Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. október / Ezüstkor I.; Ezüstkor II.; A közéleti költészetről

Ezüstkor I.; Ezüstkor II.; A közéleti költészetről

               

Ezüstkor I.

                   

Éveid száma sok, témád kevés,

s a kevést is unod. Dekonstruálj!,

hátra arc! A Sein – időben-levés,

                   

s lesz muβ sein a viseltes-nyűtt muszáj.

A nyelv dekódol mielőtt bevés:

szórja túlterhét süllyedő uszály,

                     

merül ezüstkor, ezüstfej. – Na akkor

mit is unsz, Gott mit Uns? – Uni- az aggkor.

                     

               

Ezüstkor II.

                   

Az alvilágból föl- s divatba hozni

Juvenalist, sajna, nem sikerült,

hozta le bár versem (róla) a Holmi.

                     

Korunk, ha Pegazt vesz, mögé kerül,

farkát fogva próbálja húzni, tolni,

s ha nem rúg... – kerül, amibe kerül.

                   

S ne is nyerítsen persze! – És ha már

nem ló, mindegy, hogy zebra vagy szamár.

                           

               

A közéleti költészetről

(Tanulmány az Ezüstkor I., II. c. versekhez)

                           

Mikszáth után 2010-ben ím megint író a parlamentben!

Jelenkori irodalmunk első lépése ez a Politika polisza

(propolisza?) felé. Csak nehogy lépre (vö. méhszurok,

szuroklép) lépjen nekünk e derék fiú (mármint a parla

ment dühödten zúgó kaptárába belépő költőnk, nekünk

a Szépíróknak). Jaj (tördeli kezét K. Piroska), nehogy

lépre menjen az egyetlen szépírónk, aki – elég magas

lévén – felérte ésszel, a politika Mohamedjeinek eszük

legalsó ágában sincs (törzsállagában még kevésbé) az i

rodalom hegyéhez zarándokolni. Odaszarántokolt hát ő

(sztranyík>sztaranok>szarantok>zarándok, gondolnánk

-e?: zarándok szavunk az ószláv sztranyík leszármazott

ja, amely pedig néhány mai szláv nyelvben párttagot je

lent), szóval a mi poétánk térült-fordult, s meg sem állt

parlamentünk (nem kizárt: majdani) Hegypártjáig. Az i

rodalmat ugyan ez a sztrana (ejtsd: párt) sem igen bírja

(inkább csak bírlalja), bír viszont bizonyos barlang-léti,

remetei hajlamokkal (lásd nevét: LeMondunk a Pináról,

ámbár ez a lemondás férfiasan vitális költőnkről nemi

gen képzelhető el). Fuj!, ígérem innentől jó leszek, nem

használok több – zárójelet. Ez az utolsó: (Lehet, mind

erre nem is rájött a költőnk, hanem a parlament ihletésé

ben a „parler” ingere, a beszélhetnékje jött rá.) Alors

és bref, azaz kerekperec: költőnk képviselő lett, de én

nem kételkedem benne: az ő parlamenti fellépései a köz

életi költészet rehabilitációja felé tett lépések leendnek,

s minden interpellációja az éppen fennforgó köz óriás

homéroszi hasonlata lesz majd. (K. Piroska: Csak aztán

nehogy a gyomra is fennforogjon szegény gyereknek!)