Az ellenség neve

Most, hogy egyre több főzéssel és/vagy diétával kapcsolatos műsort, újságot láthatunk, olvashatunk, kifejezetten érdekes egy olyan könyvet kézbe venni, melynek az az alcíme, hogy diétaregény. Hiszen az unásig hajszolt Stahl-konyhán és Norbi-kolbászon kívül leginkább Cserna-Szabó András kiváló könyvei említhetők meg a téma szakirodalmának kortárs irodalmi vetületéről. Ritkán találkozni tehát olyan szépirodalmi írással az étkezési kultúrával kapcsolatban, mely a dolgokat merőben más aspektusból világítja meg, ráadásul mindezt igen szórakoztató köntösben.

Félreértés ne essék, még nem a magyar Bridget Jonesszal állunk szemben, Esze Dóra Ellenség című legújabb kötete ugyanis merőben más, mondhatni magasabb szinteken fogja meg a diéta fogalmát. S ez rögtön az első oldalon egy mondatból kiderül: „A fehérjediéta minden eddiginél igazságosabb társadalmat épít.” (9.) Ezt az „igazságosabb” társadalmi építkezést ráadásul mindvégig belülről szemlélhetjük, mivel az Ellenség elbeszélője egy olyan nő, aki huszonnégy évvel később mintegy számadásként tekint vissza gyermekkorára, és személyes családi, valamint iskolás élményeit felelevenítve hat fejezeten keresztül meséli el, mik is történtek Diétaországban. Bár ez egy szóval sincs kimondva, de az utalási rendszerből mindvégig tudjuk, itt a rendszerváltás előtti Magyarország ideológiájának metaforájáról van szó, ahol a nagy fogyás mint a kommunizmus-szocializmus társadalmi utópiája jelenik meg (pl. „enni csak a dagiburzsujok esznek, mi nem, mi rendszert építünk és diétaországot” – 13.). Ezzel Esze Dóra könyve tulajdonképpen megmozgatja a diétakultúra művelődéstörténeti gyökereit. Ahogy az a szó etimológiájából kiderül, a fogyókúra sem más, mint a szellem és a test felett aratott győzelem, a fegyelem és az önszabályozás (intézményesített) eszköze, s ugyanúgy hamis, kreált ideálokat kerget, mint a politikai-társadalmi utópiák. Másfelől ezzel a párhuzammal feleleveníti a diéta fogalmának korábbi, mára eléggé feledésbe merült politikai kontextusát is.

Az Ellenség receptje egyébként pofonegyszerű, s éppen ezért ötletes, hiszen „csak” a rendszer gazdasági alapját jelentő termelési koncepciót kellett ki-, illetve lefordítani a test és az étkezés nyelvére. (Párhuzamként érdemes megemlíteni a Parti Nagy Lajos-novellák alapján készített Taxidermia című film második részét, ahol a pártállam vezetősége számára politikai szempontból az egyik legfontosabb sportszám a versenyzabálás.) Így lesz a fogyókúra az uralkodó ideológia, az ismételgethető propagandafrázis, a kisdobosokból és az úttörőkből diétapajtások, a gyerekek pedig járhatnak a diétatáborba. Ugyanakkor a nagy fogyás retorikája voltaképpen csak elfedi a „valóságot”, az állandó evést – amit a különféle receptleírások csak még hangsúlyosabbá tesznek –, megmutatva ezzel a rendszer paradox működését. A narrátor ironikus beszédmódját pedig fokozzák az időnként felbukkanó egyszerű, ám annál szórakoztatóbb szó- (hópokalipszis, lilakktáska, selyemlítés stb.) és szövegjátékok (pl. visszafele írás). Az öncélúságot viszont többé-kevésbé sikerül azzal elkerülnie, mikor a kétféle ideológia beszédmódja összekeveredik. Így a hájból báj, a hízásból bízás lesz, a pártállam jól ismert ideológiai pilléreit pedig a KISZ, azaz a Kifejezetten Iskolásoknakkitaláltzsírle Szívás, és a Nagy Októberi Almadiéta napja jelenti. Ezek a megoldások nemcsak a politikai ideológia üres szólamait teszik pellengérre, hanem az egészséges életmód köntösébe bújt fogyókúra rendszabályozó retorikájára is rávilágítanak.

A diéta, az étkezés és a főzés tehát a végső magyarázó elv és a világot leíró nyelv alapja, ahogy azt az elbeszélő a kötet utolsó fejezetében megfogalmazza: „Ha valamihez van tehetségem, azt a konyhában mutatom meg. A gyász, a fájdalom, a veszteség jön és megy, én kísérletezem rendületlenül, egyedül. Kitalálok.” (88.) Az ételkészítés éppen ezért személyes politikai állásfoglalásként is értelmeződik. A szabályozott életet képviselő igazgatással szemben a személyes térben a korlátlan szabadság, de szigorúan csak titokban folytatható élet, az ellenállás lehetősége. Ennek szimbolikus jelentőségét mutatja az a jelenet, mikor egy tanár meglátogatja a családot, és a nappaliban felfedez egy üres papírzacskót „amelyben zsázsamagot csempésztek ebbe az országba”, s amely egy másik, titkolt életre utal: „[i]nnen úgynevezett gyerekjáték lehetett kitalálni, miféléket főzünk mi, ha egyszer magunkra húzzuk az ajtót.” (89.) Vagy, ugyanebben a fejezetben, az elbeszélő kissé szentimentálisan elmesélt forradalma, mikor megszegve minden szabályt, az iskolai állami ünnepségen nyilvánosan mondja ki a rendszer hazugságait.

A beszéd tétje tehát nem az önéletírás, hanem mindvégig az igazság maga („Ezúttal én tálalok” – 103.), az igazság felfedése és a hazugság leleplezése: „Életünk a jobb világot építi, életünk a fogyás. Ez volt az alapgondolat akkoriban hazánkban. Gondolom én. […] A mi családunk nem bízott, de ez az ő nyelvükön azt jelentette volna, csak úgy rezeg a báj. Hát nem rezgett, hát nem bíztunk, szerintünk ők bíztak, vészjósolóan gyorsan és gusztustalanul. Aztán meg nem győzték lehazudni.” (89.) Ez az igazság azonban, ahogy azt a minden fejezetben más-más formában visszatérő mondat („Eljött az idő […]. Ideért az igazság”), a más számban és személyben megszólaló narrátor, vagy a gyermeki fantázia túlzásainak meglebegetése is sugallja, folyamatosan relativizálódik, és csak állandó váltásokkal érkezik a végéhez, az utolsó Queen-idézet mondaihoz: „Vajon ez a való élet? Vagy puszta képzelgés?”

A narrátor ugyanakkor saját emlékeit is mindig mások életének elbeszélésébe csúsztatja át, s alighanem ebben rejlik a kötet legnagyobb erőssége. A könyv nem ragad le egy üres, didaktikus társadalmi-politikai mondanivalónál, hanem a legvidámabbbarakkos abszurd diétavilág mögött súlyos és megrázó, hús-vér emberi élettörténetek bontakoznak ki. Megemlíthetjük itt a mellrákos Anyáról szóló Sejted, a sztrókban elhunyt nagybácsi – akinek nem mellesleg az első felesége az esküvőn lett öngyilkos – életét elmesélő Ék, vagy a diákkori szerelemből Torzsa Márti abortuszának történetébe átcsúszó Vagy című fejezetet. Az emberi sorsoknak ez a szövedéke pedig, valljuk be őszintén, mindenféle politikai érától független.

Esze Dóra könyve összességében tehát egy roppant szimpatikus, elgondolkodtató olvasmány. Úgy vélem, ebben a témában el kellene még néhány hasonló könyv a kortárs magyar irodalomban.