Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. november / Nem nőnek való?

Nem nőnek való?

Gondolatok a krimi feminizálódásáról két magyar regény kapcsán

„Tényleg semmi bajom a másik nemmel, de nem való a detektívtörténetekbe, hacsak nem mint áldozat” – írja egyik jegyzetében 1932-ben Karel Čapek[1]. Még mielőtt e mondat alapján idő előtt rásütnénk a nőgyűlölő bélyegét, lássuk, mi indította őt arra, hogy ilyen sarkítottan fogalmazzon.    

A neves cseh írót alapvetően a műfaj elrománcosodása, szentimentalizálódása zavarta, amit az amatőr vagy hivatásos nyomozókat elcsábító vagy legalábbis megkísértő női szereplők elszaporodásával hoz összefüggésbe. Szerinte ez veszélyezteti e lényegét tekintve „férfias”, „intellektuális” és már-már „tudományos” műfaj tisztaságát: a szerelmi szál ugyanis csak felesleges bonyodalmakat okoz, ráadásul elvonja a figyelmet a szellemi kihívást jelentő bűnügyi rejtély megoldásáról. Ennek pedig az az eredménye, írja a cikk befejezésében, hogy „a cselekmény tetőpontját már nem a feladvány megoldása jelenti, hanem a csók és az esküvő időpontjának kitűzése; már nem rejtélyek megoldásáról van szó, hanem erotikus akadályok legyőzéséről”.[2] Az okokat Čapek a olvasóközönség nemi összetételének megváltozásában véli felfedezni. Az írók ugyanis ezzel a detektívtörténeteket egyre nagyobb számban fogyasztó női olvasók elvárásainak igyekeznek eleget tenni, akiket kevésbé köt le a detektív logikus okfejtésének izgalma, miközben ugyanakkor lélegzetvisszafojtva várják, miképp is alakul majd a gyakran halálos veszélynek kitett fiatal lány sorsa.

Nem kell avatott feministának lennünk ahhoz, hogy felismerjük a Čapek gondolatmenete mögött meghúzódó intellektuális férfi – emocionális nő nemi sztereotípiát. Ha alaptalannak vagy leegyszerűsítőnek minősítjük is ezt a felfogást, azt nehezen vitathatjuk, hogy az „elnőiesedés” okaként említett románcos (szentimentális, érzelmes) történetek olvasói szinte kizárólag nők voltak (és nagy valószínűséggel ma is azok). Mint látható, Čapek a nőiség szempontját egyrészt bizonyos női szereplők, másrészt bizonyos női olvasók kapcsán veti fel, nem beszél azonban a műfaj női művelőiről. Pedig elvileg említést tehetett volna például az ekkorra már több regényt és/vagy novellát maga mögött tudó Anna Katherine Greenről, Margery Allinghamről, Dorothy L. Sayersről vagy éppen Agatha Christie-ről, akinek első Poirot-története (A titokzatos stylesi eset) 1920-ban, első Marple-regénye (Gyilkosság a paplakban) pedig 1930-ban jelent meg. A cseh írót azonban láthatólag nem érdekli a krimiszerzők neme, s nem tesz említést olyan detektívtörténetekről sem, ahol a nyomozó szerepkörét női protagonista töltené be. Vagy azért, mert ekkor még nem olvasta Christie hivatkozott művét[3], vagy pedig azért, mert a sztereotípia fogja maradt, és komolyan fel sem merült benne ennek a lehetősége.

Vajon mit szólna a mai állapotokhoz? Amanda Quick 19. századi angol regénymintákat imitáló, romantikus nyomozástörténeteinek olvastán még igazolva látná aggályait, de hogy vélekedne Agatha Christie-nek – a kemény krimi egyes rajongóinak minden fanyalgása ellenére is – töretlen népszerűségéről, vagy a hasonló műfajban alkotott és alkotó további női szerzők kiváló munkáiról (Mignon G. Eberhart, P. D. James, Ruth Rendell, Joanne Fluke, Donna Leon), a történelmi krimik és rendhagyó bűnregények klasszikusairól, Ellis Petersről, illetve Patricia Highsmithről? A legjobban bizonyára Sara Paretsky és Sue Grafton keményöklű női magándetektívjeitől akadna ki...

Kétségtelen, hogy a krimi-műfajok a 30-as évek óta olyan változásokon mentek keresztül, amelyek ismételten bizonyították e szövegcsoport életképességét és irodalmi produktivitását. Az eltelt időszakban a krimi új, addig nem jellemző (téma)világokat hódított meg magának, ami alműfajok sokaságát hívta életre (orvosi, történelmi, művészettörténeti és gasztronómiai krimik, gyerekeknek és az ifjúságnak szóló bűnügyi regények), ezenkívül zökkenőmentesen épült be más populáris műfajok (sci-fi, horror, fantasy, kémregény) narratíváiba is. Nem feledkezhetünk meg ugyanakkor a tovább- és újraírás azon eseteiről sem, melyeknek köszönhetően klasszikus történetek vagy sorozatok kerültek új megvilágításba, illetve a fikciós világok közti határok megnyitásával a legnagyobb detektívek találkozására kerülhetett sor (crossover fiction) – irodalomban, filmben és képregényben egyaránt. S akkor még nem tettünk említést azokról az írói kezdeményezésekről, amelyek a társadalmi nem és a különböző kisebbségek (faji, etnikai, vallási, szexuális) iránti fokozott érzékenységről téve bizonyságot igyekezték tágítani a bűnügyi műfajcsoport lehetőségeit[4].

Ma tehát semmi sem indokolja azt az apokaliptikus hangvételt, amely Čapek cikkét meghatározta, s amely a zárómondatban csúcsosodik ki: „Letűntek a mesék, elenyészett a történelmi regény, véget ér a detektívtörténet korszaka. Csak a giccs marad.”[5] Sőt: az előbbiekre visszautalva kijelenthető, hogy a krimi többek között épp a cseh író által kárhoztatott női szempont hangsúlyossá válásának köszönhetően is kapott új lendületet, még ha ez a „feminizálódás”[6] nem minden esetben jelenti az érzelmek alakulásának nagyobb teret engedő, házassággal záródó szerelmi történetek krimi-szüzsébe való begyűrűzését.

Úgy tűnik, hogy ugyancsak ebből az irányból kapott ösztönzéseket a magyar irodalom is, amely az elit és a szórakoztató irodalom közt tételezett merev oppozíció tartós továbbélése mellett részint politikai (ideológiai), részint társadalmi okokból nem rendelkezik összefüggő szöveghagyománnyal a krimi terén. Az elmúlt évben két olyan magyar krimiszerző is debütált, akik azon túl, hogy éppenséggel nők, történetük középpontjába egy női nyomozót állítottak, s különböző módon reflektáltak a korjellemző női szerepmintákra és sorsképletekre is. Baráth Katalin A fekete zongora[7] és Nina Stein (alias Pető Andrea) Katalin leányai[8] című regényéről van szó, s az alábbiakban ezekkel a művekkel foglalkozom, segítségül hívva a már felvázolt feminista kontextus néhány szempontját is.

Mindkét mű annyiban tekinthető „feminista”, azaz a nők társadalmi helyzetére és lélekrajzára egyaránt érzékeny bűnügyi regénynek, hogy a nyomozásba bekapcsolódó női főszereplő révén próbára teszi és ütközteti a „nőies” és a „férfias” rejtvényfejtő módszerek hatékonyságát. Amatőr női nyomolvasókról van szó mindkét esetben, akik az ugyancsak amatőr férfiakkal kooperálva és olykor versenyre kelve próbálják megoldani a szövevényes esetet. A fekete zongorában a helyzetet tovább bonyolítja még az ugyancsak férfiakból álló hivatásos nyomozók munkája is. Mindkét regény történelminek is nevezhető, még ha különböző módon hozzák is játékba a letűnt korok hangulatát: Baráth Katalin azzal, hogy a történetet a huszadik század elejére teszi, Nina Stein pedig úgy, hogy a ma játszódó nyomozástörténetet váltakoztatja a titkok feltárása szempontjából kulcsfontosságú 19. századi előtörténet epizódjaival. A harmadik közös vonása a műveknek a titoknarratíva és a románcos narratíva összekapcsolása és párhuzamos futtatása. A két történetben nemcsak a rejtély megoldása a tét, hanem a szerelem sikeres végkifejlete is. Ebben azonban már nem hasonlít egymásra a két regény.

             

A fekete zongora

             

A regény nyitása egy „műfaji ütközésre” emlékeztet. Egy idézőjelek közt szereplő, kosztümös szerelmi história érzelmi forrpontját jelentő epizóddal indul a történet, majd a legizgalmasabb pillanatban szakad meg, mivel az írót, aki eladónő egy kisvárosi papír- és könyvkereskedésben, egy vevő érkezése zavarja meg. A kora reggeli látogatóról csakhamar kiderül, hogy a halálán van, és anélkül, hogy bármit is szólni volna képes, meghal. Nemcsak az olvasó, hanem a főhős is kizökken annak a történelmi díszletek között bonyolódó mesterkélt történetnek a fantáziavilágából, amelyben a házastársi hűség és a fékezhetetlen szenvedélyek konfliktusa játssza a főszerepet, és részesévé válik egy véres és titkokat rejtő eseménysornak.

Akár jelképesnek is tekinthetjük ezt: ahol véget ér a románc, ott kezdődik a krimi; az utóbbi megsemmisíti az előbbit. Hősnőnk, Dávid Veronika nem tudja már folytatni megkezdett regényét, s innentől kezdve minden erejét és idejét az egyre bonyolódó ügy felderítésének szenteli. Szerelmes márkinék helyett hidegvérű gyilkosok szerepébe kénytelen beleélni magát. Képzelőereje és találékonysága hol segíti, hol akadályozza a nyomozásban. Hozzá kell azonban tenni, hogy a bűnügyi cselekményszál nem szorítja ki teljes mértékben a szerelmit, mivel egy, a gyilkos felkutatásába is bekapcsolódó fiatal tiszt személyében megjelenik a Férfi, aki Veronikát nem hagyja hidegen, ráadásul egy régi rajongója is feltűnik a színen...

„Nem úszik együtt a korszellem árjával” (187.) – így jellemzi Veront a bátyja egy feleségjelöltet kereső ismerősének. A jellemzés pedig azt jelenti: a húga nem engedelmes házastársnak való. Nem úgy él és viselkedik, ahogy ezt a kor közfölfogása egy maga korabeli nőtől elvárná. S hogy miben is nyilvánul ez meg közelebbről? Már azzal is kilóg az alföldi kisváros, Ókanizsa közösségéből, hogy fiatal nő létére, tanítónői diplomával a zsebében, dolgozik. Ez pedig már arra is utal, hogy művelt, olvasott személyről van szó, aki még ezen felül nemcsak érdeklődik az irodalom, különösen a kortárs költők munkái iránt, hanem maga is irogat – verset, regényt, újságcikkeket. Veron a helyi olvasókör egyik alapító tagja, a modern irodalom avatott értője, Ady rajongója, aki azon kesereg, hogy a zsidó könyvkereskedő boltjában se Hét, se Nyugat nem kapható (164.), munkahelyén pedig pult alatt „úrhölgyek szeme elé nem tárható filléres, képes újságokat” (163.) árul. Amikor egy „nemrégiben feltűnt ifjú költő, Kosztolányi Dezső vékonyka kötetét” (170.) kapja ajándékba egyik udvarlójától, legalább annyira megörül neki, mint egy drága ékszernek. Biciklizik is, jóllehet a városban csak kevesen merik és tudják használni ezt az új közlekedési eszközt. Ha pedig kedvenc költőjének estjére kell eljutnia, nem átall egyedül, férfikíséret nélkül utazni a vonaton!

Dávid Veronika tisztában van vele, hogy különc, és azzal is, hogy „mennyire elüt az aktuális nőideáltól” (172.). Talán ezért sem szenved(ett) hiányt udvarlókból. Ő azonban nem engedte, sőt tudatosan harcolt az ellen, hogy az érzelmei vezessék, ezért rendre visszautasított minden komolyabb közeledést vagy házassági ajánlatot. Egy öntudatos és sorsa felett szabadon rendelkezni akaró tehetséges nő benyomását kelti, aki igyekszik kitérni kora nőkkel szembeni elvárásai elől. Elutasítja azokat a lehetséges női életmodelleket és szerepeket, amelyeket a kisvárosi lét szűkös keretei jelölnek ki a számára. „Férjhez mehetett volna a gazdalegények közül egyhez, akik úgyis falkában jártak a nyomában. És most három neveletlen gyerekkel tölthetné a napjait a hajnali tésztadagasztás és az esti csizmalesegítés között!” – összegzi némi iróniával a kilátásait barátja és valamikori kérője (54.). Veron pedig erre azon kezd el mélázni, hogy apácának áll, és életét mások megsegítésének szenteli. Valójában azonban nem gondolja ezt komolyan, inkább csak számba veszi ezt is, mint az egyedülálló nő számára kínálkozó életlehetőséget. Nem tud azonosulni sem a családjáért élő dolgos háziasszony, sem az önfeláldozó szent, sem pedig a vénkisasszony szerepével; nem mondott még le teljesen arról, hogy megtalálja a Nagy Őt, de most még az új élmények, a változatosság és a kaland iránti vágy sokkal fontosabbak a számára.

Mindezek után felvetődik a kérdés, hogy nyomozói munkáját mennyiben segíti vagy épp akadályozza a társadalmi nem aktuális normáival való szembehelyezkedése? (Figyelem!, az alábbiakban a rejtély néhány mozzanatát is kénytelen leszek felfedni, ami rombolhatja a meglepő befejezésből származó esztétikai élmény intenzitását.)

Az, hogy nem kötik le a családi gondok, mindenképpen szabadabb mozgást biztosít a számára. Nem kell alkalmazkodnia a többiek igényeihez, s így zavartalanabbul végezheti a nyomozói munkát. Igaz, hogy dolgozik, de a munkahelye és a munka jellege nem jelent akadályt, sőt, bizonyos vonatkozásban az előnyére van: a boltban sokan megfordulnak, ami azt jelenti, hogy nemcsak áruk cserélnek gazdát, hanem aktuális hírek is. A vevőkkel folytatott beszélgetéseknek köszönhetően Veronnak sok olyan dolog is a tudomására jut, ami később a rendőrségi nyomozást segíti. „Ugye milyen hasznos, ha valaki dolgozó nő?” (32.) – veti oda egy ilyen alkalommal diadalittas mosoly kíséretében a kapitánynak. A pletyka, akárcsak a Marple-történetekben[9], más szituációkban is fontos hírforrásnak bizonyul a számára.

Műveltsége szintén hozzájárul ahhoz, hogy a nyomozás új lendületet és irányt vegyen: ő figyel fel ugyanis arra, hogy kapcsolat van a gyilkosságok és A fekete zongora című vers között. Ezután értelmezni próbálja a szöveget a halálesetek fényében, s lassan-lassan sikerül is megtörnie a modern költészet iránt érzéketlen hivatalos szervek (férfiak) kezdeti kételkedését. A nyomolvasást szövegolvasássá változtató fordulat még akkor is fontos fejleménynek tartható, ha a későbbiekben kiderül, hogy a tettes a megtévesztés szándékával játszott rá a rejtélyes jelentésű versre.

Azt kell tehát mondanunk, hogy Dávid Veronika amatőr nyomolvasóként – minden helyzeti előnye és kivételes tudása ellenére – kudarcot vallott, hagyta, hogy a gyilkos az orránál fogva vezesse, ami kis híján az életébe került. Másfelől viszont nélküle aligha sikerült volna megoldania az ügyet a rendőrkapitányból, az orvosból és néhány tisztből verbuválódott alkalmi csapatnak. Mindegyikük a maga módján, a maga eszközeivel nyomozott, de csak együttműködésüknek (és egy kis szerencsének) köszönhetően sikerült elfogniuk a tettest. A regény egyik különössége épp abban áll, hogy nincs olyan hőse, aki maradéktalanul betöltené a Nagy Detektív szerepkörét. A végén ugyan (az ilyen történetek, elsősorban a Poirot-krimik dramaturgiáját követve) az orvos foglalja össze az esetet, az érdem mégsem kizárólag az övé. Többek hasznos részmegfigyelése és téves következtetése nélkül aligha tetszeleghetne ebben a szerepben. Úgy tűnik, hogy a szerző szándékosan nem egy detektívre építette a sztorit, hanem megosztotta a felelősséget. Nem tévedhetetlen nyomozói elmékre bízta a jelfejtést, hanem találékony, de ugyanakkor esendő, tévedéseknek és érzelmeiknek kiszolgáltatott hősökre. Ez akár még rokonszenves vonásnak is tartható, én mégis érzek itt némi tétovázást, mintha Baráth Katalin nem tudta volna eldönteni, ki is vigye el a végén a pálmát: Vékony doktor vagy Dániel Veronika? Pedig, ha sorozatban gondolkodunk, tehát feltételezzük, hogy A fekete zongorát továbbiak is követik (kövessék) majd, talán nem ártott volna egy kicsit jobban favorizálni az utóbbit. Persze ez csak az én olvasói meglátásom, az is elképzelhető, hogy a szerző más tervet követ: ez volt az abszolút kezdet, s Veron majd fokozatosan fejlődik fel karizmatikus detektívvé. Ez majd akkor derül ki, ha Baráth Katalin magára veszi Veron bátyjának kérését: „Írjál, kishúgom! Sokat!”

Egyébként már el is képzeltem a folytatást: néhány év után Veron, a pesti női magazin immár befutott újságírójaként látogat haza, amikor is újfent gyilkosság történik Ókanizsán. A történet még érdekesebb lenne, ha ő maga is gyanúba keveredne... Ábrándozásomból a regény második kiadása[10] zökkentett ki, amely két novellát is közöl Dániel Veronika főszereplésével, s mindkettő a fővárosban játszódik. A Hatszáz lőerőben hősünk ismét olvasottságának köszönhetően jut olyan következtetésekre, amelyek előreviszik a hivatalos nyomozást. A belga címűben egy drága ékszer eltűnése utáni mintanyomozás révén ismerkedik meg Veron Agatha Christie nagybajuszú, macskaszemű s már akkor is felettébb hiú mesterdetektívjével. Poirot ezúttal kudarcot vall, nem is a rejtély megoldásában, hanem a tettes letartóztatásában – mert „nem tanulmányozta eleget Magyarország (...) flóráját és faunáját”.[11] Azaz: nem vette számításba az eltérő társadalmi berendezkedés és politikai kultúra rendőrségi munkára gyakorolt hatását. Veront egyébként azért küldi ki a lap a nyilvános demonstrációra, hogy ebből egy olyan cikket írjon majd, amely bizonyítja, hogy a Poirot-féle nyomozók munkájának elvégzésére „bármelyik értelmes nő tökéletesen alkalmas”.[12] Végül azonban már arra kap megbízást a szerkesztőtől, hogy „a nők és a bűnüldöző szervek kapcsolatáról” készítsen „mélyreható tanulmányt”[13].

A sorozat dolgában tehát nem tévedtem (Veronika kalandjai folytatódnak tovább), a helyszínben ellenben igen. Reménykedem azonban benne, hogy a nagyvárosi bűnözés keményebb, noirosabb világa nem ragadja magával túlságosan a szerzőt, s nem mond le a kisvárosi miliőben játszódó krimik írásáról, az erőszakos halál fenyegette vidéki idill hangulatos ábrázolásáról sem (nagyon kíváncsi volnék például Veronika és Miss Marple találkozására...). Az ilyen típusú bűnügyi történetekből ugyanis, magyar nyelven, hiány mutatkozik. S épp A fekete zongora példája mutatja, hogy születhet és játszódhat jó krimi a korabeli Angliától sok szempontból eltérő századfordulós Magyarországon is. Meggyőző ellenérv ez mind a magyar krimi hiánya felett immár rendszeresen kesergő, mind a bűnügyi műfajcsoportot egyoldalúan a kemény krimik felől (félre)magyarázó, s a korábbi „klasszikus“ változatot „leíró” (kifigurázó) hazai szólamokkal szemben.

                 

Katalin leányai

         

Nina Stein regénye is (a rövid prológust leszámítva) egy fiatal lány szerelmi ábrándozásával kezdődik, de csak később és akkor is csak fokozatosan „keményít be“ – helyezi át a hangsúlyt az izgalmas nyomolvasásra. Kezdetben ez nem is tűnik bűnügyi érdekeltségűnek, inkább csak a csillapíthatatlan kíváncsisága viszi rá a főhőst, Novák Mira végzős egyetemistát, hogy egy képen megpillantott különös minta nyomába eredjen. A kutatás egyre szerteágazóbbá válik, és számos olyan összefüggés bukkan fel, ami egyre rejtélyesebbé teszi ezt a kezdetben csupán művészettörténetinek tetsző problémát. Minél messzebbre és mélyebbre hatol Mira a múltban, annál érdekesebbé, ugyanakkor veszélyesebbé is válik a kutatás.

A regény A da Vinci-kód óta megszaporodott és még ma is népszerű művészeti tárgyú történelmi krimik közé sorolható. Ezek olyan bűnügyi regények, amelyekben a megfejtendő rejtély valamilyen valós vagy kitalált műtárgyhoz (festmény, szobor, ékszer, ruhadarab), könyvhöz vagy műemlékhez (templom, kolostor, lakóház) kapcsolódik. A tárgyak olyan múltbeli titkokat hordoznak, olyan személyekre, eseményekre és eleddig rejtettnek számító tudásra utalnak, melyek kihatással vannak a jelenre is. A felkutatásukra és „kódjuk” vagy „üzenetük” megfejtésére tett kísérletek beláthatatlan következményekkel járnak: általában erőszakos haláleset(ek)hez vezetnek. A bűnesetek megoldása tehát a verbális és vizuális művészeti jelek értelmezésével szoros összefüggésben bontakozik ki, és gyakran egy – tényleges vagy átvitt értelmű – beavatás formáját ölti[14]. Nem véletlenül: a háttérben ugyanis az esetek többségében valamilyen titkos társaság tevékenysége sejthető. Az ilyen történetek bizonyos motívumok és alkalmazott narratív eljárások tekintetében a 19. században kibontakozó titokregények és titoknovellák (E. Sue, Ch. Dickens, H. de Balzac, H. James) adósai.

A művészettörténet és történelemtudomány találkozása a krimivel egyáltalán nem meglepő, sőt: akár még szükségszerűnek is mondható, ha tekintetbe vesszük a képelemzés, a forráskutatás vagy a régészeti feltárás, illetve a bűnügyi rejtély megoldásánál alkalmazott módszerek hasonlóságát. Különösen feltűnő az apró részleteknek és a belőlük levonható következtetéseknek tulajdonított kitüntetett szerep, illetve az, hogy számos esetben minden említett tudományterület képviselője a múlt rekonstrukcióján igyekezve szövegek értelmezésére kényszerül.

A Katalin leányai szintén felvonultatja az előbb jellemzett alműfaj jellegzetes vonásait: levéltári dokumentumok, sajtóhírek, képreprodukciók, freskók, régészeti leletek, térképek, titkos könyvek és ismeretlen rendeltetésű tárgyak elemző-értelmező vizsgálata viszi egyre közelebb Mirát a mintázat rejtélyének megoldásához. Közben szó esik egy titkos társaságról, beavatásról és a tudás titkosított áthagyományozásáról, ipari titkokról, titokzatos származású szereplőkről, alkímiáról, Kabbaláról stb. A nyomozás, azaz a rejtőzködő múlt feltárása egy, a szövegekből és képekből kiinduló interpretatív tevékenység formáját ölti, mely aztán nemcsak az olvasót, hanem a mű főhősét is meglepő konklúzióhoz vezeti el...

Mielőtt azonban teljesen feloldanám a regényt egy előre tételezett műfajelméleti kategóriában, hadd emeljem ki két olyan vonását, amit sajátosnak, egyedinek tartok. Az egyik az, ahogyan a szerző – az egyébként etimológiailag is igazolható összefüggésre alapozva – történet- és jelentésképző erővel ruházza fel a szöveg (textus) és szövet (textília), illetve az ebből eredő szerkezet és mintázat közti analógiákat[15]. Mivel a rejtély központi eleméről van szó, csak annyit jegyezhetek meg, hogy a megoldás szempontjából a nyelvi jelek materialitása és fenomenalitása (tudatba kivetített képe) egyaránt jelentőséggel bír.

A regény másik említésre méltó sajátossága abban áll, hogy a történelmi múlt rekonstrukcióját női szempontból végzi el (Mira nyomozása), és olyan tényekre világít rá, amelyek a nők hátrányos megkülönböztetését és kiszolgáltatottságát hivatottak bizonyítani (Anitta és Katalin története), elsősorban a tudás megszerzése, illetve a magánélet szabad alakítása terén. A női szerepek kultúra- és korszakfüggő változatosságára azonban nemcsak múltbeli életsorsok kapcsán világít rá a történet, hanem mai példákon keresztül is. Főként Mira törökországi tapasztalataira érdemes itt utalni. „Egész nap otthon ülök, nincs is miért kimennem az utcára, mert mindenről ő meg az anyja gondoskodik” (236.) – mondja hősünknek isztambuli férjéhez költözött (magyar) barátnője. Annak anyósa nem is érti, hogy Mira, nő létére, hogy utazhatott el egyedül Budapestről Isztambulba. Számára ez nem egyeztethető össze a női viselkedés ottani normáival. A kulturális különbségek megmutatkoznak a repülőgép utasainak nemi összetételében is: „A gépen Mira volt az egyetlen magányosan utazó nő, rajta kívül a nők csak gyerekekkel vagy férfi társaságában utaztak, mint feleség, szerető, titkárnő esetleg mindhárom együtt.” (234.) A női szerepfelfogás tekintetében talán nem is vagyunk olyan messze a századforduló Magyarországától, mint gondolnánk (lásd Veron idézett vonatútját)...

Akárcsak A fekete zongorában, a „női” nyomozást itt is egy „férfi” nyomozás(a) kíséri, illetve ellenpontozza, s a rejtélyt (az elsőként elemzett regényhez ugyancsak hasonlóan) ebben az esetben is a két fél együttműködésének köszönhetően sikerül megoldani. Bár a Katalin leányai nem mentes bizonyos fokú tézisszerűségtől, azt mindenképpen a szerző javára kell írni, hogy tartózkodik az egyoldalú megközelítésektől: a „női módszert” nem játssza ki a „férfi módszer” rovására, helyette a kettő összekapcsolásának szükségességét sugalmazza. Mira az, aki gyorsan kapcsol, merészen kombinál, s hagyatkozik az intuíciójára, míg a neki segítő barát (későbbi vőlegénye), Berdis hatalmas és alapos lexikális tudásával tűnik ki, aki körültekintőbb a kutatómunkában és óvatosabb a következtetések levonásában, ugyanakkor nehézkesebb is. A lány a fontos információk megszerzése érdekében olykor a női vonzerejét is beveti – sikerrel: „Mira, ellentétben a könyvtár többi látogatójával, vonzó nő volt. Mandulavágású szeme melegséget sugárzott, mosolya még a legreménytelenebbül elszürkült közkönyvtári alkalmazottat is emlékeztette arra, milyen lehet valóban élni. (...) Megjelenésének sokat köszönhetett, most is sikerült elfeledtetnie a fiúval, hogy ilyen régi újságokról csak több hónapos határidővel vállalhatna el fotómásolatot…” (17–18.)

A két fiatal nem éppen veszélytelen, nyomozásszámba menő történelmi kutatómunkája sikerrel jár, még ha a feltárt bizonyítékok egy része eltűnik is a föld színéről. A kutatás másik fontos hozadéka Mira számára, hogy a feltárt adatok nemcsak egy – sikeresen megvédett – szakdolgozat megírásához segítették hozzá, hanem esetleges történészi karrierje későbbi alakulását is pozitívan befolyásolhatják: egy olyan kutatási terület körvonalazódott előtte, amelynek alaposabb feltárása és tudományos igényű feldolgozása egy ígéretes doktori munka tárgyát képezheti. De van itt egy bökkenő. Az, hogy Mira férjhez megy. A kettő pedig, az őt egyébként támogató tanára szerint, nem igazán egyeztethető össze: „Így hát akkor magából sosem lesz igazi történész. Bár igazán sajnálom, mert van érzéke a történelemhez. Sok boldogságot!” (266.)

                     

Nemcsak a detektív, a történész munkája sem nőnek való? A tanár véleményét lehet elfogultnak, megfogalmazásmódját sértően sarkítónak minősíteni, némi igazság azért mégis van benne: a családalapítás és a gyerekvállalás – ha szükségszerűen nem is lehetetleníti el, de – mindenképpen nehezítheti egy tudósi karrier kibontakozását. De ha hőseink, Mira és Veron, ne adj’ isten, feladni volnának kénytelenek professzióra vonatkozó álmaikat, egy út még mindig szabad marad előttük: írhatnak detektívtörténeteket, ahol – a két regény szerzőjéhez hasonlóan – nemcsak női tapasztalataikat, hanem történelmi ismereteiket is kamatoztathatják.

               

               

[1] ČAPEK, Karel: O detektivkách. In: uő: Poznámky o tvorbě. Praha, Československý spisovatel 1960, 37.

[2] ČAPEK, Karel: O detektivkách... 38. Érdemes megjegyezni, hogy az S. S. Van Dine álnéven publikáló Willard Huntington Wright 1928-ban megjelentetett nevezetes szabálygyűjteményének (Twenty rules for writing the detective stories) 3. pontjában hasonló aggodalmainak adott hangot. Kizárta az érdeklődésre számot tartó szerelmi szál jelenlétét a krimiből. Mint írja, a cél az, hogy „a bűnözőt az igazságszolgáltatás kezére adjuk, és nem az, hogy a szerencsétlen szerelmeseket az oltárhoz vezessük”. http://gaslight.mtroyal.ca/vandine.htm. Letöltve: 2010. június 1.

[3] Persze nem Miss Marple volt az első női nyomozó a detektívirodalomban, de elődei korántsem váltak annyira népszerűvé. Maureen T. Reddy tesz említést például A. C. Doyle két kortársának, Catherine Louisa Pirkisnek és L. T. Meade-nek a műveiről, melyekben a bűnügyi rejtélyeket nők oldják meg. REDDY, T. Maureen: Women detectives. In: Martin Priestman szerk.: The Cambridge companion to crime fiction. Cambridge University Press, 2003, 196. Kathleen Gregory Klein még korábbi példát említ, Andrew Forrester álnéven kiadott, pontosabban egy bizonyos Mrs. Gladden esetnaplójaként közreadott elbeszéléskötetét: The Female Detective (1864). KLEIN, Kathleen Gregory: The woman detective: gender and genre. Illinois University Press, 1995, 18.

[4] John D. Cawelti ezt a két tendenciát tartja nemcsak a mai krimik, hanem általában a populáris műfajok legmarkánsabb korjellemző vonásainak. A jelenséget a „regendering”, illetve a „reethnicizing” fogalmával jelöli: CAWELTI, John D.: The Question of Popular Genres Revisited. In: uő: Mystery, Violence, and Popular Culture. The University of Wisconsin Press 2004, 107–110.

[5] ČAPEK, Karel: O detektivkách... 38.

[6] A detektívtörténetek újabb angol és amerikai történeti összefoglalóinak immár integráns részét képezik a feminista krimiről adott áttekintések, sőt számos önálló monográfia foglalkozik kimondottan a nők által írt vagy a női nyomozókat felléptető bűnügyi irodalom (főként társadalmi és politikai) összefüggéseivel. De Luca TROVI olasz (Tutti i colori del giallo. Venezia, Marsilio Editori 2002, 195–219.) és MIKLÓS Ágnes Kata magyar (Bűnös szövegek. Bevezetés a detektívtörténetekbe. Kolozsvár, KOMP-PRESS Kiadó 2009, 170–222.) monográfiája ugyanúgy különálló fejezetben tárgyalja a női detektívirodalom kérdéseit.

[7] A regényt az első, alacsony példányszámú magánkiadás alapján idézem, a zárójelben megadott oldalszámok erre vonatkoznak: BARÁTH Katalin: A fekete zongora. Krimi a Monarchia idejéből. Budapest, Freund Kiadó 2009.

[8] STEIN, Nina: Katalin leányai. Budapest, Atheneum Kiadó 2009. A zárójelben megadott oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak.

[9] Erről lásd: BÉNYEI Tamás: Rossz nyelvek: Miss Marple otthonos világa. Kalligram 2009/7–8, 76–90. A regény és a Marple-történetek közötti párhuzamra SZILÁGYI Zsófia is utal – a mű iránti érdeklődés felkeltése és a recepció megélénkülése szempontjából kulcsfontosságúnak bizonyuló – kritikájában: Ókanizsa, a magyar St. Mary Med. http://www.litera.hu/hirek/okanizsa-a-magyar-st-mary-mead. Letöltve: 2010. augusztus 23.

[10] BARÁTH Katalin. A fekete zongora. Budapest, Agave Kiadó 2010

[11] I. m. 303.

[12] I. m. 288.

[13] I. m. 303.

[14] A beavatási rítusokra visszavezethető beavatási regény és a detektívtörténet közti poétikai kapcsolatokról lásd: BENYOVSZKY Krisztián: A jelek szerint. A detektívtörténet és közép-európai emléknyomai. Pozsony, Kalligram 2003, 61–75.

[15] Eszünkbe juthat ezzel kapcsolatban természetesen Henry James agyonelemzett elbeszélése, a Minta a szőnyegen (The Figure in the Carpet) is.