Pardon vagy bocsánat?

„– Hiába, mégis van valami különbség a Szabó Dezsők meg a Mikszáth Kálmánok közt!

– Hallod, erre csak most jössz rá?

– A Szabó Dezsők az irodalomból politikát csinálnak, a Mikszáthok pedig a politikából is irodalmat tudtak csinálni.”

(Borsszem Jankó, 1921. január)

Lengyel András legutóbbi tanulmányának[1] olvastán arra jutottam, megkísérlek tisztázni néhány kiindulási pontot a Kosztolányi által 1919 és 1921 között szerkesztett, s az Új Nemzedék hasábjain megjelent Pardon-rovattal kapcsolatban. Ahogy azt Lengyel András is érzékeltette írása végén, két kérdéskört kell megkülönböztetnünk: 1. a szövegek szerzőségének, és 2. Kosztolányi emberi felelősségének kérdését. A kettő nem azonos, és nem is szerencsés összemosni őket. Az első esetében egy meghatározott szövegkorpuszról beszélünk, s annak vizsgálatáról, hogy melyik cikket ki írhatta. Ennek nincsen köze ahhoz, hogy ezekért ki a felelős, s az egyes glosszák milyen politikai, erkölcsi vagy bármilyen más jellegű üzeneteket közvetítenek. A kérdés megválaszolásához pedig stilisztikai és filológiai kutatások szükségeltetnek. A stilisztikaiak azért nehezek, és nem lehetnek teljes mértékben megbízhatóak, mert a rovat szerkesztője (Kosztolányi Dezső) olyan szövegeken is dolgozhatott, amelyeket nem ő írt. Tehát a „kézjegyét” olyan cikkek esetében is konstatálhatjuk, amiket esetleg nem ő fogalmazott, nem ő talált ki, nem ő sugallt stb.[2] Ugyanakkor az ő rovatvezetői munkája még nem a végső fázis volt, hisz azt a főszerkesztő, vagy még inkább a felelős szerkesztő is felülbírálhatta: húzhatott a cikkből vagy akár bele is írhatott, tehát tartalmi kérdésekbe is beleszólhatott.[3] A később kivált, s új lapot alapító Milotay – mint az Új Nemzedék felelős szerkesztője – és Bangha – ki többek közt a tulajdonos, azaz a Központi Sajtóvállalat képviselője is volt – esetében pedig nehezen képzelhető el, hogy nem tartották kézben a lap szellemi és politikai irányultságát, s nem figyeltek oda a megjelenő szövegekre.[4] A filológiai vizsgálatok eredményeként föltárt források pedig azért nem lehetnek teljes mértékben megbízhatóak, mert egyrészt nem teljesek (hiányos eleve már a korabeli sajtóanyag is), másrészt nem egy esetben egymásnak ellentmondóak. Meglátásom szerint a kétféle vizsgálati mód együttesen vezethet megoldásra, és még ha minden tőlünk telhetőt megtettünk is, akkor sem számítanék kétséget kizáró, teljességre törekvő eredményre. Az időutazás fölfedezése híján ez illúzió volna.

A másik kérdés azonban már más természetű. Kosztolányi felelőssége az ügyben erkölcsi probléma. Mivel ő vezette a rovatot két éven keresztül, így mindenképpen felelősnek mondható. A felelősség alól nem menti föl az, hogy hány Pardont írt. Amikor megpróbálom azt bizonyítani, hogy nem mindegyik Pardont írta ő, akkor nem állítom, hogy szerepvállalása nem járt felelősséggel.[5] Lengyel András megállapítását, miszerint a „szakmai apologetika” képviselője lennék, határozottan visszautasítom. A szövegekről szóló, forrásokat föltárni igyekvő vizsgálódás nem erkölcsi állásfoglalás. Amikor azt állítja Lengyel András – több helyütt is –, hogy „gondolkodástörténeti” szempontból vizsgálja az életmű ezen szakaszát, több esetben erkölcsi ítéleteket is megfogalmaz, erős jelzőket aggatva Kosztolányira. Én e ponton váltam óvatossá, ami nem a védelmezést, a rovatszerkesztés felelősségének tagadását, a cikkek tartalmának szépítgetését jelenti, hanem azt, hogy nem érzem magam följogosítva arra, hogy egy (halott) embertársam fölött bármilyen ítéletet is mondjak vagy áttételesen sugalljak.[6] Még akkor sem terveznék ilyesmit, ha minden egyes Pardont pontosan be tudnánk azonosítani. Irodalmárként pláne nem, hiszen jól ismerjük az „írástudók felelősségét”, a toll és a retorika különböző célokra történő fölhasználásának lehetőségeit és veszélyeit.

A szövegek vizsgálatakor pedig az int némi óvatosságra, hogy nem gyűlt még össze elegendő filológiai és sajtótörténeti forrás ahhoz (legalábbis nekem nincs annyi anyagom még), hogy nagyobb rálátásunk legyen az ügyre. Ennek orvoslására a magam részéről annyit tudtam eddig tenni, hogy egyfelől a múltkori tanulmányomban föltártam eddigi forrásaimat a Pardon-rovatról, s megpróbáltam ezek alapján – erkölcsi ítéletek meghozatala nélkül, de a felelősséget nem tagadva[7] – kezdeti következtetésekre jutni. Másfelől pedig összeállítottam egy inkább kezdetlegesnek mondható Pardon-bibliográfiát, amely a Pardon-cikkek listáján kívül az általam eddig föllelt vonatkozó cikkek, valamint az előzmények és a válaszok adatait is közli.[8] Mindehhez áttekintettem a korszak sajtóanyagának egy részét, azokra a budapesti napilapokra és bécsi emigráns periodikumokra koncentrálva, melyeket az egyes Pardonok megneveznek (Bécsi Magyar Újság, Budapesti Hírlap, Az Ember, Az Est, Halmi József Riportlapja, Népszava, Az Újság, Világ stb.)

Talán nem véletlen, hogy Kosztolányi ezen szerepvállalását követően sokkal óvatosabban nyilatkozott politikai kérdésekben, s egyre nyilvánvalóbbá tette az irodalom politikamentességének kívánalmát. Sajnos, minden igyekezete ellenére nem a Mikszáthok túlsúlya vált jellemzővé, hanem a Szabó Dezsőké. Talán nem nehéz észrevennünk a párhuzamokat az akkori korszak és a jelenünk (kiszélesítve a kérdést a szépirodalom művelőin kívül a szakirodalom szerzőire is) problémái között. Épp Lengyel András fogalmazza meg ezt legújabb tanulmánykötetének előszavában: „Márpedig elég öreg vagyok már ahhoz, hogy olyannak akarjam látni a világot s az embereket, az emberi teljesítményeket, amilyenek, s nem olyannak, amilyennek egyik vagy másik értelmezői közösség láttatni akarja velem. Ez az igény, persze, manapság, amikor az értelmiségi kiszolgáltatottság új rendszere épül ki e tájon is, luxus. De ehhez a luxushoz ragaszkodom.”[9] Hogy folytassam a gondolatmenetet: a toll kötelez. Talán az ilyen Pardon-ügyek is alkalmat adhatnak arra, hogy az elmaradt forráskutatások jelentőségét kiemeljük, ami esetleg közelebb vihet ahhoz, hogy egyre tárgyilagosabban, kutatói és gondolkodói függetlenségünket megőrizve tudjunk következtetésekre jutni.

[1]    Lengyel András: Egy s más az Új Nemzedék Pardon rovatáról, Kalligram, 2010/6. 89–99.

[2]    A magam korábbi lapszerkesztői tapasztalatából tudom, nem egy esetben olyannyira át kellett írnom mások által jegyzett – és meglehetősen rosszul megírt – cikkeket, hogy a szerző végül alig ismert rá a saját szövegére. Az én szófordulataimat mutatta az írás, az én mondatszerkesztéseimet, miközben a tartalmi részekhez egyáltalán nem nyúltam hozzá, hisz azért a megnevezett szerző és a főszerkesztő feleltek. Mindössze kiemeltem a cikkben rejlő – stilisztikai! – lehetőségeket, amelyekről nyelvérzékem alapján úgy ítéltem, jobbá tehetik az adott munkát. Mindezt a főszerkesztőm határozott kérésére („utasítására”) tettem. De ezeknek a cikkeknek természetesen semmi közük nem volt a politikához.

[3]    Szomaházy 1893-ban részletesen ír a szerkesztőségek munkájáról. Noha nem az Új Nemzedékről van szó könyvében, de talán az alábbi idézet is érzékelteti, milyen összetett volt már akkor is a szerkesztőségi élet, a maga hierarchikus rendszerével: „A felelős szerkesztő, bár maga alig írhat sokat a saját lapjába, a saját szellemét, a saját ízlését viszi bele az újság minden egyes közleményébe. A szerkesztőség fontos konferenciái az ő belső szobájában folynak le, a lap irányelvei tőle futnak szét az egyes asztalokhoz, s bár csak utóbb, a nyomda kefelevonatában, ő olvas végig minden nyomtatott sort, s csak az ő szankciója adja meg az egész újságnak az imprimatur-t. […] A felelős szerkesztő adja meg a témát a lap politikai cikkírójának, saját maga írja meg az újság komoly entrefile-it (a vezércikk után következő apró politikai híreket és kombinációkat), ő beszél meg minden fontosabb kérdést a lap segédszerkesztőjével, ki a felelős szerkesztővel együttesen érvényesíti a maga elmés ötleteit és terveit.” Szomaházy István: Az újság. A hírlapírás műhelyéből. Budapest: Pesti Napló Kiadása, 1893, 20.

[4]    Milotay és Bangha szövegeinek stilisztikai vizsgálata is közelebb vihetne a megoldáshoz. Hasonló javaslatot tettem már korábbi tanulmányomban is, de ott Lendvai Pesti Kis Fűrészeire vonatkozóan. Lásd: Arany Zsuzsanna: „Pardon, Kosztolányi”. Dokumentumok és kérdések egy rovat körül, Kalligram, 2009/11. 60–61.

[5]    Az előfordulhat, hogy a két kérdéskör „különvalóságát” nem artikuláltam eléggé írásomban. Ennek újrafogalmazására éppen a szóban forgó Lengyel-tanulmány késztetett.

[6]    A tanulmányokkal ellentétben hasonló gondolatot Lengyel András is megfogalmaz legújabb kötetének szubjektívebb hangvételű előszavában, noha ő nem az ítélkezés problémáját hozza föl, hanem „hadakozásról” beszél: „sem Kosztolányit, sem senki mást nem akartam, s azóta sem akarok »befeketíteni«. Halottakkal egyébként sem hadakozom.” Lengyel András: Képzelet, írás, hatalom. Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. Szeged: Quintus Kiadó, 2010, 9.

[7]    „Való igaz, hogy Kosztolányi volt a Pardon rovat vezetője 1919 és 1921 között. Az is igaz, hogy írt Pardon-cikkeket. Antiszemita megnyilvánulásai szintén voltak.” Idézi: Lengyel András: Egy s más az Új Nemzedék Pardon rovatáról, Kalligram, 2010/6. 98.

[8]    On-line, folyamatosan bővülő közlése: http://kosztolanyioldal.hu/új-nemzedékben-névtelenül-megjelent-pardon-cikkek-válaszcikkek-és-vonatkozó-irodalom-bibliográfiája; nyomtatott változata: Arany Zsuzsanna: A Pardon-ügy, in Bednanics Gábor (szerk.): „Érik a fény”. Kosztolányi Dezső és Csáth Géza művészete. Budapest: FISZ, 2010. [megjelenés előtt]

[9]    Lengyel András: Képzelet, írás, hatalom. Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. 9.