Kritikatörténet mint provokáció

Létezik a kritikaírásnak egy igencsak bizarr alfaja, amikor kritikusok más kritikusok kritikáit összegyűjtő kötetekről írnak. De ami ennél is bizarrabb talán: egy kritikusi életpályát elemző kötetről írni. Mert már az előbbi esetében is a sajátunkkal megegyező státusú szövegeknek kell metanyelvként fölébe kerekednünk, mintegy az ő műszerkészletüket a mi (nem nagyon másmilyen) műszereinkkel feltárni, az utóbbi viszont még ennél is nyaktörőbb elméleti bonyodalmakhoz vezet, egy meta-metadiskurzust önnön tárgyának pozíciójából kell ugyanis tematizálnunk. Az eredmény: egy metadiskurzus, mely meta-meta-metadiskurzus is egyúttal.

Mindez nem is a strukturális akrobatika szépsége miatt lényeges igazán, hanem mert Kosztolánczy könyvéről írva tényleg könnyen mosódik el a határ értékelő és értékelt között; miközben ezt írom, nehéz nem magamon éreznem a megbírált szerző bíráló tekintetét. Mert a kismonográfia főhőse persze Osvát Ernő, az ő alakján keresztül azonban egyszersmind a kritikának mint olyannak az anatómiája is a mű – egy olyan műfajé, amely időtlen idők óta létezik anélkül, hogy tudni lehetne, micsoda is és milyennek kéne legyen, ahogyan azt például a híres magyar kritikavita is világosan megmutatta. És mivel az a vita is az álláspontok valamiféle utópisztikus összebékülése nélkül ért véget, kérdésfelvetései, ha látványos összeütközések nélkül is, tovább dolgoznak a háttérben, itt működik Kosztolánczy is, a történeti tárgyalásmód biztonságos magasából tekintve át a terepet. Könyvének tónusa azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy az időbeli távolság a legkevésbé sem von maga után mosolygó mindent-megbocsátást. Ellenkezőleg: a tárgyszemély különleges irodalomtörténeti pozíciója – életműve túlnyomórészt kritikákból áll, nincsenek azt elhomályosító más (szépirodalmi) művei, ám a Nyugat legendás szerkesztőjeként mégis a magyar irodalom legbelsőbb köreihez tartozik – éppen azt teszi lehetővé számára, hogy kritikáit (és a kritikát) olyan komolyan vegye és olyan mélységben tanulmányozza, ahogyan ritkán szokás, és úgy tárgyalja, mintha a műfaj valóban téttel, szerzőjük pedig valódi felelősséggel bírna; így válnak Osvát alakja és Kosztolánczy megfigyelései egyaránt nagyon is aktuálissá és jelentőségtelivé.

De hogyhogy éppen Osvát Ernő? A kérdés a fentiek ellenére is jogos lehet, hiszen bő húsz éve jelent meg róla Fráter Zoltán könyve (Osvát Ernő élete és halála), és bár ez éppenséggel nem tegnap volt, a magyar irodalomtörténet nálánál centrálisabb alakjai között is vannak, akik régebb óta várnak egy új monográfiára. Azt sem lehet mondani, hogy új tények feltárása tette volna szükségessé az élettörténet újraírását: a legfontosabb ilyen jellegű nóvum, hogy levéltári adatok nyomán végre eloszlik a születés pontos idejét eddig övező homály, ez és a többi (személyek azonosítása, cikkek szerzőségének megállapítása) azonban önmagában csak egészen kicsit árnyalná a korábbi képet. Létjogosultsága azonban mégsem vitatható. Fráter könyve ugyanis egyrészt valóban – ahogy ő maga nevezte – irodalomtörténeti regény volt, melyben két nagy esemény, a Nyugat megalapítása és az öngyilkosság képeztek teleologikus csomópontokat, melyeket a szerző rendre visszaolvasott a korábbi eseményekre, meglehetősen statikus személyiségképzetet hozva létre. Másrészt pedig végtelenül frusztráló olvasmánnyá tette, hogy a tények lelkiismeretes ismertetését nem kísérte újraértékelése a mítosznak, amely alatt besüppedni látszott Osvát személyisége: egy egész fejezetnyi zsenikkel szembeni fafejűség és szeretőkkel szembeni elfogultság után is az volt a konklúzió, hogy lám, ilyen a felelős, moralista szerkesztő.

Kosztolánczy ezzel szemben lezárja történetét a Nyugat első számával, nyomok helyett pedig inkább hőse írásait olvassa el alaposabban, akiből így egy csapásra majdani legenda helyett saját korának viszonyai között boldogulni próbáló fiatalember válik: „Helyzetünk – Arany János-i értelemben – humoros, midőn teljesítményként üdvözlünk egy tárcát, amelyhez hasonlókat ezerszám közöltek a korabeli napilapok” – olvashatjuk egy jellemző zárójelben (116). Az időbeli korlát a legendáról való leválás kiváló eszköze, hiszen az amúgy jobbára önfenntartó: központi eleme az írást feladó szerkesztő, akinek így írásai nem is lényegesek, marad hát a legenda. A fiatal Osvát útját azonban még bőven szegélyezik cikkek és folyóirat-kezdemények, melyeket értelmezni feladatnak is jóval megfoghatóbb, és végigkövetni is tanulságosabb (egy mai fiatal kritikusnak meg főleg), hogyan lesz belőle, aki lett, a kiválasztottság homlokán ragyogó bélyege nélkül.

Kosztolánczy látszólag afféle hagyományos irodalomtörténészként áll neki műve megírásának, nincs módszertani dilemmákba belemerülő előszó, hanem csak elkezdi Osvát születésénél minuciózus levéltári jelzetekkel kísért első fejezetét, mintha őt nem is érintené a szerzői monográfia műfaja körüli mai tanácstalanság. És a továbbiakban is mintha magára csukná az ajtót, odabenn csak ő és az elemzett szövegek: a kötet bibliográfiáját végigtekintve alig néhány tétel szekundér művet találunk, elméleti szöveget pedig jóformán egyáltalán nem (a kivételek ilyenként ritkán idézett autoritások, mint Ottlik Géza vagy Kurt Vonnegut), mintha saját megfigyeléseire akarna csak támaszkodni, bajosan is lehetne hát besorolni valamely manapság dívó irányzat alá a szöveget, úgy tűnik inkább, nyugodtan íródhatott volna bármikor. Ez persze egy olyan irodalomtudományban szocializálódott olvasó számára, ahol a szóösszetétel második tagját nagyrészt éppen az innen hiányzó hivatkozások szeretnék legitimálni, meglehetősen zavarba ejtő tud lenni, néhol pedig – például amikor a szöveg nyelvfilozófiai elmélkedésbe bocsátkozik a valóság tükrözhetőségéről (102), az elmúlt kétezerötszáz évben a témában keletkezett alighanem több könyvtárszobányi irodalomból egyetlen művet sem idézve – egyenesen hajmeresztő. De hogy ezt megmagyarázzuk, nem kell ad hominem érvekhez folyamodni: arról van szó inkább, hogy Kosztolánczy könyvében forma és tartalom korántsem függetlenek egymástól.

A születéstől az egyetem félbehagyásáig tartó szakasz eseményeinek számbavétele után ugyanis lazábbra engedi az életrajzi szálakat, és kezdődik a könyv szerintem legfontosabb része, a kritikák számbavétele, melynek történeti tétje, hogy a korai termékenységből levezethetővé váljon a későbbi elhallgatás. Kosztolánczy logikája első közelítésben a generatív nyelvészettel látszik analógnak, módszerének lényege Osvát szövegeinek szoros olvasása, célja pedig egyfajta mélystruktúra feltárása a kritikák szövegét létrehozó retorika mögött. Ennek visszabontására az értelmet a szövegek minden mozzanatán számon kéri, amivel egyben számos, olvasói reflexek mögé búvó homályos pontot is leleplez. Egy példa és próba: „mi sem érdekesebb, mint az Ambrus Zoltán mondatai. Stíljének, kifejezőművészetének ezek a mintadarabkái.” Van-e bármi baj ezzel a mondattal? Kosztolánczy ezt fűzi hozzá: „[A mondaton kívül mi másban fejezhetné ki magát?]” (79) – én a magam részéről kissé restelkedve láttam be, hogy az osváti kitételnek valóban nem sok értelme, ám ha magam olvasom, tökéletesen hozzá lévén szokva az ilyesmihez, egy szemrándulás nélkül siklom át rajta, ami olvasóként és íróként egyaránt kényelmetlen tapasztalat. Kosztolánczy remek stílusú kommentárjaival valamiféle common sense talaján állva mutat rá lózungokra és önellentmondásokra, és nyeri ki ezáltal a szövegekből azok tényleges állításmátrixát, noha persze ez a talaj maga elég ingoványos, hiszen időnként olyan túl-magabiztos állításokhoz vezet, mint hogy „Az Idegenek között című új könyv valóban [?] fejlődés: korrekt unalom az Atalay Mariska karrierjéről készült fércmű helyett” (114) – a szögletes zárójel ezúttal az enyém.

Az analízis közvetlen eredménye, hogy Osvát kritikáiban sikerül izolálni Gyulai Pál eszmerendszerét, ami kérdésessé teszi a modern magyar irodalom szakítását előzményeivel – ez a leszármazás azonban, ha nem is ilyen körültekintően argumentálva, tulajdonképpen mindig is ismert volt. Kosztolánczy azonban jóval tovább megy ennél: Gyulai esztétikájában az ő elődei, majd végső soron Arisztotelész problémáit fedezi fel: „az európai irodalomelméleti diskurzus még a 19. század közepén is több mint kétezer évvel korábban formulázott kérdésekkel van elfoglalva” – állapítja meg, aztán egy lábjegyzetben blazírtan hozzáteszi: „Miként e dolgozat is.” (54–5). Innen nézve aztán érthetővé válik az elmélettel szembeni szkepszis, hiszen az így inkább tűnik évezredes gittrágásnak, egy véges fogalomkészlettel való kombinatorikus játéknak, mint az igazsághoz konvergáló tudománynak – mely utóbbit tényleg elég régóta nem is állítja magáról.

De akkor mégis mi számít? Leginkább az, ami miatt Osvát Ernő mégsem Gyulai Pál, annak ellenére, hogy Osvát Gyulaibb Gyulainál. Vagyis pont ezért: Osvát ugyanis korai, termékeny korszakában algoritmust írt a mesterétől eltanult elvekből, és ezt a programot futtatta le az eléje került műveken („ítélet-nukleoluszait a kifejezés szintjén mintegy továbbépíti, a panelekből alakzatokat formál [...] rövidebb-hosszabb gondolati láncokba kapcsolja őket. S hogy meglegyen a terjedelem, a korról, a műfajokról, az élet végességéről bölcselkedik – lírizál.” [77-8]). Egy elméleti alapokon felépülő, szigorúan érvényesített koordinátarendszer jelenthetne tudományos egzaktságot is, a konkrét művek elemzésében mégis korlátoltságnak tűnik inkább, melyből inherens módon fakadnak akár az Ibsent a drámaírástól tulajdonképpen eltanácsoló kritikához hasonló justizmordok is, ahányszor egy mű rosszul rezonál az egyértelműség vágyánál fogva szűkössé váló szempontsorra. Ráadásul egyikőjük esetében sem értéktáblázatot, hanem prózai szöveget olvasunk, aminek jelentőségét jól mutatja Osvátnak a végtelenig tömörített kritikáról szóló vágyképének abszurditása: hiszen egy idő után nem csak a csacsogást, de az indoklást is el kellene hagyja, és maradna egy magáért jótállani már nem képes igen vagy nem. Kosztolánczy bemutatásában Gyulai vagy az ugyancsak őt folytató Péterfy kritikája egyszerűen azért működőképesebb az Osváténál, mert abban van (a könnyűzenéből átemelt kifejezéssel) dög, vagyis hogy szövegeik külső formája nem csak járulékos, leküzdendő elem, hanem érdemben járul hozzá „a referencialitás illúziója” (75) felkeltéséhez, vagyis hogy olvasójuk ugyanazt lássa, mint ők – és valójában az „egzaktság illúzióját keltő, normatív rendszer” is a retorika függvénye. Ha pedig erről szól, és ezt bizonygatja igen meggyőző módon, akkor várhatunk-e mást Kosztolánczy szövegétől magától, mint hogy felesleges illúziók termelése helyett saját nézőpontját exponálja minél meggyőzőbben, amit a hol esszébe, hol invektívába átcsapó, végig szellemes, és érezhetően involvált szöveg kiválóan el is végez?

Gyulai sosem vált azzá a dogmatikussá, aminek álarcában Osvát eredményesen tudta karrierjét beindítani, így aztán nem is csapódhatott olyan sebességgel saját korlátainak. Amikor tapasztalja magán rajongását Bródy egy regénye iránt, lehány magáról minden korábbi egzaktságot, és addigi nézeteinek élesen ellentmondó rapszódiába kezd – aztán megpróbál visszatérni a szabályok biztonságos, kiszámítható körébe. A végpontok közötti cikázás törvényszerűen vezet a meghasonlásba, egyik utolsó kritikájában Kosztolánczy szerint „itt áll egyetlen koherens gondolat, egyetlen jól formált megállapítás nélkül” (119); végeredményként marad a fáradt laissez-faire. Közben egymás után alakulnak a folyóiratok, amik persze nem annyira létrehozni, mint meglovagolni tudnák csak az új magyar irodalmat. Aztán megalakul a Nyugat, és Kosztolánczy zseniális névsorolvasással zárja művét: meghatározza mindenki szerepét a lap prosperálásában, ám ebből az utolsó alfejezetből tökéletesen hiányzik a kismonográfia hősének neve. Osvát az a kígyónyi űr, ami a kígyó után marad, ha fölfalja önmagát. Hogy pedig éppen így válhatott a magyar irodalom története legfontosabb folyóiratának egyik legfontosabb alakjává – ez Kosztolánczy könyvének egyik legprovokatívabb, függőben hagyott állításának tűnik nem csak siker és sikertelenség viszonyáról, de egyáltalán az irodalmi értékelés lehetőségeiről.