Egy tágterű könyv

Nagyszabású és rendhagyó munkát kap az olvasó a kezébe Csehy Zoltán új kötetével. Kicsit bizonytalankodnék a műfaj megjelölésével kapcsolatban, és nem véletlenül. Mert ha megkérdenék tőlem, hogy mi a műfaja a kötetnek, avagy a kötet írásainak, akkor zavarban lennék, ahogy most némiképp zavarban is vagyok. Pedig az olvasás kódjának ismerete nélkül eléggé kiszolgáltatottak vagyunk, mármint mi, olvasók. Kiszolgáltatottságunk elsődlegesen a szövegnek vagy a szerzőnek szól, másrészt mi magunk is kiszolgáltatottjai vagyunk önmagunknak. Mert ha mások nem is kérdezik meg, mi magunkat mégiscsak megkérdezzük magunktól. Ha nem is szavakkal és formálisan, csak öntudatlan, csendben, észrevétlen. Mert az olvasás tapasztalata közben valami elkapja az embert, aki én vagyok, vagyis azt, aki amikor olvas, én vagyok. Valami magával is ragadja az embert, aki tehát az én vagyok, amikor a Homokvihart olvassa. Valamiféle sodrásba kerül az ember, aki – mint már említettem – ismételten az én vagyok, amikor az Első Könyvet, illetve utána a Másodikat olvassa. Könnyű persze arra asszociálni, hogy az a bizonyos áramlás, kavargása a szavaknak, a szerző gazdag és lenyűgöző tudásának, a korok és archívumok lefegyverző ismeretének, tehát a szerző tudásának, ismereteinek és asszociációinak tudható be, ez ragad tehát magával bennünket. De nem csak ez, noha az ember antropológiai okok miatt szereti a tudást, a híreket, a furcsaságokat, a pletykákat, a gyalázkodást, az irigység elbeszéléseit különösen. Egyszóval szereti, ha neki, és csak neki beszélnek, ez által megtudhat valamit, amit korábban nem tudott. Ha ismeretlen világok nyílnak meg előtte.

Erről persze mindről csak sejtéseim vannak, számomra azonban olvasóként, aki nem tudok semmit, nem gondolok semmit, nem akarok semmit, a legfontosabb nem a tudás, az ismeret, az asszociáció, hanem csupán a szöveg által rám tett elemi hatás. Ez pedig a teltség és a szikárság jegyében egyszerre van jelen. Tág terű Théba vagy Róma alatt járunk, középkorban vagy a modern zene tereiben, biztos vezetőnk mutatja az utat. A kötet címére játszanék rá leginkább, amelyet találónak, de nem, nem is találónak, hanem sejtelmesnek érzek, amelyet meg tudnék magyarázni, különösen a kötet utolsó írása nyújt hozzá racionális, hangsúlyozom, racionalizálható magyarázatokat, szóval ezek segítségével meg tudnám magyarázni, de fontosabbnak érzem, hogy elemi ereje, a szó jelölte fogalom elemi ereje hat rám. Rám, aki persze, aki csak abban a veszteségben osztozhat, amit a szó jelölte fogalom zsigeri ismeretének hiánya jelent, vagyis hogy még, és ez lehet, hogy sorsom szerencséje, avagy vesztesége, de sosem éltem át azt, amit a homokvihar szó jelöl. Ám mégis, és épp ezért, számomra, aki átéltem már viharokat, nem csak lelkieket, melyet mindenki, de igazi nyári viharokat kinn a mezőn, szolid hóvihart is, számára a vihar alapvetően nedves érzés. Ezzel szemben a képzeletem segítségével ebben a kötetben valami ez, vagyis eddig tapasztalataimmal ellentétes dolgot vizionálnék akkor, amikor a szárazság, a szúrósság, a szemcsésség jegyében kell elgondolnom a szél és a légszomj, a kiszolgáltatottság tapasztalatát.

Talán nem alaptalan, ha kiterjesztem részleges tudásom, és azt feltételezem, hogy mi itt a Kárpát-medencében, döntő többségében a homokkal, a sivataggal kapcsolatban a mediterráneumot kapcsoljuk össze. Valamint épp ily könnyen asszociálunk a történeti időkre, ha homokviharokról olvasunk, hála az iskolai történelemoktatásnak. És mindez persze nem is teljesen alaptalan Csehy Zoltán kötetével kapcsolatban ez a feltevésünk azonban a Második Könyvben teljesedik be. Maradjunk azonban most még az Első Könyvnél. Különös, szabálytalan, versként tördelt írások követik benne egymást. Ezek a versek azonban, és ez a Második Könyvre épp úgy érvényes, a magyar költői nyelvhasználat rendjébe kevésbé illenek be. Sehol semmi dallamos andalg, semmi kosztolányis-babitsos szenvelg, semmilyen petőfis-petris fondor fontoskodás, és mindenféle ironikus bájolg nélkül követik egymást a kötetben reflexiókkal finoman árnyalt történetek, meditatív futamok, esszéisztikusnak mondható okos, végiggondolt gondolatok. Mindez mégis a líra kódjai szerint szerveződik, noha a magyar költészetben otthontalan. Leginkább azt mondanánk róla, hogy kavafiszos szótár, angolszász megfontoltság, németes pontosság, franciás elegancia, latin szenvedélyesség jellemzi. A magyar költői nyelvnek kihívás ez a könyv, hiszen nincs egyetlen intertextus sem, amely visszavezetne bennünket önkörünk szűk, belterjes dagonyáiba. Semmi olyan kapaszkodó, amit a nagy és erős magyar költői szótárak felől olvasva kötni tudnánk sorskérdéseinkhez, belterjességeinkhez. Márpedig mi, olvasók, még inkább mi, kritikusok kódok és közhelyek nélkül meg vagyunk halva.

De ha mégis keresnénk valami kódot, motívumot, zenei metaforákat használva: főtémát és variációkat, akkor az Első Könyvben a zenét, a Második Könyvben a mítoszt találnánk szorultságunkban, másként fogalmazva kínunkban mondani. A zene és a mítosz pedig, ha kicsit belegondolunk ismereteinkbe, közel vannak egymáshoz. Amihez viszont alig van köze, az a nagy, kanonizált és ma is meghatározó erejű magyar költői hagyomány, amelynek a zenéről és a mítoszról, az európai kultúra forrásairól – mondjuk ki nyíltan – kevés mondandója volt. Pedig az európai kulturális kódok egyetemes kódként nyúlnak e két területhez, hiszen ez a két hatalmas és beláthatatlan terület, úgy tudni, hogy valahol az idők homályában, ott, ahol egyúttal eltűnik szemünk elől, egy tőről fakad. A modern kor optimizmusának végét jelentő posztmodern filozófia előhírnökei ennek a két területnek a jelentéseiről gondolkodva romboltak le hiedelmeket és mutattak kiutat azok közül az előítéletek közül, melyek korábban a modernitás emberképéhez és kultúraképéhez tapadtak.

Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy súlyos, Csehy Zoltán pályáján is jelentős fordulatot jelentő kötet a Homokvihar. Az a szellemi, szemléleti tágasság is lenyűgözően nagy, amelyet a kötet világa bejár. A magyar lírahagyomány az eufónia, a jól hangzás felszíni struktúrájára helyezi tétjeit. Ez a kötet a nyelvet a gondolkodás területének tekinti. Nem előzmények nélküli (hivatkozhatnánk Füst Milánra, a nem létező magyar beat-költőkre és a recepciótlan neoavantgárdra, vagy akár a kiismeretlen Tandorira etc.), de mégis beszédmódot teremt magának és feladatot ad az olvasónak, nem lehet elmerülni a mormolás, a zsongás, a csilingelés, a jólhangzás lágy közegében. A modernitás utáni zene, a szerialitás, a dedokafónia, az atonalitás, a harmónia alapjait újragondoló zeneelmélet problémái, aurája, kultúrakritikus kérdései merülnek fel egy-egy apróság, néhány kimetszett mozzanat örvén e könyv írásaiban. Elgondolkodik azon, miféle kritikát fogalmaztak meg a 20. századi zene legkiválóbbjai a nyelv és a kultúra (a kettő nem egy?) világával szemben. A második kötet pedig a humanista hagyomány alapját jelentő szövegek, a mítoszok újraolvasása során illúziónak láttatja az időt, értelmezhetetlennek a történelmet, és a mítosz örökkévalóságában az antihumanizmus emberképét villantja fel, ezt a kevésbé hízelgő önképünket, amelyben a kegyetlenség öncél, a kéjvágy a test lerombolása, a gyűlölet a szociális kohézió alapja, a szexualitás a vak Sors helyére lép…

Csehy Zoltán új kötete kivételesen gazdag és bátor könyv. Egy kiérlelt és immár jelentős költészet önmegmutatása, amely – ha némiképp társtalanul hat és kevésbé szolgálja ki az elmúlt évtizedek költői közízlését – talán a változó elvárások jegyében fogalmazza meg a költészet feladatát. Egy új nemzedék egyik legígéretesebb tagja, akik a magyar költészetről már más összefüggések között gondolkodnak. És más hagyományok között is mozognak.