez volt az egyetlen haszna a házasságomnak, Tamás külföldi kapcsolatai. Úgyhogy meghívtak a premierre a Teatro de la Zarzuelába. Ma sem értem, hogy került a képbe Lívia, hová tűnt az életünk, s miért kell eladni a pestlőrinci kéglit. Mindez csak az unalom játéka, vagy van még valami más is? Mindegy, most lesz alkalmam arra, hogy lecseréljem végre életem ütött-kopott pilléreit, s keressek helyettük valami viharállóbbat. Csak azt nem tudom még, hogyan is kéne hozzákezdenem pontosan.