Puszta léte

Vészkijáratnak lennie kell.

(EJENY, 16. 7.)

A oldal

Ha apámra hallgatnék, az egészet dédapáimmal és dédanyáimmal kezdeném, persze az ő nagyanyjával és nagyapjával, akik csodálatos emberek voltak, egyszerűek, de olvasottak, bla-bla-bla. Nem is ismertem őket. Az anyám sem, igaz, ő mintha senkit sem ismerne, örökké csak lebeg az emberek között, pislog kiváló minőségű műszempilláival, azt hiszi, ha ártatlanul néz a világra, a világ is ártatlanul fog rá visszanézni.

Ez persze igaz is – mindaddig, míg puszta léte érdeket nem sért.

Pedig jó régen idegesítenek a kettősségek: kit szeretsz jobban, kicsi Hanna, anyukát vagy apukát, vinnyogja a cukroshangú rokonság, én meg kiöltöm rájuk szép kék nyelvem, mire csitítatni kezdenek, fejem fölött sutyorogni, hátam mögül mutogatni, hagyd, nem látod, hogy dilis szegénykém. Szegénykém az anyjuk. S még csak ki sem öltöm szép kék nyelvem, csak nézem őket megrökönyödve, hogy megint milyen átlátszóak, megint milyen nyilvánvaló, hogy sokkal inkább szeretnek gyűlölködve nyerni, mint szeretni.

Apám nagy művész, tényleg. Ebből én sokáig csak annyit láttam, hogy váratlanul megnevettetett, engem is, meg anyámat is. Anyámat gyakrabban.

Az égi mécses viszont minduntalan eltörött, sírni nem sírtam, én is erős vagyok ám, de sikítottam torkom szakadtából, mire abbahagyta, pillanatok alatt elaludt, horkolásától megrepedtek a falak, tönkrementek a pókhálók, a légymúmiák mind lepotyogtak, másnap nem emlékezett az égvilágon semmire.

Csókolom a kisztihandját, hogy szolgál az egészsége, mélyen tisztelt, híres-neves, széllel-bélelt tárkonyos krumplilevesem, lépett be az ajtón, kalapját a fogasra röpítette, zutty, landolt is a földön, apám anyám derekára fonta karját, mélyen szemébe nézett, én már ott se voltam.

Ha gyűlöli, miért olvad el tőle?

Miért felejti el ripsz-ropsz, amit naponta rám zúdít, mióta értésére adtam, hogy már nem vagyok gyerek: hogy őt rabbá tette, bezárta a négy fal közé, ha kitátotta a száját társaságban, a művész úr azonnal benyomta neki a kusst, ordenáré háziasszonyt csinált belőle, belőle, aki mindig tele volt ötletekkel, tervekkel, szárnyalni akart, s ha megváltoztatni nem is, legalább meghódítani a világot!

Ha látnád, milyen szexin táncol a konyhában! – szól a rádió, térül –, mossa a zöldséget, fákk jú (fákk jú), fordul – odateszi a vizet főni, fákk jú veri-veri má-á-á-á-áccs, az asztal hibátlanul megterítve, mire a művész úr bevonul ebédelni, persze a rádió is hibátlanul le van zárva, semmi szükség újabb prédikációra arról, hogy milyen szenzuális erőfeszítés neki már enélkül is átkapcsolni a hétköznapi életre, hát ne kapcsolj át, apukám, mondanám én, de kussolok, mert ahhoz semmi kedvem, hogy egyetlen szavamra apám – itt nem lehet élni! – kiforduljon az ajtón, és éjfél után jöjjön haza, négykézláb, ám harciasan, s miután anyám rám duzzogott egész délután, hogy nem tisztelem eléggé a nagy embert, még apám prózai énjét is érezzem csontjaimon.

Nem, én már nem elbújni szeretnék, nem kicsi lenni, hanem nagy, nagyobb, mint az apám, tudja is, hogy nagyobb vagyok, hogy egy mozdulattal bármikor zsebre vágom, ezért is üt olyan kétségbeesetten.

És most az egymillió dolláros kérdés: Milyen anyát szeretnék?

Megmondom: Aki megvédene engem és megvédené magát, nem csak azon erőlködne, hogy kívülről minden irigylésre méltónak tessék, gazdagok vagyunk és szépek, de legfőképpen: tehetségesek, bárhová lépünk, a bánat húzhat a picsába, itt most jókedv van és kitüntetettségérzés, a nagy ember és szerettei néhány pillanatig elidőznek a földiek között. Aki világosan látná, hogy beleöregszik a látszat fenntartásába. Akit ne csak én lássak, néha, szépnek. Akinek elmondhatnám, hogy a félelem nem ugyanaz, mint a tisztelet. Aki fütyülne a nagyanyám és a szomszédasszonyok által reprezentált begazolt közvéleményre. Akivel nem csak a fiúkról lehetne izgalmasan beszélni. Aki ismerne olyan bénán hangzó szavakat, mint jog, egyenlőség, méltóság. Ülne a kanapén törökülésben, olvasná Otto Weininger följegyzéseit nő és anya esszenciális különbségeiről, egyik cigarettát szívná a másik után, káromkodna, jegyzetelne. Röhögnénk. Élné az életét. Beszélgetnénk. Nem volna gombóc a torkában, hogy jajistenem, megint rosszul fogalmaz, megint ostobaságokat mond. Nem játszaná a bájos libát, hogy ne kelljen komolyan vennie semmit. Hagyná a dagadt ruhát másra. Stratégiája volna, nem taktikái.

Moziba mennénk, ketten.

B oldal

– Történt valami?

– …

– Hogy nézel ki?! Megint későig kimaradtatok?

– Nem.

– Hát akkor mi van, kislányom?

– Nem bírom tovább.

– Jaj, ne butáskodj, mondd el, mi történt, biztosan csak te látod olyan reménytelennek a helyzetet.

– Nem lehet elmondani.

– Dehogynem lehet, az anyádnak, tudod, hogy mindent elmondhatsz.

– …

– Na gyere ide, közelebb, hadd öleljelek át, így ni, hajtsd a fejed a vállamra, jól van, sírj nyugodtan, a sírás jót tesz, édes kicsi lányom, ne búsulj, minden jó lesz, meglátod, gondolj arra, ami jó, gondolj a lányodra, ne, ne sírj, még pirosabb lesz a szemed, még az orrod is vörös lesz, mint egy retkes bohócnak, jól van, na, nevess, ezt szeretem, és most mondd, mi vett rá, hogy bohócot csinálj magadból?

– Jól van, jól van, elmondom, várj, múljon el a röhögőgörcsöm, na, mindjárt, kész, jól van, mondom is, huhh: nem bírom tovább.

– És?

– Nem bírom tovább, ennyi. Elválok.

– Na, ezt azonnal vond vissza, az ilyesmivel nem játszik az ember, megértem, hogy a házasság nem folyamatos mennyország, de hát felnőtt ember vagy, Hannát is föl kell nevelni, de mit is beszélek, szó sem lehet válásról, és ezt…

– Anya, kérlek, hallgass meg, most komolyan…

– Mit komolyan, mit komolyan? Hányadszor jössz azzal, hogy nem bírod, hát mit gondolsz, nekem apáddal olyan könnyű volt?!

– Most nem erről van szó, kérlek, hallgass meg, ez már veszélyes, Hannát…

– Inkább te hallgass meg, fogalmad sincs, milyen jó dolgod van, ha nekem olyan férjem lett volna, mint neked, a lába nyomát is megcsókoltam volna naponta százszor, nem mint te, aki még fárasztod is a folytonos hisztériáiddal, hát akkor ne csodálkozz…

– De anya…

– Hallgass, tudom, mit beszélek, elmondta nekem, hogy miként bánsz vele, ha én nem lennék, már régen ő hagyott volna ott téged, de te, te jódolgodban el sem tudod képzelni, hogy milyen volna az életed nélküle, fogalmad sincs, mit kell egy nőnek tűrnie, nem tudod, az én életem milyen volt apád mellett, akinek soha semmi nem volt jó, nem volt olyan semmiség…

– Ne, kérlek…

– …amibe ő kivetnivalót ne talált volna, és akkor örökké következett a kiselőadás, ez volt egyetlen megvalósítása az életben, kiselőadások, istenem, már a szagától rosszul leszek, s ha valakivel végre beszélgettem volna, azonnal féltékenykedésbe fogott, nem számított, öreg, fiatal, férfi vagy nő, figyelt egy darabig, átvette a szót…

– Anya, ne…

– …és úgy forgatta, hogy én megszégyenüljek, vagy azért, amit mondtam, vagy azért, amit ő mondott, és eltelt az élet, ha csak ránéztem, émelyegtem, hányingerem van már a puszta lététől, de hálás vagyok a sorsnak, hogy nem csináltam semmi hülyeséget, szépen felneveltünk téged, mindent megkaptál, talán túl sokat is, férjhez adtunk egy csodálatos emberhez, van egy drága unokánk, mit akarhat az ember ennél többet…

– Anya, azt mondtad, elmondhatom, mi…

– Persze, hogy elmondhatod, nekem mindent elmondhatsz, feltéve, hogy nem őrültségekkel jössz...

– Nem én…

– Persze, persze, te sohasem, már igazán felnőhetnél, amikor ilyenekkel jössz nekem, sajnálom szegény vejemet, mert te csak magadra gondolsz, pont, mint az apád, nem bírod, nem bírod, de arra nem gondolsz, mi lesz Hannával, még csak tizenhat éves…

– Tizenhét…

– Mindegy, éppen a legnehezebb korban van, hogyan tudnád egyedül fölnevelni? Így is elég gond van vele, teljesen önfejű, én nem értem, mit csinálnak a tanárok az iskolában, nem is érdekel, de hogy te képtelen vagy vele rendesen foglalkozni…

– Anya, kérlek…

– … mert csak magaddal foglalkozol, pont, mint az apád... Állj meg, most hova rohansz? Zsuzsika! Zsuzsika!… Hát, ez elment. Majd visszajön.

C oldal

Próbáljam meg elmondani a történetedet? Pardon, viccelek, még ha tudnám (nem tudom) se tenném, hiszen míg róla hallgatok, reménykedhetem, hogy eljön a nap, amikor te fogod elmondani. Féltelek. A férfiak egymás iránt érzett önimádatukat szublimálják gyilkolási vággyá.

Úgy kezdődött, hogy amióta eszünket tudtuk, mindketten nagy, puha, nyugodt anyára vágytunk. A mienk ugyanis ártatlan ösztönösséggel semmisített meg bennünket minden édes szavával, minden pici mozdulatával. Simogatásától kirázott a hideg. És hiába lettünk felnőttek, ha kicsit nem figyelünk oda, máris regresszálunk. Azt remélem, hogy neked könnyebb: te legalább feleségül vehetsz egy rendes anyát. Én meg azt találtam ki, hogy megpróbálok jó fiúszeretőd lenni. Testvéred.

Aztán belőlem is hülyét csinált a szerelem. A hülyeség nem tévesztendő össze a sebezhetőséggel – ebben legalább volna valami szeretetreméltó. Talán ezért óvtál engem a politikától. Ott, ha sebezhető vagy, véged. A hülyeség az, hogy az agytörzsemben éreztem a halálvágyat, és ezt semmi, de semmi nem lett volna képes enyhíteni, csak a tested.

Na, ilyet nem mond egy anya, nicht wahr, Herr Weininger?

De menjünk tovább: a hülyeség mondatta vélem, hogy csak akkor mondj le az évezredek során kicsiszolt női hatalomról – a lélekölő kicsinyességről, a másik ravasz kihasználásáról, hajszolásáról, a megalázva-hízelgésről, kihagytam valamit? –, ha vállalod és bírod, hogy elhagy. Mert mindig van a szerelmed életében egy ilyen nő, és ő mindig azt fogja választani. Mert ilyen a demokrácia.

Még akkor is hülyeség ez, ha megtörténik. Miért kéne abba a patetikus túlzásba esni, hogy ami megtörténik, az igaz is?

Néha, be kell vallanom, féltem kicsit, amikor visszhangzott a telefon, és te is mondtad, hogy bizony, lehallgatnak ám, és akkor sztentori hangon megszólítottad a tisztelt fülelő hölgyet vagy urat, megkérdezted, hogy szolgál az egészsége, a telefon meg csak visszhangzott tovább, egy régi ismerősömnek mondtam is egyszer hetykén, hogy le vannak sajnálva, nekem nincs vesztenivalóm, mire ő csöndesen megjegyezte, dehogynem, mindig, mindenkinek van vesztenivalója.

Később az történt, elmesélem ezt is, hogy ez a félés, ez a néha-félés nem valamikor a sötét diktatúrában volt, egyáltalán, hanem most. Most.

Persze, félelem ide vagy oda, azért csak járattam a szám, hol a magam nevén, hol kitaláltam új s új neveket, bíráltam ezt a koszos, mohó érdekharcot és aktorait. Nem bírtam annyira belehülyülni a szerelembe, hogy ne lássam a pusztítást, és ne ágáljak, hogy ne! Ne! Ne! Stb. Tudtam, hogy a te életed olyan, még ha – emlékeztek, erről volt szó korábban – történetedről pusztán kusza, rémisztő sejtéseim voltak is, tudtam, hogy engem te ezért el fogsz hagyni. El fogsz hagyni, és azt fogod mondani, hogy beleszerettél valaki másba. És ez ha igaz is lesz, kívánom, hogy legalább ez legyen igaz!, váltig tagadni fogod.

A fénylő alkoholisták nem árulásaikat öblítik le. Valahogy ők másért isznak.

Sírni fogok. Fontolgatom majd, nem volna-e mégis jobb befogni a szám. Úgyse ér semmit. Meg fogom vetni magam ezért a gondolatért. Csak nem fogom középszerű emberek könnyen kiszámítható formációi miatt végigremegni az életet?

Képzeld, a Ludwig Múzeum könyvesboltjában, egy Bourriaud-könyvben találtam egy fecnit, kérdeztem is a kiszolgálónőt, hogy nem tudna-e adni egy másik példányt megvásárlásra, mert ezt, a jelek szerint, éppen olvassa valaki. Keresgélt, nem volt még egy belőle, de megnyugtatott, hogy ő ismeri azokat, akik olvasnak itt, és azt is, mit, és ezt a könyvet nem olvassa senki. Hát megvettem. Amikor odaértem, ahol a fecni volt, az 58. és 59. lapnál, látom, hogy valójában egy kettéhajtott papír, és régi típusú írógéppel ez áll rajta: Megtapasztaltam. Kívánom, hogy te is tapasztald meg!

I ♥ theory!

Néha persze neked is eszedbe jutott, mi lenne egy Facel Vegával őrült sebességgel eliramlani innét. Biztosíthatlak, nem ez volna életed nagy dobása.

Ha azt mondanám, hogy álmomban egy színházban játszom veled, és kimondjuk a vallomásszabadságot, volna olyan pillanat az életedben, amikor meghallanád, meghallanád és elmondanád, mi történt?

Viszont amikor arról hallottalak téged megtört hangon beszélni, hogy Zsuzsika bekattant, és válni akar, és a lányod meg pont olyan megközelíthetetlen, mint az anyád, még volt erőm tiltakozni, vélük szolidárisnak lenni, hiszen jól ismertem a kelet-európai férfikonvenciót, azokra az esetekre, amikor a nő többévi házasság után kidugja a fejét, vesz egy mély lélegzetet, és független szeretne lenni.

Nem ezt akartad hallani.

Jól van, menj! Menj!

Soha többé nem akarlak látni!

Puszta léted boldoggá tesz!