Balga, aki a barátom volt

Úgy illenék, hogy halottról jót vagy semmit, mondják. Ez nem klisé, mindinkább általános érvényű és megszeghetetlen megállapodás, ha úgy tetszik Istennel, emberrel és végső soron magukkal a halottakkal. Ami engem illet, az efféleségek nem érdekelnek. Annál is inkább, mivel a nem egészen három hete halott barátom nem pontosan az volt, akinek áltatta magát, ennélfogva nem érdemel különleges elbírálást, kegyes, elhunytnak kijáró bánásmódot, bár, ha meggondolom, olyan szemszögből igen, amely szerint három év barátsága megfellebbezhetetlen ténye annak, hogy voltaképp mégis gyászmunkára és megadásra kötelezzük magunkat. Aljasságainak, meg kell adni, tanúságtevője a nyár folyamán vezetett naplója volt és a végeredménybeni öngyilkossága, egyfajta csakis gyáva exitje, árulása; fájdalmamban fogtam neki, és dühömben csaptam asztalára a füzetet, amelyben olvastam alkalmatlanságom, mert „gyenge” vagyok a közös jövőnk megvalósításának ügyét illetően, egymást egészítjük egésszé, mivel „mindketten önzők vagyunk, egyedül magunkat vesszük számításba, egymásra sem gondolunk”, ez utóbbit magamra vonatkoztatva nem érzékelem igaznak, tovább egy alkalommal írta, hogy lerúgna, ilyesmit korábban sosem tételezett volna, és más hasonlóságokat.

A dokumentum testével együtt egy vaskoporsóban a sírba szállt, a férje rendelkezésének és akaratának megfelelően, így azt senki nem tudja meg már, ilyen körülmények mellett szavaim lehetnek kétesek, hazugok, módomban áll ezt a nevet bemocskolni, ám mégsem azért készült ez a szöveg, hogy pocskondiázzam, helyette inkább bemutassam Balgát, az utolsó napját és az azon túli szörnyűséget, a felfedezést ilyen és olyas móddal.

Tisztességes nevén Helgának szólították, Szabó vagy otthoni, szerb megszólítással Sabo, bár az utóbbit nem állhatta, a Belga vagy Balgát a fantáziám szülte, úgy hiszem, még első egyetemen, az utóbbi, időben valahol Erasmus környékéről jöhetett, már nem emlékszem, Balga szíves szeretettel élt vele mostanáig, ezt legalább biztosan tudhatom.

Négy hónappal volt fiatalabb, tapasztalatban évtizedekkel idősebb nálam. Szüleitől túlzott precizitást, szorgalmat és katolikus fegyelmet kapott örökül, amely gáncsokat az egyetem első osztályában, a kollégiumi hónapok alatt nagyobb részbeni sikerrel törtem le, bár nem szándékkal, mondta el nekem később, és mint egy vallomást tette hozzá, mennyire istenített az időben. A középiskolás Helga mélyen depressziós, szerencsétlen életű fiúitól abban voltam képes, nem is értem, miképpen, különbözni, hogy nem traktáltam bolond fejét olyságokkal, mint az én gyerekem lesz a legfiatalabb öngyilkos, másképpen, hogyan öljük meg magunkat. Az ilyesfajta diskurzusok, megjegyezem, tudtam meg utóbb, szerves részét alkották Balga eszmecseréinek tizenéves korában, amit különösnek tartottam olyan megfontolásból, hogy jómagam az idő tájt az életről mit se tudtam, a halál pedig mint tőlem titkos árnyék feszült a tér egy kieső pontjában.

Balga ezerkilencszáznyolcvanöt áprilisában megszületett, s rá fél évre kis híján belehalt a lázba, ami kiütött rajta, erős paralízissel élte ugyan túl örök bélyeget nyomva jövőbeni életére. Büszkesége és erős egója nem engedte meg a zokszavakat, sose hallottam panaszát, akkor se, ha fájt. A kollégiumi zuhanyzóba még köntösben járt, hosszú, hozzávetőleg huszonöt centiméternyi varrat nyoma húzódott végig a bal lábán, olyan alkalmakkor esett rá pillantásom, arra viszont, hogy sajnáltam, pontosabb értelemmel, szánalmat éreztem-e iránta, nem emlékszem már, s az emlékek közt kutatva úgy vélem, soha nem tettem affélét. Emlékezetemben őszinte voltam hozzá és tudom, soha nem bocsátott volna meg, különösen a barátjának, bármily szánakozást, mint tőle testidegen megnyilatkozást. Azt hiszem, emiatt volt sikerem nála, mert egyenjogúnak láttam.

Némi késéssel költözködött a kollégiumba, mert igazában szándéka szerint Debrecenbe hurcolkodott volna a Vajdaságból – máskülönben Oromhegyesen lakott –, aztán mégiscsak ide röppentette a Segglyukba a szél, mifelénk, nekem. Micsoda konstelláció, mennyi hasonló zavar a fejekben, az első napokban kóstolgattuk csak mi egymást, szorongás, falcolás, öncsonkolás, erős mizantrópia, heves és leküzdhetetlen gyűlölet a világ felé, káoszimádat, Donnie Darko, az intellektuális vadállat, amellett finom és kellemes, hasonló ízek, két adag pisztácia fagyi közös vödörből.

Balga a bizonyos fogyatékát nem úgy fogta fel, és igazat kell adjak neki, mint betegséget, helyette egyfajta állapotként értelmezte saját teste tökéletlenségét. A már valós betegségünk ellenben igen szembeötlő hasonlóságokat mutatott, ez lehetett az oka annak, hogy olyan közel éreztük egymáshoz a másikat; ő skizofrén, jómagam borderline skizó tünetekkel, két egészet alkotó almaszelet, földgömb, illeszkedő világegyetem, akik szerették volna kivetni magukból az átlag megszokottat, a felszínességet, a különböző normális embereket, elképzeltek egy olyan világot, ahol mizantrópiájuknál fogva csak a minimummal érintkeznek, nincsenek félelmek, és Balga fut.

Kis barátom azzal a móddal értelmezte a körülötte terpeszkedő galád világot, amely megalázta, arcát nem egyszer a sárba taposta, hogy múltjánál fogva joga és kizárólagos illetősége kihasználni más embereket. Nem értettem egyet, természetesen, mindamellett, hogy nem értettem, a betegsége tette-e rosszá, vagy ez csupán a helyteleníthető természet velejárója volt, ennélfogva büntethető; az utóbbi mellett voksoltam, bár közbe avatkozni, most utólag meggondolva, mulasztás volt részemről, igen súlyos hiány, különösen, mert ocsmány kis disznóságát a családjára sem volt rest kiterjeszteni, azontúl szerető férjére, az utolsó két hónapban Bögyire, egy angol kistermetű kopóra és rám végeredményben, hogy odáig nem jutott, megöli magát, mivel a továbbiakban nincs akiért tovább vigye szerencsétlenül alakult életét.

Minden bizonyosság szerint tervezgetett. Naplója későbbi passzusaiban gyakorta emlegetett halált, életunalmat, konkrét vágyat az odaát megtapasztalásának állapotára. Azon a délutánon, amikor meghalt, túl sokat ücsörögtünk a napon, lettem rá figyelmes egyszerre, de mit sem sejtő; cigarettáztunk sokat, nem vágyott különösebb értelemben haza, nem láttam be, miért, vitáztunk, életünkben jó eset, ha ötödször megesett. Az épp két napja nézett filmen vitatkoztunk, minthogy ő totálisan beleszerelmesedett abba az ügyefogyott, zsíros hajú Joker alakba, engem különösebben nem érdekelt, jól lehet, szavam ekkor már két hónapja nem volt hozzá, amelyet barátként fogadott volna, habár a látszatját mindenesetre megtartotta annak. Vitánk másik tárgya, az ilyesféle téma feledhetetlen, a buszok robbantgatása volt, de miért is nem egyeztem, hiszen, mint mondtam, emberutálat, ebben sem különböztünk, ám mégis helytelenítettem. Egyet nem értésünket az újonnani normalitásomban kereste, a gyógyszereimet okolta érte, hogy a kedvére legyek, azonmód le is tettem őket, sok kockázatot nyakamra véve, de ezt már nem tudhatta meg. Azért nem lehettem szuperhős számára, mert faltam a kurva gyógyszereket és közemberré váltam, olyas valakivé, aki mérlegel, számol és perspektívája van. Nem tudhattam, hogy ő a gyógyszerelhagyásommal egyidejűleg mintegy inverz mozdulattal tömködi be majd kicsi kezével a magáét a kiszámolt pusztulásig.

Balga két napja még Batmant kért díszcsomagolásban, amit akkorra forrasztópákára helyesbített, a férjétől karácsonyra; ekkorra végleg nem tudtam dönteni aközött, hogy a betegség vagy a természet vitte-e rá tervére.

Mert tudtam, látszatra érzelmei mások felé nincsenek, mégis tudatában voltam annak, hogy én talán most mégsem, mint amúgy kedvezményezett, és ha most kivételt nem tesz, holtpont, hasonló kijelentéssel fordult volna irányomba, ahogy másokhoz, vitathatatlan, amikor azt mondtam végszóra, „akkor öld meg magad, ha azt akarod”, a válasz rá egy negédes hangon ejtett köszi volt, és amennyiben rávitt volna a hajlam felfogni azt az egy minden tartalmat tömörítő szót, és nem hagyom ott, az én legkedvesebb barátom talán most is élne, ez volt z utolsó szava, én láttam őt élve utoljára.

Kihűlt testét volt ügyem titkosan bántott szememre venni egy óvatlan pillanatban, olybá festett, mintha csak álmodnék, szemellenezve karral, hason fekve. Zoli nem engedett a szobába. Maga is mint karantént elkerülte messze, versenyre kelhettünk volna, kié a nagyobb fájdalom, merre dől a tehetetlenségi mutató a jövőt véve alapul. Ahogy láttam a halott karját, szerettem volna berohanni, visszalopni beléje a lelket, hiszen ez itt csupán paródia, ő pantomim, máskülönben bújócska, és ő a hunyó. Csütörtök estéjén a férje megtalálta, igen sok várakozásra jöttek ki csak a rendőrök, a mentőszolgálat annál is többet késett. Az előbbiek fényképezőgépeikkel, bizonyítékbegyűjtő zacskókat lobogtattak, amelyek aztán meg is teltek üres gyógyszeres levelekkel, üvegcsékkel, utóbbiak papírokat kértek, hivatalos formán, a körülményeket kérdezték, de hát hogyan érthettük volna meg egy olyan ember öngyilkosságát, aki, legyen mozgássérült, hétfőn még lelkendezve ugrott le a buszról, bele a férje tanúskodó karjaiba. Helga búcsúlevele valamerre elkeveredett, a rendőrök se akadtak a nyomára. Nem erőltette meg magát, annyi állt benne, Andi barátként, Zoli férjként szerepeltetek le.

Utóvégre kiderült, hogy a tőlem kapott ne-haragudj-hogy-aljasul-otthagytalak levél olvasatlan maradt, abban sem tudtam így erősíteni, hogy szeretem voltaképpen, és féltem, de akkor mindezt nem gondoltam át, ostoba voltam és nem védtem meg a már halántékára csavarodott haláltól. Tudom, nem vigyáztam rá, nem védtem meg erős kézzel, elkövettem életem legnagyobb hibáját, bűnét, a véres kés pedig a torkán az én húsomba váj.

Láttam, mivel épp nyitva felejtették résnyire az ajtót, ahogy a két élettől fosztott kart a hullazsákba teszik, akkor nem akartam elhinni azt az eseményt, az nem lehet, hogy őt. Miért? Miért? Miért?

Az ember ne akarja látni, amikor a legjobb és egyetlen barátnőjét hullazsákba túrják. Szerettem volna odaszaladni, felrázni, vége a mókának, seggfej, de a jard meg a mentősök, az a sok-sok nagydarab barom ebben a kicsinyke lakásban… Abba a két vézna megszaggatott karba sokkalta több erő szorult, mint az enyéimbe, és mekkora akaraterő! Büszke volt rám, amiért rá bírtam venni az önálló közlekedésre, képessé vált arra, hogy egyik kezében sört, amíg a másikban cigit tartson, korábban az ilyesfajta mozgásos koordinációkra képtelen volt. Én különben sose tartottam csoffadtnak.

Balga mindig és mindenkinek odaszólt, ha nem tetszett valami részlet rajta, csak a mostaniakban érzékeltem, hogy a helyzet elmérgesedett, irreverzibilissé vált és nincs tovább, mert túlzásokba esett, olyanokba, amik még egy paranoid skizofrénnél is igencsak csúnyák. Nagyjából mindig úgy intéztük ügyes-bajos ténykedéseinket, hogy azonos periódusban kerüljünk diliházba, a nyár egy részét pedig mint holiday költsük el kettecskén a miskolci megyei elmén, de aztán Balgát Újhelyre vitték, a terv kukába dőlt, mert az orvosok úgy vélték, rossz hatást gyakorolunk egymásra, mint két azonos pólusú mágnes, ő különben is oda illetékes, közölték, csak hogy orvul szétmarcangoljanak bennünket.

Ha a lét pillanatait felcserélhetném egy egyszeresen visszavonhatatlan másikkal, most tenném meg azt, de amint arra a testre gondolok, élettelen, kiterítve, mint egy kifosztott tárca, nem hiszek többet az isteni jótéteményben, és csodák sincsenek, már belátom. Nincs isten vagy ő is meghalt; végzés barbár eszközökkel. Nyakig salakban úszunk, aki nem tud, belefullad, az élet törvénye nagyvonalakban.

Hogy most visszamegyek papírért a szobába, látom csak, semmi nem emlékeztet a tegnapi dúlásra. Zoli nagy gonddal mindent feltakarított, bevágta az ágyneműst a mosógépbe, a többi nyomot már korábban eltakarították, sehol egy üvegcse, levélmartaléknyi gyógyszer, ha egyáltalán igen. A szoba steril, mint amikor Balgát várja haza. Én pedig nem tudok egyezni azzal a ténnyel, hogy ő itthon haldoklott, ami alatt én egy sör mellett nyakarásztam az estébe.

Balga érintésundoros volt, akár csak jómagam, egymás arcát csókkal, a másikat öleléssel is csak delíriumban illettük. Könnyedén megértettük egymást bizonyos taktilis lépéstávolságból, de mégis rokonilag. Igen részeg estéken, ritkák, elregéltük, hogy szeretjük egymást, ölelkeztünk, mint a kiskölykök, akik testvérek, de még nem tudják, hogy a tesók rendszerint viszálykodók. Szilveszter éjjelén kiborult neki, zokogott az egyszer, mert maga magát valamiféle torz lelki csökevénynek vélte. Egyszer valamikor nagyon régen, mesélte, egy öreglány azt mondta neki, ha nem lenne mozgássérült, lásd csoffi, ez volt rá a közös szavunk, ahogy pedig a csoffasztott szőlő a mazsolára, gonosz gyilkos vált volna belőle. Nem hittem benne, Balgának megvolt az ő derűs arca, intellektuális oldala, beszéltünk Hobbesról, Nietzschéről, arról, milyen is lesz nagynak lenni, de felnőni nem akarni, közös jövő, amely már múlt, miegymás. Most pedig a gyászoló kupola alattiakon, talán nevet a fájdalmunkon, mintha csak megbotlott volna valaki az útpadkában, jokeres vigyorral. Mert elvégre szabad, és ettől a szabadságtól nem foszthattam meg én sem, röhög a lentieken. De talán ebben a minutában is nem csupán utál, de szívéből gyűlöl és megbocsátani rest.

Felfoghatatlan, mert nem egy kibaszott gyorshajtó, amint taszigálja át a kisbringáját a piroson, hajtott át rajta, hanem az agyán, a szívén, a veséjén, a máján halom, szemétre való vacak pirula ölte meg fél óra alatt, én pedig egyesével potyogtattam a szájába őket orvosság gyanánt, mert ha meghaltál, már nem fáj. Más esetben maradt volna számára a penge. Balga ifjonti kora óta módszeresen készült a halálra, olvastam ki az első időkben a verseiből, szuicid hajlamra vallottak, erősítette meg imént az anyja.

Balga cölibátust fogadott, mivel nem volt libidója, nekem se, de őkelme századszor sem hitt nekem, amikor biztosítani szándékoztam afelől, hogy soha a jövőben nem áll módomban és szándékomban a másik nem után futni, ellenkezőleg azt fogadni, mert mi ketten testvérek vagyunk és egymásra vigyázunk. De mivel én leszerepeltem, a kutya és a férje nem voltak kellő húzó erő, hazament az üres lakásba, begubbaszkodott a sötétbe, megírta az utolsókat és lelépett a szemét tolvaja. Nem lett volna szabad tegnap egyedül hagyni, de hát mi tesz egy csökött fejen a sör meg a pia.

Beszélgettünk, valólag, nem volt fecsere, komoly dolgokon járt az esze, nem bolondnak, inkább hülyének véltem, hisz én csak jobbára játszottam, amikor gyilkosat mondtam, végezetre a csevej elégedetlenségbe fulladt, a gyógyszerek pedig, Balga, az orvosok majd kitalálnak valami ellenszert a bajodra, mondtam, azonban ő megmakacsolta magát, nem engedett mindenfajta kérésemnek, én feladtam, majd pár perc után a buszról lestem a bölcsész épület mellől ösztövér önmagát, és nem voltam jó hozzá, minduntalan arra gondolva, hogy jobb lenne tán, ha a busz visszafordulna.

Nem tudom, képes, erős leszek-e folytatni, hiányát cipelve, az iskolát, tudvalevő, hogy köztünk mindig ő volt a naprakész, a szellemi erő, de mégsem az a stréber. Nélküle a seggem lukát se találtam volna, a cipőm másik párját, miegyebet. Szerető gyász és gyűlölködés között őrlődöm, tanácstalan, mi tévő legyek, s miképpen viseltessek. Fekete szalaggal átkötött fényképe most két könyv között, ne lássam, nyugszik. Nem tudom, milyen érzésekkel, érzékekkel, viseltet-e egyáltalán a földi létezésen túli valamely irányból, nem gondolom, hogy a pokolra jutott, meg kell hagyni, az öngyilkosoknak végezetre az ilyesmi hazárdír, mégis hiszem, hogy figyel valahonnan. Ha én is meghalnék, újra találkozhatnánk valahol a tér egy síkjában, ő vajon megbocsátaná ballépésem? Hol vagy most, ribanc? Merre kódorogsz? Hogyha sötét helyre kerültél, tudom, félsz, én is félek, mintha csak inkarnálódnál bennem, barátom, Balga.