Kottabosz a tarka csarnokban

Broniusz, a véghezvivő

emberséges Phokión

Démadész, az eleven

Hűséges szívű Panaitosz,

Lükurgosz, a mindenkit próbára tevő szatír

Megszállott Lüsziasz (akinek a fejében sokan laknak)

És Démoszthenész, vagy Battalosz, a szónok,

Joghurt, olimpia és demokrácia – gondolta Philipposz már a palota otthoni lakrészében.

Demokrácia, olimpia és joghurt – gondolta Démoszthenész a szállásán.

Hát persze, mindenki elázott már egy kicsit. A szokásos követségi fogadás. Kimelegedett arcokon érezhető volt az erőfeszítés, mindenki küszködött, hogy megtartsa az önuralmát. Az ellentétes partfélen játszó felek próbálták kipuhatolni egymástól, hogy mire lehet számítani. Húsz ember álldogált vagy heverészett a teremben kis csoportokban. Kicsit túljátszott lelkesedéssel nyúltak a fogadáson feltálalt fogásokért és hoztak szóba sikamlós témákat. Ahogy általában a fogadásokon, itt sem bőséges és jó ételeket hoztak, hanem bizarr lények csillogtak kocsonyába fagyva a tálakban, az egyszerű forró, ecetes marha már rég eltűnt. Másrészről viszont Démadész, Panaitosz, Lükurgosz, Lüsziasz, Broniusz, Phokión itt volt. A makedónok fensőbbségesen viselkedtek. Démadész, a józan és gyakorlatias, mindenkivel szót váltott, akivel lehet. Élénk, kék szeme elégedetten csillogott, mint akinek éppen jó fogása van. Panaitosz, ahogy előre eltervezte, csak a három, számára érdekes emberrel foglalkozott, de sajnos nem tudta eléggé lekötni őket, mert mindhárom nagy életművész volt, Panaitosznak ehhez pedig nem volt túl sok érzéke. Lükurgosz, a megismerhetetlen, nem társalgott, hanem kivetette mindenkinek a csalit, és elejtett szavakra, új információkra vadászott, és észrevehetetlenül ezerféle csapdát állított, amibe rendre belesétáltak az áldozatai, mert azt sem tudták, hogy hogyan. Lüsziasz, mint ilyenkor mindig, teljesen hasznavehetetlen volt: nem dolgozott, félrehúzódva egy csendes helyre, időnként a társaságon jártatta a szemét és magába merülve gondolkodott. Broniusz Démadész és Phokión ellentétes tanácsait ötvözve részint hol beszélgetést kezdeményezett több emberrel, és ami véletlenszerűen a tudomására jutott, vagy amit fontosnak tartott, azt megjegyezte magának, hol pedig megpróbált természetesen viselkedni, evett, nevetett, paskolta a fuvoláslányokat, és amikor elment az egyik leggőgösebb makedón főúr mellett, feltűnés nélkül szellentett, majd felháborodottan meredt a főúrra. Később a terem egyik szegletében idegesen röhögött, szerencsére csak alacsonyabb rangú makedónok álltak ott, azok kicsit összenéztek. De mindőjük között egyedül Phokión volt nyugodt. Nem az ellenséget látta a makedónokban, nem is a helyzetet, az érdekeket mérlegelte. Nem nyugtalanították nagy vágyak, a játszmák öncélúan nem érdekelték, barátságosan elbeszélgetett mindenkivel, nem heveskedett semmi okból, nem ítélt szigorúan, nem helyeselte sem a makedón, sem a görög túlzásokat. Philipposz már elment, Argasz pedig semmivel sem törődve nem sokkal utána szintén elhagyta a fogadást, ami legalább annyi fintorgást okozott a görög, mint a makedón oldalon.

A délelőtti szereplés nem alakult túl jól.

Démadész úgy látta, hogy Philipposz makedón király szelíd mosolyra igazított ábrázattal hallgatta a követeket. Mintha a farkas cirógatná a nyulat, mielőtt belemélyeszti a fogait. Démadész tudta, Philipposz tudja, hogy Athén nem tud komoly erőt felvonultatni. És nem csak tőle…! A követek feltárták Athén álláspontját gyarmatai elvesztéséről, és játszották a szerepüket. Philipposz tovább mosolygott. Igyekezett figyelmes képpel hallgatni, bár semmi, amit itt hallhatott, nem volt előtte meglepetés. Athén, gondolhatta, úgysem megy el a nyílt fenyegetésig. És hogy a gyarmatok az ő kezébe kerültek? Ugyan, hát ő is görög, mit számít, hogy melyik testvér kezében van az aranyalma? A gyarmatok felügyelése tekintélyes mennyiségű gonddal jár, ő ezt a gondot leveszi az amúgy is túlterhelt görögök válláról, és valamit vissza is juttat nekik a gyarmat hasznából, holott megtehetné, hogy fityiszt sem ad. De azért óvatosan fogalmazott. Megpróbálta jó színben feltüntetni a dolgot. Szerencsére Athén pillanatnyilag úgysem elég erős – és főleg egységes – ahhoz, hogy háborúba kezdjen.

– Testvéreim! Makedóniának szükséget volt egy tengeri kijáratra. Szerencsétlen baleset, mondhatni, hogy azon a partvidéken az Olünthosszal szövetkezett görög városok sávja húzódik. Mi több, Olünthosz egy több mint harminc tagú föderáció élén áll és Amphipoliszra, a jelentős athéni kolóniára támaszkodik. Amphipoliszt, igaz, bevettem. Mondhatni. Persze, lényegileg csak annyi történt, hogy makedón fennhatóság alá vontam a várost, de nem sújtottam külön adókkal, és nem folyt vér. (Igaz, van ott egypár athéni, a helyőrség tagjai voltak, vagy éppen vezették, de őket hazaküldöm, nem rabszolgák ők, csak egy ideig alkalmat nyújtottam nekik, hogy élvezhessék a makedón vendégszeretetet Amphipoliszban, a makedón városban. Jó, volt egy kis civakodás, panasz, nőrablás, de mostanában sajnos mindenhol ezt tapasztalni. A közerkölcsök… ugyebár! Sajnos kénytelenek vagyunk zsoldosokat használni, akik nem viselkednek eléggé érzékenyen minden helyzetben. Néha nem is értik jól az utasítást, amit kapnak. Néhány bevert orrért pedig nem lehet az igazságszolgáltatást mozgósítani, és még az is lehet, hogy aki panaszosként érkezik, valójában vádlott, zavaros ügyekkel pedig sem erőm, sem kapacitásom foglalkozni, ezt mindenki megértheti.

Sőt, mondta szemtelenül Philipposz Démadész szerint, azt hittem, hogy Athén vezetői kifejezetten örülni fognak.

Igenis örülni.

Fenntartani a rendet egy gyarmaton tekintélyes zsoldoshadsereget követel. Azon kívül a város inkább húz a makedónokhoz, mint az attikai görögökhöz. Athénből fenntartani a rendet nagyobb költség, mint Pellából, már csak a földrajzi elhelyezkedés miatt is. Azon kívül ugyan Athén elesni látszik az Amphipoliszból fizetendő járulékoktól, de nyer egy megerősödött szövetségest, egy testvért!, aki mindenek fölött szem előtt tartja Athén érdekeit, az egész görögség mintaképét, a kultúra bölcsőjét, a szabadság lelkét. Ezt bizonyítani is fogom.

Philipposz tűnődött picit. Jól tette, hogy a régi népszokás szerint ezután kicsit sajnálkozott az átrendeződésben esett károk miatt? Kár fölbátorítani ezeket.

Kicsit megtépem a ruháimat miattatok, most jó? Gyászolok, testvéreim, mert hibáztam! És mellesleg a köztársasági alkotmányok ideje lejár. Amikor Spártát hatalmas földrengés pusztította el, Athén nem utasította vissza a segítségnyújtást, bár a közvélemény nem volt egyértelműen lelkes a gondolattól, hogy vetélytársat támogasson, de Kimón akkor, ahogy most ez a senkiházi Démoszthenész is minden ügyben, kiállt és buzdította az embereket. Ám Kimón a földrengés ügyiben mondott valami hasznosat: „Athén és Spárta közös fogatot húzó ló.” No igen! Ez az! A fogaton azóta sem ül senki. És hogy mennyire nincs ínyükre, hogy ne csak magukban gondolkodjanak, az ebből az esetből is látszik. Ha ez a Démoszthenész nem ellenem, hanem például nekem dolgozna…! Elég lenne, ha makedón tunikát viselne, és azon kívül azt mond, amit akar, mert úgysem érti senki.

Közben Démadész, Panaitosz, Lükurgosz, Lüsziasz, Broniusz, Phokión és Démoszthenész meggyötörten gondolkodott a továbbiakon. Hírek szivárogtak innen-onnan. Lüsziasz és Broniusz azon az egységes stratégián nyugvó programon gondolkodtak, amit meg kellene írni és jóvá kellene hagyatni valahogyan. Panaitosz tisztában volt vele, hogy Démadész és Lükurgosz most is a kis üzleteléseiken törik a fejüket. Broniusz figyelt leginkább arra, ami ebben a pillanatban történt, és ami erre a pillanatra volt szánva. A feladataik, a helyzet, ahogy fogadták őket, a görögök küldetése, amit a lehető legjobban kell ellátniuk, miközben tudják, hogy ez az ember, éppúgy, mint Démoszthenész, meggyőzhetetlen és hozzáférhetetlen. A makedónokat le lehet győzni. Nagy a zsoldoshadseregük, és sok rabszolgát képeztek ki katonának. Nem olyan nagy kihívás ellentétet szítani köztük és a makedónoknak ugrasztani őket. Ha megbomlik a rend, akkor összeomolhat a kártyavár, ha a vezér egyetlen pillanatra is hagyja a kezéből kicsúszni a kontrollt, mindig áll mögötte, körülötte pár olyan személy, aki éppen eléggé éhes a hatalomra és a vagyonra. Broniusz tudta, hogy amit a követeknek mondania kellett Nagy Philipposznak, aszondja, „léci, ne csináld, vissza a várost, amit elfoglaltál”, kicsit nevetséges, mert Nagy Philipposz nem az a típus, aki érti a viccet. Nem fogja ebben megérteni azt az üzenetet, hogy ez az utolsó esélye annak, hogy ne sodorják magukat még nagyobb bajba. A görögöknek fegyelmezettebbek a harcosaik, többféle katonai stratégiát ismernek és ezeket a mélységükben ismerik. A makedónok nem kímélnek semmit, őrült merész és agresszív harcmodorban – győznek. Szóval van-e értelme olyasvalakit gyengéden figyelmeztetni a játék szabályainak a betartására, aki előzőleg többször felborította a sakktáblát és a királynővel szúrta gyomron a sakkpartnerét? Az üzenet elsődleges, de mögöttes értelme is nevetséges volt, ezért Broniusz elkeseredett kifeszítettségben figyelte követtársait, Philipposz reakcióját, a válaszait. (Gondolatban elsimította Philipposz gyönyörű, fekete fürtjeit és belesuttogta a férfias fej e csodálatosan kis tekervényekből álló kagylójába: mi mind veszíteni fogunk. Csak veszíteni.) Vajon lehet-e tudni, hogy mit akar Philipposz? Akarhat-e komolyan ujjat húzni a görögséggel, homályos. Éppen az udvarában tartózkodik Arisztotelész, aki most tudományos munkájába mélyedt és teljesen elzárkózott Panaitosz elől, hogy a görög követekkel együtt ünnepeljék meg legfrissebb vitairatait, amelyekben élesen kikelt Démokritosz széles körben elfogadott ürességelmélete ellen, mondván, hogy a természetben lehetetlen az üresség, és vidáman hozzátette: „no tessék, a föltételezett ürességről kiderül, hogy nincs is benne semmi”. És ezzel kitessékelte Panaitoszt, akinek zúgott a feje az Arisztotelésszel folytatott alig pár perces beszélgetéstől. Panaitosz az előző esti tivornyázástól véres szemmel nézte Philipposz imádnivaló alakját. Sodró lendület, indulatosság – ilyen lehetett Peiszisztratosz, Hippiasz, és Hipparkhosz. És mindig a zsarnoknak köszönhetjük aztán a szabadítót, így Hippiasznak az Alkmaiónidák nemzetségéből származó Periklészt.

A szónokok egymás után léptek elő, hogy beszédeikkel képviseljék Athén érdekeit. Philipposz azon kapta magát, hogy lenézően mosolyog. Szájába harapott, hogy önuralmat gyakorolhasson és kellőképpen figyelmes ábrázattal fogadja Athén bárgyúan jámbor figyelmeztetéseit. Háborúval nem mernek fenyegetőzni. De mind a heten, Démadész, Panaitosz, Lükurgosz, Lüsziasz, Broniusz, Phokión és az a senkiházi, a vérciki balfék más szempontból és egymásétól kicsit eltérő érvekre hivatkozva adták elő ugyanazt. Démadész azt próbálta bizonyítani, hogy a helyzetnek mik a jelenlegi erényei és hátrányai, valamint hogy mik lennének annak az erényei és hátrányai, ha Philipposz „megfelelően” járna el. Panaitosz röviden méltatta a makedónok, majd a görögök érdekeit és kimutatta, miért fontos, hogy ez a szövetség valóban zavartalan legyen. Lükurgosz, teljesen értelmetlen halandzsaszöveget adott elő olyan előkelően és udvariasan, hogy senki sem kérdőjelezte volna meg, hogy van benne épkézláb gondolat. Mindenkinek beszédéből felhasznált egy-egy kulcsgondolatot, amitől úgy tűnt, mindenki rokonszenvét megszerzi, de neki láthatóan nem ez volt a célja vele. Kimondott egy stratégiailag fontos szókapcsolatot, majd gyors oldalpillantással felmérte, milyen hatást kelt másokban. Ezzel a módszerrel ő vizsgálhatta meg a leggyorsabban, hogy a teremben elhangzott véleményeknek itt és most mi az árfolyama. Ha Lükorgosz értelmetlen volt, az még mindig semmi Lüsziaszhoz képest, aki láthatóan eltérve a gyakorlattól nem álláspontot közölt valamilyen szempontból, hanem a frissen hallott újdonságok alapján tett javaslatokat, új érveket kreált arra, hogy Philipposznak miért kellene visszaszolgáltatnia Amphipoliszt Athénnak, Broniusz beszéde legalábbis megkönnyebbült sóhajt okozott a hallgatókban. Világosan beszélt, mint Démadész, az összes komoly, súlyos érvet világosan elmondta. Se többet, sem kevesebbet, sem mást nem mondott, mint a helyzethez legillőbb dolgokat. Phokión, a barátságos púpos ember, aki mindig elvette az élét minden helyzetnek, először is összefoglalta idejövetelének az okát, Athén álláspontját, aztán összefoglalta a jelenlévők véleményét olyan módon, hogy megérthetővé vált, az eredeti elkészített pontok és vélemények már a közös együttlét eredményeképpen meghaladottakká váltak, majd egy körképet nyújtott arról, hogy kinek-kinek a véleménye miben jelent konkrét előrelépést. Ugyanis a békés és jó Phokión minden véleményt kizárólag előrelépésként volt hajlandó értelmezni, és arra azt álláspontra helyezkedett, hogy „némely vélemények nagyobb előrelépést jelentenek egy adott helyzetben, mint mások”. És persze Argasz, a kígyó, azaz Démoszthenész, a szónok, Démoszthenész, a hallatlan és halhatatlan nagy f… idióta, aki persze egy csapásra tönkretette, amit Démadész okossága és Phokión barátságossága megalapozott: hogy tudniillik Philipposz majdnem gondolkodni kezdett azon, talán mégis új irányban kellene haladnia. A hallatlan és halhatatlan nagy f… idióta a szokott nagy svungjával előállt, a teremben mély csend lett, mintha addig semmit nem mondott volna a kutya sem, és mélyről előtörő, rekedt hangon ugyanolyan értelmetlenül beszélt, mint Lukürgosz, és ugyanolyan érthetetlenül, mint Lüsziasz, de olyan erő áradt belőle, hogy az ember azt is elhitte volna neki, hogy a narancsos szárnyas darabokban való feltálalása éles ellentétben áll Athén érdekeivel, ezért… hát ki ez a vadbarom… mit is mond? Semmit. De olyan példákat használ, amik megmaradnak az agyban, úgy vezeti le az érvelést, hogy az embernek el kell ismernie, hogy hibátlan, és mindezt úgy képes levezetni, hogy magáról a témáról és az érvekről semmi sem marad meg az emberben, csak a képek, és csak ahogy simán, gördülékenyen, mélyen zengő hangon jelentéstelen szavakat mond, és ugyanakkor mintha minden szótag előtt iszonyúan koncentrálna. Ha azt mondja, „Barátaim! Én szellentettem egyet!”, akkor mindenki leborul, hogy ilyen szépet még életében nem hallott. Akármit mond, az mindig Athén dicsőségéről szól, mintha még mindig azt hinné, ez Periklész kora, de még a józan Démadész szeme is lelkesülten csillog, amikor beszélni hallja, Phokión felhagy a nyílt, baráti gesztusokkal, és megilletődötten befelé mosolyog, Lükurgosz és Lüsziasz bután áll, a makedónok az ajkukat harapdálják, mint akiket éppen lehordtak, és néhányuk megkeményedett, elhidegült szemekkel néz. Egy Démoszthenész és egy szál görög sem marad a földön, mert sikeresen felhergeli a görögök ellen még azokat is, akiknek semmi bajuk nem volt velük. Ezt az ocsmány régi dicsőség-dumát nem lehet hallgatni. Hát mennyire van eltájolva ez az ember? Jó ég. Hát a szemétől nem lát. Milyen athéni dicsőség? A Periklész-kori Athéné? Thézeusz vagy Pallas Athéné városáé? Arra a Periklészre gondol-e Démoszthenész, aki derekasan, ahogy kell, elmondta, hogy például a nők helye hol van a világban? A nő neve hallgass, legyen észrevétlen, se hibáiról, se erényeiről ne essen szó. Aztán hozott egy bölcs, idegen, szabad szellemű asszonyt, milétoszi Aszpasziát, akihez Szókratész is szívesen vitte a diákjait. Az athénieknek sem kellett több, megvádolták bujasággal és feneketlen erkölcstelenséggel, aki az athéni rendes, derék, erkölcsösen tudatlan asszonyokat rossz útra viszi, és ezzel az athéniek többsége természetesen egyet is értett. Mire nagy Periklész csak állt a tarka csarnokban és könnyekkel a szemében könyörgött az esküdteknek, hogy ne ítéljék el Aszpasziát. Pallasz Athéné vagy Thézeusz városának dicsőségét akarnánk-e feltámasztani? Démoszthenész külseje olyan, mint egy rabszolgáé, tagbaszakadt, erős, ügyetlenül kaszál a kezével, barna, dülledt, meleg szeme, mint az ököré, és érzéki száján ontja az ostobaságokat, amiből aztán soha senki nem emlékszik semmi lényegesre, csak erre a szájra, erre a zengő, erős, mégis végtelenül meleg és puha hangra és a nagy erőfeszítéssel kipörgetett szótagokra. Mindig vannak nagy dallamok, amelyek kibuknak a szájából, és Démoszthenész minden fontos beszéde voltaképpen elmondható lenne így: Tá-ti. Ti-ti-tá, ti-tá-ti, tá-tá-ti-tá, ti-ti-tá-ti tá, ti-tá-ti-tá-tá. Szünet, erőt gyűjt, hogy folyékonyan folytassa: ti-tit-á, táti, ti-ti-tá-ti, ti-tá-ti-ti tá ti-tit-tá-ti. És kész. Amikor csak hallom, rögtön megfogadom, hogy még ma megöletek pár görögöt, a hadseregem fel fog dúlni még egy görög várost és minden szüzet meggyaláznak, akit csak találnak, nemre, korra, születésre való tekintet nélkül.

Szóval ő, Nagy Philipposz, békés úton szolgáltassa vissza Amphipoliszt. Üm, de nagylelkűek a görögök ezzel az udvarias kéréssel. Mert ha nem? Ismerte athéni embereit. Itt a követek között is volt egy néhány… jó ismerőse, akik, hogy rossz hírbe ne keveredjenek, a kötelességtudás szigorúságának álcájával viselkedtek egymással hivatalos alkalmakkor. Ezekkel lehet műbalhét rendezni, ami sokszor segít, ha nagy a feszkó. Itt van például Démadész, akinek a becsületességéhez és főleg okosságához kétség sem fér. Nem húz igazából sehova, nem szolgája senkinek, de együttműködik. Mindegyik oldalon kedvelik, mert rugalmas és nem becstelen. No majd az ő szigorúságára mérhetetlen bőszültséget mutat, hogy megnyugtassa a makedón főurak hiúságát, de aztán engedékenynek mutatja magát, hogy a görögök megbékéljenek, úgyis gyáva banda, tenni nagyon nem akarnak, de ez az Amphipolisz-dolog azért kicsit csípi a szemüket, és azt nem szeretik, ha a farkukra lépnek. Philipposz szépen végigjátszotta a szerepét, hogy átmenetileg legalább kezelhetővé tegye a helyzetet, és azon morfondírozott, hogy a fővezére, aki extra finom húsú egyiptomi kitharás lányokat és fiúkat ígért neki, a friss szállítmány legjobbjait, tényleg állni fogja-e a szavát. Állítólag gyors kiképzésben részesülnek néhány felkészült tréner keze alatt, a szüzességüket nem veszik el. Aki nem teszi a dolgát, azt a többiek előtt kivégzik. Szomorú, ríli.

A követek tárgyalása és a fogadás sokáig tartott. Közben hírnökök érkeztek egyre-másra a makedón és a görög oldalon is. Rágicsálták unottan a zaftos báránylapockát, de néhányukon látszott a zaklatottság. Mindenki igyekezett úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.

Elvégre még nincs hivatalos álláspont. Nem is biztos, hogy a hír igaz. Lehet, provokáció. Nem akkor, nem úgy, és nem az történt, vagy lehet, hogy egyetlen része igaz csak. Az embernek mindig van valamije, amit nem szeretne elveszíteni. Földecske. Jószágocska. Esetleg baráti kereskedés ilyen-olyan útja mindenkivel, aki fizetőképes. Aztán meg, minek mindent olyan komolyan venni?

Broniusznak például otthon haldoklik az anyja, aggodalmasan várja a híreket, de csak egyetlen hírt kapott: Állítólag egy rokon átment, hogy vigyázzon a jószágra, ezért Broniusz a követségi szálláson néha félrevonul zokogni. Démadész kicsit alattomosan vigasztalja, az asszony eddig is sokat szenvedett, Broniusznak pedig amúgy sem volt boldog a gyermekkora, a vagyon megmarad, és a készséges rokon nem olyan befolyásos, hogy komoly dolgot merne eltulajdonítani. Démoszthenész a neki kijelölt helyiségben üldögélt, de amikor hallotta, kijött és ügyetlenül Broniusz vállára tette lapátnyi tenyerét, aztán zavartan visszament a helyére. Panaitosz sajnálkozott, hogy pont a követség idején történt ez a sajnálatos eset, néha vigasztalta Broniuszt és néha Démadészra hunyorított, amikor egyre rosszabb érveket tudott felhozni vigasztalásul, Lükurgosz kérdezgetni próbálta Broniuszt. Hát Broniusz nem tudta, hogy anyja beteg, és meg is halhat? Ha tényleg ennyire szereti az anyját, miért nem maradt otthon? De jól tudja-e, hogy Broniusz, hála Zeusznak, nincs egészen egyedül, mert van egy egészen ügyes, szemrevaló és szolgálatkész rabszolgafiúja, aki egy másik birtokáról került hozzá, aki vélhetően majd megvigasztalja…? Lüsziasz, még mielőtt a magánéleti válság teljes erővel kirobbant volna, elrohant, fiatal lányokkal és fiúkkal érkezett vissza, akiket átterelt azon a helyiségen, ahol Broniusz ült magába roskadtan. Phokión nem mondott semmi. Üldögélt békésen Broniusz mellett. Időnként hozott ezt-azt. Hozott tálat, szőlőt, sajtot, bort, kenyeret. Odatolta Broniusz közelébe. Démadész, Lüsziasz, Lükorgosz, az egyik felhagyott az álságos vigasztalással, a másik kituszkolta a fiatalokat a lakrészből és letelepedett valamerre külön, a harmadik nem kérdezett semmit már, hanem elkószált. Ekkor Broniusz keze a szőlő irányába indult, aztán a lepény után nyúlt, megtörte, odanyújtott egy darabot Phokiónnak és hallgatagon eddegéltek a sötétben fél éjszaka.