Nincs udvariassági záradék

Mátrai belehallgat a morajba.

Hallja, hogy titkárnőjük, a kövérkés

Tekla, nem messze, Binderrel beszélget.

„Az ukrán küldöttség elégedetlen”,

Panaszkodik. Mátrai odalép:

„Kivel?” „Velünk.” „De Kovács a mumus”,

Így Binder. Tekla tördeli kezét:  

„Kimentünk, de késtünk szűk negyedórát

A dugó miatt, ami sejthető volt;

És megelőzött a nagykövetük,

Másfél perccel.” „Merthogy?” „Kovácsra vártunk.”

„Kétségtelen, hogy emberi mulasztás

Történt. De kollektív a felelősség!”

„És megfelelő volt a kocsi?” „Persze.”

„Ott volt a vörös szőnyeg a kövön?” „Ja.”

„Mondja, az ukrán zászló lobogott

A terminál előtt?” „Igen-igen! De

A tokhal fáradt volt, a kacsa csípős;

Bár első pillantásra is világos,

Nem mi, a catering volt a hibás:

Minket vettek elő a menüért,

Kovács meg nyíltan élvezte a dolgot,

Kuncogott. Szemernyit se szolidáris –

Panaszkodik a piros szemű Tekla.

– A kioktatás nekem nem hiányzik,

Hogy valaki megrágalmazzon, ennyi

Munkával töltött év után. Kovács úr

Leteremtett, pedig én mindig, mindent...”

„A gyöngédséghez nincs affinitása”,

Mondja takarékosan Mátrai.

Azon kapja magát, hogy védené – őt?!

„Olyan erőszakos, választ se vár”,

Hüppögi Tekla. Hümmög Mátrai:

„Nem egyenes, és nem is hozza már

A tőle telhető maximumot.”

„Csak játssza az agilis külügyest.

Csúsztat. Nem viselkedik úriember

Módjára – mondja Binder. – Köztudott,

Hogy téged nemcsak szemmel tart, de fúr is...”

„Hát, eddig mértéktartás jellemezte.

Naaaa, ilyen könnyen kiborítható

Magácska, Tekla?”, kérdi Mátrai.

Amire Tekla: „Ez tényleg komoly volt.”

  Mátrai ígéri, rendet csinál.

„Egy árva napig nem én vagyok itt, és –”

„Konfliktuskerülő vagyok, de szóltunk

Skultétinek”, szól Binder. „Ennyire?...”,

Les Mátrai. S leül levelet írni,

Levelet egy marsbeli nagykövetnek.

„Monsieur l’Ambassadeur...” Napi ügyek.  

Levelét megírta, s még nincs a végén,

Nincs udvariassági záradék. Vagy

E tanácstalanság a záradék?

„Veuillez agréer, Monsieur l’Ambassadeur,

L’assurance...” Ezt hit nélkül hányszor írta?

„...De ma très haute considération.” Ugrik,

Kilép az előtérbe, nesztelen.

„Az USA külügyi ökölszabályát

Ismered. – Ez Kovács a folyosóról,

Egyik beosztottjuknak magyaráz.

– Nagy szövetségeseiket kivéve

Választás előtti évben soha

Nem fogadnak miniszterelnököt –

Fejtegeti Kovács a fordulóban,

Fontoskodóan, tudálékosan.

– Nehogy állásfoglalás látszatát

Keltsék...” „De most...” „De most! Erősítést

Kérnek az afgán misszióhoz, újabb

Száz főt vagy legalábbis ötvenet.

Szóval, ez most bizalompróba lesz.”

– Minden téren szakértő. Ha hibázik,

Annak is... üzenetértéke van.

Önbizalomnak semmi híja. Jól van,

Kovács, te még nagyon sokra viszed –,

Gondolja Mátrai, már indulóban,

S hatkor kilép a minisztériumból.

Be kell estére vásárolnia.

  Este Római part és szúnyogok

Raja. Vendégeket hívott magához,

A „kört”. Ülnek Mátrai teraszán,

Kezükben üveg sör, fogy a tömény is:

Donner, Rádler, Novák, a társaság.

Max neve fölmerült, de elvetették

(„Hisz egész este magáról beszélne”).

Megint elemében van Mátrai.

Ő ritkán szokott vendégséget adni,

De ilyenkor mindig kitesz magáért,

Szervírozván a hidegtálakat.

Rádlert rég látta, Novák buliján;

Novákot sem tegnap. Lesi barátját,

Ahogy lever egy sótartót a székről.

„Most lesz a bontóperünk Edinával.”

Így, egyedül: ügyefogyott kamasz,

Annak viharos ereje, derűje,

Izmai nélkül. De megint barátok,

Szemvillanással egyeztetnek újra.

Donner holtfáradt, de étvágya jó.

– Bármi jöhet – gondolja Mátrai.

– Bármi, itt van három elszánt barát,

Támasz cudar időkre, oda-vissza.

Nekik se könnyű. Én éppen leszálló

Ágban, minden égtáj bizonytalan. –

  Egy éles szignál Rádler telefonján.

„Hallottad? Kiköltöztették a Maxot”,

Jelenti Rádler. Most lesz este fél tíz.

„Mi van? Maxot? Lakbérrel tartozott, vagy...?”

Rádler kicsit kaján és izgatott,

Élő közvetítés a jobb fülében.

Hadarja Rádlernak Max a mobilba:

„Képzeld, vagy ötezredmagammal együtt…

Ásták a szervizaknát déli egykor,

S egy óriás repeszbombát találtak

A szomszéd autószerviz udvarán,

De féltonnásat, nem éppen parányit;

S a gázcső mellett, hogy durvább legyen.”

Mátrai kuncog: „Rozsdás ócskavas.

Fertőzött minden gyár és állomás,

Mely célpont volt valaha Budapesten.”

Max nem hagyja elbagatellizálni:

„Hangszóróztak, hogy tűnés lefelé,

Kopogtatott két polgárőr: siessünk,

Kényszerhelyzet van.” „Majdnem mindig az van”,

Próbálja elvenni a helyzet élét

A könnyed Rádler. De Max már rögeszmés:

„Féltonnás, komolyan. Kitelepítik

A lakókat”, ismétli. „Indokolt?”

„Erőszakkal is költöztetnek, értsd meg.

Volt vonakodás. Aki akadályt

Képezett, rögtön előállították.

Tudjátok, törvénytisztelő vagyok.

Az iskolában várjuk: sikerüljön

Hatástalanítani a dögöt.”

„Nem jössz át? Buli van.” „Buli van itt is.”

„Pörgés?” „Kilométeres sugarú

Körben nincs senki civil. Tűzszerészek

Tüsténkednek lent, a munkagödörben.

Figyelj, két böhöm autóval kiszálltak,

Detektoroznak. Fém a vezeték is,

Tele van vassal a csatornarendszer,

Vicces. Ülök aláaknázva.” „Túlzol,

Ártalmatlan.” „Nem. Repeszbomba, ember,

Amatol, TNT, amit akarsz.

A fél környéket térdre döntené, ha…”

„Na, ne.” „Figyelj, a polgármester eljött,

És itt van a honvédelmi miniszter.

Képzeld, dekkolunk egy tornateremben.

Konkrétan tábori ágyon ülök.

Van meleg leves, pszichológusok.

Gyógyszer a bácsikáknak, csecsemőknek.

Kislányok kérdezgetnek, nyugtatom

Őket. Nincs baj, elfoglalom magam.”

„Szóval Maxot, úgymond, evakuálták.

Sosem szokott fölhívni. Csak ezért…

A hős, a mi hősünk – rögzíti Rádler. –

Max őrjöng, hogyha nem jut idejében

A hidratálókréméhez.” „Segít az?

Segít az rajta?” „Mi segít, ha az sem?”

„Add csak ide a telefont, Peti.

Menjünk át: mi?”, kérdezi Donner. „Azt sem.”

„Mondom, most is fölvág”, suttogja Rádler.

  „Angyalföld tele van meglepetéssel”,

Derül Mátrai. Novák újrahívja

Maxot, és közvetít a társaságnak.

„Mit mond?” „Döglött a gyújtószerkezet!

Becsapódáskor fúródott a földbe.

Ott robbantják föl, hogyha szétszerelték.”

„A bombát?” „Nem. Csakis a bomba orrát!”

„S a maradék?” „Elszállítják vidékre.”

„Max biztos betapasztja a fülét,

Bár a robbantástól messzire van...

Exorcizálják Pest lidérceit –

Suttogja izgatottan Mátrai.

– Mi jóval kecsegtetnek?” „Azt ígérik,

Kábé éjfélre visszatérhetünk.”

Rádler csak fanyalog: „Abba a házba?!”

Mátrai rágyújt, és sajnálkozó

Képet vág: „Én szeretem azt a házat.

Kár érte: egy iparospalota.”

„Az? Egy kimosakodott proletárház”,

Finnyázik Rádler. „Nincsen igazad.

Az, kérlek, minőségi építészet”,

Inti le Novák. Sört bont Mátrai.

„És még hány ilyen pokolgép ketyeg?”

„Bő száz napig volt hadszíntér a város,

S előtte szintén, néhány ezer évig.

Ahol csak földet túr a markológép,

Akárhol előfordulhat akármi.”

Max éjfél után még telefonál, hogy

„A riadó szerencsés véget ért.

Elmúlt fél egy, indulhatok haza.

Az angyalföldi szél arcomba vág.”

Estéjét jókedvűre hangszerelték

A bombariadó izgalmai.

„Hopp, áll a házam. És a lényeg ez.”

Nehezen teszik le a telefont.

  Fekete minisztériumi hétfő.

„Meghalt Gustafsson”, mondja Tekla reggel.

Míg ők Pesten a „nagy” Maxszal csevegtek,

Meghalt a svéd elnök. Őt mind becsülték,

És különösen Mátrai szerette.

A fulladása már arra utalt,

Hogy nincs sok hátra; orvosa kísérte.

Pour condoler, ez ma a kötelesség,

„Mély fájdalommal és megdöbbenéssel...”

Skultétivel kettesben mennek át

A svéd követségre, kondoleálni,

A Vár aljára. Nincsen parkolóhely

Elsőre, végül kicsit késnek is,

„Pedig a svédek sokat adnak erre.”

– Istenem, gyalog kellett volna jönnünk.

Járó-, hallótávolságban vagyunk –

Gondolja Mátrai. – Oly népszerűtlen

A kormányom meg a miniszterem,

Hogy gyalog nem is közlekedhetünk;

Pedig most nincs is ünnep, puskaporral. –    

Ragyogó utca, túl az ablakon.

Gyertyák. A fogadószoba falán

Gustafsson képe, gyászfátylas keretben.

A nagykövet csöndes. Túlságosan

Nem tűnik meghatottnak, finom arca

Alig rezzen. Fehér teája jó.

Most Gustafsson érdemeit idézik,

Tolmácsolva „a döbbenet meg a

Megrendülés szavait”. Óriási

„A pályatárs által hátrahagyott űr –”

Volt magyar Nagykeresztje is. Fejet hajt,

Beír a részvétkönyvbe a miniszter;

Majd odakint virágot helyez el,

Mécsest gyújt a kerítés peremén.

A visszaúton, váratlan mosollyal

Odafordul a pirulékony arcú

Mátraihoz: „Jöjjön föl pénteken”.

– Meghívó, saját magukhoz, a hegyre!

Tisztelgek nála. Tartozom neki

Egy magánlátogatással, igen.

Ilyen még nem volt. Sajnos, úgy neveznek

Protekciósnak, hogy csak hébe-hóba

Jártam (és akkor is csak percekig)
Személyesen a főnököm lakásán –

Gondolja Mátrai hazafelé.

Évekig írt naplót. Előveszi

A füzetet, melyben ősz óta csönd van.

Mikor pár éve Pekingbe repültek,

Vagy mikor tavalyelőtt Delhibe,

Náluk volt hajnali találkozó;

Segített párszor Vilma-napon is,

De félóránál sohasem tovább,

Mereng. Az átriumban, kifelé

Binder mellélép, s fönnhangon meséli:

„Nos, egyre többen kezdik komolyan

Sérelmezni Kovács viselkedését.

Régen nem volt konfrontatív, de váltott:

Túl egyértelmű állásfoglalásra

Kényszerít mindenkit. Fut a szekér,

Túl rámenős lett. Nem inkompetens

A munkájában, csak... távolodik, na.

A beosztottakkal nincs meg az összhang.

Próbál jó viszonyt létesíteni

A környezetével, de hát a módszer!

Elszakadt tőlünk. Sajnos, elszakadt.

Skultéti már behívatta magához,

Volt egy szóbeli figyelmeztetés.”

„Komolyan mondod?” „Egész komolyan.”

Mátrai kétségek közt köszön el.

  Gyomra üres, de az idő szorítja.  

Nagy levegőt vesz: ma látogatást tesz

Skultétiéknél, másként, mint korábban.

Lila íriszt választ a piacon.

Autóval indul, nyomasztja az utca.

Kígyózik tempósan a hegyre. Ők fönt

Laknak a Gellérthegy közepe táján,

A Búsuló Juhász-terasz alatt.

Mátrai megvárja a híreket

A rádióban: szombat, temetés.

Nyakkendőjét sietve megszorítja

Kicsit. Ötórai teára hívták.

Már itt is van. Alkalmazott nyit ajtót,

Egy negyvenöt körüli, szürke nő.

Napsárga villa, lágy neobarokk.

Nagyon hideg a főnöke keze

Az előszobában. De mosolyog.

Nehézkes, bánatbarna bútorok.

Újságok szerteszét. Tucat nyitott könyv,

Amelybe belekezdett valaki.

Leültetik a túlzsúfolt szalonban.

Jön Vilma asszony, szaporán kezet nyújt

Mátrainak, s ő nem csókol kezet,

Jól tudva, nem kedveli ez a nő

(A kedvezményezettsége miatt).  

Egy fanyar félmosoly kíséretében

Kristályvázába teszi Vilma asszony

A kicsomagolt csokrot. Föltűnő

Helyre állítja, a tükör alá;

Némán kimegy, s egy nikkelszamovárral

Tér vissza, en personne. Majd a személyzet

Zöld teát tölt. S Vilma visszavonul.

– Úrnőnk!, az ösztövér Skultétiné –

Gondolja földerülve Mátrai.

– E tőrőlmetszett baronesz!, talált

Kifogásolnivalót a virágon?

Láttam, a nyakkendőmet leste, mért?

Kicsit „gipszkecske”... Csontos, nőietlen.

A „pókhálófinom ábrázolás”

Barátja. Ámde ábrázolni őt, hm.

Firenzében figyeltem meg a bőrét,

Egészen furcsa májfoltjai vannak. –

A miniszterét nézi lopva, a

Csészétől csöppet eltartott kisujját,

S aztán ahogy (meglátva Mátrai

Pillantását) elrejti kecses ujját,

Az elpuhult önélvezet jelét.

– Csak: peckes. Az arisztokratikusra

Még gyúrni kell – gondolja Mátrai.

– Hatékonyan házasodott: be és föl. –

Nem érzi biztonságban itt magát,

Nem biztos, hogy ma őszinték vele.

  Guelf és ghibellin! Tényleg, hol van az már,

Mikor négyesben ebédeltek egyszer?

A firenzei matrónára gondol,

E markotányosnőre, aki régen

Öles fakanalával kergetett el

Egy akadékoskodó utcai embert,

Egy csavargót, ordítva: „Basta, basta!”,

A trattoriájuk elől. A durva fickó

Hajlott hátát püfölte, szállt a por.

Skultéti félt, nekik is bajuk eshet,

És összerezzent a korlát mögött,

A Grotta Guelfa teraszán. A hely

Igazából nem „barlang”, ez csak egy név.

A sarkon szétspriccelő feketék,

Gyűrt lepedőjükben tucat hamis

Louis Vuitton-táskával: a járőr!...

„Hogy hamis, onnan tudni, hogy a cipzár

Alól kikandikál a csúnya bélés”,

Mondta az elegáns Skultétiné

Hozzáértően, ők meg bólogattak.

Egy prizmáktól szúrós, pártázatos

Homlokzatú reneszánsz palota

Éles képe maradt meg az agyában,

Amely szállodájukkal szemben állt;

Arra inaltak a zugárusok.

  Skultéti kortyol: „Kedves Mátrai,

Mi van újabban? Aggódunk magáért.”

Szivarral kínálja, szívélyesen.

„Egy whisky?” „Sajnos, autóval vagyok.”

„Na, halljam, Ágoston. Mi baja van?”

Mátrai fölsóhajt, mély levegőt vesz.

„Miniszter úr, én csak... Az az igazság,

Hogy nem inspirál a föladatom.”

„Nem inspirálja? Ezt kifejtené?”

Skultéti úgy néz rá, mint aki várta

Ezt a gyónást. Föláll, s mögéje lép.

„Én képtelen vagyok...” „A monoton

Munkára képtelen. Ellenfele

Az unalom. Maga túl leleményes.”

Mátrai félrenéz, aztán minisztere

Szemébe. És zavartan mosolyog:

„Igazán jólesik, miniszter úr.”

Skultéti épp csak érinti a vállát,

S annyit mond vígan, bár kényszeredetten:

„A leváltása nincsen küszöbön.

Még mondja azt valaki, hogy maga

Nem diplomata és nem hivatalnok!...

Én nem hiszem. Csak nincs jó passzban, érzem.

Mondja, mi a gond? De nyíltan beszéljen.

Kijelölt úton járni nem akar már?

Túl mozgékony ide, igaz, fiam?

Szeretne valami érdekesebbet?

Be van sózva, mi? Utaznia kéne.

Hová szeretne menni, mondja csak meg.”

„Nincs semmi konkrét vágyam.” „Az elég baj.

Az apja miatt vigyáztam magára.

Az apja volt a legfurcsább barátom,

Zárt és mindig kitörni készülő,

Sohase kitörő. Ahogy maga.

Fogalma sincs...? Nem tudja, hogy az apja...

Hogy megmentette az életemet?

Éleslövészeten rossz helyen álltam.

Ő rám vetődött, úgy lökött a földre.

Fejünk fölött zúgott el a golyó.”

„Erről én nem tudtam, miniszter úr.”

„Már tud. Egyetlen pontos mozdulat.

Sohasem tudtam napirendre térni

A halála fölött. A teherautó...

Mondja csak, elkapták a gázolót?”

„Nem.” „Abszurd.” „Az. A nyomozás lezárult.”

Skultéti megköszörüli a torkát.

„Természetes, az apjára való

Tekintettel elnéztem egyet és mást.

Kovács ki akarja utálni tőlünk,

S buzgalmában már túlzásokba téved...

Tényleg öröm, hogy nekünk dolgozik,

Ágoston. – Skultétit nézi, merően. –  

De hát vajon jól érzi-e magát?

A külföld, mondja, jobban állt magának?”

„Lehet.” „Nyugodtabb volt?” „Igen, talán.”

„A tevékenysége, Mátrai úr,

Mindig egybevág az érdekeinkkel.

A munkájára igényt tartanánk, de

Nem biztos, hogy ebben a munkakörben.”

Megint a megható aranytekintet,

Azok a gyermekien kék szemek.

„Igenis.” „Kérlek, fiam, tegeződjünk.

Ágoston, szervusz.” „Szervusz”, mondja halkan

Mátrai a miniszterének. „Úgyhogy

Még gondolkozni fogok az ügyön.”

– Visszatartja a konkrétumokat.

A kinevezést lebegteti, vagy...? –

Ájuljon el, hogy... nincsen bejelentés?

Valami bonmot? Vagy „udvari” hablaty?

Mátrai ledöbben. Mit illene

Mondania? Talán improvizáljon:

„Nagyméltóságú miniszter uram,

Könyörgöm, tegyed ki a szűrömet.

Jobb volna, ha kirúgnál a fenébe.

Tényleg ne habozzál, küldj el a házból.”

Viszket az orra. Tüsszenteni fog. Ne,

Végzetes volna, muszáj elkerülni.

Megnyomja az orrnyergét, gyűrűsujjal –

Úrrá lett magán. Végre, sikerélmény!

  Pirulva habog egy „Köszönöm”-öt,  

Aztán a mosdóba kéredzkedik.

Szemügyre veszi magát a tükörben.

A legnagyobb elánnal kezdte ezt

Az egész diplomatahivatást, és...

A pesti évek csúcsán Mátrai

Még mindig fiatalos külsejű, de

Kicsit dúlt, széteső és tehetetlen.

Nem borostás, de árnyékos az álla.

Minden ambíció kihűlve régen,

És parkolópályára tolva. Apró

Szerencsefoszlányok tartják egészben.

Ő mint hivatásos diplomata

Elfáradt régen; s bár végzett jogász,

Fél évig sem volt ügyvéd. „Nem vagyok

Nagyon jó vagy nagyon rossz, sem nagyon csúf.

Nem vagyok árva, védtelen se. Sajnos,

Nem vagyok védett személy, mint az Elnök.

Hajbókoló sem, bár néhány szabály köt.

Jön föl mellettem valaki – de mégse

Piszkáljon engem egy ilyen Kovács.”

Kicsit bosszantják a korlátai:

Nem tud fenékig kiélvezni semmit.

Az ébredő vigyort, az örömét

Megtartja a miniszteri tükörnek.

  Hétvégén kimozdulni sem akar, de

Nyári erőt érez izmaiban;

Érzi, energiával telítődött.

A noteszába néz. „Nocsak, Balázs.”

Öccséhez ebédmeghívása van.

A hőség kifújt, csöpög az eső.

Előkotorja régi bőrkabátját,

Lemegy a HÉV-ig, vesz napijegyet,

És déltől a Dunán innen bolyong.

– Szemetel, szemetelget az esőcske.

Szemetelget az eső. Fúj a szél,

Bár dél van, félig besötétedett. –

Ő fölül egy körúti Combinóra.

A „sárga hernyón” nagy tömegbe fut.

Egy idős férfi tör elé, erővel.

– Nyers és agresszív, amilyen csak

Egy nagyon frusztrált nyugdíjas lehet. –

Fölismeri a férfiban Karányit,

Cuppogó, nyolcvanéves kiadásban.

– Megint egy Karányit hallucinálok.

Karányi-flood!, nyúlt, El Grecós fejű

Keserű fickók lepik el az utcát!

Ez nem lehet igaz: az én Karányim

Bármi áron ülőhelyhez akar

Jutni a 6-oson. – Átengedi

A helyét, úriasan és szelíden;

Ez a horzsolódás még bagatell.

Megáll a csukódó ajtó előtt.

– Fémíz a számban. Ég a torkom. Itt

A kopott Nagykörút nagyasszonya,

Kicsit ázottan magaslik előttem

A szépre vikszelt Newyork-palota,

Mindig jár neki egy hosszú mosoly. –  

Lecsekkolja az utcai büféket.

Nem éhes. Hogyha akarna, se tudna

Egyébként enni. A gyomra betonból,

Mert egyfolytában feszült mostanában.

  A 6-osról leszállva a Blahán

Valódi nélkülözőket figyel.

Egyszerre vigasztalja s inspirálja

E nézelődés. Megtekinti őket,

A Blaha ődöngőit, kitakart

Sebekkel, koszban. Kampósvégű bottal

Hadonászik egyikük, káromolva

A teremtőjét és kortársait,

Majd pillanatok alatt taktikát vált:

„Szevasz, testvérem – int az idegennek.

– Dobj meg hatvan forinttal, Isten áldjon.”

Nem óhaj, nem könyörgés, nem az össze-

Szorult mellkasból kínlódva kipréselt

Beszéd, inkább parancs, kolduskevélység:

Hatvan forint, se több, se kevesebb.

Mátrai kiszámolja, centire,

S tálkába csörgeti az összeget.

– A forgatag egy atomja, a kóbor,

Aki odúban él, penészfalak közt,

Aki pirulás nélkül mélyszegény;

Pedig az emberi nyomorúságban

Van valami illetlen, ordenáré,

Valami, amit palástolni kell,

Ameddig lehet, amíg van mivel –

Gondolja elborulva Mátrai.

Népszínház utca, fut a villamos

E bekormozódott, belpesti korzón.  

  Megáll Balázsék új háza előtt.

Becsönget, háromszor, de senki sem nyit

Ajtót. Eltévesztette a napot?

Telefonál, senki se veszi föl,

Se Balázs, sem az anyja, bár kicsöng.

Úgy dönt, megvárja egy kocsmában itt lent.

Most, hogy gyalog van, most csodálkozik rá

A környékre, mely kísérteties-szép,

Mint Bukarestben a bezárt mozik

Utcája – a nyüzsgő kasszák helyén

Pár kísérteties kínai diszkont,

Nagy, tegnapi élet díszei közt:

Nincs már a „kocsisor”, sehol a „lányok”.

A Nyolckerben, a füstös flaszteren,

Egy china trash stílusú étterem

Oroszlánjánál meglepi az éhség,

S bent szecsuáni csirkét fal, mohón;

Még láttamozza szakértői szemmel:

Ferde az abrosz, bal oldalon áll

A pohár, mindegy, falja, amit adnak,

S jó gyorsan négy korsó sört is iszik rá

Egy komlószagú kocsmában, ahol

Kopottas bőrkabátja nem tűnik föl

A fénylő arcú cigányok között.

Szellős félház. A légypiszkos falat

Nagy árnykép díszíti: egy futballista,

Egy bombagólt fejelő régi hérosz

(Itt Puskás és Czibor kártyáztak egykor,

Az öccse derítette ki a tényt).

A sör nem száll fejébe, jó sokáig.

Iszik, nem érzi magát idegennek.

– Igénytelen lettem, ez az igazság.

Négy korsó habzó, vizezett magyar sör,

A biztonságérzethez több nem is kell,

Kevéssel is beérem mostanában.

Nő nincs jelen. Tart még aszkézisem.

Jöjjön a megbölcsítő, nagy berúgás,

Tág este, melyben minden a helyén van.

Fontosak ezek a merítkezések,

Az új injekciók adrenalinból,

De nem lehet félig itt lenni, nem-nem,

A szalonborzongások viccesek, mint

Kocsiablakból a Teleki tér

Avval az ősvilági piacával;

Vagy repülőről Bagdad vagy Kabul. –  

Érzi, be kéne koszolódnia.

Számol: ötödjére rendelt a pultnál.

Apró kortyok, de… Szinte észrevétlen

Rúgott be pokolian Mátrai.

Háromszor kell kimennie vizelni.

A piszoár törött, a csempe csúszós.

Harmadjára már rossz érzése van,

Hogy kilóg innét, vékony itt a pajzsa.

Unja alibicselekvéseit,

Hogy ellenőrzi zsebében a tárcát,

Másik zsebben a kulcsát, a mobilját.

Középen fiatal cigány fiú

Inog, háta mögött eldől a bárszék;

Tántorog, úgy szét van zilálva, hogy

Nyomában megreped, ami törékeny.

Lesodor egy teli asztalt könyökkel.

Széttörik egy kancsó olcsó vörösbor

A márványpadlón. Piros pocsolya

Keres kitölthető gödröt a padlón.

Míg a bor útját nézi Mátrai,

A bárpultnál máris összeverekednek:

A vad fiú püföl egy nála fejjel

Nagyobb cigányt a kávégép előtt.

Párezres adósságot emlegetnek

Meg a „hugit” – családi kötelék?

Fölrezzen Mátrai, nézi a szcénát.

Először lát verekedést, közelről.

Négyen lenyomják a nagyon elázott

Fiút, a kocsmakör föllélegezhet.

„Mit nézel, haver? Szétcsapjam az állad?”,

Vetik oda, neki, valaki másnak?

Elrepül feje mellett egy üveg.

Ideje állomást váltania.

Elslisszol a küzdők mellett, kilép.

  Széjjelnéz az utcán: – Még egy ilyen

Elázott, koordinálhatatlan estét!... –    

Hét óra. Elszaladt a délutánja,

Kerülgetvén a poros kocsikat.

Ide-oda betért. Arról, hogyan

Került a Füvészkert háta mögötti

Sikátorokba, már fogalma sincs.

Tárcsázni kezdi ismerőseit.

Utolsó tippje, Binder veszi föl:

„Hol vagy?” „A Klinikáknál. Gyere értem.”

„Mi baj van?” „Nem vagyok túl jól.” „Eláztál?

Bírj még ki tíz percet, és ott leszek.”

Megnézi az utca nevét, s bemondja.

– Ma nem megy a nagy-nagy bekoszolódás,

Nincs sok ránc, gyűrődés a testemen.

A mindenkori tárgy a jobb kezünkben

Fogyóeszköz. A pénz pótolható,

A kocsim, a májam; de mégse minden.

Lélek, tisztulj ki. Test, kérlek, maradj hű –

Fohászkodik magában Mátrai.

Egy autó fényszórója rávetül.

Sofőrje fékez, majd visszatolat,

S egy kiégett lámpa előtt leparkol.

„Fölszedjelek?” „Nem ártana.” Kiszáll

Binder, és jön; magához térítendő

Mátrait, soká paskolja az arcát,

Ő meg lassan kiegyenesedik.

Binder betuszkolja a kocsijába;

Magyarázná, hogy: „Eltűnt az öcsém”,

De nem megy, ép hang nem jön ki a torkán

Pár percig. Aztán átöleli Bindert:

„Honnan jössz?” „Moziból. Az a szerencséd.”

„Mit néztél?” „Kérlek szépen, újmagyar

Vígjátékot.” „Részvétem. Jó neked?

Egyedül nézted?” „A nejem barátnős

Programra ment, engem nem vitt magával. –

Gyújtást ad. – Kimenekítelek innét.”

Mátrainak összeakad a nyelve:

„Barátnős program, az mindig remek.”

Majd átnyúl Binder térfelére, és

Röhög. „Ágoston, elment az eszed?”

Mert ő félkézzel rángatja a kormányt,

„Játszásiból”, mégis veszélyesen;

Annyira részeg, nem is látja, hogy pont

Egy veszteglő rendőrautó előtt;

A rendkívüli szerencséjük az,

Hogy utasai oda sem figyelnek.

„Megúsztuk, jó; de meddig megy ez így?”

„Hazáig hány ellenőrzési pont lesz?

Útba esem?” „Jó volna útba esned?

Mi van, Ágoston? Viszlek a magányba?”

Mikor Binder megáll a Rómain,

Ő keresi, nem leli kulcscsomóját.

Végigpofozza mindegyik zsebét.

Elhagyta mindenét? Már majdnem őrjöng.

„Nézd.” Binder megtalálta az ülésen

A kulcsait. A mobilt. Meg a tárcát.

Mátrai feje lassanként kitisztul.

Balázs kikapcsolva, reménytelen.

Ólmosan dől az ágyba és ruhástul.

  Másnap, gyors zuhany után, tiszta fejjel

A telefonra tapad Mátrai.

Balázs az. „Hát te? Hát te tényleg élsz?

Megvagy, fiacskám. Csöngettem, hiába,

Nem voltál tegnap otthon.” „Mára szólt

A meghívás, vasárnap délre.” „Csak nem?!...”

„Figyelj, Verocska tényleg nagybeteg.

Egy szövődményes tüdőgyulladás

Ledöntötte a lábáról. Kicsit

Fölkelt, percekre, aztán visszabújt.

A hideg rázta egész délelőtt

A házvezetőnő szerint. Azóta

Magához tért, csak... – lihegi Balázs.

– Szóval délben befektették Verát

A Kútvölgyi Kórházba.” „Istenem”,

Sóhajt Mátrai. „Most aztán mi lesz?

Fölhívom Donnert.” „Ővele beszéltem.

Ajánlott egy kollégát odaát.”

Mátrai minden rezdülésből érzi,

Ez már nem a szimuláló színésznő.

  Balázs már lent várja a Moszkva téren,

Az óra alatt. Ágoston vezet majd,

S megállnak a virágpiac előtt.

Bordó gerberát választ Mátrai.

„Csokrot, hét szálból? Nem, inkább kilencből.

Páratlan számút!...”, mosolyog Balázsra.

„Tudom, anya belém sulykolta régen.”

Megáll a Kútvölgyi Kórház előtt.

„Ne legyenek soká”, kéri a nővér.

Verocska föllélegzik, amikor

Az ágyához lépnek lassan Balázzsal:

„Jaj, de jó. Megjöttek a gyerekek.”

„Imádom, hogy a hetvenévesek

Szemében máig kisfiúk maradtunk –

Súgja Balázsnak Ágoston. – Figyeld meg,

Ő azt mondja a középnemzedékre,

Hogy »Megjöttek a gyerekek«, de szép!

Bár rég elmúltunk negyvenévesek.”

„Hallottad? Tegnap Donner is benézett

A szobájába.” „Nagyon helyes ember”,

Mondja Vera, bár hangja is alig van.

„Pedig másik kórházban dolgozik.”

Állapota látványosan leromlott.

„Eszméletlenül szúr az oldalam!”

Behorpadt arccal más a külseje.

– Minden idők legjobb Atáliája... –

Gondolja Mátrai. Sehol a dac

Verocska arcán. – Ez nem ő. Ijesztő.

A haja kócos, mint soha előttünk. –

  Halkan kopognak. Valaki belép

A tisztítószerszagú folyosóról,

Harminc körüli, barna hajú nő.

„Jó napot kívánok.” Bizonytalan

Arccal körülnéz. „Kezét csókolom.”

Egy több mint ismerős nő. Tudja rögtön,

Hogy aki bejött, Horváth Fruzsina.

A frizurája más, mint legutóbb, de...

Pillantása nem áll meg Mátrain.

„Bocsánat, tévedés. Nem ide jöttem.”

Benyitott, e másnak szánt lendülettel.

„Fruzsina...” „Eltévesztettem az ajtót.”

Már menne. Mátrai utánafut.

„A húgomhoz jöttem. Te?” „Anyukámnál...”

„Beteg?” „Ja, tüdőgyulladása van.”

„Te jól vagy?” „És te? És a húgod?” „Asztmás,

Akut.” „Ha nem veszed rossz néven, akkor

Kocsival vagyok. Beszélgethetünk.

Ha tényleg nem veszed tolakodásnak,

Megvárnálak.” De Fruzsina szabódik:

„Ágoston, most ne.” „Jól van, jól van. Akkor –”  

Üde. Rúzzsal nem szélesíti száját,

Mint máskor. Ugyanolyan elegáns.

Már itt sincs. Diszkrét parfüm az uszálya.

Fél percig tehetetlen Mátrai.

Kicsit kínos. Kicsit vérpezsdítő.

  Akiért kockázatot néha vállalt,

Az Blanka volt. – Mit tettem Fruzsináért?

Semmit sem – gondol bele Mátrai.  

– Az egész közeledésem ügyetlen;

Hiába őszinte és vehemens,

Ha hideg rutinból táplálkozik.

Valójában alig sem ismerem.

Párszor láttam őt, s egyszer a szobáját.

Valamiért mégis őt képzelem

Új életem pozitív pólusának. –  

Visszanéz öccséhez, ki mit sem ért

Ebből a járkálásból. Mátrai

Döntött: megszökik. Látja Fruzsinát

Távozni. Otthagyva saját családját,

Lopózik, majd lohol a nő után;

Bevágja magát a volán mögé,

S követi a kocsival. „Komikus vagy”,

Kiabál utána Balázs. „Bocsáss meg.”

S rohan, vágtázik Fruzsina után.

(Azt hitte egy könnyelmű pillanatban,

Már átbillent egy ponton, lombosodni

Kezd a barátságuk – valóban így tűnt;

S karácsonykor az eltúlzott ajándék,

Az alighanem súlyos hiba volt.

Méregdrága karóra, ráadásul

Mohón és majdnem ismeretlenül.

A nő nem volt elég határozott, vagy...?

Mátrai nem korrumpálni akarta.

Fruzsina, bár vacillált, elfogadta,

S megköszönte a luxust, nagy ígéret

Hangzott el, Fruzsi mégsem élt vele:

Következetes. Nem hagyta magát

Meztelenségében fölékszerezni.)

  A barátnője lent vár Fruzsinára,

Nagyon magas és nagyon szőke lány.

A villamosnál. Átszállnak a buszra.

Mátrai indít, és követi őket.

Látja, ahogy a szemlőhegyi barlang

Előtt lépnek le kettesben a buszról.

Előcsarnok. A pénztár. Sorban állnak.

Jön a vezető, alacsony fiú.

Sikerült a csoportba besorolni,

Sóhajt föl kipirulva Mátrai.

Ide magától mikor jönne ő?

Lejtős táró a bejárat. Vasajtó.

Hűvös van, pormentes a levegő.

„Ez üledékes kőzet, oldható,

Amelyben utat vájt a meleg áram;

Találkozott a mélyből feltörő

Hévíz a földfelszín felől szivárgó

Hideg karsztvízzel... – így a vezetőjük.

– Hévíz és karsztvíz! Ha ők egyesülnek,

Nászuk gyümölcse barlang lesz, ilyesmi.”

Hallgatják elbűvölve a fiút;

Közben Mátrai előre figyel:

Nehéz biztos távolságban maradni.

Bár néha szem elől veszíti őket,

Látja, legelöl haladnak a nők.

A szőke lány takarja Fruzsinát;

Mátrai nézi, hogy élénken ugrál

Hosszú árnyékuk a barlang falán.

A falakat gazdagon borító

Gipszkristályok. Sok borsókőkiválás,

Gőz formálta gömböcskék sűrű fürtje.

Hallja, a nők találgatnak elöl, hogy

„Karfiolszerű?”, „Brokkoliszerű?” vagy

„Pattogatott-kukoricaszerű?

A víz a szétválasztó, gőz a szobrász;

Hab lett a kőből, s a habból megint kő.”

Szétszóródnak egy nagy, kerek teremben.

Mintha bekebelezte volna őket

Egy nagyétvágyú hüllő, s ők derűsen

Bolyonganának a beleiben,

Járnák zsigereit, máját, veséjét.

Dobog a szíve, lüktet az agya.

Szervek lugasa mészpáncél burokban.

A vezető lázban fantáziál,

Mely kalcit mely lényhez, tárgyhoz hasonlít

Barlangász-közmegegyezés alapján:

Fönt a falon a „Jegesmedve”, boccsal.

Ő a „Fóka”. „Süllyedő Titanic”,

Az orra jégtáblák közt. Ferde tat.

Az égmagas mennyezetről lecsüngő

Sziklarögök, borsókővel borítva,

Az „Anyósnyelv” meg a „Menyecskenyelv”.

Szűk keresztmetszet, tölcsérszerű járat.

Keskeny, tárnányi, sőt, vágatnyi rések;

E földalatti katedrális bölcső-

Helye, s a tér felezővonala

Ama mély tektonikus repedés,

Melynek mentén kettéhasadt a szikla,

S utat nyitott a buzgó hévizeknek...

Mátrai hátulról lesi a nőt.

  Omladékkürtők nyílnak a magasban.

Lent diabolikus fényviszonyok

Negyvenöt méterrel a föld alatt.

Járják a kiépített sétaúttá

Tett járatokat, utcai ruhában.

Felhő alakú kalcit. Dús telérek.

Oldásformák. Gömbüstök homorúja,

A buborékok lenyomatai.

Kőrózsák. Burjánzó aragonit.

Nyakukba kitartóan víz csöpög,

Számlálva a százezer éveket.

Ásványvíznél tisztább, sós ízű csöppek.

Hosszú, kamrányi keskeny folyosó jön,

S itt a „Tű foka”, az a rés, melyen

Csupán egy nádszálvékony termetű

Iskoláslány fért át először, ő

Ujjongott: „Folytatódik, folytatódik!...”
Ágazik, szintet vált a labirintus.

A „Karácsonyfák” hegyes kúpjai,

Sok pontszerű halom, kalcitlemezből:

Mészhártyák voltak, a mindent betöltő

Hévíz felszínén vastagodtak egykor,

S növekvő  önsúlyuk húzta le őket.

Mátrai a fal szemcséit csodálja.

„Rétegek, mint a rétes szintjei;

A fahéjfolt a falon, az a barna

Elszíneződés: nyilván vaskiválás”,

Mondja a vezetőjük. Vas, hideg vas.

Fél percre kioltja a fényeket.

Kicsit fázósan állnak a sötétben.

Derűsek, mikor kigyullad a villany.

A korláthoz dől, vacog Fruzsina.

Most csőszerű az út. Összenevetnek

A paplanszerű alakzatokon.

„Ez egy nyugtalankodó denevér volt?”,

Kérdezi barátnőjét Fruzsina.

„De csak az agyadban.” „Jó, angyalom.”

Kistermek. Akna. Kitágul a járat.

Egy óriási tér, balkonnal ékes.

A nagyterem, falán a démoni

Lakókkal; a „Boszorkány”, horgas orral.

A „Mély Királya”, kezében a könyvvel.

Zene csendül föl, ezoterikus.

Elágazás, s újabb kiépítetlen

Szűkület torka. Letérők, sötétben,

Útjukat karcsú létra állja el:

Eddig tart a civilizáció

A zenéjével, korláttal-betonnal.

„Ma nem juthatunk el a Föld szívéig,

Pedig a Föld szíve, hát az a csúcs”,

Sajnálkozik a fiú. Mátrai

Fruzsinát nézi, aki hunyorítva

A létrát méricskéli, fölteszi

Kecses lábát a legelső fokára.

„És milyen?”, kérdi a nagyon magas lány.

„Cseppkőoltáron egy vörös erektől

Behálózott, fehér... aragonitszív!”,

Áradozik transzban a vezetőjük,

Aki már láthatta a Föld szívét.

„Te itt, Ágoston?”, kérdi Fruzsina.

Mátrai megretten, hogy észrevették.

Ez óhatatlan, hisz közös csoportba

Sorolt be. Mit remélt? Végül is ezt.

Nagy szó, ma össze tudnak mosolyogni.

De kifelé előremenekül,

Siet a kocsihoz, pánikban indít.

A józanító zuhany jólesik majd.

És jólesik utána elaludni,

És forgolódni is, álomtalan.

– Hipnotizálni, amíg az enyém lesz...

Micsoda orbitális hülyeség.

Egy cseppkő egy centije durva száz év.

Egy napom egy centije mennyit ér? –

  Hétfőn helytáll a minisztériumban;

És ebédszünetben, evés helyett,

Fölszökik a teraszra Mátrai,

Teklára hagyva pár függő ügyet;

Cirkál a panorámaétteremben,

Mely most üres, nem készül fogadásra.

Specialistáknak telefonál

Anyja ügyében, s lesi a Dunát.

Kovács is látta az állapotát,

Így kell a napot ledolgoznia.

„Tudtátok? Halálos beteg az anyja

Hát bánjatok kímélettel vele”,

Csípi el Binder a komor Kovács

Pisszegését az átriumban. Ekkor

Kovács meglátja Mátrait; sietve

Odalép hozzá: „Javulást kívánok.”

„Igen, köszönöm, semmi baj, Kovácskám.”

A megtestesült nullempátia.

Kovács súlyosan alakoskodik,  

Nemcsak részvétlen, hanem gonosz is

Mátraival, s most már nyíltan csinálja.

– Korai volna még minket temetni,

A híres-hírhedt anyámat meg engem –

Méri végig a mímelő Kovácsot.

– Belém kapaszkodik, a nyomorult,

Belekapaszkodik a mi bajunkba –,

Gondolja Mátrai. Összepakol.

  S hétfő este meglátogatja Donnert

A Gülbaba utcában. Borulat,

Égdörgés, az eső is megered.

Nem csönget, résnyire nyitva az ajtó.

Donner erős öleléssel fogadja.

Kitelepednek a tágas teraszra,

Kifeszített, csíkos ponyva alá.

„Mamád? Mi hír?” „Sajnos, nem mondhatok jót”,  

Mondja csüggedten, a korlátra dőlve.

Hellyel kínálja az orvos. „Ne ázz el.

Aranykori teraszom – mondja Donner. –

Csak Almával szerettem igazán

Kiülni ide. Nem fér ide más nő.”

„Rossz helyen ülök?” „Nem vagy a szerelmem.”

Mátrai tölt, pont jól hűvös a gyógysör.

„Mi van, nem tudod kiheverni Almát?

Csak gondolod, Kálmán. Elmúlik úgyis.

Mintha most volna fölfutó szakaszban

Az életed.” „Igen?” „Olyan az arcod.”

Donner nevet. „Szép tőled, igazán.

Képzeld, tegnap nem volt gipszmesterünk.

Gyógyult néni jött. Nem tudták levenni

A gipszét! Elküldték.” „Na, ne.” „De, így volt.

Keringett tanácstalanul. Az autó-

Szervizben akadt egy megfelelő

Fűrész.” „Úristen, elég kacifántos...”,

Mondja lehajtott fejjel Mátrai;

Majd hirtelen fölnéz, talányos arccal.

„Képzeld el, találkoztam Fruzsinával.”

„Fruzsinával?” „Igenis, Fruzsinával.”

„A gyorsírónőd!” „Nem, nem az enyém.

Benyitott hozzánk. Autóval követtem.

Hatalmas barlang mélye nyelte el.

Odabent észrevett, kicsit mosolygott.

Donner, már megint szerelmes vagyok.”

„Már megint őbelé?” „Igen, igen.”

„Már megint reménytelenül?” „Naná.”  

Kitölti ásványvizét Mátrai.

Donner kimegy egy üveg whiskyért,

Majd hozzáfordul: „Hallottad Karányit?”

„Milyen Karányit?”, élénkül föl ő.  

„Karányi barátodét, aki meghalt.

A síremlékét... hallottad?” „Nem én.”

„Most mesélték a kórházi büfében.”

„Kicsoda?” „Név nem számít. Valaki

Leöntötte gépolajjal a sírját,

És meggyújtotta.” „Gyertyát gyújtott…?” „Ó, nem.

Hófehér műmárványból volt a sírja.

Halálos feketére pörkölődött

A fele tömb”, hadarja Donner. „Azt a.

De kinek állhatott útjában?” „És

Kinek az érdekében?” „Bármelyik

Haragosának. Volt éppen elég.

Kidekorálták bosszúból a sírját.”

„Erősebb náluk az utálatával,

Ha némán, holtan is kihívja őket.”