Szakmai és politikai folklór

Nap mint nap tapasztalom: mind kevésbé evidencia, hogy Ortutay Gyula az volt, aki… Nem volt szent, de nem volt maga az ördög sem.

Etnográfus vagyok (bár nem az ő tanítványa), tehát csak abból indulhatok ki, hogy az etnográfus és folklorista „szakma” mai helyzete (igényszintje, vállalt és elhárított aspirációinak igencsak kusza problémagubanca) értelmezhetetlen lenne az ő megannyi kezdeményezésének, intézményalapításának, sok évtizedes szakmai vezérkedésének folyamatos tudatosítása nélkül – tehát ma is velünk van. Pedig 1978-ban befejezte volt a földi létet, s itt hagyott bennünket (sok egyéb mellett) azzal a feladattal, hogy próbáljuk megérteni és hasznosítani a magyar néprajz remélt jövője érdekében az ő személyes sikereit és kudarcait.

A „megérteni” parancsának engedelmeskedve olvastam a naplót is. És most, befejezvén az olvasást, eléggé tanácstalan vagyok. Hisz eddig is tudtuk – én is tudtam, aki soha nem kerültem vele emberi közelségbe, ám zsenge egyetemista korom óta úgy tekintettem rá (erre nevelt a mesterem, amúgy neki „ősellensége”: Gunda Béla debreceni professzor), mint szakmánk első számú vezérére – hogy Ortutay Gyula aktív politikusként is, félreállított-háttérbe vont politikusként is megmaradt tudósnak. Azaz: nemcsak okosabb és tudatosabb, de tetteinek szükségességét és belátható hatását nap mint nap újramérlegelő töprengő ember volt egész életében, nem úgy, mint kisebb-nagyobb mértékben szemellenzősen (ha úgy tetszik: elkötelezetten) politizáló kortársai. Tudósnak viszont politikus volt – azaz: sokkal több időt és energiát fordított az etnográfia-folklorisztika jövőjét szolgáló tudományszervező aprómunkára, mint az idő múlásával dacoló „opus”-ok megalkotására: a feltartóztathatatlanul a múltba tűnő paraszti társadalom és kultúra „akkor még” elérhető közelségben lévő jellemzőinek elemző bemutatására. Amihez – ifjúkori művei bizonyítják – csodálatos képessége és készsége lett volna. S bár elismerten „iskolateremtő” egyéniség volt, és az alkalmi megnyilatkozásait figyelgetve is megállapíthattam: sziporkázó elmeéllel áldotta meg a sors, legjava ötleteit, gondolatait, személyes tapasztalásokra és szakirodalmi ismeretekre épülő elméleti értékű következtetéseit előszavakba, utószavakba, problémavázlat előadásokba szórta szét, vagy belerejtette általa szerkesztett antológiákba, valamint kollektív erőfeszítés eredményeként megszületett könyvekbe és könyvsorozatokba.

Amíg olvastam a naplót, végig tanácstalan voltam, mert amit ehhez az „előismerethez” a napló hozzátesz, csupán annyi, hogy Ortutay Gyulának volt mersze életének bármely szakaszában bevallani, a nem-is-olyan-késői utókor ítélete elé tárni összes emberi gyarlóságát. Arra utasította ugyanis művész fiát, hogy a naplója halála után 30 évvel publikálható-publikálandó – tehát nem a kései utókor figyelmére számított! Nekünk akart vallani, akik még ismerhettük. (S amit ő sem tudhatott, mi sem gondoltunk 30 évvel ezelőtt: azoknak is, akik bár nem ismerték, a mögöttünk hagyott évtizedekről és az akkor élt emberekről csak a rosszat, a takargatott bűnöket szeretik meghallani és elhinni.)

De segíthet-e a ránk bízottak helyes értésében, ha azzal áltatjuk magunkat, hogy ismertük a naplóírót? Akinek legnagyobb terjedelmű – ezek szerint a legfontosabb? – opusát mégiscsak ez a három monumentális kötet jelenti, tehát illetlen lenne figyelmen kívül hagynunk.

Csakhogy: a naplóíró őszinte kitárulkozására, a nyilvános gyónásra rábízott intimitások és titkok az igazán fontosak a számunkra, az egyszeri életet és életművet érteni akarók számára? Ortutay kiválóan ismerte és inkább „tudósként”, mint íróként művelte ezt a műfajt. Szándéka szerint nem illékony hangulatokat, egy-egy ráérős pillanatban fogant rögtönzéseket kopogott le írógépén, hanem általános érvényű élettanulságokat akart megfogalmazni a maga személyes példája: napi tapasztalatai apropóján. Ha egy-egy találkozás, eszmecsere, terefere hangulata, valamely „vagy igaz, vagy nem” híresztelés, illetve utazás, baráti összejövetel, politikai gyűlés élménye kényszerítette ki az éppen aktuális élet-tanulságot, az esetben is gondosan megmunkált, bölcseleti irányba el-elkanyarodó elemzésekkel szerveződtek egybe a csak naplóba írható titkok és az intimitások. Eldönthetetlen kérdés, hogy indokolt-e, jogosult-e ez utóbbiaknak: az egyszer volt gyarló embert pőrére vetkőztető titkoknak és intimitásoknak az önértelmező és világértelmező szerzői reflexióktól függetlenítve önértéket tulajdonítanom/tulajdonítanunk, azt vélelmezve, hogy ezek segítenek igazán megismerni a rejtőzködő, csak a titkos naplóban kitárulkozó Ortutayt.

Csakhogy: lehetett tudni – ha más forrásból nem, szakmai és politikai ellenlábasai kajánkodó pletykáiból, melyek azután beleszerveződtek a szakmai folklórba – ezekről a naplóban bevallott, olykor büszkélkedve, olykor röstelkedve felemlegetett „emberi gyarlóságokról” is egyet-mást!

Ilyen-olyan szakmai összejöveteleinken szinte már vártuk, hogy mikor áll fel és távozik bocsánatkérések közepette az elnökünk, mondván: szólítja egy újabb kötelesség. A koalíciós időkben kisgazdapárti lapnál újságíró (majd szekszárdi lapszerkesztő) barátomtól pedig azt is megtudtam, hogy a kisgazdapárt nagyválasztmányának üléseiről is rendszeresen ugyanígy, a befejezés előtt távozott, hátrahagyva az ott maradt párttársak gyanakvó suttogását: na, Tutus megy jelenteni a kommunistáknak…

Tudtunk az egykori „szegedi fiatalok” véd- és dacszövetségéről, és úgy véltük az ’56 utáni néhány esztendőben, hogy valóban igazolódik egykori „vérszerződésük” híre. Bár előre elhatározott szándékkal más-más pártba törekedtek a valamikor egységes „rajban” nekilóduló tudósok, olyan messze soha nem sodródtak egymástól, hogy ne figyeltek volna minden egykori társra, és hathatósan segítették is egymást a bajban – úgy tűnt akkortájt, hogy Ortutay volt a legfőbb segítő.

A magyar néprajz legfőbb vezérének már-már kóros (a fontosabbnak vélt szakmai feladatoktól mindenképpen elidegenítő, tehát a „mi szempontunkból” nem kívánatos) pozícióáhításáról a hatvanas és hetvenes években újra meg újra felröppentek a híresztelések, és okkal-joggal gyanakodtunk: vajon nem ő maga-e a „kiszivárogtató”, amikor valamely igen magas állami funkció legfőbb várományosaként emlegetik?

Nem volt titok előttünk, hogy az etnográfusok-folkloristák közül kit „utált” tiszta szívből – a mi professzorunkat, Gundát például. Ám arra is rácsodálkozhattunk, hogy valós (vagy vélt) hatalmát soha sem használta fel ellenlábasai diszkvalifikálására, sőt, amikor a legnagyobb szükség volt rá, a „szakmai érdeket” szem előtt tartva, rendszerint segített. Az ő kultuszminisztersége idején létesült például a debreceni egyetem néprajzi tanszéke, s azért létesült, hogy a Kolozsvárról a románok által kizsuppolt egyetemi tanárnak, Gunda Bélának (akit egyébként annak idején „helyette” neveztek ki Kolozsvárra!) rangjához méltó néprajzos státusa teremtődjék. Segítőkészségének egyébként más megnyilvánulásairól is szállongtak a hírek: ’56 után azért az ifjú etnográfus kollégáért interveniált, akit az oroszok (mindenki így tudta) Szibériába hurcoltak. Ez az „igaz történet” persze azon nyomban átfordult keserű, de korjellemző anekdotába: az illetékes elvtársak a fejére olvasták Ortutaynak, hogy melyik rádióadón és melyik menekülttáborból üzent haza az illető disszidens…

És tudtunk persze (én is tudtam, pedig vidéken éltem) Ortutay szeretőiről is – ehhez sem kellett kivételes jól értesültség, hisz a politikusok és egyéb híres emberek nőügyeinek a valóságosnál nyilván zaftosabban tovaterjedő híre „benne volt a levegőben” – azaz (ha szakszerű akarok lenni:) része volt a köznapi folklórnak. (Éppen ezért nehezen akceptálható, hogy a szerkesztő és jegyzeteket író Markó László csak T. E.-t/Esztert és Klárit nem tudta/nem akarta azonosítani, miközben minden „rongy-embernek”, „jellem-gyenge senkinek” titulált szakmabeli vagy politikus, író vagy művész nevén neveztetik a naplóban és „életmű-értékelő” jegyzet is kapcsolódik a nevéhez.)

Aki olvasta a naplót, tanúsíthatja, hogy mindezeknek az egykori „folklór-értesüléseinknek”, melyekből annak idején igyekeztünk összerakosgatni mi, a szakmabeliek magánhasználatú Ortutay-képünket, nincs cáfolhatatlan hitelességű igazolása a naplóban. De a nyilvánvaló cáfolata sincs benne! Csak találgathatjuk például, hogy pontosan mit is jelent 1956. augusztus 25-én a már-már indulatos kifakadása: „hiszen milyen régóta kommunista vagyok én! s mennyit szenvedek emiatt a kettős helyzetem miatt […] ezért harcoltam évek óta, hiába, hogy végre rendes párttag lehessek – gyűlölöm ezt a pártonkívüli párttagságot”. És mit jelent 1964. december 6-án az „1932 óta, aztán szinte szervezetten 1937 óta vagyok kapcsolatban a párttal. 1945-ben jelentkeztem, akkor t.-káder [itt sincs jegyzet!] lettem, annak minden felelős gondjával, belső megaláztatásaival, fizettem a tagdíjat is” tényközlés. Jelenti-e vajon a kommunistáknak tett jó szolgálatokat: a kisgazdákról szolgáltatott titkos információkat a koalíciós időkben? A szegedi fiatalok egy-egy illusztris képviselőjével kapcsolatos meg-megújuló csalódásainak felemlegetése, ennek ellenére mégiscsak folyamatos segítőkészsége (pl. 1957. június 10-n: „Baróti Dezső, szegény, börtönben van, több mint öt hete, s hiába küzdöttem eddig érte. Mi lehet a reményem, ha egyik legjobb barátomat nem tudom kiszabadítani a börtönből, ahová elsősorban régi s aljas ellenségeinek bosszúvágya s csak másodsorban egy-két ostobasága vitte”) vajon az általunk sejtett ifjúkori „vérszerződés” látens létezésének a rejtjeles jelzése lenne?

Az újabb meg újabb felelős pozíció, a minél magasabb (nem feltétlenül kultúrpolitikai) vezető funkció áhítása, és (bár megrója magát, s bizakodik a könyvei megírására felszabaduló időben!) visszatérő siránkozása, gyötrődése, szenvedése, mert várakozása ellenére újra meg újra „visszasüpped (a végső sírba süppedés előtt) a másodrendű állampolgárok sorába”, vitathatatlanul a legfőbb motívuma a naplónak. Igazolni látszik tehát azt a kortársi benyomásunkat, hogy a tudományos munkálkodást – a politikai karrierhez képest – szinte utolsó leheletéig majdhogynem kényszerű száműzetésnek tekintette.

A másik fő motívuma a naplónak a kortársak, legfőképp a kutatótársak észbeli képességeinek és emberi becsületességének-jóindulatának elvitatása: a rendszerint szélsőségesen becsmérlő, ha nem naplóban íródott volna le, becsületsértő személyes ítélkezés megfellebbezhetetlen igazságként való kinyilvánítása. Mesterem, Gunda Béla valóban újra meg újra megkapja Ortutaytól a magáét. De korántsem csak ő – szinte mindenki, aki a múlt század harmincas–hetvenes éveiben a társadalomtudományok vagy a szépirodalom mezején észre akarta, észre tudta vetetni magát. Akit pedig nem becsmérel, sejthetőleg nem azért, mert (az utókor megítélése szerint) olykor-olykor ne szolgált volna rá ő is ugyanarra (például azzal, hogy megsértette Ortutay fennen lobogó hiúságát), mint a megbélyegezettek-kipellengérezettek. Azért inkább, mert egy többé-kevésbé körvonalazható baráti körhöz, egyúttal érdekcsoporthoz látszik tartozni, és tetteivel, kimondott, olykor csak sejtetett szavaival nem vétett az idetartozás íratlan szabályai ellen. Minden, a „körhöz” tartozást valószínűsítő következtetés, persze, felettébb bizonytalan-megbízhatatlan, mert egy előfeltevésből indul ki. Abból tudniillik, hogy Ortutayból hiányzott az „emberi érték” és a „művészi/tudományos érték” felismerésének és elismerésének képessége-készsége, s ezért van, hogy minden személyeskedő ítélkezése (az inkább csak gyanítható, mint tudván tudott) érdekviszonyainak kivetülése. Ez az előfeltevés, persze, nem lehet igaz – művekről és életművekről életében folyamatosan publikált dolgozatainak hosszú sora bizonyítja az „érték” felmutatásában megmutatkozó éleselméjűségét, tévedhetetlenségét. Ha pedig „nem igaz”, ebből a tényből vagy annak kell következnie, hogy a „rongy emberek” és a „korlátolt szellemek” is képesek voltak olykor példásan viselkedni és remek műveket alkotni – vagy annak, hogy az az értékrend, melyet mi, fiatalabbak „másoktól” megörököltünk, igencsak hamis, igaztalan, hiszen szöges ellentétben áll az Ortutay-véleménnyel.

A potenciális és máig jelen lévő „elő-ismeret”, amit felidéztem, az etnográfus-folklorista szakma (módszeresen soha nem vizsgált) folklórja, és persze (kisebb arányban) „politikai folklór”. Tehát nem a naplóval bízvást szembesíthető kontroll-anyag. Éppen ezért hadd kérjem a potenciális olvasót: aki nem akar fenntartás nélkül azonosulni a naplóból sugárzó szélsőségesen egyéni ítélkezésekkel, viszont nem tud állást foglalni, hogy vajon kinek lehetett igaza egy-egy konkrét szakmai vagy politikai nézetkülönbség esetében (melyet persze át meg átszőttek az utólag meg nem ismerhető gyökérzetű indulatok!), jobban teszi, ha nem a szerző csak ebben a műfajban kimondható gondolatai, indulatai, vágyai megismerhetősége miatt tekinti elsőrendű forrásnak az Ortutay-naplót. (Én magam rendszerint a „másik fél” iránt elfogultan tudok állást foglalni – és azt sejtem, hogy ebben nem vagyok egyedül…)

Tekintsen rá inkább – erre szeretnék biztatni – a 20. század közepe-második fele magyar közéletének „egyik” tükreként – így fogadja el evidens történeti (ennek részeként: politikatörténeti, művelődéstörténeti, tudománytörténeti) forrásnak. Mely tükör, persze, olykor-olykor – szerzője eredendő szándékától függetlenül – „görbe tükör”, hisz az emberi jellemet deformáló, a köznapi viselkedést is át meg átjáró „nagypolitika” karikatúrájaként is olvasható. És amely tükör helyenként hiányos-töredezett: nem tudni, hogy miért, de semmit (vagy szinte semmit) nem mutat meg a történelemből és ebben a naplóíró személyes szerepvállalása miatt „fontosnak” minősíthető korszakokról. Arra figyeljünk azonban, amit mégiscsak megmutat, s olyannak mutatja, amilyenre lehetetlen következtetni egyéb történeti forrásokból!

Íme a példáim:

– Nagy hangsúlyúak a naplóban a városszerte keringő híresztelések, pletykák, közéleti viccek. Ortutay – némi túlzással – régi barátaival és a legkülönbözőbb társadalmi rétegekhez tartozó alkalmi ismerőseivel csak azért tartott fenn s ápolt különös figyelemmel személyes nexust, hogy ebből a szempontból mindig naprakész legyen. Részletesen vizsgálható/vizsgálandó „köztörténeti” (vagy folklorisztikai?) téma lehetne tehát, hogy csupán a folyamatos kontroll lehetőségét is bekalkuláló (hisz a „hivatalos” hírforrások – az MTI, a rádió – illetékeseivel is kapcsolatot tartó) Ortutay politikai ambíciói miatt látszik úgy, vagy valóban általánosan jellemző volt a 20. századra, kurzusoktól, hatalomváltásoktól függetlenül, a „politikai folklórnak” ez a nagyon hangsúlyos jelenléte a magyarországi (vagy csak a budapesti?) mindennapokban. Mely – mivel a jól értesültség látszatával, vártható politikai fordulatok előre kiszámíthatóságával kecsegtetett – befolyásolta, irányította az egyes ember (vajon csak a politikai ambícióval megáldott-megvert egyén?) „szinte minden” köznapi cselekvését és állásfoglalását.

– Ortutay személyétől (azaz: jellemétől és politikai ambícióitól) függetlenítve is vizsgálható/vizsgálandó lenne az 1930-s évek elején-közepén az akkor aktuális rendszerkritikán politikussá érő humán értelmiségi generációnak a kommunistákhoz való viszonya. Ha a hivatásos pártpolitikusokra vagy „kényszerpolitikusokra”: egy ideig politizáló tudós/író egyéniségekre-személyiségekre figyelemmel szeretné valaki felmutatni a köpönyegforgatás, a „renegáttá” válás legjellemzőbb példáit, természetesen az eredeti eszmékhez való csak-azért-is hűség vagy az aljas árulás határvonalának két oldalára véli elrendezhetőnek az emberi sorsokat. Pedig Ortutay személyes életsorsa és érvrendszere is, a naplóban hosszabban-rövidebben megidézett egykori párttársak és más harcostársak az övével nem feltétlenül párhuzamos „karriertörténete” is alkalmas lehetne a kommunistákkal való kiegyezés, a célokkal és módszerekkel való teljes vagy részleges azonosulás, ezzel együtt a szerepvállalás történelmi logikájának az eddigieknél elmélyültebb elemzésére. Ennek az elemzésnek, persze, arra is figyelemmel kell majd lennie, hogy az – úgymond – „árulók” vajon miért minősítgették egymást „rongyembernek”, s miért tekintették a kommunista hatalommal való személyes kiegyezésüket magától értetődően természetesnek. Az ilyen megközelítéshez is igen sok adalékot kínál fel Ortutay naplója.

– Ha fentebb egy olyan baráti körre, egyszersmind érdekcsoportra utaltam, melybe Ortutay nem csupán beletartozónak nyilvánította magát, hanem naplóját vezetve látványosan kerülte az idetartozókkal szemben a nyersen szókimondó kritikáját, a bárki mással szemben számára természetes „emberszólást”, nem is a „szegedi fiatalokra”, sokkal inkább az egykori kisgazdapárt „balszárnyára” gondoltam. A történelmi személyiségeket csak megnyilatkozásaikból és tetteikből ismerő kortársak (különösen az utókor!) számára értelmezhetetlen például, hogy a messze nem „entellektüel” Dobi Istvánt (aki egyébként – számomra úgy tűnik – többszörösen rászolgált volna az erkölcsi elmarasztalásra…) már-már fiúi szeretettel-alázattal rajongta körül Ortutay, s emberi gyengeségeit is megértően mentegette. És a többi párttárssal is folyamatosan kereste a véleménycsere lehetőségét – akkor is, amikor a célirányos kapcsolattartásnak bizonyosan nem lehetett tényleges politikai hasznát remélni. Érdemes lenne tehát komolyabban is megvizsgálni, hogy valóban létezett-e az ötvenes, hatvanas, sőt a hetvenes években (tehát az egypártrendszer évtizedeiben) a hivatalosan nem létező kisgazdapárt „kollaboráns” tagjainak egy hallgatólagosan tudomásul vett, tehát eltűrt „baráti társasága”, mely többé-kevésbé mégiscsak tudta (a háttérből) befolyásolni az állampárti döntésmechanizmust – Ortutay naplójának szórványos adalékai mindenképpen megengednek ilyen következtetést.

– És ami az etnográfiát-folklorisztikát illeti: a fiatal Ortutay 1930–1940-es évekbeli elméleti és módszertani kezdeményezéseinek – a népi kultúra nagyszerűségén való lelkesedés helyett a társadalmias látásmódnak, a folklórban pedig az extenzív adatgyűjtő módszer helyett az „egyéniség-kutatásnak” – alig van értelmezésre váró lenyomata a naplóban. Ha valamit – előszót, utószót, konferencia-előadást – meg kell írnia, visszatérően siránkozik és ostorozza magát, majd ha mégis „sikert” érzékel bármelyik külföldi konferencián, a röstelkedő önelégültség hangjait pengeti. Ifjúkori kezdeményezései folytatásának csak nagyszabású (ám most már tudjuk: soha meg nem valósított) tervei vannak a naplóban – például a második kötetben visszatérően a tiszaberceli Lacza Mihálytól felvett kötetnyi, s az egyéniség-kutatást az ifjúkori Fedics-kötetnél is egyértelműbben igazoló meseanyaggal kapcsolatos tervek és teendők felemlegetése. És tervek, újra csak tervek adatgyűjtő utakról, melyek közül, ha (legalább részben) megvalósult valamelyik, inkább extenzív szemléletű „tájékozódásra”, mint elmélyült kutatómunkára látszik utalni a naplóban rögzített tapasztalat. Következésképpen: inkább az Ortutay-műveket kell újraolvasnunk, mintsem a naplót tanulmányozni, ha érteni akarjuk, hogyan volt, hogyan lehetett valaki évtizedeken át egy olyan szaktudomány itthon és külföldön vitathatatlan tekintélyű „első embere”, mely szaktudomány művelőinek elsődleges jellemzője az „empíria” és a „teória” folyamatos egyensúlyban tartása, állandó egyeztetése. Nyilván azért lehetett – ennyit bízvást megelőlegezhetek –, mert az ifjúkori tapasztalatokat a másokénál sokkalta nagyobb fokú invenciónak köszönhetően képes volt hosszú távra prolongálni, tehát magával is, másokkal is el tudta hitetni, hogy nem hiányzik a „teória” mögül az „empíria”.

* * *

Elolvastam tehát a három monumentális kötetre duzzadt naplót, s most is csak annyit tudok, hogy Ortutay Gyula az volt, aki. Számunkra, etnográfusok-folkloristák számára maga volt – és maradt a napló elolvasása után is – a rejtélyek rejtélye, hiszen politikusként tudós, tudósként politikus volt. És persze gyarló ember is, akinek volt bátorsága bevallani nekünk gyarlóságait. Ne gáncs, inkább elismerés illesse ezért!