Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. november / Nem és nemzet

Nem és nemzet

4 magyar klasszikus mű

Szemináriumi dolgozatot írattam. Az ezekhez fűzött megjegyzéseimből válogattam. A feladat így szólt:

                   

Tárgy: a 19. szd. 4 reprezentatív magyar műve:

– Katona: Bánk bán

– Petőfi: János vitéz

– Arany: Toldi (1)

– Madách: Az ember tragédiája

             

Terjedelem: kb. 10 ezer leütés (3-4 Word oldal)

               

Cím: [Te adod]

                 

Alcím: „4 magyar klasszikus mű”

                 

Műfaj: összevető elemzés, esszé

                       

Szempontok, vagyis amiben kíváncsi lennék a véleményetekre:

– mi a fő konfliktus az egyes művekben

– mi a fő probléma – mi az üzenet ezzel kapcsolatban

– milyen a magyar(ság)ról alkotott képük

– bírálják-e a magyar(ságo)t; ha igen/nem, helyesen teszik-e

– idealizálják-e a magyar(ságo)t; ha igen/nem, helyesen teszik-e

– milyen az ember(i/ség)ről alkotott képük

– bírálják-e az ember(i/sége)t; ha igen/nem, helyesen teszik-e

– idealizálják-e az ember(i/sége)t; ha igen/nem, helyesen teszik-e

– a nő

– a férfi

– szexualitás, nemi szerepek, szerelem hogy jelenik meg

– mennyire frissek/aktuálisak ezek a művek?

– rendben van-e klasszikus, kanonikus rangjuk?

                 

Lehet más szempont is, de legyen legalább egy. Direkt, életszerű kérdések, olvasd a primer műveket a megoldásukban. Arról beszélj, ami tényleg érdekel. Olyat írj, amit Te is szívesen/érdeklődve olvasnál. Szakirodalmat használni lehet (ajánlott), de nem kell. Valóságos beszédaktusokat akarok, mint amikor beszélsz valamiről valaki(k)nek, és nem kényszeredett „iskolás” semmitmondást.

                       

A normál betű a dolgozatíró szövege, a félkövér az enyém.

                 

Bánk bán

                     

a két legfontosabb eszme pedig, amihez mindvégig hű próbált maradni: haza és becsület. Ez a két fogalom számára az igazodási pont, így hát megállapíthatjuk, hogy egy XIX. századi magyar hős–férfi egyik legfőbb jellemvonása a BECSÜLETESSÉG. Na és a mai magyar férfinál? – Ha nekem kéne így centíroznom, azt mondanám: SZENVEDÉLYES, DE IGAZSÁGOS, avagy IGAZSÁGOS, DE SZENVEDÉLYES. – Ha mélyen erkölcsös lény, akkor az erkölcsiségét mélyen sértők – szükségképpen? – haragot stb., néhol szinte hisztériát váltanak ki belőle. Ami viszont nem jó tanácsadó a felelősségteljes és bölcs (politikai) cselekvésre. A felelősségteljes és bölcs (politikai) cselekvéshez viszont mélyen erkölcsös lény kell. Ez a körkörösség kb. Katona/Bánk egyik fő problémája, paradoxona.

Mégis érthető, hogy a dühtől teljesen eltorzult aggyal képtelen tisztán gondolkozni, mikor tudtára jut Melinda félrelépése. Megtörtént? Nem emlékszem a darabban egyértelmű utalásra. Arra emlékszem inkább, hogy szinte következetesen homályban hagyja, ill. két- vagy többértelmű. Itt Biberach volt a hunyó, egy kívülálló, aki Ottónak segíteni kívánva porokat adott neki, egy altatót a királynénak, és „hevítőt”, szexuális fokozót Melinda számára. Bánk ezt elsőre nem tudhatta, hogy kemikáliás szerek közrejátszása által jöhetett létre az aktus, én mégis a kapcsolatukban látom elsőképp a hibát, hogy így alakultak a dolgok, mely végül Melinda megőrüléséhez vezetett. Vagy a sebzett férfiúi lélekről volna itt szó? A birtoklás, az én asszonyom = az én tulajdonom, ha tehet róla, ha nem, de megtörtént a dolog… Ezekről volna itt talán inkább szó, vagy csak az egyéni véleményem szőném bele? Mert ha beleképzelem magam Bánk helyébe, hát nekem sem az lett volna az első reakcióm, hogy megsimogatom a kedves arcát megértően. Mindenesetre akkor is sántít az egész Bánk részéről, hiába volt okos és intelligens, amilyennek a műben van ábrázolva, és hiába tartott ki őszintén a felesége mellette, érzelmi téren magánéletében roppant tudatlan volt.

               

Gertrudis személyében a határozottság, szeszélyesség elegye a legszembetűnőbb. Nem tűr ellentmondást, kénye-kedve szerint irányítja az ország ügyeit, az emberek sorsát, persze mindezt férje távollétében. Feltételezhetően ura jelenlétében, ami persze a műből nem derül ki, ő a simulékony, behízelgő, akaratát okosan, manipulatívan elérő nő kategóriájába tartozik. Pontosabban: Peturnak van egy szövege (2. sz. 2. jel.), amelyben elmesél egy sztorit a thüringi királlyal való találkozóról, ahol Gertrudis vezényelt le mindent, Endre pedig szégyenszemre hátul némán lapított, míg Gertrudis lezsírozta a dílt. Még Bánk lökdöste előrébb, hogy na, tegyen már úgy, mintha ő hordaná a koronát. (Petur ezt a szövegét úgy vezeti be, hogy neki mindegy, hogy „Görög, gubás, bojér, olasz, / Német, zsidó, nekem mihelyst fejét / A korona díszesiti, mindegy az, / Mert szent előttem a királyom” – úgyhogy nem értem, miért látom annyi helyen a recepcióban, hogy Petur, ill. az összeesküvők nackósok lennének. Ez egyértelműen Gertrudist jellemzi, nála viszont sose emlegetik ezt. Annál többször azt, hogy nagy formátumú… Fura. Petur nem nackós, viszont hímsovén: „Mi a királyt imádjuk – ámde egy / Endrében – egy férfiú-királyt imádunk, / Meráni asszony nem kell itt soha.”) Gondolom, mindannyian ráismerünk erre a típusra napjaink feltörekvő, roppant bájos, bár minden más szinten kevésbé aktív hölgyekre, akik partnerük társadalmi státuszából kívánják megvalósítani minden szégyenlősködéstől mentes kívánságaikat. Vagy előnyösebb helyzetben hasonlíthatjuk az erős vezető típushoz, amely, lássuk be, nem a férfiak kedvence.

             

„A Mult elesett hatalmunkból, a Jövendőnek urai vagyunk. Ne hajlódjunk azért hijábavaló reminiscentiákkal, de bírjuk inkább elszánt hazafiságunk s hiv egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb virradásra. Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; én azt szeretem hinni – lesz!”

(Széchenyi István, 1830)

„Bánk bán alakja – noha ez a költő célzata nem volt – a nemzetet szimbolizálja, harca a magyarság örök küzdelme az idegenség ellen” – írja Farkas Gyula a berlini egyetem egykori tanára. De rosszul hangzik. És mennyire nem igaz. A bojóthiak szerepeltetése ezért fontos. Amúgy történelmileg a legnagyobb tévedés ez a már-kész-van-a-magyarság-jelleme-és-az-mindenben-a-legnagyszerűbb-és-egységes-is kiindulópont. Jelentős kultúra, a történelem színpadán megképződő identitás csak interkulturális környezetben jön létre. Pl. az első nagy folyami, vagy aztán a mediterrán kultúrák kifejezetten a sokféleség találkozásának eredményei. Nemkülönben a magyar. Embertanilag a honfoglaló magyarok az akkori világ egyik legkevertebb népe. Nyelvileg is tükröződik ez: többféle, egymástól távoli uráli (ugor, permi, szamojéd), altáji (ogur, kipcsak, mongol) és indoeurópai (alán, germán, szláv) szavak sokasága található benne. A Kárpát-medencében aztán folytatódik a sokoldalú konglomeráció. Tán éppen ez lehet az oka, hogy a magyaroknak nem alakulnak ki olyan masszív stiláris jegyei a kultúrában, mint amilyenek másutt Európában. Jobbára utánzó kultúra, nem igazán termel nemzetközi mintákat, máig. Ami meg kitermelődik mint nemzeti toposz (turáni átok, lúzerség, ellenállás, narcisztikus búvalbéleltség, sírvavigadás), az meg bár ne termelődne. Úgyhogy a Széchenyi-mottóval értek egyet, és meglepne, ha Farkas Gyula mondatának szövegkörnyezete nem rosszul etnocentrikus lenne. „A magyarság örök küzdelme az idegenség ellen”! És ki/mi az idegenség? Talán Shakespeare, az istenáldotta, akinek a Bánk bán és Katona és a magyarság oly sokat köszönhet? (Mindenképpen többet, mint Farkas Gyulának :)

               

Az elbeszélő költemények mesés világával ellentétben a tragédia konfliktusa valós történelmi helyzetben következik be. De ebben a műben is két világrend ütközik össze: a jó és a rossz. Ez a drámai alaphelyzetből adódik: Gertrudis, ill. a merániak megjelenésével elszabadulnak a bűnök az országban. Az erkölcsi romlottság, a társadalmi törvények figyelmen kívül hagyása, a köz jogainak, érdekeinek megsértése – ezek mind a királyné nevéhez köthetők. Gertrudis figurája is (mint Ottóé) kicsit mesésen negatívra van véve. Talán egy módon „racionalizálható” ő: a kultúrgőggel. A magyarokra mint elmaradott, barbár, kulturálatlan népségre tekint, és a saját nyugatias udvari kultúráját felsőbbrendűnek tekinti. Meglepne, ha ebben nem lenne benne a Habsburg felvilágosult abszolutizmus kritikája, bár nyilván nem lehet direkt ráolvasni Mária Terézia alakjára Gertrudisét. Gertrudisnál a kultúrgőg mindenképp nackós, „fajvédő” elfogultság formáját ölti. Bánk és Gertrudis nagyjelenete (4. felv. 7. jel.) végig a dühödt szembenállás. De mi az a pont, ahol Gertrudisnál kiborul a bili, és előkapja a tőrt. Gertrudis segélykiáltására Ottó beszalad, de meglátja Bánkot és kimenekül. A gazember, sorsa megrontója láttán Bánkban minden dühe, keserűsége feltolul és egy Ottóra szórt átok-tirádában ölt testet, mely így végződik: „És átkozott a hely, melyben születtél!” Ez az a pont, ahol elszakad a cérna és Gertrudis támad. Nem törődik a magyarok sorsával, sőt az idegen merániaiakat részesítette előnyben azzal, hogy fő hivatalokat adományozott nekik. Nemcsak nagyravágyó és gonosz, hanem erkölcstelen is. Szemet huny Ottó csábítási kísérletei felett, sőt még biztatja is, hogy hálózza be Melindát. „Elkomorodik”, amikor meghallja Ottótól, hogy Melinda sírt a jelenlétében (amit automatice a „tégy magadévá” jelének tekint). Azt mondja, milyen kínos lenne, ha elterjedne, hogy egy meráni herceg még egy naiv, „tehát” könnyen elcsábítható kis vidéki fruskával sem boldogul. A legsúlyosabb tragikus ősvétség: a discours d’amourt a zsarnoki diskurzus szolgálólányává teszi. Viszont: ha Bánk ennyire féltékeny, akkor erotikus relációban kell(ene hogy) álljon Gertrudis­szal, szerintem. :)

                   

Bánk és Melinda kapcsolata. Ma nincs is ilyen. Nem is láttam még hasonlót. Ma az emberek szerelemből és józan megfontolásból házasodnak össze, miután igazán jól megismerték egymást. Talán az internetes korszakban lesz ez. Friss adat szerint minden ötödik komolyabb netes ismerkedés eredménye fizikai találkozás, és minden nyolcadik fizikai találkozás eredménye együttjárás vagy házasság. Ezzel szemben – talán az 1990-es USA Cenzusból emlékszem erre az adatra – akkoriban az amerikai házasságok több mint fele olyanok között köttetett, akik korábban 5 km-es körzeten belül laktak egymáshoz. Mi ez, ha nem a tehetetlenségi nyomaték maga?, maga a nem szerelemelvű párválasztási rendszer? Ezért nincs is sok válás :D, csak minden második házasság végződik így. És így az ország (Magyar-) csak félig van teli elváltakkal, életük egyik legfontosabb választásában radikálisan csalódottakkal. Igaz, hogy a fennmaradó hányad zöme kényszerből marad együtt, és a házasoknak csak tizenegynéhány %-a mondja a házasságát jónak.

                 

Nagyon haragudtam Bánkra, egyenesen idegesített. Tudom, hogy az ő idejében az volt a jó, ha minden elé a hazát helyezi, de ez akkor sem szép Melindával szemben. Szegény ott marad egyedül, védtelenül a királyi udvarban, ahol sok veszély leselkedett rá. Ottó persze hogy nem szállt le róla. Mindenki őmellette állt. Bánk meg nem volt sehol. Hazaérkezett titokban és nem volt képes elmenni és közölni Melindával, hogy megérkezett, vagy ha nem is azt, akkor legalább kérdőre vonhatta volna „szerelmét”, hogy igazak-e a róla terjengő pletykák. Szegény Melinda meg állandóan őt szólítgatta, nem tudott megnyugodni nélküle. Van benne valami. Érezte szerintem, hogy Ottó csapdába fogja csalni, és ő nem fog tudni védekezni ellene. Merész feltételezés. Melinda a körülmények áldozata lett, és a férfi, aki szerette, hazáját szerette jobban. Hát... Melinda felől megbizonyosodhatott – ne feledjük, hogy az elején Bánk elrejtőzve hallja az összes jelenetet: Melinda–Ottó, majd Melinda–Gertrudis, majd Ottó–Gertrudis, amiből minden világos számára. Melinda igen szigorúan lepattintja Ottót, nem hatja meg a rimánkodása, a térdeplő Ottónak megvetően a csodálatra méltó Bánkra hivatkozik, akivel sose kell egymás előtt térdepelniük. Persze Bánk őrlődik és parázik azért, a Zöldszemű Démon, a féltékenység befészkelte magát „kebelébe”. Sokkolja a felismerés, mennyire ki van szolgáltatva e személyes érzelmeinek, amitől képtelen bármi másra koncentrálni. Felelősségteljes, országos feladatát ellátni. Tehát azonnal meg kell szabadulnia láncaiktól. Azonban éppen egy összeesküvést kezel, számon kéri a királynét az állapotokért (miközben fortyog a dühtől Gertrudis gőgös cinizmusán), Tiborc panaszával (hiába üldözi az elején jó darabig, Bánk nem tud figyelni rá) és a nép robbanásveszélyes elégedetlenségével foglalkozik – és Melinda felől megbizonyosodhatott.

De igazad van: miért nem üdvözli hű feleségét, egy puszi erejéig legalább. Vagy legalább neki szólhatna, hogy itt van és pszt, senki meg ne tudja. – De vajon dramaturgiai hiba, hogy nem teszi? Éppenséggel passzolna Bánk jellemébe – persze akkor nem lenne tragédia. („A hős körül minden tragédiává válik, a félisten körül minden komédiává, és Isten körül – hogyan? talán világgá?” – Nietzsche.) De lehet Bánkban valamennyi a teszter kisördögből, pontosabban kisistenből, mert épp az ő Istenének kedvelt foglalatossága, hogy teszteli-túráztatja, akiket szeret. (Tuti stratégia a kognitív disszonanciára: minél többet áldoztak érte, annál kevésbé fogják elhagyni :)

És, tényleg (ez Gertrudis kérdése is), miért is jön Bánk titokban? Mert titokban üzentek érte Peturék, és erre kérték, nem is: ezzel ijesztgették, hogy ha tudni akarja, hogy mi folyik az udvarban, amikor ő (és a király) nincs ott, akkor jöjjön és nézze meg. De titokban – vagyis, ha nyíltan jelenne meg, akkor másképp viselkednének. – Vagyis akkor soha nem tudhatná meg? (Ez meg Columbo kérdése.)

                   

Kétségei elszállnak az ötödik felvonás temetési gyászszertartásán. Azt, hogy tette jogos volt, szilárdan gondolja, és büszkén vállalja is a gyilkosságot. Véleményem szerint valahol jogos, hogy büszke tettére, de nem hiszem, hogy joga lenne kioltani egy másik emberi lény életét, még ha ezzel „nemes” célt is szolgált. Így azt gondolom, hogy Bánk vesztett. Vesztett, hisz erkölcsileg megbukott. Ha az aktualitás szemszögéből értelmezem a művet, nem gondolom, hogy megállja a helyét az, hogy egy gyilkos nemzeti hős legyen, még ha a nemzetért is tette azt, amit tett.

De ebben a korban ez valahogy „elvárt” volt, hogy a Nemzetért ölni is Szabad volt. De felteszem a kérdést: Ilyen formában is? Hisz nem háborúban történt az öldöklés… Persze a mű tragédia, ahol az egyik legfontosabb műfaji szabály, hogy a hős a végén elbukik, az elején vagy a közepén meg csinál valami tragikus vétséget. Nos, igen: miért nem vígjáték hát a nagy nemzeti dráma?

                 

Melinda halála és az önvád miatt a lelke üressé válik, kissé súlytalannak éreztem a mű befejezésekor. Pedig ez a tragédia netovábbja :) a tragikus hősnek mindene oda, és még csak meg se hal, pedig neki már csak az lenne a megváltás.

„SOLOM (szánakozva Bánkra mutat).

               Nézd, uram, e csüggedést! – Király,

               A büntetés már ennek irgalom.”

(Vö.: MAZOCHISTA: Üss! SZADISTA: Nem!)

                     

Bánk erkölcsös, erős jellem. Melinda pontosan hozzá illő feleség, tiszteli őt és felnéz rá. Mikor Ottó szerelmet vall neki, azonnal és határozottan visszautasítja őt. Büszkén és nemesen viselkedik. Magát a becsületet képviseli. Ezután porok segítségével mocskolják be őt, férje viszont nem hisz neki. Melinda térden csúszva könyörög férjének és próbálja bebizonyítani, hogy valójában vétlen, és tiszta tudata nélkül esett bűnbe. Hogyan? Sorsa tragikus, hiszen valójában ő tisztalelkű és ártatlan. Bánk bán hitetlenkedik, felháborodik, és kegyetlenül elutasítja Melinda könyörgését. Még közös gyermeküket is átkozottnak nevezi. Melinda férje viselkedésétől megőrül, elhagyja az udvart, és Ottó emberei rágyújtják a házat. Halála megváltásként is értelmezhető. Megszabadult attól a szenvedéstől, amit az a tudat okozott neki, hogy férje tisztátalannak és hűtlennek tartja őt. Ez a gondolat bizonyítja Melinda feddhetetlenségét. Hogy a halál talán jobb, mint férje alaptalan haragjának tudatával élni. Bűnbánatot érez egy olyan dolog miatt, ami valójában nem az ő hibája, nem is terhelhetné őt. Olyannyira bizonyítani akar, hogy megalázza magát férje előtt. Jóhiszemű lány, aki megbízik az emberekben, és így áldozattá is válik. Kicsit valószerűtlen, hogy mennyire nem akar bizonyítani semmit. Nem tudunk meg semmit az esetről. Melinda szövegéből nem derül ki semmi, homályosan beszél, kerül minden konkrétumot. Tán egy helyen állítja direkt, hogy „bűntelen” (3. szakasz 1. jel.).

Ez persze erős állítás. Ugyanis Melinda itt nem tud a porról. Tehát nem értheti abban az értelemben, hogy a bűn ugyan elkövetődött, de csak a por hatására, és ő ezért bűntelen. Ugyanebben a jelenetben Bánknak is, Melindának is van egy-egy szörnyülködés-futama azon, hogy Gertrudis ilyen állapotok közepette hogy volt képes aludni. Ennek a két szörnyülködés-futamnak sztem épp az az elsődleges dramaturgiai funkciója, hogy jelezze: Bánk és Melinda (itt még) nem tudnak a porokról. Ha Melinda a „hevítő” hatására tényleg felhevült Ottóval, akkor minimum meg kéne döbbennie magán. Mi ütött belé. Mit hevülget itt ezzel a legunszimpibb műmájerrel. Persze ha közben addig sohasem tapasztalt szédülést is érezne, akkor már, okos asszony, gyanút foghatna, hogy Ottó tett valamit a borba. De a por hatásáról nincs szó sehol a darabban, itt meg csak annyit tudunk meg, hogy még nem tudnak a porokról.

Igazad lehet, Melinda fura szavainak, viselkedésének talán az a legtarthatóbb magyarázata, hogy nem is tud mit mondani, annyira mérhetetlenül fáj neki Bánk kételye. Önérzetében sértett. Természetes méltóságán aluli, hogy erre a vak vádaskodásra reagáljon. Vagy „csak” elképedt ezen a minden igazságot nélkülöző, zöldszemű szörnyetegen.

És tényleg! Honnan tudjuk egyáltalán biztosan, hogy Ottónak sikerült megbecstelenítenie Melindát? A 3. szakasz 4. jelenetében a jól informált Biberach amondó (Bánknak, akin látja, hogy a féltékenység elvette az eszét): „De nem hiszem biz’ én, a gyáva herceg [mármint Ottó] / Hogy boldogult [mármint Melindával].”

Majd hozzáteszi: „Gyanú kinozza Bánkot. / (Leül.) / Egy sincsen a sok emberi indulat / Közt, melynek oly kevésbe kerüljön a / Képzelt lehetség általöltözése / Az igazra, mint a szerelemféltésnek. / (Maga eleibe nézvén, egymásra tett lábait lógatja.) Biz’ úgy.” Magyarul: Barátocskám, te eszelősen féltékeny vagy, márpedig a féltékeny hiszi legkönnyebben valóságnak a saját agyrémeit. Biberach intelme persze – ironikus módon – paranoid módon is jól olvasható. Vagyis hogy „valójában” azt mondja: a féltékenység tudja legkönnyebben valósággá változtatni az agyrémeit. (És a paranoid kivetítés épp ilyen: ötletadás, tematizáció, a figyelem ráirányítása a szörnyű – iszonyatos, rémisztő, irtózatos, horror, borzasztó, undorító, ocsmány, félelmetes, ijesztő stb. – lehetőségre, valóságlehetőségre, „igazságra”, ő már hiszi is, mint valósat: kényszeres kogníció és kognitív kényszerítés. De hogy lehet az igazság szörnyű? Sehogy. Az ő valósága szörnyű, de az nem az igazság. Még akkor sem, ha egyeduralkodó – vö. A király új ruhája: ha nincs a gyerek, akkor a király ma sem tudná, hogy az ünnepségen meztelen volt.) A szerelemféltésnek kerül a legkevesebbe „a képzelt lehetség átöltöztetése igazra”. „Szubjektíve” igazra vagy „objektíve” igazra?

A 3. szakasz 5. jelenete (ahol Ottó reszketve menekül, mert keresteti Gertrudis) is inkább arról tanúskodik, hogy nem esett meg a dolog:

„BIBERACH (szepegve) Megesett a dolog?

OTTÓ (elfogódva szegezi a földre szemeit)

BIBERACH Hallgatsz? – no – élj szerencsésen.”

Ottó egy ellenszenves, buta és nyálas genya, de az szinte megejtő, mekkora kétségbeesettséggel van rajta a Melinda-projekten. Ha sikerült volna neki, bármilyen gusztustalan formában, akkor is hencegne vele. Aligha azért szegezi elfogódva földre a szemeit, mert szégyelli, hogy milyen csúnyán csinálta. Nem jellemző rá ez a fajta szégyenlősség. Inkább azt olvasnám ki ebből (amit Biberach is – ld. ezután monológja Ottó férfiatlanságáról), hogy tényleg nem esett meg a dolog. Persze az alakoskodás nem áll távol Ottótól, de mi oka lenne titkolni épp Biberach előtt, amit világgá „kell” kürtölni: hogy megesett – ha megesett.

Izidóra (4. szakasz 2. jel., ahol elmeséli Gertrudisnak, hogy féltékenyen követte Ottót, miután Biberach szólt neki a porokról) csak ennyit látott: „Rendetlenül láttam kifutni onnét [Melinda szobájából] / A herceget [Ottót]. Szemmel tartván alig / Értem Melinda ajtajához, amidőn / Egy durva lábdobogás riaszta fel… / Vállamat ragadta egy erős / Kéz – bélökött Melinda ajtaján, / S előttem állott Bánk bán.” Ez szintén nem sokat mond. Leginkább talán ezt (Miss Marple és Columbo közös rekonstrukciója): Ottó bement Melindához, elkezdett erőszakoskodni, ahhoz vetkőzött le (rendetlen ruha), és menekült (mi másért futna kifelé), alighanem mert meghallotta Bánk „durva lábdobogását”. Ez persze elvileg lehetett „az aktus” után is, de semmi sem utal inkább erre, mint az ellenkezőjére ebben a jelenetben.

A 4. szakasz 4. jel-ben Melinda nevének, becsületének bemocskolását, családja, az udvar és az ország tönkretételét kéri számon Gertrudison, de szövegében itt is gondosan megőrződik a kétértelműség: „Add vissza egy anyának gyermekét / Add vissza testvérnek testvéreit – / Add vissza férjét e tökéletessen / Megrontatott beteg lelkemnek is.” Még véletlenül se „megrontatott testem”-et mond. Beteggé tette a lelkét az udvari élet romlottsága, hazugsága, még férjét is berántotta, hisz nem bízik még őbenne, hitvesében sem, nincs magánál. „Midőn / Kifutottam a sárkány elébe, még / Bánkom se jött utánam – szegény! / Azt vélte tán, hogy nála nélkül is / Elmenni tudnék lakodalomba. – Oh jaj! (Fejét kezei közé szorítja.)” Ez is elég homályos szöveg. Hogy jön ide a lakodalom? Alighanem ’lakomát’ jelent itt egyébként. (Ez az alapjelentése, csak a 18. szdban jelenik meg a mai jelentése, de Katona korában mind2 jelentés él.) Fussunk rajta végig még1x: Kifutottam a sárkány elébe. Még Bánkom se jött utánam. Szegény. Azt hitte tán, hogy nélküle is… Ha megesett volna (és bevallaná), akkor itt úgy folytathatná, hogy Azt hitte tán, hogy nélküle is képes vagyok legyőzni a sárkányt? Ez kb. egyértelmű lenne. De – enyhén szólva – nem ezt mondja. Azt hitte tán, hogy nélküle is el tudnék menni a lakomába. Vagyis mulatni, hetyegni, szórakozni? – Ebben az olvasatban megint csak ironikus hűségnyilatkozat lenne. De a „lakoma” lehet az is, hogy a sárkány megeszi őt. A mondatnak nagyon költői kérdés formája van, de pont van a végén. Így amolyan költői találgatás lesz belőle. A sajnálkozás – szegény – arra utal inkább, hogy rosszul hitte Bánk, ha így hitte. De ebből se az jön ki, sehogy se, hogy Melinda itt beismerné, hogy megesett. Max úgy, hogy az elfojtás pszichotikus méreteket ölt, mert sem hazudni nem tud, sem beismerni, és az „őrült” hablatyolás arra szolgál, hogy mégis mind2 megtörténjen, a hazugság is, a beismerés is. Az „Oh jaj! (Fejét kezei közé szorítja.)” még a leggyanúsabb. Mire ez a nagy jajongás-fejszorongatás, ez a tragikus hangvétel, ha 1x nem esett meg? Oké, csúf dolog a hazug szóbeszéd, a mószerolás, szarkeverés, inszinuáció – de nem kéne úgy viselkedni, mintha igaz lenne.

4. szakasz 6. jel. (Gertrudis, Bánk, Melinda, Tiborc): Melinda Gertrudisnak: „Az isten / Bocsássa meg, mit oly istentelen / Cselekedtetek vélem. Nem volt italtok / Méreg, de elszárítá lelkemet.” Vagyis: fizikailag nem haltam meg, de lelkileg igen. Ez szintén súlyos kijelentés. De ha valóban ártatlan, miként vallja, és esetleg a szó fizikai értelmében is, akkor azt is jelentheti: nem sikerült testileg megbecstelenítenetek, „csak” lelkileg: a jóhíremet tönkretennetek.

A nem-esett-meg-verzióban Bánk tragikus vétsége: igaztalan féltékenysége.

                 

Melinda bizonygatja, hogy ártatlan. Magam úgy értelmeztem a drámát, hogy a nő csak lelkileg maradt hűséges Bánkhoz, mert Ottó a porokkal elcsábította. Bánk nem hisz neki, nem bízik benne, olyan mérges, hogy még fiukat is megátkozza. A nagyúr kiábrándult: „hívség? Kísértet, melyről minden ember / fecseg, de még nem látta senki is.” Még a királyné előtt is megtagadja Melindát: „Való, hogy én házas vagyok; / de hitvesem nincsen.” Melinda erkölcse vs. Biberach pora. Fura, hogy sem a szakirodalomban, sem az interneten a Bánk bánról található tömérdek anyagban nem található ezzel kapcsolatos kérdés: mindenki készpénznek veszi, hogy Biberach pora működött, Melinda ennek hatására elcsábult. Ezt olyan banálisnak érzem! Ez a verzió azt jelenti, hogy az igazi drámai ellentét lényegében ez: Melinda erkölcse vs. Biberach pora. És ha egy H. G. Wells- vagy Aldous Huxley-féle érdeklődésű mű lenne, ahol épp azon gondolkodnak el, mik sülhetnek ki az új technológiák és a hagyományos erkölcsök találkozásaiból, akkor ez értelmes dráma is lehetne, de a Bánk bánban nem igazán van ilyen érdeklődés. Csak mellékesen jegyzem meg: ma, a fényévekkel előbbre járó biokémia stb. korában sincs meggyőző afrodizákum. Igazi Erósz nyila, aminek hatására tényleg, nincs mese, kész, vége, benedvesedik, feláll és ilyesmi. (Vagy, ha nagyon akarjuk, minden szolgálhat ürügyül, ahogy az alkoholt is régóta használják a[z erkölcsi] gátlások lebontására, ill. a felelőtlenség fél-legitim formájaként, főleg lányok/nők. Alkoholos hatás alatt ugyan látványosan gyakoribb, mégis látványosan bocsánatosabb a bűn. Fura, nem? Hasonlóan van a bűnhöz láncolva, mint a szex – én mindenesetre viszonylag gyorsan elérem azt az alkoholszintet [ezért nem is szoktam megkísérteni], ahol hányok – viszont szexből még nem sikerült elérnem ezt a szintet :)

Vö. Hamlet: egy vadul pszichológiai és erkölcsi érdekeltségű, így felépített és átgondolt drámában miért „kell” ilyen deus-ex-machina-szerű, amolyan csodás elem a dramaturgiailag egyik legfontosabb ponton? Miért „kell” a Hamletben az Apja Szelleme: miért ez a hókuszpókusz? Nem lenne elég egy „normál”, sima informátor? Számtalan szebbnél szebb egyéb módot, szereplőt, történetet lehetne találni arra, hogy Hamlet megtudja a drámát beindító sokkoló infót: apját anyja és nagybátyja tették el láb alól aljasul. De persze a Hamletben ez végig alapkérdés: Hamlet nem igazán az a fickó, aki „hisz” a szellemekben, pláne megijedne tőlük. Első dolga nem azt ellenőrizni, hogy ez miféle dolog vagy lény, „igazi”-e vagy „szemfényvesztés”, hanem hogy igazat mond-e. (Persze rögtön érzi, hogy igen. Inkább úgy viselkedik, mint akit fejbekólintott az igazság, mert nem vette észre, hogy ott van a szeme előtt: hogy’ nem gondolt eddig erre a – hú basszus – nagyon is valószerű megoldásra! Minden klappol! Az a rohadék, aljas, ocsmány Claudius! De hát mit eszik rajta az anyám? Igen! És hogy szeret vele… Órákig benn vannak a hálószobában, dévajok előtte és negédesek utána!) Ennek ellenőrzésére találja ki a némajátékot.

A Bánk bánban Biberach pora ilyen „hókuszpókuszos” valami. Afrodiziákum? Tudatmódosító? Gina? Nagyon keveset tudunk meg róla. „Hevítő”, így nevezi Biberach. Az egész „mi történt Ottó és Melinda között” ügy nagyon el van maszatolva, ahhoz képest, hogy milyen kardinális a dramaturgiai szerepe. Ha Melinda szupermegbízhatósága nem kérdéses, de a gonosz rontás kell a drámába, akkor a narráció miért nem „elégszik meg” egy megerőszakolással? – Nos igen, érezhető, hogy ez milyen távol áll az egész darab érdeklődésétől.

Mely a csábítás problémájában (is) érdekelt. Bánknak/Melindának persze a megerőszakolás is irtózatos trauma lenne, viszont az viszont erkölcsileg tiszta sor, Melinda vétlen. (Vagy nem?) Katonát láthatólag az a Bánk érdekli, aki ráparázik arra, hogy Melinda tényleg elcsábult, vagyis „valahol” élvezte: „Még sem hiszek. / Ottó, s Melinda, egyaránt örültek!” – mondja Bánk a 3/1-ben. (Vö. Hamlet anyja, akinek neve egyébként Gertrud.)

Lehet, hogy Bánk dominóindító tragikus vétsége, hogy nem hisz Melindának. Elképzelhetőnek tartja, hogy pont azzal a leggusztustalanabb féreggel, sőt. De ehhez Melinda is kell. Az imént idézett szavai előtt Bánk expressis verbis, kimondva akarja hallani Melinda szájából, hogy: NEM. Hogy: ez meg ez történt, kedves Bánkom, szerelmem, hősöm, hitvesem, de AZ nem történt meg. Ne butáskodj. Melinda viszont nem teszi meg ezt neki. Tán önérzeteskedni kezd – inkább ezzel magyaráznám furán és kissé motiválatlanul homályos szavait (amikor oly éles és pontos Gertrudisszal szemben), mint a recepcióban általános „megőrüléssel”. (Ami persze úgy megőrülés, mint Hamleté és Ophéliáé, hogy még Poloniusnak is van benne rendszer, és a figyelmes néző/olvasó azért nagyjából érti, mit beszélnek.)

„BÁNK …Sírsz?

       Felelj; de szóval, és ne így! Hiszen

       Szép könnyid elbúsíthatnák az ég

       Lakosait, s az angyalok magok

       Szánnák kigördüléseit. Elveszek, s én

       Igy férfi nem vagyok. (Elereszti.) Még sem hiszek.

       Ottó, s Melinda, egyaránt örültek! –

MELINDA (térdeit kulcsolja).

       Bánk, Bánk! Taposs meg legalább engemet!

       Én bűntelen vagyok. Oh, ne mondd meg ezt

       Testvéreimnek: nem feleség – anya.”

Szóval ez és csupa hasonló. Az Erény megőrül, ha szájára veszi a Rosszhír? Mindenesetre Melinda válasza minden, csak nem egy szörnyen féltékeny férj megnyugtatása. Jön is az egyik legdurvább jelenet.

„BÁNK (belök egy oldalajtót).

       Te átkozott kis alvó, mit mosolyogsz?

           MELINDA (sikoltva felugrik).

                   Ember, tudod te, mit mondtál fiadnak

                   Most? – Átkozott! – (Merően néz maga elébe.)

                                                       Atya-átok egy anyáért!”

                     

„Hazudsz!” – ezzel a szóval indul a jelenet (és a 3. felvonás), Bánk mondja Melindának. Nem tudjuk meg, mire mondja, de ilyet inkább valami konkrétra lehet mondani. Talán Melinda elmesélte, mi történt, és erre mondja Bánk. – Az asszony hűségéről a dráma során valahol minden fontos szereplő kifejti a véleményét, és – ki cinikusan (merániak), ki tragikusan (Bánk), de – mindenki nagyjából ugyanazt mondja: végső soron nem létezik. – Ha lenne legalább egy ellenvélemény, egy reménysugár, egy kivétel…

Igazságosabb lenne persze Bánkot, sőt Gertrudist is tesztelni ez ügyben. Pl. Ottó – illene hozzá – hirtelen ötlettől vezérelve felcseréli a porokat, és, biztos, ami biztos, a kómásan alvó Melindát becsteleníti meg, Gertrudis pedig, amint épp készül visszavonulni lakosztályába, megpillantja, hogy Bánk jő, és hirtelen nem érti, hogy’ nem vette észre eddig ezt az erős, nagyszerű, robosztus férfit, azzal a nagy felajzott lelkével... De cuki! Eszem azt a kis naiv hamvasságát! Látszik rajta, tényleg azt hiszi, hogy ő hűséges!... Édes kis naiv… (Szeme villan.) És legalább megtudja, ki a főnök ebben az országban… (Fenn) Ó nemes férfiú! Mi vad vihar / Dúl lelkednek hatalmas óceánján, / Melytől csak még fenségesebb a látvány, / S mely gyávát partra űz, gyengét veszejt, / S mely hívja azt, ki rája büszke kedvvel / ereszti fenséges hajóját… stb.

És, amúgy: akkor lenne szinte teljes a dramaturgiai igazság(osság), ha lenne a darabban egy jó meráni és egy rossz magyar is :)

             

             

János vitéz

                     

Ez a halhatatlan naiv népi eposz az új irányzat érettségét, mélységét mutatja, nem kevesebbet, mint hogy a népiesség megérett az irodalmi hegemóniára. Húzós mondat. Lehet róla és a környezetéből tudni, hogy nem írhatta mai hallgató :) Aha. Pl. http://mek.niif.hu/02200/02228/html/03/470.html Az online Spenótból! Wow! Nagyon lényeges, hogy egy saját prezentációt tudjál előállítani a saját szavaiddal. Vagyis hogy feldolgozd az információt, mert különben nem tudod használni. Azért adtam ezt a feladatot. Egy ilyen kompilációnak is lehet értelme, lehet jól csinálni és fontos is – de nem ez volt a feladat.

                       

A mű verses népmese, mely hétköznapi falusi eseményből indul, hogy egyre jobban elmélyedjen a fantázia világában. Szövegében csodálatosan együtt van a magyar föld valósága és a magyar lélek álma. Felvonultatja a mesevilág alakjait: a hűséges szeretőt, a gonosz mostohát, óriásokat, tündéreket, boszorkányokat, és hozzá igazítja a magyar huszárokat. Ez újítás, érződik belőle, hogy ki akarja emelni nemzetének egyik büszkeségét, az Árpádok nemzedéke óta mindig helytálló magyar katona alakját. A sok vesztes csatából, háborúból… „De magyar vagyok, s a magyar lóra termett, / magyarnak teremt az Isten lovat, nyerget” – írja a törökkel Franciaországban folyó háborúról. A történet politikamentes, mégis szinte lehetetlen, hogy akaratlanul is ki ne hallatszódjanak belőle a reformnemzedék indulatai, a növekvő magyar önérzet, a büszkeség, a nemzeti magára találás. Vagyis a korszak hazai hangulata. A háborúra készülődés? Miért épp katonák a példaszerű hősök? Vö. Toldi Miklós is evidensen a katonaságra termett (másra alig). Lehet, hogy a reformkor (pl. a polgáriasulás) ennél összetettebb, valószerűbb hősöket igényelt volna? „A legszebb benne az, hogy ennek a mesevilágnak minden kis tündére, minden óriása magyar tündér és magyar óriás, középpontja a vitéz magyar huszár évszázados legendája” – írja Szerb Antal. Ami persze lehet, hogy inkább kazár, mint magyar...

               

Éppen ezért a János vitéz is csak annyira friss, aktuális, számomra, mint amennyire egy valóságtól elrugaszkodó, és egy ideális világot festő mese, nincs még gyereked, hogy így lenézed a mese valóság/világformáló erejét?

                     

A mostoha, mint minden baj okozója, feltűnik a második részben is, a boszorkányok világában, így kötve össze a két részt. Érdekes felvetés, és aligha van kibontva a szakirodalomban. Iluska miért veti alá magát neki? Jancsinak miért kell bátorság, hogy beszóljon neki? Honnan van ez a hatalom? Tekinthetnénk ezt tovább nem vizsgálandó mesekelléknek, ha nem lenne ilyen nagyon is valószerű ez a figura. És azért meg is tudunk valamit róla, aminek a nyomán elindulhatunk, pl. épp Jancsi beszólásából tudjuk meg, hogy amikor fiatal volt, ő sem volt különb a deákné vásznánál. Hát akkor? Mi történhetett vele? Mitől lett ilyen keserű-rosszindulatú gonoszboszorka anyóstípus?

                   

Iluska mostohaanyjának színre lépése viszont hasonlít a Hamupipőke és a Hófehérke című mesék gonosz mostoháihoz. S ahogy a két mesében, végül a János vitézben is elbukik a rossz: Jancsi sötétség országnak rónáit járja, s miután az ott élő boszorkák titkára rájön, és vezetőjükben felismeri Iluska mostoháját, ő maga küldi őt a túlvilágba. Ez a boszorkány alak egyébként Vörösmarty Csongor és Tündéjében is megjelenik, ott is egyrészt az anya és a gonosz megtestesítője. Viszonya a gyermek iránt a végső cél elérésében mutatkozik meg: a szerelmesek sorsának bukását akarja, s Mirigy saját lányát mint eszközt használja fel a cél megvalósítása érdekében. Miért nem mész bele a témába? Miért ilyen masszív ez a képzet? Mi a baj a szerelemmel? Különösen, ha a banya, mint megtudjuk, anno maga sem vetette meg a friss húst?

                 

Iluska a jólelkű, szorgos és hálás mostohaleány, aki gyermekkorától fogva feltétel nélkül szerelmes egy férfiba. Bár a kettejük kapcsolata nagyon régóta tart, még mindig pontosan olyan tüzes és végérvényes, mint az elején. Semmiféle problémáról vagy apró megütközésről nem olvasunk. Ez igaz. Amennyiben csak magát az érzelmi kapcsolatukat vesszük, tökéletesen harmonikus. Ez nem igaz. Túlolvastad. A „tökéletesen”-nel. Csak annyit tudunk, hogy van ilyen közöttük. Ilyen kötelék viszont a valóságban nem létezik. Hogy ezt a „konklúziót” levonhasd, „kellett” a túlolvasásod. Igazad van egyébként, de hogy jön ide? Sehogy. A harmonikus – jegyezzük meg, ez sem feltétlenül a legjobb szó, nekik ez izgalmas, sőt, ha szex, akkor akár feszültséggel, mohósággal, dévajsággal teli – szóval a „harmonikus” csak egy változata, iránya, stílusa a tömérdek lehetséges jónak. Szóval egy – jó, nevezzük így – harmonikus eseményt „látunk”. Mi benne az irrealisztikus? A mesés? Mitől valószerűtlen, hogy két snájdig, kúl fiatal, akiket a falu szociohelyzete amúgy is egymásnak rendelt, gyerekkoruk óta jóban vannak, egymásnak ők a szórakozás, a játék, a szabadság, a kalandos képzelet, a nem frusztrált „valóság” stb. – jól elvannak a patakparton? És ha imádják egymást? Éveken át? Mi az irrealisztikus ebben? Hogy nincs sok ilyen „a valóságban”? Vagy hogy nem fordulhat elő? Ilyen csak a mesében van? A János vitéz tehát ilyen szempontból is mesének tekinthető. Íme, kizártad a „valóság”-fogalmadból ezt a – persze nem túl részletes, de, hadd hangsúlyozzam, semmiben sem valószerűtlen – jelenetet, viszonyt mint „túl szép”-et. Így nehéz lesz „a valóságban” túlszárnyalnod! :) Idillikus kontaktjukat szavaik is kifejezik: „Szívemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!”, vagy „Rácsókolom lelkem piros ajkadra!”. Ez az eszményi összhang tényleg meseszerű.

                 

Lelkiismerete hajtja el a faluból, és szeretett Iluskájától messze, nem pedig a gyávaság vagy a hűtlenség. Tudja, hogy a faluban eztán csak megvetés várná, így hát háborgó lelkével nekivág a nagyvilágnak, de miért nem Iluskával, könyörgök?, miért hagyja ott a banyának, hogy a sírba vigye?

                     

Így nem marad más választása, csak az, hogy a mesebeli szegénylegényhez hasonlóan vándorútra induljon, gyönyörű, aranyos, kívánatos és viszontszerető Iluskáját pedig otthagyja arra a rémségre. Iluskának sem jut eszébe, hogy az égvilágon semmi nem akadályozza már boldogságukat: két szép és különlegesen jófej fiatal felkerekedik, együtt kalandoznak, míg a világ, végül letelepednek egy helyes kis faluba, vagy/és Magyarország királya és királynéje lesznek és boldogan élnek, míg meg nem halnak. – De hát a János vitéz nem is igazi mese. A mese használ csodát, de a hepiend szigorúan evilági esemény: a boldog földi királyság megvalósulása, a jó(k) „hivatalos”, „intézményesített” győzelme. A János vitézben viszont a hepiend Csodaországban (vö. Mennyország) valósul meg, Magyarországtól mindenesetre a lehető legtávolabb. (Biztos itt is a távolság kell a hűséghez, mint Iluska esetében.) A János vitéz sztorija az Árgírus fatális struktúrája, ahol az evilági boldogtalanság a szabály: „Jobb holtom, hogysemmint életem nagy búban.”

           

A fő konfliktust is az okozza, hogy a szerelmesek nem lehetnek együtt, az égvilágon semmi akadálya.

                   

Számára az egyetlen cél Iluskájának boldoggá tétele, akkor miért hagyja ott a banyának, s nem érdekli sem hatalom iránti vágy, sem becsvágy, sem más. Most a kincses kádhoz! Megtöltöm tarisznyám, Hazaviszem neked, szerelmes Iluskám! Cudar mostohádnak nem lész többé rabja, Feleségül veszlek... isten is akarja. Házat építtetek a falu közepén, Ékes menyecskének odavezetlek én; Ottan éldegélünk mi ketten boldogan, Mint Ádám és Éva a paradicsomban… Lehet, hogy tanulságosabb mű lett volna. A nagyon fiatal Petőfi, amint végiggondolja a valóságos, tartós, boldog együttlétet. Az igazi hűséget. A „polgári” (paraszti, proli, átlagnépi) lét romantikus, mesés, kalandos, izgalmas, hősies világát…

                 

Az élete kockáztatásával kapcsolatban ma a 21. sz.-ban azt mondanánk, hogy nem normális dolog, hiszen ma már nincs olyan nagy szerepe a hűségnek, az etikának és feltétel nélküli szerelemnek. Sokan azt sem tudják, mi a szerelem és szeretet. Hát véleményem szerint ez szerelemnek és szeretetnek nevezhető, amikor az ember az életét is odaadná egy másikért, jelen esetben Iluskáért. Az öngyilkos merénylők erénye. – Vagy elkerülöm (és hálisten sokkal könnyebb, mint belekerülni) az olyan helyzeteket, ahol bárkinek az életét kéne áldozni egy másikért. Ennek érdekében elkerülöm azt a (melo)drámai gondolkodásmódot, ahol annál érdekesebb a sztori, minél nagyobb rosszak között kell választani. Amúgy persze a 21 éves Petőfinek, aki két hét alatt odarittyentette a művet a kellemes koranyárban, szintén kevés tapasztalata lehetett, és Iluskának nincs is túl nagy szerepe. Arról nem sokat tudunk meg, milyen lehet a hűséges és boldog együttlét. – És, bizony, ilyen (volt, ha te is úgy akarod) a kultúránk. Magyarországon évtizedek óta a házasságok negyvenegynehány %-a válással végződik, és további 40% csak kényszerből marad együtt. Ez azt jelenti, hogy a magyar társadalom e legelemibb élettere masszív diszfunkciókat mutat. Hogy a magyar kultúra ezen a ponton mutatja a legsúlyosabb tüneteket (a depresszív – pl. öngyilkossági és alkoholfüggőségi – hajlandóság mellett). És a magyar országgyűlés is milyen hasonló a rossz házassághoz, nem? Ahol mindkét fél mindig megmondja, hogy hol volt aljas vagy ostoba a másik, miközben ő maga milyen jól boldogulna, ha a másik nem lenne! – Amúgy a „feltétel nélküli szerelem” lehet nihilizmus: akkor/most is tied/veled vagyok, amikor rosszat cselekszel. (Ld. http://www.youtube.com/watch?v=dj1BuNmhjAY Jacques Derrida on love and being.) És a hűség is mintha minimum annyira jellemezné a terroristát, mint a katonát. Vagy azt, akit szabadként/nak/on szeretnek. – Egy muszlim nő helyébe belegondoltad már magad? :)

                         

A János Vitéz főhősén keresztül a hűséget mint megrendíthetetlen erényt mutatja be, mely még Iluska halálával is lankadatlan marad. Bár ehhez a hűséghez mintha nem is lenne szükség Iluskára. Kicsit virtuális hűség ez, amelynek mintha inkább lenne szüksége hűsége tárgyának hiányára, mint jelenlétére. Jól elvan Iluska nélkül is. Nincs mondandója a tartós, hűséges együttélésről. Ahogy nincs mondandója a pénz helyes használatáról és még számos dologról, amely az ifjúság számára valóban példaszerűvé vagy elgondolkodtatóvá tenné Jancsi figuráját és viszonyát a különböző dolgokhoz. (Ettől még, ill. sok más miatt, Petőfi és a János vitéz a legfrissebbek, legerősebbek közé tartozik a 19. szdi magyar irodalomban.) Közös jellegzetessége a Toldival. Egyik sem próbál jelenkori valóságos kihívásokra, lehetséges hősmintákra ajánlatokat tenni. Mindkettő a „vitézi”, katonai erények és érvényesülés pályáját ismeri csak. Ó! Hát a katonaság, a háború a magyar hős otthona? És milyen vidám dolog az?

               

Erkölcsi nagyságának talán első megmutatkozása, amikor leküzdi a zsiványok kincsének csábítását, hiszen akkor csupán ő is csak annyit érne, mint azok, így viszont föléjük emelkedik. Ráhagyja a vakvéletlenre, azokra, akik utána megtalálják? Ők vajon jobban fogják használni, mint hősünk tette volna? Ez a nemtörődöm vagányság persze lényegi jegye Jancsinak éppúgy, mint a János vitéz poétikájának, mondhatni: ezért szeretjük. De mégis, ha jobban meggondoljuk, ugyanebbe a Jancsi-képbe beleférne az is, hogy szétosztja a szajrét a szegények között.

               

miután a zsiványok a bortól elalszanak, Jancsi egy pillanatra meginog, és belső konfliktusként jelenik meg az erkölcsi norma, amely nem engedi meg számára, hogy a mások vére által bemocskolt pénzen legyen boldog hőn szeretett Iluskájával. A pénznek nincs szaga. Attól még megmarad az értéke (és a zsiványok által érte elkövetett bűnök), hogy ő nem nyúl hozzá. Így a véletlenre hagyja – arra, aki először rátalál a leégett házra. Mennyivel „becsületesebb” stb. ez a megoldás, mint ha pl. (polgári-konzervatív megoldás) visszaadná a rablott kincseket eredeti tulajdonosaiknak vagy (népi-demokratikus megoldás) szétosztaná a rászorulók között? Jancsi magyarázata – hogy ehhez csak rossz lelkiismeretű nyúlhat – súlyos (ön)félreértés. A jelenet inkább annak jelzésére jó, hogy hősünknek boldogságához nincs szüksége pénzre, avagy nem az anyagi gazdagság a kulcsa. (A kommunista megoldás. Ez benne lehet a magyar népi hagyományban. A népi mozgalom a 20. szdban nem véletlenül csatlakozott a kommunistákhoz.)

               

Az óriások földjén konfliktusba kerül, melyet furfanggal old meg, mármint hogy a szeme közé vágja a sziklát, hogy szétloccsan az agya – lenne a furfang?

                       

megmutatkozik lelkiismerete, becsületessége, hűsége és találékonysága. Találékonysága? Miért nem „szökteti meg” Iluskát? Miért nem használja jó célokra a zsiványok pénzét? Miért nem megy vissza Fr.o-ba királynak, ha már Iluska miatt utasított vissza mindent, és Iluska meg már nincs? Miért nem költöznek Tündérországból haza? A fő tulajdonsága egyébként, mint Toldinak, fizikai ereje, ügyessége, harci vitézsége. A „találékonyságok” meg jellegzetesen a bumfordi-prosztó, peleskei-nótárius-vonal (bár nem alpári és nem keserű a humora, mint gyakran Aranynak – ez persze mind autentikus népi): ahogy lepattintja a zsiványok ijesztgetését, ahogy „rászedi” az óriáskirályt, hogy törjön neki egy sziklafalatkát, vagy ahogy „ördöngösen” léket vág a sárkány oldalába és kiugrik belőle.

                     

Történetéből kiderül, hogy egy XIX. századi magyar férfi másik igen fontos és elengedhetetlen tulajdonsága a BÁTORSÁG. + KALANDVÁGY. Egyik se jött be, se a 19., se a 20. szdban. Azért is emeltük ki ezeket, mint legérvényesebb „üzeneteket” :)

                         

A realisztikus részek nem éppen boldog világról tudósítanak, és minél jobb esemény történik Jancsival, annál „mesésebb”, valószerűtlenebb, illuzórikusabb. A megoldás még csak nem is mesei, ahol szinte kötelező az „evilági megváltás”, a hősök és a királyság hepiendje. Ez meg mintha a legszerencsétlenebb keresztény hagyomány lenne, ahol erről a csodás világról (Isten teremtményéről) mint gonoszról, siralomvölgyről lemondtak, és valamiféle valószerűtlen túlvilági kompenzáció reményével hitegetik a reményteleneket.

                 

Petőfi János Vitéze 5. osztályos tananyag. A gyerekek „sztorit” várnak, izgalmat, fordulatokat. Mindez megtalálható benne, hiszen igazi tündérmese arról, hogy hogyan lett egy szegény árvafiúból tündérország királya. A János Vitézben jó néhány olyan helyzettel találkozik a mai olvasó, ami gondolkodásra-elgondolkodásra készteti. A zsiványok tanyáján az alvó gonosztevők kincse az övé lehetne és ezzel egy csapásra megoldódnának a gondjai, ő mégis a küzdelmet választja a könnyű gazdagság helyett, vagy amikor Jancsinak sikerül legyőznie a basát és megmenteni a királylányt, ismét választás előtt áll. A mai olvasónak-diáknak nehezebb elfogadni, megérteni ezt a fajta lelkiismereti kérdést, mint akár csak 20 évvel ezelőtt. Így a történet egyre inkább csak tanulságos mese a mai diák számára. Vagy nem tanulságos. Ha pl. megnézzük a Grimm- vagy Andersen-meséket, de jó néhány rafináltabb népmese is, átgondoltabb alkotások. Petőfié kicsit ad hocnak tűnik. Anyanyelvi szinten beszéli a mesék nyelvét is, és a magyar népi költészetét is, páratlanul invenciózus ezekben, könnyed, ám mégiscsak inkább afféle improvizációnak, bagatellnek tekinthető – szerintem sikere is ebben áll. A Toldi (és általában Arany) már sokkal tudatosabb, egyúttal azonban nehézkesebb is – noha a népies stílusnak ő is nagyszerű művelője. De a Toldi tanulságainál is el-el lehetne időzni, vajon mennyire működőképesek. Pedig ezek a művek sokkal realisztikusabbak, mégis, kevésbé interferálnak a valósággal. Ásatagok néhány lényeges szempontból már keletkezésükkor. Régi, letűnt kultúrára, eszményekre hivatkoznak. János vitéz és Toldi karrierje is par excellence katonai. Nincsenek benne egyenrangú női szereplők/modellek. Személyes tulajdonságaiknak, sorsuknak kevés köze van a modern világ kihívásaihoz. Otthagyja a zsiványok pénzét főhősünk. A reformkor közepén. Nincs mondanivalója a pénzről, kvázi: jó magyar embernek nem kell a pénz. Eddig a rablóknál volt, most, hogy jó kezekbe kerülhetne – nem, pont azt a butaságot kell lenyelnünk, hogy ez még mindig a zsiványok pénze, örökre átkozott, vér tapad hozzá, szaga van. Visszautasítja a francia királyságot és királykisasszonyt a halott Iluskáért? Persze, nem tudja, hogy halott, de nem is akart/tudott vele lenni. Iluska egy 21 éves fiatalember nem túl kidolgozott nőképe, egy Barbie-baba. Ahhoz képest, hogy a mű vezérmotívuma Jancsi Iluskához való hűsége, irtó súlyos – nos, igen – hibának tűnik, hogy nem együtt mennek el a faluból és indulnak világgá. Van valami épkézláb magyarázat arra, hogy nem? A legmesésebb mesében sincs ilyen következetlenség, ha van, akkor is betesz valami, legalább egy furcsa okot. A János vitézben szigorúan fatális dramaturgia bontakozik ki, amit kevéssé ellensúlyoz a túlvilági hepiend. Sőt, inkább azt sugallja: evilágon lehetetlen. Savanyú-szőlő történet, mert közben tipikusan nincs/elvétve van a magyar kultúrában/valóságban ilyen vagány, sikeres hős, akitől az irodalom is tanulhatna.

A csodás helyszínek, szereplők, fordulatokban gazdag fantáziadús cselekmények mind hozzájárulnak, hogy a 11 évesekhez akár közel is állhatna. És most jön a „de”… a mű első olvasásakor a cselekményt meg sem értik, mert az elbeszélő költemény szókincse és a mai szóhasználat között szinte áthidalhatatlannak tűnik a szakadék. Ez mindenképp túlzás. Petőfi a legkönnyebben olvasható 19. szdi magyar költő, a legkevésbé „költőileg” kimódolt; nincs messze a mai beszélt nyelvtől sem. A nyelvezete régies, telis tele archaikus kifejezésekkel. A közös feldolgozást szómagyarázattal kell kezdeni, mert minden sorban akad olyan kifejezés, ami mögött nincs tartalom a gyerekek fejében. Itt nem a gémeskútra és hasonló kifejezésekre gondolok, hanem a „csillámló”, „hamvas”, „szél kel” szó, illetve kifejezések jelentése sem egyértelmű megfelelés a diákok számára. Jó alkalom, hogy megtanulják e fontos szavakat.

Mégis úgy gondolom, hogy nem baj, ha némi erőfeszítést is kíván a diákoktól egy klasszikus mű olvasása. Rá kell érezni az „ízére” és csak így fejlődik a szókincs, a fantázia és nem utolsósorban a szövegértési kompetencia.

Véleményem szerint nem helyes, hogy klasszikusokat zanzásítanak a modernizálás jegyében, csak azért, hogy olvassanak a diákok. Nos, aki nem olvas eredetit, az „zanzát” sem fog, aki nem akar gondolkodni, az a rövidített változat után sem lesz képes összefüggéseket felismerni, mélyebb mondanivalót befogadni. A Bánk bánt viszont át kellene írni mai magyarra. (Illyés megcsinálta, kíváncsi lennék…) Ugyanis a darab dramaturgiailag kitűnő, jól felépített, problémái elevenek, méltán magyar klasszikus – ám szinte olvashatatlan egy mai magyar szövegekhez szokott olvasó számára (és – kortól függetlenül – kicsit nyakatekert a szöveg. Korrekt dráma, ám nem igazán jó költészet.)

Nem lehet mindent tálcán kínálni – Picassót átfesteni vagy Mozartot rockosítani – csak azért, hogy könnyebben emészthető legyen. De az már inkább tanítás-módszertani téma, hogy hogyan lehet ezeket a műveket érdekessé, kívánatossá tenni. Ha nem az, akkor nem kell azzá hazudni. Kicsit túl van értékelve a János vitéz (és az egész magyar 19. szd.; az irodalom szeretetének sokkal jobbat tenne a sokkal jobb világirodalom). De azért simán belefér a klasszikus tanítandók közé. Ahol meg rossz, unalmas stb., ott kritikailag kell beszélni. A gyerekek azt hiszik – az egyetemen is egyébként –, hogy a klasszikust nem lehet – tilos – kritizálni, mert az tökéletes. Hatalmas tévedés, különösen az igen sötét és búval bélelt magyar 19. szd. esetében. Berzsenyi? Kölcsey? Vörösmarty? Arany? Madách? És ők a legjobbak, na persze a reménytelenségben is. Az egyik fő esztétikai elv, hogy minél komorabb valami, annál emelkedettebb, és minél viccesebb, annál alantasabb. Felhívnám a figyelmet a negatív beállítódásokra, nehogy már az legyen a reprezentatív magyar...

                     

Miért kell hasznot várni a szenvedésért? Vagyis: azért legyünk jók, hogy kapjunk valamit? És az lehet jó, aki vár valamit? Nem tudom, hogy miért, de a jóságból még ma is üzletet csinálnak. Helyes! A legjobb legyen a legsikeresebb üzlet! Persze ez csak akkor valósulhat meg, ha a mese győz és nem a tragédia a valóságért folytatott küzdelemben. Magyarul: ha az üzletnek nem a minél magasabb haszonkulcs a lényege (mert ez a kizsákmányolás lényege) a velejáró igazságtalan és hisztérikus rendszerrel, hanem az értékek szabad áramlása, a velejáró jól eloszló, szolid üzleti és még több közvetlen haszonnal.

           

                 

Toldi

             

Arany irodalmunk klasszikus korának kiemelkedő alakja. „Magyar élet tükröződik minden énekéből. Nyelve zamatos magyarságú” – írja a Toldiról Pintér Gyula. És magyarok benne a szemétláda mészárosok Pesten, magyarok a Miklóst hergelő vitézek, no és magyar Toldi György, a rókalelkű bátya (nemkülönben Iluska gonosz mostohája és az anyósviccek).

             

Toldi is hasonlóan járt, csak nála még jobban megjelenik az undok emberek sokasága, a végtelen negatívumba süllyesztett emberi világ. Ha lehet így fogalmazni: az ős gecik. Nem igaz. Kétségtelenül ilyenre van véve György (őt csak Ottó múlja felül), az emberei, vagy a hálátlan pesti mészárosok, vagy a cseh vitéz. De ott van Bence, a király, na és Toldi Lőrincné anyuci, akik kifejezetten pozitív szereplők. És több a mérsékeltenjó-semleges: a béresek, Laczfi és az ámuló vitézek, az özvegyasszony stb. Talán, furamód, a János vitézben több a negatív figura vagy ellenséges erő. Inkább kicsit narcisztikusnak mondanám a Toldit – úgy a címszereplőt, mint a művet. A legtöbb szereplő elég arctalan. Ez a mesés jegy is a János vitézhez közelíti – amit csak azért említhetünk meg, mert a Toldi realizmusigénye természetesen igen magas.

           

akit testvére kisemmizett, és György miatt éli a cselédek életét. György otthon sincs. Vajon „kényszeríti” cselédéletre? És TL-né hagyja? – Világos, vannak utalások a műben erre, de mégis igencsak homályos az ügy, nem? Ezt talán Arany se gondolta át. Amit nagyon akar mondani, hogy Miklós szerény és nem tolja magát. De erősre vette a sérülékeny-sértett-sértődött vonalat is a személyiségében. (Nem mondja meg Laczfiéknak, hogy nem paraszt, csak puffog magában. „Túzok”, György fogalmazásában.)

Amikor Laczfi nádor „le”parasztozza, dúl-fúl, besértődik, és az csak úgy lehetséges, hogy nem mondja meg neki, hogy ki ő. Miért nem? És: miért akkora sértés ez, ha egyébként nem veti meg a paraszti munkát, és nyilván a parasztokat sem? (És tudjuk, hogy nem, pont ez a hangsúlyos nyitókép: még/már a parasztok is hortyognak ebben a rekkenőben, egyedül Toldi legény van talpon: tesz-vesz. Ő így nemes[ebb].)

             

„…Szép öcsém, be nagy kár, / hogy apád paraszt volt, s te is az maradtál.” Mindez nem csoda, a mű 1846-ban született, s a jobbágyfelszabadításról szóló törvény csak nemrég látott napvilágot. Az egyik legtudatosabb hely Miklós jellemzésére: még itt sem mondja meg, hogy nem paraszt. Miért is? Vszleg mert – olvassuk csak a helyet, ahol óg-móg Laczfi megszólításán (de csak magában!): amit még ezen kívül gondolt, az Toldi Györgyre nagy káromkodás volt. Hogy jön ez ide? 2féleképp jöhet: 1. TGy az, aki irigy-önző indíttatásokból paraszti sorban akarja őt tudni/tartani, és íme, annak is nézik őt. (Pl. titkolja, ill. mószerolja a király előtt, bár ezt legfeljebb csak sejtheti Miklós. De az is biztos, hogy kevésbé veti meg a parasztot, mint György vagy Laczfi, hisz velük együtt él, dolgozik.) 2. Szégyelli, hogy TGy testvére, ezért nem mondja meg, ki ő. Bár erre meg azt lehetne mondani: Toldi Lőrinc fia vagyok, az viszont annál jobban cseng. Miért nem teszi? Miért nem nyílt?

                     

A Toldiban Miklós és György áll szemben egymással, ebből az ellentétből eredeztethető minden Miklós által elkövetett cselekedet. Na, és akkor bontsd ki ebből az anyukát. Hogy lehetséges, hogy ezek egyazon áldott jó asszony gyerekei? Főleg persze a gusztustalan és „vérgeci” György esetében kérdés ez. És, vigyázat: Arany nagyon tudatos alkotó. Az ő esetében a fenti kérdés nem egy különleges olvasói érdeklődés kérdése, hanem a mű által feladott rejtvény. Ezt összefüggésben kell olvasnunk a Miklós és T Lőrincné érzékeny kapcsolatával és hosszasan részletezett ölelés-csókolgatásával, azzal, hogy Miklóst nem érdeklik a nők stb.

                     

Az anya a jó anya személyiségtípusba tartozik, akkor hogy lett ilyen ellenszenves genya a gyereke, odaadóan szereti fiait, mégpedig feltétlenül, nem számít neki, ha György rosszul is bánik vele. Önfeláldozóan viselkedik.

                     

A nő háttérbe szorulásával egyidejűleg a szexualitás sem kap szerepet. Valójában még utalás sincs erre vonatkozólag az egész műben. Ööö... Nyilván nem megy bele Arany „vérfertőző” utalásokba, de majdnem a határon van. Miklósnak az anyja a mindene, és szintúgy az anyukának Miklós. Imádják egymást. Úgy búcsúznak, mint a szerelmesek, igencsak hosszasan és részletezve és hevesen – ez azért (szándékos) túlzás, nem? Vagy amikor Budán viszontlátja. Különösen, ha Miklóst amúgy abszolúte nem érdeklik a nők...

                     

Érzékenysége és szeretete még az erős Toldit is sírásra tudja bírni. Gondviselő anya: Bencét, a cselédet Toldi után küldi, s ételt-italt is küld vele. A második alkalommal pénzt is tesz a cipóba. Ez a nő előrelátó. Az özvegyasszony alakja hasonlít Toldi anyjára: özvegy, elvesztett valakit, két fiát siratja. „Majd az édesanyja képét odahagyva, / Az özvegyasszonyra repült gondolatja.” Mindkét asszony pár nélkül marad, a „klasszikus hűség” mintaképei. Már nincs férjük, akit megcsalnának, mégis hűségesek halott férjeikhez. S szerető, gondviselő anyák. Toldi Lőrincné Iluskával szemben idősebb, előrelátó, s fiáért lépéseket tesz. Ebbe jobban belementem volna: ha Miklós és az anyja kapcsolata (személyisége) ideális, akkor hogy lehetséges, hogy György ilyen? És ez a fő konfliktusforrás a műben, és Arany igen tudatos! És a záró jelenet is „szerelmes” kettősünké, a cukor a hepiend tetején. Nézzük csak meg. „(12/16) És hogy örömében ne maradjon hiány, Hogy beteljék mindaz, amit szíve kiván, Épen mintha álma kezdődnék most elől, Anyját látja jőni a korlátok felől. Elfelejtett mindent és futott elébe, Kimélve szorítá páncélos ölébe, Nem szólott egyik sem, nem sírt, nem nevetett, Csak az öreg Bence rítt a hátok megett. (17) Végre a nagy öröm, mely szivöket nyomta, Mint a terhes fölleg, mérgét kiontotta, Szemökből a zápor bőségesen hullott, Akkor könnyült szívvel Toldiné így szólott: »Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom, Csakhogy szép orcádat még egyszer láthatom; Be szép vagy! [mint egy szerelmi vallomás] be nagyon illel leventének! Isten sem teremtett tégedet egyébnek.« (18) Miklós pedig monda: »Nem megjövendőltem, Hogy előbb vagy utóbb bajnok lesz belőlem? De nem köszönöm azt magam erejének: Köszönöm az Isten gazdag kegyelmének. Mármost Toldi Györggyel lakhelyet cserélünk, Ő Nagyfaluba megy, mi pedig itt élünk: Valaha tán ő is hozzám édesedik; Ha nem, irígykedjék, míg el nem temetik.« (19) Így szerette anyját a daliás gyermek, Szívét nem bántá még nyíla szerelemnek; Nem is [ez az ’is’ tanúskodik arról, hogy egymásból vezeti le a kettőt, az anyjával való viszonyát, és hogy nem volt köze más nőhöz] lőn asszonnyal tartós barátsága, Azután sem lépett soha házasságra. Rettenetes vitéz támadott belőle, Kalász-módra hullt az ellenség előtte, Védte az erőtlent, a királyt, országot; Csuda-dolgairól írtak krónikákat. (20) Senki sem állhatott ellent haragjának, De ingét is odaadta barátjának, S ha nem ellenkedett senki az országgal, Örömest tanyázott a víg cimborákkal. Nem hagyott sok marhát, földet és kincseket, Nem az örökségen civódó gyermeket: [a sötét Arany: mintha a »gyermek« = lenne az »örökségen civódó«-val] De, kivel nem ér föl egész világ ökre, Dicső híre-neve fennmaradt örökre.” Magyarul: a szerelem és a szex dőreség, nem kerül be az ideális képbe. Toldi Lőrincné azért a mintaszerű nő, mert ilyesmi nem érdekli, csak hogy a kedvenc gyerekéből milyen snájdig katona lett...

                 

Az anya és gyermek kapcsolatának egy meglehetősen furcsa típusát figyelhetjük meg Arany Toldijában. Özvegy Toldiné két fia közül az idősebb, György hidegen, elutasítóan bánik édesanyjával, s ő ugyanígy érez; míg kisebbik fia, Miklós iránt érzett erős érzelmei szinte már a szerelemhez hasonlatosak. Toldiné jobban szereti Miklóst, mint elsőszülött fiát, s a kettejük között fellépő testvérharc egyik okának is tekinthetjük ezt: „Úgy anyám! Kecsegtesd ölbeli ebedet, / Ójad fúvó széltül drága gyermekedet; / Mártsad tejbe-vajba, mit se kímélj tőle, / Majd derék fajankó válik úgy belőle” – György szavaiban féltékenység, szomorúság, de a királyi udvarban elért eredményei miatt büszke gőg is van.

A főhős bujdosása kettős természetű: jelzi a még nem tisztázott életcél okozta bizonytalanságot, másrészt a bűnhődés folyamatának a színtere, a lelkifurdalás kivetítése. A farkaskaland a testvéri viszony tárgyiasítása, a jótettért járó büntetés analógiája ??. Miklós megvédi a viharban az állatkölyköket, mire rátámadnak a farkasok. Ezt már olvastam valahol, de ott is tévedés volt: Miklós véletlenül agyontapossa a farkaskölyköket, nézd csak meg.

                       

Miklós, a magyar ember megformálója fenntartás nélkül érzelmi természetű, érzéseinek, szeretetének, bánatának, haragjának rabja, s nem tud uralkodni magán, az élet ésszerű szabályait nem tudja követni. Kis túlzás. Miklós egy békés, stramm, jó srác, semmi ilyen probléma nincs vele – kizárólag György vérforraló aljassága viszi ilyen lélekállapotba. Nem szabadna, persze, szellemesen kéne az ilyeneket megoldani.

             

                 

Az ember tragédiája

                   

Az ember tragédiája tulajdonképpen Ádám tragédiája, a férfi idealizmusa szemben áll Lucifer realizmusával, tehát ők ketten ellentétes értékek megtestesítői. Szinte mindig hamis szembeállítás, akárhányan gondolkodnak benne. A realitásokat ideáink határozzák meg, ideáinkat pedig a realitások. Ez a cinikusok krédója, akik azt sulykolják, te gondolhatsz ugyan szebbeket, de hát a valóság az mindig csak az a csúfság marad, ami. Ezzel csak az a probléma, hogy minden „valóság”-kép önbeteljesítő jóslat. Amit hiszel róla, az alapján cselekszel, azt teljesíted be, azt kényszeríted rá.

               

Fura – és talán jellemző – hogy „tragédiának” nevezi, ráadásul a címben, a művet, pedig igen sok szempontból nem az. Az arisztotelészi hármasegység követelményéből egyik se teljesül, nincs klasszikus drámai ellentét, tett-váltás-sorozat stb. Ehelyett egy igen eredeti műfajú színmű, inkább példázatos dramolettek sora, bár egymásutánjuknak is megvan a gondosan felépített logikája. A dramolettek közös jegye, hogy valamely lelkesítő és/vagy üdvösnek tűnő történelmi és/vagy általános emberi eszme, érzés, elv balul üt ki és/vagy megismerjük árnyoldalait. A kerettörténetnek azonban szintén megvan a logikája, sőt a drámai feszessége. Madách semmiképp sem egy egyszerű, kegyetlen, a gonoszságokban tobzódó, vagy gépiesen ellenálló Lucifert vázol, hanem olyat, aki gondolkodik, mond valamit. Gyanús, hogy minimum féligazságai azért lehetnek. Sőt – Arany fő oka, hogy hónapokra félretette a Madách által neki elküldött művet – Isten figurája mintha tényleg öntelt, személyikultusz-építő lenne, amiként azt Lucifer kifogásolja. (És amilyen nem egy helyütt az Ószövetségben, tegyük hozzá.) Mégis, jól láthatóan Madáchnak esze ágában sincs megismételni Milton Elveszett paradicsoma truváját, hogy „igazából” az ördög az izgi, a hős. Isten itt minimum egyenrangú Luciferrel. És a sztori, ugye, úgy szól, hogy a „Tragédia” álomjelenetei csupán Lucifer verziója a történelemről... Nem is az, hogy hazudik – ezt az a nagyszerű dramaturgiai húzás kizárja, hogy a „valódi” Ádám és Éva, akár egy hájtek történelmi témaparkban, magamagát próbálhatja ki az egyes történelmi helyzetekben –, hanem inkább, hogy milyen történelmi helyzeteket választ, azokat hogyan szcenírozza. A „kincstári verzió”, Isten változata nyilván másképp nézne ki, és simán megüthetné a luciferi verzió igazságfokát.

Ez nagyjából Arany véleménye is a mű állítólagos pesszimizmusával kapcsolatban: „Mellőzöm a kérdést, hogy a pessimista irányú költő megszűnik-e csupán ez által költő lenni, hisz úgy, pl. Byron, nem volna az. Óhajtandó ugyan, hogy a költői lélek teljes harmoniában legyen a világgal: de ha nincs, ki tehet róla. A művészet harmoniája nem mindig az optimismusé is egyszersmind. De én nem találom e pessimismust az Ember tragédiájában, mihelyt mint egészt fogom fel. Mert min sarkallik az egész? Lucifer részt követel a teremtésből, hogy megrontsa azt. Nyer Istentől két megátkozott fát. Egyik fa segélyével erkölcsileg már megrontá az embert, hanem ő physikailag is tönkre akarja tenni Ádámban az összes emberiséget, hogy ne is szülessék az. [Kétlem. Inkább az fáj neki, hogy Isten egyedül a maga érdemének és birodalmának tulajdonítja a teremtést, akárcsak az összes teremtmény. Lucifer szerint viszont ő mint a tagadás, a hiány, a semmi, az árnyék, az ellentét – logikai szükségszerűségként van jelen a teremtés munkájában. – Hérakleitosz, Hegel, Jin-Jang…] Kívánhatjuk-e Lucifertől, hogy ne pessimista színben mutassa neme jövőjét Ádámnak, midőn célja: kétségbe ejteni s benne ily módon egész ivadékát elölni? [Pont azért nem akarja fizikailag megsemmisíteni: legyen eleven bizonyíték, hogy egyáltalán nem olyan tökéletes a teremtés, mint azt Isten és a rajongói zengik.] Úgy de, mondják, a sötét álomképek tárgyilag is egyeznek a világtörténettel. Ezt tagadom én. Minden tárgyi hűség mellett, mellyel egyes korokat felmutat a szerző, látszik, hogy Lucifer, célja szerint, a sötétebb oldalt vette. Ez nem a szerző pessimismusa: ez magából a szerkezetből foly így. Téved tehát, ki úgy fogja fel, hogy a szerző a világtörténet egyes szakainak, s általuk az egésznek, hű képét akarta adni, azt mutogatván, hogy nincs haladás az emberiségben, csak szűntelen körben forgás, vagy alábbszállás, míg minden a nihilismusba süllyed. Ki egyszerű egészvoltában tekinti e compositiot, az tisztában lehet a költő céljával. ’Lucifer az embert teljesen meg akarja rontani; az első embert kétségbeesésig űzve, benne megsemmisíteni összes nem[esség]ét; ez neki a sötét képek által már-már sikerűl is, midőn a szeretet szava, és isten keze visszarántja az örvény széléről.’ Ez a mese alapvázlata: innen indúlva kell méltánylani az egyes részeket, és a kivitel sikerét.” Ez az, amit Lukács György hírhedt 1955-ös kritikájában nem fogad el, mondván, a drámában meg kell jelenniük az ellentéteknek; a drámai konfliktusnak a nyílt színen, a műben magában kell kibontakoznia. Madách művében viszont csak az egyik oldal, Luciferé jelenik meg.

                     

A 4. szín a történeti színek kezdete. Ádám Egyiptomban a hatalom birtokosa, mindenki az ő alárendeltje. Nem igazán törődik a népével, csak a saját érdekeit tartja szem előtt, olyat tesz, amit előtte senki (értve itt az összes többi művet). Önként lemond a hatalomról, felszabadítja a népét, rájön arra, hogy az öncélú dicsőségvágynak nincs értelme. Egy olyan szabad állam mintája jelenik tehát itt meg, ahol az uralkodó milliók akaratának szerez érvényt. Az ötödik színben Ádám mint Miltiadész, a hatalom birtokosa, a nép védelmezőjeként jelenik meg. Érdekes hatalmi párharcnak lehetünk itt szemtanúi. A nép Miltiadész ellen fordul, de amikor meghallja, hogy a híres hadvezér katonáival közeledik, az athéni polgárok behódolnak neki, majd később, de még ugyanebben a színben, a könnyedén befolyásolható tömeg, néhány demagóg hatására, ismét ellene fordul. Talán itt lehet látni azt a legjobban, hogy milyen ingatag alapokon áll egy vezető hatalma, és azt, hogy mekkora erő lakozik a jogilag ugyan szabad, de lelkileg a demagógok kénye-kedvének kiszolgáltatott tömegben. A római színben Lucifer az, aki érzékelteti, hogy mennyire kiszolgáltatott az egyén a patríciusok uralmának. Kicsit mintha egy 60-as években íródott szöveget olvasnék. Amúgy jobb ideológia, mint a mai „mindenki önző, mindenki hatalmat/pénzt akar, és a hatalom/pénz mindenkit korrupttá tesz” típusú ideológiák, amelyek agresszívabbak és pusztítóbbak, mint a sztálinizmusé.

                   

Ez a rész azt tanítja, hogy a férfi ne tekintse a nőt állati vágyának eszközéül, hanem becsülje nőként, rendeltetésének megfelelően (feleség, anya). A 8. színben Prágában vagyunk, Ádám Keplert, Éva Borbálát alakítja. Éva alakja itt a legellenszenvesebb, mert megcsalja férjét, s örökkön pénzt csal ki tőle. S míg az eddig vizsgált művekben nem, itt beigazolódik, s le is lepleződik a nő kurva mivolta. Ha ezt – és így tűnik – axiómának tekinted, akkor miért nem kérdezel erre a többi műnél. És ha igazad van, akkor bizonnyal találsz a többi műben is olyen összefüggéseket, bármily inadekvátnak vagy „illetlennek” tűnjön is ez a felvetés. A Bánk bánnál sima: itt minden komolyabb szereplő kifejti (majdnem) ezt a véleményét és ez alapján cselekszik. Vagy erősebb vagy puhább változatban (ha nem is kurva, de végső soron állhatatlan, bűnbe csábítható). És nincs ellenvélemény; talán Melindáé, de ez a leghomályosabb, vajon miért? Toldi Lőrincnénél az ügy úgy vetődik fel, hogy ő éppen az ellentett: férjéhez még halálában is hű. A legmesszebb áll ezektől a világi hívságoktól, és szerelmetes fia úgyszintén. Éppen ezt „a nővel” kapcsolatos általános közhelyet és tapasztalatot kerüli ki nagy ívben Arany műve, miáltal éppen ezt „a nővel” kapcsolatos általános gyanakvást testesíti meg. (Na és aztán a Toldi szerelme milyen durva sztori.) A János vitézben egy konkrét fogódzót is kapunk: Iluska gonosz mostohája szigorú erkölcscsőszként lép fel: „lopod a napot és istentelenkedel?” Ám Jancsi beszólásából megtudjuk, hogy a banya, amikor fiatal volt, „sem volt különb a Deákné vásznánál”. Mi történhetett? Ha anno ő se vetette meg a férfihúst, most nem megértőnek kéne lennie? Mivel, úgymond, őneki már nem juthat ebből, akkor másnak se? Összefügg-e ez az érzület a „kurvaság”/megcsalás/hűség problémával? Igen. A „hűség” lenne épp a János vitéz legdogmatikusabban tolt értéke.

                 

Ekkor győzedelmeskedik felette a nő, aki szembeszáll a racionális valósággal, akit ösztönei éltetnek. Rossz közhely. Emlegetése persze jogos lehet, hisz talán még Madách is aláírná ezt a mondatot, ám jegyezzük meg, a Tragédia csak akkor nem egy szánalmasan keserű, tendenciózusan negatívan hamisító alkotás, ha „a” történelem e bemutatását annak tekintjük, amiként a mű szcenírozza: Lucifer verziójának. Madách művében a dráma tkp. lappang. Amit a történelmi színekben látunk, azzal Isten – pontosabban az általa szabadságra, küzdésre, bizakodásra ítélt ember – itt kifejtetlen verziója/i áll(nak) szemben. Nagyjából ez Arany véleménye is.

               

Ezen van a hangsúly. Az unalom és a vágyak teszik a jelent élhetetlenné. Igen, képtelenek vagyunk belehelyezkedni abba, ami van, képtelenek, mert elunnánk benne az agyunkat, mivel a vágyaknak folyamatos inger kell, amit a változatosságban élhetünk át. A megszokott, ismerős, rutinos, otthonos, a megbízható stb. előfeltétele az érdekesnek, a vágynak. Mivel az élvezet sem élvezet, ha csak ugyanúgy élvezünk. De legalább olyan gyakori egy csúcsélmény kétségbeesett és lehetetlen reprodukálásának kísérlete is. Ez az örök elégedetlenség ott furakodik Ádámban is, aki soha nem fogadja el a dolgokat úgy, ahogy vannak. Mindig tökéletesebbet, vagyis mást akar, mert csalódik, és nem tartja már olyan jónak, amikor elérte. Csalódik a sok léthelyzetben, mert nem képes az újabb álmairól lemondani. De meghalni sem képes. És miért? Mert a remény még él benne. Persze, Éva terhes, de nem csak ezért marad életben. Legbelül motoszkál, hogy hátha, nem így lesz. És el tudom képzelni azt, ahogy később a sikeres vadászat után, gúnyos mosollyal az arcán Ádám elégedetten nyugtázza, hogy úgysem ilyen lesz az emberiség története. Talán kicsit túl drámaian digitális a gondolkodása. Úgy megyünk végig a színeken, mintha az újabb és újabb jelentős eszmét, célt, vágyat, lelkesedést sorra kipipál(hat)nánk mint teljesen megbukottakat. Ez persze lényegében Lucifer verziója és célja. Akkor lett volna erősebb a mű drámailag, ha Ádám valamire rájön, és szembe tudja szegezni Luciferrel. Meg is próbálkozik: „Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad” – mondja Lucifernek. Aztán: „Sokat tanultam álomképeimből. / Kiábrándultam sokból, s most csupán / Tőlem függ, útam másképpen vezetni.” De Lucifer magabiztos fensőbbséggel hivatkozik a tömérdek „szükségszerű” rosszra, bűnre, az örök nyughatatlanságra, esendőségre stb. a történelemben, az emberben. Ne röhögtesse ki magát Ádám, hogy azt hiszi: ezek elkerülhetők. Ádám ezt meggyőzőnek találhatja, mert erre az jut eszébe, mint nagy mentőötlet, hogy öngyilkos lesz. Lucifer meglepőmód (vagy érthetően?) ezen az ötleten is megvetően gúnyolódik: „Ah, vége, vége: mily badar beszéd! / Hiszen minden perc nem vég, s kezdet is? / Ezért láttál-e néhány ezredévet?” (Mivel igazi gonoszként épphogy nem az emberiség egyszerű kipusztulását akarja, ahogy Arany feltételezi, hanem örök szenvedését?)

Jön azonban Éva. Kicsit megrémül, hogy Ádám milyen sötét hangulatban van, de végül is lerázza magáról, és közli a boldogító hírt. „Mert ami eddig kétséges vala, / Most biztosítva áll már: a jövő” – fogalmaz. A hírre Ádám térdre hull: „Uram, legyőztél. Ím porban vagyok; / Nélkűled, ellened hiába vívok; / Emelj, vagy sújts, kitárom keblemet.” Mire Lucifer úgy kezd el beszélni Ádámmal, mint vele az Úr az elején: „Féreg! Feledted-é nagyságodat, / Melyet nekem köszönhetsz?” – „Hagyd el azt! / Hiú káprázat volt: ez nyúgalom” – feleli Ádám. Erre Lucifer Évához: „S te, dőre asszony, mondd, mit kérkedel? / Fiad édenben is bűnnel fogamzott, / Az hoz földedre minden bűnt s nyomort.” Mire Éva: „Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik / Más a nyomorban, aki eltörűli, / Testvériséget hozván a világra.” Lucifer erre Ádám felé rúg: „Fellázadsz-é, rabszolga, ellenem? / Fel a porból, állat.” Mire megjelenik az Úr: „A porba, szellem!” Ádám kétségbeesetten kérdezi Istentől, igazak-e a látomások. Isten szerint ezt nem kell tudnia, és ad néhány tanácsot, amikből kiderül, hogy azért nem teljesen hamis a luciferi vízió… Evilágon nem lesz könnyű, csak elbukni… Lucifert pedig úgy látja, mint a Faustban Mephistó önmagát: „De bűnhödésed végtelen leend, / Szüntelen látva, hogy, mit rontni vágyol, / Szép és nemesnek új csírája lesz.” Vö. „Az erő része, / mely örökkön rosszra tör s örökkön jót mível.” Az angyalok kara végül még egyszer lenyomja a kötelezőt: tedd a téted mindig Isten dicsőségére, mert minden dicsőség az Úré. Hát igen, ez így nem igazán drámai.

Nagyon életszerű a tragédia, mert az emberi létezést a földön tartja, s azt hangsúlyozza, hogy a lét boldogsága éppen a szenvedésben van. Ez nem hangzik túl értelmesen. Persze ezen nem azt értem, hogy csak rossz minden, hanem azt, hogy képesek vagyunk lemondani. Akkor írd azt. Mert a másért való szenvedéssel súlyt kap az életünk, és a másért való örömteli ténykedéssel?, s a tragédiában ez a más: az emberiség. A mondat végső érve/jója egy metafora: a súly. A nehéz. Nem könnyű kibontani. Vagy nem nehezebb, mint a könnyedet. Érdekes az a jelenet is, amikor Rómában kiábrándulva fetrengenek a boldogságban. Ej, bezzeg a boldogság kiábrándító... Vajon miért nem volt jó nekik ez az élet, ahol Jancsi végződött? Miért nem élvezték a Jancsi- és Toldi-féle boldogságot? Miért az Édenre gondoltak akkor is? Csak nem azért, mert a túlzott boldogságtól kiégünk és értéktelenné válunk? Dehogynem, a sok élvezet árt a léleknek. Réges-régi, széltében-hosszában elterjedt hamisság. Miért kellene az élvezetet úgy elgondolni, mint valami ostoba, egysíkú, tagolatlan delíriumot? Állóképpé merevített elélvezést? Mozdulatlanná, „örökkévalóvá” holt elevenséget? Mint valami együgyűségben megboldogult zombilétet? Ugyanez kísért (különösen a magyar) „boldogság” szó használatában. Amúgy vö. „Állj meg pillanat!” – WTF! Pont a boldog (jövővel terhes), a legszebb(et ígérő), a tökéletes pillanatban mondom, hogy állj, ne tovább? Ejnye! – „Nem lehetséges az öröm túlsága; a jó minden mennyiségben jó” – mondja Spinoza, vele értek egyet. Szerencsés konstellációban a küzdés, a problémamegoldás, a munka stb., egyáltalán: a változatlan és a változó fluktuációja éppenhogy az élvezet, az öröm, a boldogság elengedhetetlen összetevője, sőt közege. Az erő az erőfeszítésben élvezi, realizálja magát, a szellem a nem akármilyen feladat megoldásában, az erény a boldogságtermelő kapacitásának a maximumán. Eshet jól egy könnyű győzelem, de az izgalmas játék inkább fordulatos, küzdelmes, melós. Füstlélekkel pedig nem lehet élni. És nehogy azt higgye valaki, hogy az élvezet miatt rossz. Dehogy azért. Az élvezet állandósága az, ami gyilkol. Az a léthelyzet, amikor kisajátítjuk önmagunkat az élvezet számára (vagy az élvezet sajátít ki a maga számára?), s nincs, ami fokozhatná az életünket, nincs szeretet. (A szereteten az önmagunkról való lemondást értem. A szeretet biztosan igényel sok lemondást, de biztosan nem önmagunkról.)

Ádám jó példa arra, hogy a lényeg az útban van, vagyis a munkálkodásban, és nem a vágyak halmazában. Mivel életünk súlyát és mértékét a szenvedésünk határozza meg. Persze ez viccesnek hangzik, mert manapság az életet élvezni kell, ahogy Ádámék tették Rómában, mégis a nehéz élet ragyogóbb. Mert sokkal jobban fejleszti a személyiségünket, és segít a helyünket megtalálni, mint ahogy Toldinak is sikerült. Érzelmileg a szenvedés sokkal nagyobb töltettel rendelkezik, mint az élvezet, a szenvedés unalmas, az élvezet érdekes, s megkockáztatom, hogy valahol itt van a boldogság is. Vagyis a lemondásban. Hatalmasak csak akkor lehetünk, és hatalmasak akarunk lenni, nemde :), ha képesek vagyunk lemondani. Fontos képesség. Ugyanakkor kicsit annak az embernek a nagy summája lehet ez, aki lényegében az ellenkezőjének gondolja az embert: mohónak, önzőnek, expanzívnak stb. Tkp. a nagy summa, a végső leegyszerűsítés műfaja a legbonyolultabb. Mivel lemondani annyi, mint egésznek maradni – ahogy Lao-ce mondta. S aki egész: az Boldog.

                 

Harcolni kell mindenféle igazságtalanság, elnyomás ellen, mert ha nem, az ember elveszti emberi mivoltát. Az ember termel „mindenféle igazságtalanságot, elnyomást”, ezért az „emberi mivolt” nem elégséges hivatkozási alap. A mondat sztem helyesen: Le kell győzni az emberi igazságtalanságot, elnyomást, mert ha nem, az ember elpusztul.

               

                   

Össz

           

Ha igazán magunkba nézünk és őszinték akarunk lenni, akkor azt látjuk és tapasztaljuk, hogy ami a „kötelező” jelzővel van ellátva, azt általában utálni szoktuk. Kevés ennél kártékonyabb neuró beidegződés van. Amúgy igazad van, ez a tünet igen gyakori. E négy alkotás valahogy nem ezt az érzetet keltette bennem. Nem igazán a jelenre gondoltam, hanem jóval korábbra, amikor még gimis voltam, és akkor találkoztam először velük. Olvasmányosak, színesek és nem utolsósorban komoly mondanivalójuk van. Most ismét szívesen vettem a kezembe az alkotásokat, lebilincselt az olvasásuk.

               

Így áll össze tehát a négy mű alapján egy valódi, XIX. századi, férfi-hős karaktere: BECSÜLETESSÉG, BÁTORSÁG, ERŐ, KITARTÁS. Rendkívül fontos tulajdonságok, melyek elengedhetetlenül szükségesek lennének a mai kor férfijának is. De természetesen nem függetleníthetjük ezeket a kívánalmakat a már sokszor emlegetett aktuálisan vizsgált századtól, hisz különleges történelmi helyzet nagyszabású műveinek buzdító üzenetei egy olyan korban, amikor még lehetett valódi hősökkel találkozni a Kárpát-medencében. Ez azért igazságtalan így. Ma mérhetetlenül több a hősiesség is, mint akkor. Ahogy a tömeges csúfság is, persze, pont azért. Abszolút hagyományosnak látszik legalább kettő: a turáni és a meráni átok. A turáni, vagyis a testvérviszály, a széthúzás, a kötelező belső konfliktus – vö. ma az egymásra nagyon is hasonlító családi és belpolitikai totális háborúk. És a meráni: külső ellenségre, tatár, török, habsburg, antant, szovjet, zsidó, cigány stb. kell ráfogni a saját ördögöt. De ha ez a probléma erős, akkor az ezzel kapcsolatos tapasztalatok is intelligensebbek.

Annál több mozzanat van meg /-ra emlékszünk /-tal tudunk kalkulálni, minél figyelmesebben tudjuk olvasni. Annál figyelmesebben tudjuk olvasni, minél több dologra figyelünk a műben / olvasásakor.

Jól értetted a feladatot. Nekiültél, gondolkodtál, esszéztél, használtad az irodalmat, amire való. Olvassál szépirodalmat: a stílusod bizonytalan, helyesírásod figyelmetlen, nyelvhelyességi hibák, félig szerkesztett és átgondolt mondatok, bekezdések – ezeket szépen megszünteti néhány izgalommal olvasott, megvilágító erejű szépirodalmi alkotás – arról tanúskodnak, hogy nem veszed elég komolyan az „igét”, a szó teremtő hatalmát. Egy kicsit „kincstári”, papos a szöveged. Kivéve azt, hogy nagyon pesszimista. Isten, haza, család – egyik sem indokolja a pesszimizmust. Legyél nyugodtan kritikus velük szemben és meglátod :)

                       

A középiskola talán az utolsó hely, ahol még olvasóvá lehet nevelni a fiatalokat. A gimnáziumokban sokkal több esély van erre. Azt mondanám, igen elszánt az a középiskolás, aki átküzdi magát egy olyan stílusban és nyelvezetben írt művön, mint a Tragédia vagy a Bánk bán. Viszont ha megteszi, olyan benyomásokkal gazdagodik, amik a világszemléletét képesek formálni. Így van.

Az életkori sajátosságoknak megfelelő feldolgozással élményszerűvé lehet tenni ezeknek a műveknek a megismerését. Nem szabad azonban élvezeti érték nélkül tanítani. Egy Ember tragédiája után jöhet egy Sári néni, a Nézek, nézek kifelé és minden, ami a tragikum, és sötéten látás tárházától a derű felé visz. A mű olvasásának csak a fele a mű, a másik az olvasás. Sötét művet is lehet ragyogóan olvasni, szomorút szellemesen stb. – persze nem mindig könnyű, ha az ember maga is a magyar hagyományokon nevelkedett. :) És: ha van egy deprimáló problémánk, az egy dolog; attól még lehet a megoldása érdekes, izgalmas és lelkesítő.

A klasszikus/nagyonjó irodalmat egyáltalán nem féltem: az megteremti a maga népszerűségét időről időre. Most egy durvább köztévedéssel kell szembenéznünk, amely éppen mert túl nagy tévedés, nem lehet tartós, nevezetesen, hogy a fiatalok, és, tegyük hozzá, errefelé a politika is (és némiképp a piac is), úgy tudja, hogy az irodalom kicsit idejétmúlt, gyengébb hatású, mint a film, az új intermediális műfajok; hogy ezek eleve hatékonyabbak, hájtekebbek, vonzóbbak, hogy szükségképpen elnyomják az irodalmat. Még az irodalom fontosságáért kiálló, rendszerint konzervatív álláspontok is ezen tévedés előfeltevésével élnek. Mintha csak azt mondanák, milyen jó volt akkor is, ha ugyan nem jobb, amikor lovakkal közlekedtek (mécsessel világítottak), de tudja, hogy a legújabb Audi (az olcsó és nagy fényerejű tartós izzó, vagy a kúl neonfények) korában persze esélye nincs. Nem igaz. A nyelv és megannyi csodálatos teremtett lénye az Irodalomban sokkal életképesebb, ravaszabb, bonyolultabb, mélyebb. Egy ilyen buta közfilozófia közepette a legfontosabb az olvasásigény természetessé tétele – a többit megcsinálják a művek. Ebben persze az otthoni környezetnek van döntő jelentősége, de egy jó tanár is csinál nyarat.