Élni tudsz?

„»…Die Mythosophie divergiert von der Geschichtsforschung ja maßgeblich darin,

daß sie jede Textsorte als ernstzunehmendes Dokument werten darf.

Auch hier gilt, was ich schon erwähnt habe: Es ist gar nicht so interessant,

was genau wirklich passiert ist, sondern welche Version sich davon verbreitet hat.«” (Krausser, Melodien)

Túlélő vagyok. A túlélő kellemetlen.

                                              Én beszélek, nem rólam van szó.

                              Magamról beszélek, nem rólam van szó.

(NB, EP nyomán)

„De még az élet legfutóbb dolgainak szempontjából sem vagyunk olyan véglegesen

s kézzelfoghatóan egészek, hogy mindenki számára ugyanazok maradnánk,

s hogy bárki úgy ismerhetne minket, mint egy végrendeletet vagy egy árverési jegyzéket;

a mi társadalmi énünk mások elméjének az alkotása.” (Proust, Swann)

­– Hőség volt.

– Igen. Melegfront.

– Te meg honnan tudod? Mikor volt hőség? És semmi melegfront.

– Hát nem te mondtad, hogy hőség volt?

– De igen. Csakhogy én tudom, mikor volt. Meg még azt is, hogy hol. A Nádor utcai lakásban, délutánonként. Anyám becsukta a hatalmas, fehér spalettákat. Azóta csak itt élek újra spaletták között. S itt is újra becsukatják velem őket, ha hőség van. Praktikus, nem is vitás. Hm…

– Meg aztán… A háború alatt a 8-as meg a kilences busz

– Miért így, hogy 8-as meg kilences?

– Mi az ördög, nem csak fülelsz, bele is kukkantasz a szövegbe? Megengedtem ezt neked?

– Előbb tisztázzad magaddal, bogaram, hogy ki vagyok, aztán kezdjél megengedni, és meg nem engedni dolgokat! Érted! No, ki vagyok?

– Ordítasz?

– Miért, te úgy hallod? Szerintem kivételes csönd van, s csak a madarak csivitelnek. Mint annak a tanyának, vagy mit mondjak rá magyarul, a parkszerű kertjében….

Ez a Haigen e pillanatban a földi paradicsom a számomra. Szinte alig hallani mást, mint madárdalt, egy éppenséggel parknak is nevezhető nagy kertben ülök, és fogalmam sincsen, miért akarnak ezek már ma elmenni innen. Gudrunt nem zavarjuk, ha nem is ér rá túl sokat velünk lenni, a többieket még kevésbé. Itt úgy aludtam, mint talán évek óta soha. S ami ennél még fontosabb: nem szorongva, hanem frissen ébredtem. No, mindegy. Elutazunk utált Schweiningenembe – nem a házat utálom, a házzal minden rendben van – az iszonyatos kisstílű környezetet: a középkori kisvárost, a keskeny sötét utcáival, az ordítozó némberekkel, az egész nap zajt csapó gyerekekkel. Irigylem Gudrunt.

– Amúgy… Nem is ezt akartad idemásolni. Csakhogy most nem találod azt a részt. Ott is a madarak. Vagy valami bogácskóró?

– A hétszentségit, mi az, hogy bogácskóró?

– A fasz tudja, de így áll a kiűzetésről szóló fejezetben. Magam is csodálkoztam rajta. Szerintem bogáncskóró. De mindegy. Szóval lehet, hogy ott már nem is a madarakról, hanem a bogáncskóróról van szó.

– Ne felejtsd, a nyolcasnál meg a 9-esnél tartottál!

– Nem így, te barom. Nem értesz te semmit. Szóval ez a két busz állt meg a Gresham előtt, ment át a Lánchídon, Alagúton, hogy aztán beforduljon a Mészáros utcába. Ha jól sejtem, a Hegyalja út sarkán szálltunk ki. S ha az ember csak ennyit tud a háború alatti, utáni budapesti buszjáratokról… Mégis azt hiszem, hogy alatti. Békeidők. A szép, háborús békeidők. Különben is, csak a háború alatti számít. A háborút követően már mindenre emlékszem. A háború alatti többi buszjáratra nem emlékszem azonban. Egy szép napon azután, s ez már a háború után volt, valahogy a Gézának meséltem, úgy tizenegy éves lehettem, a gyerekszobában álltunk, hogy kívülről tudom az összes budapesti busz- és villamosvonalat. Tökéletes rendetlenség egy ilyen hülyeséget tudni. Hogy a 43-as busz Újpesten jár!… De a rendetlen rend olyan, hogy ha egyet tud az ember, akkor már tudnia kell az összes többit is. A töredékes tudás mit sem ér. Meg a rendetlen. Hát a kényszerneurózis már csak ilyen! Szóval, ha a nyolcas meg a kilences megy a Ferencz József tértől a Hegyalja útig, akkor először azt kéne tudni, hogy mi is a különbség a nyolcas meg a kilences között, amibe persze már beleértődik a honnan jön, meg a hová megy… Na, hagyjam már abba.

*

– …az ember szorong, mert bele van vetve… Nem annyira a semmibe, hanem a múltjába, és ezért csak nagyon is szűkre szabottan képes kivetülni a jövőre. Merthogy a múlt nemcsak hogy nálam hosszú ideig szinte semmi, hanem eredetileg tényleg a semmiből jön, s így a jövő is a semmibe visz.

– Mi ez a semmi…? Meg egyáltalában, hogy jön ez ide? Gyerekkori emlékek. Mintha erről lett volna szó…

– Ne kérdezz, kérlek, hülyeségeket… Nagyon is jól tudod, hogy mi az, hogy a semmiből jön. Az ugyanis az – s máris itt vannak a gyerekkori emlékek –, hogy azelőtt semmi sem volt, vagy ha tetszik, maga a semmi volt, hogy a kiságyam ott állt a Ferenciek tere 3-ban, az első emeleti, a lépcsőtől balra fekvő lakásban, a francia udvarra néző ablak előtt… Nem előtt, mellett. Ha az ablak előtt állt volna, akkor nincs szemben a szoba ajtaja, fölötte a faliórával, s az ajtó mellett a lócával…

– Na ne beszélj! Lóca! Mi van veled?

– Nem tudom. Na, mindegy. Már megint na, mindegy. Vajon mindig csak na, mindegy? Ez a történet a nagypapával, a faliórával, a nagymamával, meg az ágyban való ugrálással, ez szinte közismert…

– Igen, nem kell elmondanod. Bárki utánanézhet a szakirodalomban…

– S most már csak az a kérdés, milyen más képek maradtak bennem arról a lakásról. A denevér a WC-ben. Meg vagyok róla győződve, hogy minden polgári nagymama polgári lakásának WC-jében felbukkan időnként a denevér. Belépek a WC-be, pisilni akarok ugyanis. Tekintetemet azonban elvonja valami a WC-kagylóról. A bagoly, ott ül fönt a lichthofra… szóval a világítóudvarra – fényudvar jobb lenne – néző ablak párkányán. Tágra nyílt szemekkel bámul rám. Vajon mertem-e ilyen körülmények között pisilni? A kérdés persze az, hány éves voltam akkor – egy fiú, 15 fölött …

– Tizenöt fölött? Arról az időről akartál beszélni, amelyre állítólag nem emlékszel. Az összefüggéstelen, érzelemmentes fekete-fehér emlékmorzsákról.

– Mindegy. Ha a bagoly 44 előtt volt…

– Denevér.

– Mondom, mindegy. Átment bagolyba… Na és? Ha 44 előtti a denevér, akkor idetartozik, ha későbbi, akkor éntőlem akár törölheted is. Denevér, bagoly, cserebogár… Mit kell ebből ügyet csinálni. Szóval egy fiú tizenöt fölött már a bagoly felügyelete mellett is mer pisilni. A propos cserebogár. Már a Szivárvány utcában laktam, amikor is a szomszédasszony sikítva beront a lakásba, elhalón nyögi: „Szükségem van Rád.” Még azt is hozzá teszi: amiért a nőknek egyáltalán szükségük van a férfiakra. Berepült ugyanis egy cserebogár a lakásba. De nem is cserebogár volt. Csalódottságomban az állatot büntetem: nem tudom, mi volt. Mindenesetre én mint veszedelemforrás nem tartoztam az állat Umringjéhez (Martin Heidegger), hagyta, hogy megfogjam és kidobjam. A másik történetet, ez alkalommal tényleg cserebogarasat, most nem mondom el. Nem jutok soha el a Ferenciek tere végére.

– Merthogy amúgy is nagyobb lett. A városatyák sem a Felszabadulást, sem Apponyi Albert grófot nem tudták megemészteni. Különben azt hittem már, hogy Mindenmindegy Jakab lett belőled.

– Nem is lenne olyan rossz. Tudod, az olyan egy szöveg, de olyan szöveg…, hogy még engem is igazi szövegre ihletett. Ha valaki megkérdezi, melyik írásomat szeretem a legjobban… Hagyjuk, az ördögbe is! A denevérnél hagytam abba. Aztán, aztán elég hosszan semmi. Semmi…

Tovább keresgél az emlékezetében.

– Tudod, mit? Mégis folytatom a Ferenciek terét. Aztán majd megpróbálom előbányászni az emlékeimet abból az időből, amikorról nem emlékszem semmire. Szóval Ferenciek tere, nagymama. A háború után vagyunk, nagymama ugyanis már a boldogabb vadászmezőkre költözött…

– Mondd, teljesen meghülyültél? Már csak ilyen irodalmi közhelyek jutnak az eszedbe? S ez még csak nem is irodalmi! Olyan indiános.

– Olvastál te egyáltalán May Károlyt?

– Mit tudom én, hagyj békében, elviselhetetlen vagy! A nagymamámról akartam beszélni. A háború alatt meghalt. A Nádor utcában, rákban. Nekem senki sem mondta, hogy ő a másik szobában haldoklik. Vagy mondta, s én ezt is… Mindegy. Már megint mindegy. A körfolyóson játszottunk, jó sokan voltunk, csillagos ház volt, ugye, a mi lakásunkba is beköltöztek a nagynénémék, meg a nagymama, amikor látom, hogy egy koporsót visznek ki a lakásunkból, s mennek vele a hátsó lépcső felé. Halottak csak a hátsó lépcsőt használhatják? Hullaszállítók csak a hátsólépcsőt használhatják? Zsidók csak a hátsólépcsőt használhatják? Zsidó halottak csak a hátsó lépcsőn mehetnek le? Nem tudom… Lehet, hogy a hullaszállítók mindig ilyen diszkrétek. Szóval meghalt. Ilyen volt a családom. Még attól is megkíméltek, hogy tudjam: a nagymama meg fog halni. Nem valamikor, azt talán akkor már elárulták nekem, hogy minden ember halandó, hanem a közeljövőben. Talán azért nem mondták, mert az adott körülmények között még az átlagosnál is felelőtlenebb lett volna hozzátenni, hogy „Ne félj, kicsi fiam, a közeljövőben te még nem fogsz meghalni.” Ugyancsak felelőtlen lett volna ilyet állítani, mert ugyan a közeljövőben tényleg nem haltam meg, ha jól látom, hatvan évvel később még mindig megvagyok, de annak, hogy a dolgok tényleg úgy történnek, ahogy aztán történtek, annak ugyancsak kicsi volt a valószínűsége. Pfeffer von Wildenbruch SS-tábornokról még nem tudtunk semmit.

– Már megint miket beszélsz? Milyen SS-tábornok?

– Ne mán!… ne tettesd magad, hogy nem tudod. Mindent tudsz, amit én tudok.

– Persze, persze, de hát az embernek mindig csak az jut eszébe, amire éppen szüksége van.

– Tényleg. De akkor sem mondom el a Pfeffert. Sokszor elmondtam már. Meg hát van még időnk…

– Honnan tudod? Minden ember meghal egyszer, de én most még nem… Te sem vagy jobb a Deákné vásznánál!

– Már megint valami népi bölcsesség, bazdmeg.

– Hagyd már, hülyeség… Szóval a nagymama már nem lakott a Ferenciek terén, mert már egyáltalában sehol sem lakott… Tényleg, hová vitték a zsidó hullákat 1944 nyarán a csillagos házakból? S a nagynénémék a Szépvidék utcából átköltöztek volt nagymamám volt lakásába, a később majd volt-Ferenciek-terére. Akkor még Ferenciek tere volt, mint ma is, megint. Nekem akkor Ferenciek tere. S akkor még egy kép, már talán ötvenhat idejéből: ülünk Palival a… miben? Télikertben? Erkélyes szobában? Már ő is felnőtt. S ordít velem (joggal). Miért csak a nácik? Ezek tán jobbak azoknál? Ezek is tömeggyilkosok! S én elkezdem magyarázni, hogy a zsidó hulla (nem a nagyanyámé, ő békében meghalt rákban) miért rosszabb erkölcsi-politikai szempontból, mint a, mondjuk, kulák-hulla. Vagy valami ilyesmit. Te jó Isten! Mennyire hülye voltam! Még a hatvanas évek végén… De ezt most már végképp hagyjuk. Egyelőre nem beszélnék talán semmi olyanról – részletesebben legalábbis, simpfölögvén –, ami irodalmi tevékenységem részét képezi. Aztán Pali elment Dél-Afrikába, tv-szerelés, posta, mit tudom én… talán el is felejtette a történetet… Még ma megkérdezem tőle e-mailben. Emlékszik-e rá? Később már alig-alig jártam a Ferenciek terére.

– Akkor most térjünk vissza oda, hogy mégis, mire emlékszel abból az időből, amikorról nem emlékszel semmire.

– Igen, ezt beszéltük meg.

A főhős megpróbálja elővarázsolni első kilenc évének, egy hónapjának és kilenc napjának emlékeit. Meg van győződve róla, hogy a Ferenciek-terei kép a nagymamával, faliórával és a belépő nagypapával az első emléke. Hogy hol laktak ekkor, bent még a Lipótvárosban vagy Kőhalmon? Azt sem tudja pontosan, hány hónapos volt, amikor kiköltöztek. Azt viszont tudja, hogy három és fél éves volt, amikor visszaköltöztek a városba. Vajon miért? Mi volt a baj Kőhalommal? Ezerféle oka lehetett a visszaköltözésnek, az egész élet szempontjából bizonyára érdektelenek. Hacsak… Itt jut a főhősnek először az eszébe az a valami, ami a felejtést illető két teóriáját gyanúba keverheti: megeshet, arra valók talán csak, hogy eltereljék a figyelmét valamiről, amit mélyen elfojtott. (Talán minden teória csak arra való, hogy elfedje az igaz történeteket!?) Szóval a főhős erőlködik, előhoz ilyen-olyan képeket, igyekszik semmi olyat nem emléknek tekinteni, amiről dokumentumok találhatók az anyja által nagyon szépen megformált fotóalbumában. Megjegyzi, hogy a fotóalbumról muszáj lesz még szót keríteni. Különösen arról a tényről, hogy úgy 1940 táján egyszer csak abbamarad. A főhősnek erről ismét csak eszébe jut… az a valami. Szóval, ami nincsen benn az albumban… S itt most a főhős naplójának részletei következnek.

Kőhalom. Egyetlen pillanatra felvillan a ház belső lépcsőháza (Vajon tényleg emeletes volt a ház? [A főhős néhány évvel ezelőtt végigautózott a mátyásföldi Álmos utcán {Honnan emlékszik a címre? Álmos utca 31.?}, a ház még állt, de felidézni nem tudja most, hogy is nézett ki. Azután pár évvel később újra végigment az utcán kocsival, ekkor talán ki is szállt volna, körül is nézett volna, de nem tette: a ház helyén ugyanis valami rettenetes társasházszerűség állott már]), mintha ebben a belső lépcsőházban magamat látnám valakivel, aki nem lehet más, mint Jula néni. Mintha a kövér (tényleg kövér volt?) Klári nénire, az ő házuk-kertjük szemközti bejáratára, s a nagy kutyára is emlékeznék, amelytől, akitől [állítólag] csak én nem féltem. [Mintha arról is szólna a fáma, hogy a főhős a fejét is bedugta a kutya szájába.] S még egy férfi is megjelenik ott (Klári néni fia?) a kertben. [A Kronejcz Pista volt a Klári néni fia? S ki volt a Kronejcz Pista? A főhős apja első feleségének rokonsága? Hogy Kronejcz Pista végre-valahára elvált rémséges nejétől, erre az örömhírre emlékszik a főhős. De hogy ez mikor volt? A kurva életbe! Semmire nem lehet már senkinél sem rákérdezni!] Egy másik kép: A HÉV vonala mellett álldogálok, s nézem a tehén- és szemétvonatokat.

Erzsébet tér, gyereksétáltatás iskola után. Anyám és a másik gyerek anyja. Az iskolából, iskoláról viszonylag sok az emlék: Szendey tanító bácsi, a körmösei. Amikor a Főző utcai ablakból a járókelők fejére köpködtünk, én is kaptam egyet. S emlékszem az első napra is: valamelyik nagy bamba bömbölt. Arra is emlékszem, hogy valamelyik osztálytársam mindig bepisilt. A propos osztálytársak. A legjobb barátaim mintha a Németh Karcsi és a Matyó Zoli lettek volna. [A főhős, miközben a narrátor a naplószövegen bütyköl, hirtelen felkapja a fejét. Németh Karcsi apjának arca majdnem tisztán jelenik meg előtte. Ennél tisztábban csak a Nádor utcai fűszeresasszonyt látja maga előtt.]

Németh Karcsiéknál a Károly király út 3/a-ban. Pontosan emlékeztem a házszámra, amikor Szathmáryékhoz mentem ugyanebbe a Tanács körúti házba vagy 45 évvel később. Látom magamat, a másik, velem, gondolom, Karcsi. Az ő arcát nem tudom felidézni. [Mintha most hirtelen mégiscsak sikerült volna felidéznie!] (Karcsinak is februárban volt a születésnapja, előtolakszik valamilyen zsúr is. De az mintha inkább az ugyanabban a házban lakó barátjánál lett volna, aki, ha jól megy, egy évvel öregebb volt nálunk. Mi lett vajon Németh Karcsiékkal? Ha jól emlékszem, túlélték 44-et. Mert hogy persze zsidók voltak ők is. Aztán elmentek? Bár úgy látom, mindenkit „elküldök”, aki „elhagyott”.) Egyszer csak hallom, halljuk az anyák beszélgetését a szomszéd szobából. Nem ketten voltak, hanem, ha jól emlékszem, hárman, rémlik, hogy az előbb már említett gyerek anyja volt a harmadik, de csak rémlik. Tudni azonban nem tudom, hogy egy másik osztálytárs volt-e ott, vagy mégis a Karcsi barátja. Szóval az anyák beszélgetnek, suttogóra fogják, de én mégis hallom: valami nőről van szó, aki férfivá lett, fasza nőtt. [Hogy a főhős anyja ezt a szót nem használta, az tuti. De hát akkor mit mondhatott?

„– Phallosz – mondja erre szépen a bölcs görög.

– Pénisz – súgja Apolló szerszámára a deák.

– Nille – vigyorog a német gyalogos.

– Fasz – mondja a kuruc, és megvonja a vállát. Az igazság ilyen és ekkora, s mi se akarjuk másképpen szólítani. Jöhet a táborba valaki parasztkunyhóból, jöhet rózsakertes, zöldlabirintusos fejedelmi udvarházból, jöhet a regulák közé kákabelű kancellárdeák, itt már ő is csak fasznak hívja, ami a lába között lengedez.”]

Jaj, vicces ma belegondolni anyámba. Hány éves lehetett akkor? Fiatalabb, mint a lányom ma. Vajon malackodott-e valaha is?

Emlékszem gyerekkori betegségeimre – nem egyenként, hanem úgy összemosódottan –, ahogy szenvedek a forróságtól, a rossz közérzettől, meg elsősorban attól, hogy az evéssel összemorzsáztam az ágyam, s rossz volt a morzsákon feküdni. Az egész gyerekszobából valahogyan az az ágy él leginkább az emlékezetemben, a betegségek, a reggeli ébresztés kínja, meg az esti faszverés (muszáj mindig a faszt emlegetnem? Miért nem onanizálás, akkor szalonképes lenne a szöveg. [Az ébresztés meg a faszverés bizonyára már az „emlékek korából” származó emlékei a főhősnek.]). De emlékszem arra is, ahogy egyszer imádkoztam – ha jól belegondolok, minden este imádkoztattak elalvás előtt, ez nyilván még a háború előtt volt, a holocaust, gondolom, elmosta az imádságot, de a szöveget máig is tudom kívülről: „Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a Tied nyitva Atyám (ez a nyitvaatyám, úgy rémlik, egy szó volt nekem, nem gondolkodtam az értelmén. Olyan, mint a véled esett elaló. Ez az elaló viszont, szemben a nyitvaatyámmal, valami titokzatos és a nemiséghez kapcsolódó dolog volt), amíg alszom vigyázz reám, vigyázz édes szüleimre, meg a jó kis (a jó kis nem biztos) testvéremre, hogy amikor a Nap felkel…” Még valami volt, de azt elfelejtettem. „Együtt legyünk újra reggel?” Valami hasonló. „Lássuk egymást újra reggel?” Fura. Fontos lehetett, ha ez máig így él bennem. De valahogy a „Fukszduhásztdigánszgestólen” is megmaradt, s az is az ágyhoz kapcsolódik, szemben a kebelembe rejtett áspiskígyóval, melyről anyám énekelt (nyilván valami kígyót melengettem kebelemben szituáció, amit én szó szerint értettem, s irtózatosan vágytam anyám kebelére)… Most beugrik valami olyan műnépies ruhája, melyben gyönyörű volt… Szóval az áspiskígyó és a kebel, az a fürdőszobához, nem az ágyhoz kapcsolódik. Én a fürdőkádban fekszem, átellenben az ajtókeretben anyám, mögötte félig takarva apám. A kebel itt, mondom, lényeges volt… Merthogy a fürdőszobához kötődik a fiúk és lányok különbségéről szóló magyarázat is, azzal, hogy az anyám mondja, apám meg, mondom, valahogy a háttérben, mindig a háttérben. Ki törődött szegény emberrel életében, halálában?

A Szt. István tér. Liebner bácsi játékboltjának kirakata. Tovább az úton (a posta akkor még a háznak a tér felőli oldalán volt) Géza nagybátyja (Manó bácsi) és nagynénje (Erzsi) felé. Vilmos császár út 16. Nekik volt telefonhírmondójuk. Hogy anyám történetére – megtiltotta, hogy megérkezvén rögtön azt mondjam: „Éhes vagyok”, ezért aztán énekelve kértem enni – a valóságban is emlékszem-e vagy csak az ő elbeszélése nyomán, azt nem tudom. Mintha arra emlékeznék, hogy a Szt. István téren még teletömött kajával, majd benyálazta zsebkendőjét, s azzal pucolta le a képemet. Szörnyen utáltam ezt a műveletet… A Szt. István tér máskülönben is szerepet játszott gyerekkoromban: Matyó Zoliék ott laktak. Arra emlékszem, hogy a lakásukban, lenézvén a térre, arról beszéltünk vele, hogy várjuk az amerikaiakat, de majd úgyis az oroszok jönnek, ez azonban biztosan március 19. után volt.

Séta apámmal Angyalföldön? – talán egyetlen kép maradt belőle.

S most jön a furcsaság. Biztos voltam benne, hogy leírtam már egy kaposvári nyarat. Megyek a keresőprogramhoz, semmi. Végigolvasom a szöveget (két részt már a napokban átnéztem), semmi. Pedig most is esküszöm rá, hogy igenis leírtam. Álmodtam volna az egészet? Hogy mire emlékszem Kaposvárból? A főtér, ott volt Jenő bácsi rőfös boltja. A főtér alakja van előttem. Látogatás a zsinagógában egy péntek este, még valami a sólethurcolásból is rémlik. Az egyetlen péntek este életemben, melyet zsinagógában töltöttem. (Most jut eszembe: lehet, hogy van egy rész a pesti komputerben, melyet nem másoltam át. Megfeledkeztem a naplóról, s most félek, hogy a lányom olvassa.) A kalapos, taleszes zsidók. A Hilda néniék házára is emlékszem, arra, hogy a mi szobánk (Ferivel közös volt) az utcára nézett. Emlékszem valami nagy hancúrozásra, párnacsatára. Szerettem Ferit. Zsuzsit, azt hiszem, nem. De hát egy tíz évvel öregebb kislány! Emlékszem arra, hogy egyszer rányitottam a WC-n. Sikított és felugrott.

A ház különben parasztudvaros, tornácos, hátrafelé elhúzott. Lehet, hogy Kossuth u. 15? Elég randa udvar. Egyik nyáron (hányszor nyaraltam ott, nem tudom, legalább kétszer, mert emlékszem egy másik nevezetes elutazásra is [Melyik az egyik? Elbeszélő sejteni véli, de most nem kotyog bele a szövegbe.]: amikor a csak kézifékes biciklimmel mentünk ki az állomásra, az állomás előtt erős lejtő, én rosszul fékeztem, átbukfenceztem a biciklin, és teljesen lejött a glazúr a térdemről) értem jöttek a szüleim (Lívia? Ezek szerint 41 kellett legyen, ha a húgomra nem emlékszem!), s mentünk a Kaposvár–Fonyód szárnyvonalon a Balatonhoz. Óriási élmény! Ismeretlen szárnyvonal. [Vasútvonalak, villamosvonalak, buszvonalak. A fasz érti ezt.] Fonyód – átszállás, utazás Földvárra. Ha jól emlékszem, ott külön szobám volt, mert emlékszem a szorongásos(?) éjszakára: vihar volt. Meg valahogy a máig tartó érzésre(!): reggel pokolian sajnáltam, hogy nem láttam a vihart a Balatonon.

A főhős és az elbeszélő sétája Kaposváron 50 év után.

Húgom születése körül csak arra emlékszem, hogy egy reggel beállított apám, odajött a rácsos ágyamhoz (tényleg rácsos ágyban aludtam még?), hozott valami rajzot, biztos anyámtól, szöveggel, hogy megszületett a kishúgom. Kanyaróm volt akkor, ha jól sejtem. (Azt csak elbeszélésekből tudom, hogy megkérdezték: örülnék-e egy kistestvérnek, én meg utálkoztam: Pfuj, az kakás!)

Gyerekkori emlékek. Heinrich szerint Walter Benjamin is tudta, hogy ott kell keresni a válság kulcsát. [De nagy fasz ez a főhős! Mintha Freud ezt nem tudta volna!] Valami nagyon fontos volt a fejemben, s most incselkedik velem a memóriám: fogalmam sincs, mi volt az a fontos. Óvoda, ahol csúfoltak a vörös hajamért, de nem az volt a fontos. Meg az utazás: Mátraháza, Eger, Mezőkövesd, Miskolc. Nem, keveredik egy másik, már háború utáni úttal. Hiszen a fényképen, amely itt a Heikénél is lóg a falon, Mátraházán vagyunk. Mátraháza és még mi? De valahogy igen fontos lehetett. Mégsem keveredik semmivel. A háború utáni út Bakonybélbe vitt. Szóval Észak-Magyarország. Miért emlékszem a helyekre? Ismételte volna velem valaki őket? Apám? Anyám? Nem járok-e vajon a helyeket felsoroló neurózisom forrásvidékén?

Mandulaműtét. Emlékszem a kórházra. Ma is az a félelem-hangulat fog el a Zsidókórházban. Aztán arra, hogy rám teszik az altató gézt. Hogy rémes volt. [Lám, megint valami érzelem-morzsa!] Meg az ébredés az ágyban? Vagy az az állítólagos sérvműtétből való ébredés volt? Azt hiszem, nem sérv volt, hanem fennakadt heréimet kellett lehozni a zacskóba. Arra emlékszem, hogy azután többször is ellenőriztem valamit a lágyéktájon (nyilván, hogy megvannak-e a heréim). Az az altatás még félelmetesebb [!] volt, s az ébredés. Amivel szemben a mandulakivét utáni ébredés egészen ártalmatlannak tűnt. És ehettem fagylaltot! De mit akartam feljegyezni? Kőhalom? Nem. Az összemosódott királyréti emlékek? Nem. Azokról végképp nem tudom, mikorról valók. Voltunk-e ott egyáltalában a háború után? Látogatások nagynénéméknél a Gellért-hegyen; ez sem az, de ez hirtelen beugrott. Szépvidék utca. Busszal mentünk fel, 8-as meg 9-es járt arra, a Ferencz József téren szálltunk fel: Lánchíd, Alagút, Krisztina, Mészáros utca, a Hegyalja úton szálltunk le, onnan három lépés. [Ezt elmondta már ugyan, de hadd mondja megint. Hisz ez neki a fontos!] Hogy a ház hol volt (van), azt pontosan tudni vélem. Aztán belül semmi. (Hogy függ ez össze azzal, hogy kint remekül tájékozódom, az épületen belül meg el vagyok veszve.) Lift a Nádor utcában, de az még 44 márciusa után is, egészen az ostromig megvolt, az nem számít. Emlékszem a fűszeresboltra a Nádor 17-ben, a sajtburára, a sajtvágóval. Meg az öregre. Hirtelen beugrott a felesége, egy sánta, gyógycipős, kövér öregasszony is. [Ő az, akire a főhős a lehető legtisztábban emlékszik. Jobban, mint bárkire!] De hogy mikorról? Talán még a háború után is megvolt a fűszeresboltjuk.

Nyulaim az Álmos utcában? Azt inkább csak fényképről idézem vissza. Mi volt az? Mi volt az? Álmodtam, hogy fel kell jegyeznem valami fontosat? Vagy talán tényleg a kulcsra találtam, s az most ismét bújócskát játszik velem?

A propos, helyek. Heinrich: Prosa des Begehens. Proust, a tájnevek. Helyek és történetek. Keresem a helyet, keresem a helyet, s közben szól egy Brahms-dallam, az odavezethet. Hol a hely? És mi történt ott? Apám, anyám, meg én? Szeretett anyám engem egyáltalán? Csak nem kellett volna velem azt tennie: egy kishúgot szülni? Akit ráadásul még szeretnem is kellett? Miért csak öregen emlékszem anyámra? Bosszú? Lakásbelső sehol!

Anyámék barátai? Nem; csak későbbről.

Az esti szörnyű álmosságok? Az mikor volt? Nekem kellett a szüleimnek megágyaznom. A hallban ültünk. Aztán bementem a nagyszobába megágyazni („kombinált” szoba volt, hatalmas), ahol a jobboldalon a fal mentén volt a két kék bútorszövettel behúzott rekamié. Sokszor elaludtam ágyazás közben. De ez is lehetett éppenséggel már a háború után, amikor visszaköltöztünk eredeti lakásunkba a Nádor utcába.

Egy „nicht-vor-dem-Kind” a konyhában.

Ez a nem-jut-eszembe olyan, mint amikor Krumauban álmomban megírtam a megnyitó beszédemet, remek volt. S mikor reggel felkeltem és le akartam skiccelni, nem jutott eszembe semmi, a szó szoros értelmében semmi.

Főhős egy másik pszichoterapeutánál. Ugyancsak nő, idősebb nő. Állítólag most nem a gyerekkora miatt ment terapeutához, hanem mert egy végül is szerencsés kimenetelű autóbaleset után kénytelen volt magatartását már életveszélyesen agresszívnak tekinteni. Pontosan tudja, mit kellett volna tennie, amikor rájött, hogy nem fog a fék, minden további nélkül meg is tehette volna azt, amit tennie kellett volna, de egy belső agresszív késztetés másra kényszerítette. Csak a véletlenen múlott, hogy nem történt nagyobb baj. Csakhogy a pszichoterapeuta nem akar kinyitni olyan ajtókat, melyeket a paciens határozottan zárva akar tartani. (De mire jó akkor az egész?) A beszélgetések láthatóan egyiküknek sem érdektelenek, de történni nem történik semmi. Egy alkalommal aztán úgy adódott, hogy a főhős magával vitte a fentebbi naplóbejegyzéseket. Miután mindezt végigelemezték, s a főhős arról győzködte az asszonyt, hogy ez így abnormális, az asszony – ajtót nem nyitunk! – megkérdezte, hogy milyennek képzeli hát az „igazi” emlékeket?

Szín: valahol Olaszországban. A főhős egy konferencián megismerkedik egy vonzó fiatal norvég nővel. Most este van, a klubhelyiségben ülnek, a főhős megint a gyerekkora hiányát ecseteli. Te sem emlékszel semmire? – kérdi a lányt. S a lány akkor elmeséli, hogy mire emlékszik ő.

Mire is emlékszem?

– egy házilag fából barkácsolt órára, melynek látni lehetett a fogaskerekeit és a szerkezetét, kötéllel kellett felhúzni, azon két kődarab függött, és én az ágyban fekve minden este hallottam, ahogy felhúzzák

– a szomszéd kislányra, Söllére, aki félt a víztől, ezért aztán gyakran lespricceltük, s aki, mintha csak a testvérem lenne, mindig nálunk tanyázott

– az előszoba zöld és piros díszítésű tapétájára

– a zuhanyozásra, hideg vízzel, kék csempék között: jéghideg a víz, a zuhanyrózsa oldalt van elhelyezve, csak hideg víz jön belőle, én meg hangosan ordítozom zuhanyozás közben a hideg miatt… – de a dolog teljesen önkéntes volt

– a szekrényre, egészen magasan fönt, melyben december 24-ig a karácsonyi ajándékokat tartották

– a nagy-nagynénémre, Ollára, apám nagynénjére, aki mindig átkiabált a vasúti síneken, amikor megint lekvárt vagy ilyesmit főzött be, vagy almája, körtéje, szilvája volt (az ő kertjét és a miénket egy bányavasút vágánya választotta el egymástól; a szerelvény csak napjában kétszer haladt el mellettünk), ilyenkor aztán odabicikliztem hozzá

– arra, ahogy a vasúti sínek talpfáin gyalogoltam (valószínűleg e sínek miatt is vésődtek belém később annyira mélyen a deportálásokról és az örökös vonatokról szóló képek, hogy aztán sötét fantáziák gyötörtek…)

– az anyámtól kapott becenevemre: „Ballé”-nak, később meg Okiahnak (Haiko visszafele olvasva) hívott

– keresztszüleimre, szüleim barátaira, akik szüleim háború utáni oslói ifjúkorához kötődtek; annak idején nyilvánvalóan számos bolondságot-bohóságot követtek el együtt; s egy-egy ilyen csíntevésüket később újra meg újra elmesélték

– a sok kövér és némiképp falusias kinézetű nagy-nagynénire, az öt fiú unokatestvéremre, nagynénikre és lány unokatestvérekre, akik a születésnapokon a nappaliban vagy a teraszon üldögéltek

– a Szent Márton napi daléneklésre (házról házra jártunk a faluban, és énekeltünk a kapuk előtt: édességet kaptunk ajándékba)

– a fekete-fehér tehenekre a Sogne-fjord menti réten és arra, hogy fogadtam nagyapámmal: vajon az első- vagy a hátsó lábaira áll-e előbb a tehén, amikor felkel

„Mi lenne, ha valami tényleg hallatlan dolog történne? Ha mondjuk […] a tehén a réten a fejére állna, nevetne és érthető szavakat mondana; ha a fák fokozatosan emberekké és az emberek fákká változnának. Igazam volt-e, amikor mindezen események előtt azt mondtam: »Tudom, hogy ez egy ház« stb., vagy egyszerűen »Ez egy ház« stb.”

…és a sajtárusra, akit Sajt-Jodernak hívtak, és egy másik sajtárus fiára, Jussira, aki gyermekszívemet egy kicsit megbizsergette

– Dagobert nagy-nagybátyámra, aki fekete-fehér cipőben szteppelt öreg lánytestvéreit szórakoztatván; örökös tréfamester volt, akárcsak Jossa nagybátyám, apám tíz évvel fiatalabb öccse (alkoholista lett és már meghalt); filmre vettük, amint egyben lenyelt egy tojást, s aztán mindig visszafelé forgattuk le a filmet, így a tojás ismét egészben jött ki a száján…

– szellemileg visszamaradott nagybátyámra, akivel gyakran birokra keltem, ilyenkor lehajolt hozzám – arcunk egészen összesimult –, beszéltünk egymáshoz, s egyáltalában emlékszem arra is, hogy ezt a nagybátyámat, éppen úgy, mint a másképpen bolond Halland nagybátyámat (nem pont úgy, mint Jossát), nagyon szerettem (őket-kettejüket szerettem a legjobban)

– Josten nagypapára (anyám oldaláról), aki szájában kövér szivarral dolgozott a kertben, és később versformában írt nekem leveleket

– Hölle nagymamára (anyai oldalról), aki nagyapámnak naponta friss levest főzött, s akin minden olyan különlegesen és példásan állt, mintha az anyai család titkos királynője lenne, s akinek nagy-nagy türelme volt szellemileg visszamaradott fiához

– a cukrozott narancsra: mindig volt apai nagyanyámnál

– a mászókára és a hintára, melyet nagyapám ajándékozott nekünk, s a felfújható pancsolóra nyaranként

– a kövekre a teraszon, melyek ugyancsak könnyen felhorzsolták a felbukó gyermek térdét

– arra a napra, amikor lánytestvéremet levitték a pincébe, és a központi fűtés kazánjában szeme előtt égették el kedvenc vigasz-takaróját, mert állítólag túl öreg volt már az ilyesmihez

– az 5. vagy 6. születésnapomra, amikor anyám rósejbnit sütött a gyerekeknek, a fazék megcsúszott, anyám egy önkéntelen hibás mozdulattal megpróbálta a forró zsírral teli fazekat megtartani a hasával, és súlyos égési sérüléseket szenvedett

– első napomra az iskolában: keresztmamám lett az első tanítónőm, és egy osztálytársam azt mondotta: de hiszen őt nem Jessa néninek hívják, hanem Frau Ramsennek, én meg azt feleltem: De hiszen ő a nagynéném.

– a házi feladatokra, melyeket mindig egy kis táblára jegyeztünk fel – hazamentem, meg akartam csinálni a házi feladatot, s mindig azzal kezdtem, hogy szép tisztára töröltem a táblát, aztán elgondolkodtam, mit is kellene csinálnom, s ekkor jöttem rá, hogy éppen azt töröltem le az imént – így aztán gyakran el kellett mennem a barátnőmhöz, hogy megtudakoljam a házi feladatot

– a Svédországba való átköltözésre, mindenekelőtt az első ott töltött időre, a nagy szomorúságra, összetört anyámra, egyedüllétre; mindig újraolvastam a sorokat, melyeket Sölle, a szomszéd kislány írt nekem búcsúzóul (olyan emlékkönyvbe való mondásféle, engem azonban mélységesen meghatott):

„Gondolj gyermekéveidre

s néha-néha rám is,

ez volt a legszebb időszak,

mely soha többé nem tér vissza már.”

(ettől fogva minden egészen más lett, mintha valami szomorúságra ébredtem volna, és egyre tragikusabbnak éltem meg szüleim házasságát, mintha „a Sogne-fjord menti boldogság” árnyoldala kezdte volna megmutatni magát)

– A Sogne-fjord menti boldogság… Ugyan… Hiszen Haiko beszámolója sem hemzseg az érzelmektől. Képek, képek… Miért gondolja, hogy a semlegesnek tűnő emlékképek mögött valami titok lappang?

– Titokról beszéltem? Magyarázataim semmi titokra nem utalnak…

○ Hazudsz, már megint hazudsz. Mindig csak hazudsz.

A főhős valami menedékházféle nagyobb szobájában ül fiatal barátaival, és éppen arról mesél, hogy 1944. március 19-e óta vannak kontinuus emlékei. Az elbeszélés (beszélgetés) kurzív részei nem hangzanak el. Ilyenkor a főhős a távolba réved és hallgatni látszik. A „hallgatóság” feszült türelemmel vár a folytatásra.

– Nem emlékszem, milyen idő volt. Mintha sütött volna a nap. Nádor utca. A szélesebb része. Természetesen mindig Nádor utca volt nekem ez a szélesebb rész is, eszembe sem jutott rákérdezni, hogy „Hohó, hogy lehet két ennyire különböző karakterű utcát egy utcának tekinteni?”, a két különböző karakter azonban tagadhatatlan. Máig is. Nekem mégis a keskenyebbik Nádor utca az igazi, benne éltem le tizennyolc bizonyára meghatározó évemet, s azután is sokfajta közöm volt hozzá; csak úgy a hatvanas évek táján szűnt meg szerepet játszani az életemben. S talán még ez sincs egészen így: valahányszor találkoznom kell valakivel az Akadémia környékén, a Terv presszót javaslom – a mi házunkban. Még az első ötéves terv idejéből ottmaradt relikvia. Mintha semmi sem változott volna benne. A szó szoros értelmében ez bizonyára nem igaz, de ha ifjúkorom színeit, szagát, ízeit szeretném felidézni, s mi másról lenne itt szó…

○ Jaj, de gusztustalan, s legfőképpen hülye vagy. Magad is tudod, hogy nem fogsz te színeket, szagokat, ízeket felidézhetni. A madelaine, meg az igazi smankedli, mi? De jó is volna! Már az is szép, ha elfelejtettnek hitt történeteket idézel fel.

○ Se színe s bűze történeteimet? Na jó. Sértegetsz, de, mi tagadás, joggal.

– Szóval a Nádor utca szélesebb része a Vértanúk terébe torkollik – neked talán Ságvári tér, egy ideig Ságvári Endre nevére hallgatott –, ahol újabban Nagy Imre bácsi álldogál egy hídon, teljesen idétlenül, mintha nem tudná, mit keres ott. Az persze politikailag még megmagyarázható, hogy Imre bácsi miért áll ott (vértanú), meg talán az is, hogy nem nagyon tudja, miért is áll ott (kit érdekel még ő?)…

○ Nem tudom, hogy jutott az eszembe: Nagy Imre akasztása. Elképzeltem a nehéz testet, amint a nyakába teszik a hurkot, és kirúgják alóla a sámlit. Istenem, milyen élvezettel kötik fel egymást az emberek! Akik ma az 56-os sortüzekért bosszúért kiáltanak, nem voltak-e vajon azok is a sortűzben részesek? Csak elfelejtették. Mert mindegy, hogy ki kicsodát, szeretnek ölni, s minél látványosabb a dolog, annál jobb… A nyilvános kivégzések az iszlám országokban! Ma már a TV közvetíti őket! Az ember félresikerült, frusztrált állat…

○ Milyen hülye gondolatok: Vajon mire gondolt Nagy Imre, amikor akasztották? S nem képzelte-e azt, amit most én, hogy valahol egy ablak mögött, hogy ő ne lássa, ott áll Kádár és vigyorog? Volt-e más értelme ennek az akasztásnak, mint Kádár bosszúja? „Te, aki végigcsináltad szabadon a Rákosi-korszakot, te nem árultad el a forradalmat. Ez a szaros szerep énrám jutott. Dögölj hát meg!”

– …de a hídra, vajon arra van-e magyarázat? A tehetségtelen szobrász egy tavat volt kénytelen odamesterségeskedni, hogy a hídnak értelme legyen. Persze nem lett neki. Mármint értelme. Nos, hogy mi volt a tavacska, a híd, meg Imrebácsi helyén…

– Miért imrebácsizol? Sohasem találkoztál vele…

– Nem. De ahogy ott áll gyámoltalanul bronzba öntve, az olyan imrebácsis… Ha jól emlékszem, Tánczos Gyurka emlegette így. Ő is ott állhatna mellette. Mert Gyurka akkor is vértanú, ha őt nem a hóhér kötötte fel. Öngyilkossága ugyanis távolról sem független Imre bácsi halálától. Nos, hogy mi volt a tavacska, a híd, meg Imrebácsi helyén, arra már nem emlékszem, annál inkább a Földművelésügyi Minisztérium falára – nagy magas sárga fal, mintha valami tűzfal lenne, de nem az –, tudjátok, előtte ma a trolimegálló van. Meg, ha nem tévedek, egy újságos-kioszk. Ott gyülekeztünk, toldysok, farkaskölykei a Magyar Eszperantó Szövetség Ifjúsági Csoportjának – zsidók cserkészek ugyebár nem lehettek – egy szomorú vasárnap reggelen.

○ [Hangtalanul énekel] „Szomorú vasárnap indult a folyásom…”

○ [Hangtalanul ordít] Ha abba nem hagyod az idétlenkedést, befejeztük… Nem mesélek tovább. Pontosan tudod, hogy melyik vasárnapról van szó, s akkor ezzel a gyermeteg hülyeséggel jössz nekem…

○ Ugyan már… Már idétlenkedni sem lehet? Anélkül pedig nehezen megy az élet. Különben sem fejezel be te semmit sem, nem tudsz te szakítani velem. Magad is tudod, hogy nélkülem az egész nem megy.

○ Tudom sajnos. Hisz’ ezért találtalak ki.

○ [Ordít, továbbra is hangtalanul] Csak nem azt akarod állítani, hogy te találtál ki engem? Nem gondolod, hogy fordítva áll a dolog?

○ [Ő is hangtalanul ordít] Hogyhogy fordítva? Ha egyből kettő lett, egy hús-vér emberből kettő, két hús-vér azonos személy, akkor nincsen olyan, hogy eredeti és kópia.

○ Csak ezt ne, öregem. Lesz még talán módunk megbeszélni közös tudathasadásunkat. Mondjad inkább… Mi volt a Vértanúk terén?

– Ott volt a gyülekező, mert a cserkész- (bocsánat: eszperantó)-otthonunk a Gorove utcában volt, ma Kozma Ferenc utca. Szóval gyülekeztünk, kirándulni mentünk volna. Mondtam már, vasárnap volt. S ott a gyülekezőhelyen közölték velünk: a kirándulás ezúttal egyszer s mindenkorra elmarad. Magyarországot megszállták a németek. Mi „eszperantók”, „eszperenték” pontosan tudtuk, s most már sehogy sem bírtunk továbbra is úgy tenni, mintha nem tudnánk, hogy vége a kedélyes Teleki Pál-féle időknek. Éleslövészet. S mi vagyunk a vadak. Öt perc múlva már otthon is voltam. S most következik az első olyan jelenet életemben, amelyre egészen pontosan emlékszem. Végre nem egy fekete-fehér fénykép, hanem – jóllehet fekete-fehér ez is – videoklip. Anyám…

○ Na végre…

○ Meg kell jegyezzem, hogy a most következő, állítólag „morálisan jó időkben” – tán mégis van Thomas Mann hülyeségében valami – anyám nem a szomorú szépség többé. Fantáziadús, tettre kész, a családját védelmező szépséges oroszlánanya.

○ Méltóztatnál felhagyni az ilyen metaforákkal? Nem illik hozzád! Ha, nebich, író akarsz is lenni, maradj, kérlek, önmagad.

○ Te szóltál közbe, te barom.

– …meg nagynéném. A kaposvári. Szemben anyámmal, akinek a hatodik érzéke kiválóan működött, s ennek túlélésünkben nem kis szerepe volt…

– Valami Pfeffer von Wildenbruch SS-tábornokot emlegettél…

– Annak abban volt komoly szerepe, hogy a budapesti zsidók többsége életben maradt. Anyámnak meg abban, hogy ő maga is, meg én, a húgommal, megmaradtunk pesti zsidónak. Éppen ezt szeretném most elmesélni, ha hagynád. Szegény nagynéném ugyanis, anyámmal ellentétben, semmiféle hatodik érzékkel nem rendelkezett… Nos, jövök a Vértanúk teréről, belépek a lakásba, s hallom, hogy anyám és a nagynéni ordítoznak egymással. Hilda néninek éppenséggel az az ötlete támadt, hogy magával visz bennünket, húgomat meg engem, Kaposvárra. „A vidék mégiscsak biztonságosabb” – erről talán még Auschwitzban is tántoríthatatlanul meg volt győződve. Anyám egy pillanatig sem habozott, a leghatározottabban és dühödten nemet mondott. „Azt én éppoly kevéssé tudom, mint te, hogy hol biztonságosabb, a nagyvárosban vagy vidéken, de a család együtt marad és punktum.” Hilda kezdett, ha jól emlékszem, ordítozni, hogy ez önzés… Mit tudom én… Szó szót követett, szóval állt a balhé…

– Lám-lám, azért csak-csak tudták, hogy mi vár rátok…

– Mondtam: ez volt az a pillanat, mikortól kezdve már a magyar zsidók sem hazudhattak maguknak.

– De hol volt apád?

– Nincs a képben. Soha sincs a képben, ha történik valami… Amúgy elbizonytalanodtam. Vajon nem utólagos rekonstrukció-e életemnek ez az első megmaradt mozgóképe is? Jóllehet látom a helyiséget, ahol a vita zajlik, nem tudom azt a lakás egyetlen helyével sem azonosítani. Mintha a vita valami számomra ismeretlen környezetben játszódna. Az egésznek álom-karaktere van.

– Nem mindegy?

– Végül is… A kép azonban, ha mozog is, fekete-fehér. Csak a két nő ordítása cseng a fülemben…

○ Megállj! Most aztán tényleg eleresztetted a fantáziádat. Nem cseng a te füledben semmi sem. Csak tudsz erről a veszekedésről.

○ Szó sincs róla.

– Magam előtt látom a két nőt, ha az arcukat nem is tudom felidézni… Pontosabban anyámét fel tudom, csak Hilda néniét nem. Pedig sokat láttam… Több nyarat is Kaposváron töltöttem. Egy szó, mint száz, anyám nem engedte, hogy Hilda néni magával vigyen bennünket Auschwitzba. Ha elenged, a mi nevünk is rá lenne vésve a kaposvári emlékmű talapzatára – Wiener Arnold, Wiener Arnoldné és Wiener Ferike neve mellé.

– Ferike… Hát igen, Hilda néninek senki sem súgta a fülébe az auschwitzi rámpán, hogy „sechszehn, sechszehn”. Pedig Ferike jól megtermett, erős, 15 éves fiú volt. Anyja viszont éppenséggel nem tizenhatnak, hanem – lelkében bizonyára Mengele humanizmusának hitében: „Kultúremberek gyerekeket csak nem bántanak?” – tizennégynek mondotta. Hogy ezt honnan tudom? Bizonyára Zsuzsitól, a család egyetlen tagjától, aki visszajött Auschwitzból.

– A mozgókép másnap, 1944. március 20-án vált aztán színessé. Legyen bármi oka is a gyerekkor elfojtásának, a Hévizi Doktorbácsi mindenképpen töréspont, vízválasztó, nem tudom, hogy nevezzem emlékeim történetében, emlékezettörténetemben. Előtte szürke, bádogszínű minden; történések, de inkább képek vannak, érzelem viszont semmihez sem tapad.

○ Hagyjuk ez!

○ Hogy-hogy hagyjuk? Te barom! Nem érted? Azt az érzést, hogy valami alapvető hiányzik, hogy valamitől, ami másoknak természetes és elidegeníthetetlen és nagyon értékes tulajdona… nagyon, érted? engem megfosztottak, semmi el nem tudja törölni.

○ Hogy-hogy megfosztottak? Ki tette ezt?

– De hagyjuk most a részleteket (picsába a részletekkel… – mondanám, ha most egyszerre nem váltottunk volna át komolyba), …mintha tehát azt követelné az embertől, hogy ne csak tudja, hogy meg fog halni, hanem érezze is, előre érezze át a halálát. S éppen ez az, ami, ha jól sejtem, lehetetlen. Ma az emberek többsége még halála előtt sem érzi a halálát, vagy nem hajlandó érzését a halál érzéseként tudomásul venni, nemhogy egy életen át a halálát átérezve éljen. S most már eljutottam oda, hogy arról beszélhessek, amiről valójában beszélni akartam. Kinézek az ablakon, hideg, reménytelen augusztus, úgy érzem, ez már soha nem lesz másképpen, ugyanakkor tudom, hogy talán egy-két nap múlva, talán szeptemberben, talán öt perc múlva…

– Lám, már süt is a nap…

– Most éppen igen, de van olyan igazán teljesen reménytelen idő… de ha idén már nem is, jövőre lesz még nyár, lesz még szerelem…

– Most te jössz holmi slágerekkel… A sláger különben nem így van… vagy nem is sláger. Valami hülye film címe… Jó estét nyár, jó estét szerelem…?

– De miért is ne jöhetnék hülye slágerekkel. Az embernek erről a reménytelenül giccses életbe kapaszkodásáról szólnak. A slágerek egyenesbe azt hazudják, hogy minden ellenkező tapasztalattal ellentétben az ember örökké él.

„»Ezzel élhet még tíz-húsz évet is!… Vagyis… úgy értem… azt akartam mondani…« – Márta nagyot nevetett. »Azt akarta mondani, hogy százhúszat, édes Kálmán! De én nem tervezem azt, hogy örökké fogok élni, tudja…« Ezen Medvével vitatkoztak. »Ha az ember meg akar csinálni valamit, azt kell terveznie, hogy örökké él.« – Végül kiegyeztek abban, hogy Márta ezt ugyan nem tervezi, de azt sem tervezi, hogy meg fog halni.”

– Valahogy így. De hadd folytassam. Másrészt aztán vannak olyanok, akik a „most már mindétiglen így lesz” érzésével szemben nem képesek semmiféle racionális belátást szembeállítani…

– Őrültek, nemdebár.

– Most azt hitted, hogy tiltakozni, ordítozni fogok… hogy provokálni tudsz. De szó sincs róla. Bizonyos értelemben tényleg őrültek, nem hajlandók ugyanis a józan ész vagy értelem előírásai szerint gondolkodni akkor, ha érzésük másról győzködi őket. Talán tényleg a halál érzetében élnek?

– 1979. január. Hamburgban, Eszterrel. Iszonyatos hóesés, nem járnak már a villamosok, nem lehet már kocsival sem közlekedni, de Esztert nem ez érdekli; nem az izgatja, hogyan tud majd eljutni ide vagy oda. Nem akar ugyanis sehova sem eljutni… Bámul ki az ablakon, látja, hogy még mindig, már napok óta szakadatlanul esik, s ő tudja, hogy ez most már mindétiglen így lesz. Hogy a hóesés soha többé el nem áll. Tudja, érted? Meg van róla győződve, biztos benne… Szorong, persze hogy szorong. Elviselhetetlenül szorong, de szorongásával semmi racionálisat nem tud, nem akar szembeállítani. S mérges arra, aki ezt teszi.

○ Jaj, mi lesz velem?

○ Mi lenne? Mi a baj?

○ Nem áll el többé.

○ Micsoda?

○ A havazás nem áll el többé.

○ Ne mondj már ilyen hülyeségeket! Előbb-utóbb el fog állni, eddig még mindig elállt.

○ Nem fog elállni! Tudom, hogy nem fog elállni! Te meg nem tudsz semmit. Te vagy hülye.

○ Te meg bolond.

○ Dehogy vagyok bolond. Tudom, hogy ez most már örökre így marad.

○ De édesem, hogy mondhatsz ilyet? Mondom, eddig még mindig elállt a legnagyobb hóesés is. [Félre: Mit csináljak vele?]

○ Na és… Ez akkor sem fog elállni. Értsd már meg, soha többé nem fog elállni. Hogy nem vagy képes ezt megérteni!?

– Nem irigyellek, már az emlékért sem irigyellek. S érzékelem a tehetetlen dühöt, ami elfogott.

– Az fogott el… nem is a szeretet. Vitatkoztam, vicsorogtam. Ahelyett, hogy megsimogattam volna Esztert. Attól talán megnyugodott volna… De hogy simogathat az ember valakit, aki ilyen ordító hülyeséget beszél? Csak a hülyeségét láttam – holott valójában tényleg én voltam a hülye –, nem pedig a szenvedését. Vagy láttam ugyan, de dühöt váltott ki belőlem a szenvedés irracionalitása …………………………………………………………………………… [hallgat] Tíz évvel később, a Main-beli Vaughanban megismételte a mondatot. „Jaj, mi lesz velem?” Akkor haldoklott. S én – miközben a másik szobában vedeltem a vodkát – megint csak azt válaszoltam: „Mi lenne?”

– Reménytelenül rossz ember vagy. Mert ha ma már érteni véled is az akkori Esztert, ha ma már tudod is – megint tudás, semmirevaló, kegyetlen tudás –, hogy a szorongás szenvedésére nincsen racionális válasz, ma is csak dühöngeni tudsz, ha szenvedő bolondot látsz. Hiányzik belőled a szeretet.

– Még egy ilyen rohama volt Eszternek. A Mojàve sivatagban, Kaliforniában. Kőrengeteg. Apró, barnás kövek, ameddig csak a szem ellát. Országút fut keresztül a semmin… a Semmibe. Órák hosszat autózunk az úton, szinte semmi forgalom, az egész idő alatt talán csak egyetlen kocsi jön velünk szembe. Négyen ülünk a kocsiban. Elől Erich, ő vezet, mellette April. Hátul Eszter meg én. Val Delorsból jövünk, a házból, ahol April meg Erich laktak, laknak?, őket is elvesztettem már, egy csodaszép hegyes vidékről, LA mellett. Éjszaka érkeztünk oda. April kijött elénk a repülőtérre, s vagy másfél óra is eltelt, mire megérkeztünk hozzájuk a kocsival. Tök sötét volt, útközben nem láttunk semmit. Reggel felébredek, kinézek az ablakon: elvarázsolt, gyönyörű táj, sárgán kopár dombok, telis-tele virágzó kaktuszokkal. Rögtön el is döntöttem: nem megyek be LA-be; mi a francnak? Abba a mindenki szerint randa városba? Itt töltjük a napot. Mászkáltunk a dombokon. Másnap aztán indulás a Mojàve-n át a Death Valley-be. Elhagytunk néhány kis települést, majd rövidesen elértük a sivatagot. Eszter egyre feszültebb. Megszólal:

○ Én itt nem maradok.

○ Nem is maradunk. Megyünk a Death Valley-be.

○ Akkor sem maradok.

○ Tell me, April, when shall we arrive at Death Valley?

○ About an hour, or so.

○ Látod, már csak egy óra, s ott vagyunk. S mi volna a baj? Randa egy holdbéli táj, van benne valami hátborzongató, vitathatatlanul. De nem a világ végén vagyunk, semmi bajunk nem történhet, még ha a kocsi lerobbanna is…

○ Akkor sem maradok itt.

○ Hát nem is maradunk. Megyünk a Death Valley-be.

○ Ezen az úton nem megyek.

○ De hiszen már órák óta jövünk, értelmetlen lenne visszafordulni, úgy még hosszabb időt töltenénk el ezen a holdbéli tájon.

○ Isten ments, hogy visszaforduljunk! Itt azonban nem maradok. Álljon meg a kocsi, kiszállok.

○ Eszter, drága, akkor végképp itt maradunk. Vagy előre, vagy vissza, egy óra vagy több is a sivatagban, ezen most már nem segít semmi, hacsak tényleg ki nem szállsz, s nem akarsz végképp a sivatagban maradni.

○ Én itt nem maradok.

– Ekkor mintha már több eszem lett volna. Nem vitatkoztam tovább. Átkaroltam Esztert, ölembe húztam a fejét és – talán, remélem, de mit tudom én – simogattam is. Ugyanakkor erővel kellett visszatartanom attól, hogy kiugorjon a kocsiból… Egy óra múlva megérkeztünk a Death Valley oázisába. Eszter boldog volt és kivirult.

– Hm… Több eszed volt? Azt akarod mondani, hogy megtanultad a szeretetet mímelni… Szeretni azonban soha meg nem tanultál?

– Ha így rákérdezel… Nem. Szerintem mindig is volt bennem képesség a szeretetre. Csak alig-alig… na, várjál csak. Hadd olvassak fel valamit:

„– De hát az életben nem az a fontos, hogy kit vagy mit szeretünk – kezdte újra Charlus báró… –, hanem az, hogy szeretünk. Amit madame de Sévigné a leánya iránt érzett, sokkal inkább hasonlít a Racine festette szenvedélyhez, Phaedrá-ban vagy Andromaché-ban, mint a fiatal Sévigné fiú banális kapcsolatai a szeretőivel. Így van az egyes misztikusok szerelmével is az Úristen iránt. Azok a szűkös korlátok, amelyeket a szerelem területe köré vonunk, csakis onnan származnak, hogy fogalmunk sincs az életről.”

– Kivételesen könnyű volt kitalálnom, honnan az idézet. Nagyon igaz, amit Charlus mond.

– Szerettem én a magam módján a hozzám tartozó nőket is. Csak hát ez a magam módján… ez volt a baj. Nemhogy nem férjnek, még csak szeretőnek sem születtem.

– Kísérleteztem én a filozófián belül is mindenféle stílusokkal, de a végén csak-csak ugyanaz lett a dologból: nem tudom mi: ugyanaz. Ugyanaz a nekem-nem-kell. Történetek kellenének. S ha te nem akarsz mesélni, kénytelen leszek továbbra is én mesélni.

– De hát én is azt szeretném, ha te mesélnél. Mesélj most a változatosság kedvéért az én történeteim közül. Vagy meséld el valaki másnak a történetét.

– Valaki másét? Jó ötlet. Nem, azért is a tieidből mesélek.

– Nem, bazd meg. Azt ígérted, hogy nem fogsz filozofálni. Hogy történeteket mesélsz majd. Mint itt, ni.

„Kéjében a férfi felordít, és a nő hangja olvatagon simul, hadd forgathassa botját, uralkodó, gazdagítsa drága dolgokkal, kedveskedésül a lakást.” Meg hogy „Az apa leblattolt egy halom spermát, a feleség takaríthatja rendjén. Ha le nem nyalta, pucolja el, rajta.”

– Mi van? (Ezt most úgy kell olvasni, hogy a „Mi”-re is meg a „van”-ra is hangsúly essék! Kérdezhettem volna azt is, hogy Mi a fasz van? – s itt a „mi”-t meg a „fasz”-t kell hangsúlyozni, de az azért magától értetődő.)

– Itt olvasom, nyomtatásban.

– Ja a Jelinek, vagy Tandori – nem tudom. Csak azt tudnám, hogy ez a savanyú képű nő a férfiakkal (a bottal) szembeni undorát és utálatát vetítette ki a világra, vagy a botosok uralta világot utálja botostul, mindenestül. Ha nő lennék, olyan igazi, vérbő, életszerető, lehánynám. „Az még hagyján, hogy tűröd, magad is vele csinálod, hiszen az igazgató úr drága dolgokkal gazdagítja kedveskedésül a lakást. De hogy élvezed is? Büdös kurva vagy!” Mintha a kurvák élveznék, amikor basszák őket! De hogy keveredtünk ide? Ja, ötvenhat, meg a félelem. A zsidók, láthatóan, többnyire féltek. Nem is tudom… Én nem féltem. Volt persze, hogy hátborzongatóan otthontalan voltam. Hu! A picsába is… Ez nem megy, ilyen csak egy Heidegger-szövegben lehetséges. Vagy tán baj van a Heidegger-szöveggel is? Szóval: Es war mir auch ab und zu unheimlich. Így már rendben. De a többség… A többség, azt hiszem, igenis félt. Emlékszem, találkoztam a forradalom napjaiban a Jászai Mari téren Bugylibicskával. Osztálytárs volt. Mit tegyek? Így hívtuk. Rettegett. De hát ő olyan volt, akinek valamitől mindig rettegnie kellett. Az érettségitől is… Meg hát az élettől is. Ki is menekült belőle idejekorán. Ja, wie gesagt: Es war mir auch ab und zu unheimlich. A nemzetőrök között, éjnek idején a budapesti rendőrkapitányságon például. Egyszerűen csak unheimlich volt. Hogy mit beszéltek, nem emlékszem. Nem lehetett valami rendkívüli, valami fenyegető. Pusztán csak nem szerettük. Idegenség. Hajnalban átvonult a csapat a Liszt Ferenc térre, s mi Nagy Zoli barátommal eldöntöttük, hogy ez nem kell nekünk. Egy közönséges pesti, Liszt Ferenc téri kapualjban a falhoz támasztottuk a puskát, zsebrevágtuk a karszalagot, és angolosan távoztunk. Hogy Zoli félt-e, nem tudom. Mindenesetre Kádár papa hűséges híve maradt egészen a rendszerváltásig.

– Szóval sokszor volt unheimlich, de a mi forradalmunk volt. Persze megeshet: nem nekünk való a felkelősdi…

– Kinek?

– Hát nekünk. Biztos azt hiszed, hogy megint a zsidókra gondoltam… Ezúttal tévedsz. A zsidók nagyon is felkelős népek voltak. Még mészárolni is szerettek annak idején. Máig is azt szeretném, hogy Jerikó falai annak idején ne omoltak volna le, volt le, vagy hogy a francba kell ezt mondani, hiszen leomlottak. Freudnak igaza kell legyen. Lehet, hogy Elóhim jóisten (jó Isten) volt, Jahve azonban egy kis frusztrált, ressentiment-nal (ezt meg hogy írjam le magyarul? Ja, hogy nem is írok… beszélgetünk. Szóval ressentiment-nal) teli helyi zsarnok. Varázsolni tudott, vagy ismerte a rezonancia törvényeit, mindenesetre a fanfárok vagy harsonák vagy mifenék (sófár? – már megint olyan kurvára rossz zsidó vagyok!) hangjára Jerikó falai valóban leomlottak. S aztán jött a vérfürdő. Jahve parancsára, mert amúgy talán a zsidók, megeshet, békés népek voltak. De a parancs, az még a hochmec zsidóknak is parancs. Még a jószágot is lemészárolták. Hogy azt miért? Jahvénak így tetszett. Más okot nem látok. Szóval nem a zsidók. A zsidók az én – egyik – népem, de nem hiszem, hogy jobbak volnának a többinél. Persze nem is rosszabbak, ahogy azt a gójok ma már gondolni nem, de hinni nagyon is szeretnék.

– Nem gondolod, hogy már megint másról beszélsz? Azt hiszem, senki sem tőled akarja megtudni, mi is történt annak idején Jerikóban.

– Csak azt akartam mondani, hogy nem a zsidóknak nem való…

– Hanem kinek nem való?

– Az ilyen értelmiségi féléknek… Mi amolyan teoretikus harcosok vagyunk. Azt hisszük, hogy a mi kezünkben még a toll is elsül.

– Én már kiléptem a tollsütögetőktől.

– A pecsenyesütögetőkhöz léptél át?

– A picsába veled! Egyszerűen nem akarok harcolni többé. Nem megváltoztatni, a magam módján értelmezni szeretném a világot. Van róla dokumentumom is! Meg is mutatom. Barátaimnak írt levél. Önkritikus.

A te embereidből, akárcsak a szövegeidből, hiányzik minden érzéki mozzanat. Érted, amit mondok?

– Azt hiszem, értem. Jaj, nagyon is értem… Az általánosnak amolyan meg-testes-ülései. És eddig még csak a testiségből is semmi. Legfeljebb obszcén szavak, melyek mára már meg is szűntek azok lenni. Most egy másik levél.

Igen, ez a cél: kiterjeszteni az érzékiséget, hogy a matematikát és a teológiát is magába foglalja; táplálni, nem elfojtani az intuíciót. Mert a kultúra egyenlő a szexualitással, ez a tudás gyökere, s ahol ez a képesség kisiklik vagy elnyomorodik, ott származékai, vallás és egyebek is eltorzulnak, eltörpülnek, és a jelképes misztikus rózsa helyett judaikus kelvirág terem, mint a mormonok vagy a vegetáriánusok, művész helyett bőgőmasina, filozófia helyett szemantika.

Szexuális energia és alkotó energia elválaszthatatlan egymástól, átalakulnak egymássá, a szexuális – szoláris – örökös párbeszédet folytat a szellemivel, a lunárissal. Kéz a kézben haladnak végig az idő csavarmenetén. Együttvéve magukba foglalják az emberi indítékok teljes egészét. Az igazság – az Idő igazsága – csakis a belsőnkben található.

„A közösülés a tömegek lírája” – igen: és a lélek egyeteme! Bár a jelen pillanatban olyan egyetem, amelynek se alapítványa, se könyve, se diákja nincsen. Azazhogy mégis, van néhány diákja, de nagyon kevés.

Milyen csodálnivaló Lawrence élethalálküzdelme, hogy teljesen megvalósítsa szexuális énjét, hogy lerázza magáról az ótestamentumi bilincseket; úgy száguld végig a csillagos égen, mint egy cikázó fehér halember, az utolsó keresztény vértanú. Harca a miénk is: felszabadítani Jézust Mózes fennhatósága alól. Egy tűnő pillanatig ez lehetségesnek látszott, de Szent Pál helyreállította a régi egyensúlyi helyzetet, és az ótestamentumi vasbilincs ismét összezárult a növekvő lelken. Mégis, Az ember, aki meghaltban Lawrence világosan kimondja, hogy mit kellett volna jelentenie Jézus feltámadásának: a szabad ember születését. De hol van a szabad ember? Hol késlekedik? Eljő-e valaha?

Megint a Márki, meg Nietzsche, meg Foucault – az utóbbi talán későbbi, mint a fenti – legyek őszinte? – szar szöveg. A monoteizmus, amely megöli az érzékiséget. Az egyiptomiak – a regény, melyből idéztem, Egyiptomban játszódik a második világháború előtt és alatt, Lawrence Durrell Alexandriai négyese – idejekorán észrevették ezt, s ahogy Jan Assman is elemzi, radikálisan „kriptába”, a kollektív tudatalattiba zárták az Aton-kultuszt. És sikerrel! Aztán a Moise előbányászta. Az izraeli prófétáknak persze azért kellett annyit kiáltozniuk, mert az eleven zsidók viszont csak-csak előbányászták, mindig újból és újból a kánaánita isteneket. Aztán Elóhim valahogy mégiscsak győzött. Azt is nézegetem mostanság, hogy hol jelent meg még egyáltalán ez az egyetlen és az általa teremtett világot majd egyenesbe segítő szörnyeteg isten. Talán Indiában, talán a Zarathusztra-vallásban, de sehol nem győzedelmeskedett.

Na, szóval mozgassuk csak energikusan eszünket meg farkunkat – talán még eszünkbe jut valami. Ez persze paradoxon: mindig azt akarni, hogy az eszünkbe jusson valami, holott éppen az ész zsarnokságának kellene az érzékiség által véget vetni.

– Hát eddig a levél.

– Ez az. Judaikus kelvirág, ótestamentumi vasbilincs. Csak a….

– Nem mered te mondani az igazi történeteidet! S ha rád kérdezek, hogy miért is… akkor szépen, okosan hazudsz magadnak. Nincs hozzá tehetséged… – mondod; meg hogy a te történeteid óhatatlanul mások történetei is, s neked nincsen jogod másokba beletaposni… Hazudsz. Rohadtul hazudsz! Ami persze nem nagy bűn, csak akkor lenne az, ha ezzel felebarátod ellen hamis tanúbizonyság tétetne, egyszerűen csak hiba. Több mint bűn, hiba.

Már megint egy rohadt közhely.

– Csak próbálj meg igazán mesélni. A nagymama lakása. Denevérek, meg baglyok. A nagymama tán nem is lakott benne? Vagy ő lett volna a bagolyba váltó denevér? Szeretted a nagymamádat? Utáltad? Idegesített? Örültél, ha meglátogattátok? El szerettél volna bújni, ha beállított hozzátok? Erőltesd már meg… no nem az agyadat, abból már elég volt. Érzéki emlékezetedet. Vagy a fantáziádat. Tessék erőlködni!

– De könyörgök, ha egyszer semmire sem emlékszem a nagymamából, csak a megmaradt fényképeire, meg a koporsójára! Meg a róla szóló teóriámra, hogy minden depresszió, a családi átok, belőle fakad. Megözvegyülvén, jóllehet férjhez ment újra, mindig csak feketében járt… Be kell vallanom persze, fekete ruhája ellenére, egész kedvesen mosolyog a fényképeken. De ezt csak az utóbbi időben vettem észre.

– Gyötörd magad. Próbálj meg emlékezni! Próbálj meg legalább emlékeket hazudni magadnak!

– De jó is lenne! De nem megy. Egyszer együtt voltam egy kisebb társaságban egy pszichoanalitikus nővel. Azt hiszem, elég sokat ittunk, ittam, ki tudja azt ilyenkor. Rajtam kívül három házaspár volt ott. A helyzet komolytalanságához hozzá tartozott, hogy a három nő közül kettővel viszonyom volt valamikor. Lehetetlen volt hát nem a harmadikkal, ő volt a pszichoanalitikus, kacérkodnom. Igyekeztem „érdekes” lenni, nem zavart, hogy a többiek egyre irritáltabbak lettek. A többi között arról is beszéltem, hogy elfelejtettem a gyerekkoromat.

– Már megint! Tényleg elfelejtetted? Nem emlékszel semmire?

– Erre-arra emlékszem, de a nagyon sporadikus emlékeket is mintha valami szürke köd borítaná. Fekete-fehér fotók, képek, melyek mintha mindig most kerültek volna elő egy, a padlásra felhajított hokedli fiókjából. Jé! Hát ez meg micsoda?

– Micsoda micsoda?

– Nem tudom, micsoda micsoda. Talán a hokedli elpirulására kérdeztem. Mindenesetre a fekete-fehér fotókhoz nem fűződnek érzelmek. Egyszer – tán többször is – megpróbáltam csokorba szedni őket… Tessék… Vigyázat! Naplórészlet.