■ Szolcsányi Ákos

A Bibó-szövegvilág utóélete

Mielőtt a Bibó-recepció történetének most következő elemzésére rátérnénk, meg kell említenünk azt az előfeltevésünket, hogy Bibó szövegeiből magukból nem következik az erkölcsi hérosz szerepének bennfoglalt magánya. Ha ezt elfogadjuk, aligha beszélhetünk pedagógiai többes számról az olyan alakzatok kapcsán, mint pl. „bíznunk kell abban, hogy a demokrácia a háború és béke kérdéseiben is többet, nagyobbat hivatott mondani a világnak, mint a monarchia és az arisztokrácia […] nehéz a bizalom […] hangulatát felkelteni olyan partnerek között, akiket előzőleg […] eltöltöttünk azzal a hittel, hogy az ellenfél a benne rejlő pusztító szándékainál fogva indított ellenünk támadó háborút.”1 – „...egy »Békecsinálók számára írt könyv«”2 lapjain, amelyik 1789-től (Németország kapcsán még régebbről) veszi fel és vezeti Buchenwaldig a fonalat, a béke felvetése nem a jövő távlatában mozgó értelmiségi prófécia vagy a Márai-féle belső emigráció társadalomtudományokban elvégzett párhuzamos tevékenysége, hanem egy praktikus, jelen idejű feladat megoldásához adandó támpontok számba vétele. A Békeajánlat-fogalmazvány sorsa alapján feltételezhető: Bibó módszeresen előbb írta meg a szöveget és utóbb törődött a közreadással, a fogadtatással, a recepciót kevéssé vélte rá tartozónak.

Ugyanakkor egy ilyen számba vétel vizsgálata szempontjából fontos kérdés: kire számít, ki a potenciális olvasó? A Békeajánlat explicit jelöltségén túlmenően tévedés volna a címzettek mögé a keresztény középosztályt vélni. Bibó mindvégig meglévő stiláris aggályai inkább a szerzőt, mint a feltételezett befogadót jellemzik, vagyis – hogy egy nem irodalmi szövegből vett példával éljünk – inkább Bibó, mint Nagy Imre társadalmi hátterét világítja meg a megszólítás: „Miniszterelnök Úr! / Kedves Imre bátyám!”3 Balog állítása, mely szerint Bibó „egyedül próbált meg játszani egy társasjátékot, amelyre »mit mondhatnak X-ék Y-éknak« típusú kérdéseivel hiába próbált meg másokat invitálni”4 – tehát nem valamely szűk csoport, középosztály vagy elit közegébe helyezi el X-et és Y-t, mivel a közeg lényegbevágó tapasztalata: „Tudom, hogy nem tudok semmit, mondta az ókori bölcs, Szókratész. Ma ez így hangzana: nem tudom, hogy tudom”5 – nolens volens kollektív élmény, és Bibó ebben a helyzetben mutatja meg, hogy mit tud(hat)unk, illetve közvetve az ismeretszerzés módszertanát is példázza.

Azonban ha igaz, hogy „saját válasza […] általában nem középutat jelent, hanem magának a kérdésnek a felszámolását”,6 és ez a dekonstrukció módszerével történik, akkor a kérdés felszámolása felszámolja a válaszokat is (mint egy A vs. B képletben a vs. megszűnteti A-t és B-t). Így ez a rangtól, identitástól, vagyontól független emberi méltóság tudatának azon a fokán, amin a régió olvasója általában áll, a válaszolók számára maguknak a válaszolóknak a görcsös ragaszkodás közérzete által hitelesített felszámolását is implikálja, valahogy így: ha Ady nem igazi magyar, senki sem az; ha Márai nem igazi polgár, senki sem az. Mindez akár Bibó idejében, akár a 21. században nem identitás-, hanem létkérdés.

Tehát nyitott a kérdés, a „szinte mindenki helyett”7 bibói helyzete önmagában mit jelent egy erkölcsi példán túl, nyersebben: mit ér (egyáltalán: lehet-e) más helyett szembenézni magunkkal. Arra kísérlünk meg válaszolni, degradálja-e a felsejlő önismeret katarzisát, ha a közvetítő felet a lehetőségéig értéksemlegesen vizsgáljuk: a közvetítés helyzetén belüli hozzáférés eljárásai termékenyebbnek tűnnek egy ilyen beállítódáson keresztül, mint a kultikus olvasat rituális jellegű befogadásával. Ennek tükrében érdemes feltárni a Bibó-korpusz egy közvetettebb rokoni szálával, a felvilágosodás szellemi örökségével kínálkozó összefüggéseket. „A legnagyobb tévedéseket mindig akkor követtem el, mikor különböző politikai tényezőkről azt tételeztem fel, hogy azok a saját érdekükben felfogott legokosabb dolgot fogják csinálni vagy legalábbis arra törekszenek”8 – ebből a mozzanatból továbbra sem szervesen következik a nemes tévedés erkölcsi pátosza; inkább a feltételezett politikai tényezők bizonyulnak valamivel kevésbé sorsszerű pályán mozgóknak, félelmetesnek.9 A bibói „sáv” mint a szabadság formája más elitista ideológiák világképétől eltérően nem azon kevesek jutalma, akik egyetértenek vele, hanem eleve adottság. Magunk ebben a gesztusban nem az evangéliumi bizakodás kiolvasható vagy a mártíromság életrajzilag igazolt jegyei alapján vélünk erkölcsiségre bukkanni. Bibó etikája nem optimizmusból vagy Márianosztrából táplálkozik, inkább a kitartás folyamatosságának következménye az előbbi két (stiláris és életrajzi-történelmi) elem.

Vagyis a stílus állandósága és a narrátori pozíció: az egyenrangúság az egész korpuszra érvényes nézőpontja teszik következetessé a Bibó-esszét. Nevezhetjük erénynek ezt a vonást? Bibó életművéből kiolvasható gyakorlatiassága felől Sándor megállapítása: „nem egyedüli mérték egy-egy felfedezés, megvilágítás-sorozat értékelésekor a praktikus megvalósíthatóság vagy kudarc”10, vigasztalásnak tűnik: társadalomtudományokban egy-egy kudarc ugyanúgy lehet termékeny, végső soron átmeneti, ahogy a meggyőző eredmények sem lehetnek soha véglegesek. Hogy egy példával éljünk: a Zsidókérdés… tárgyalási módjából implicit módon kitűnik, hogy a szerző számára evidencia: a holokauszt nem csak a zsidósággal történt meg. A szöveg közvetlenül nem érte el a célját, a probléma társadalmi szintű terapeutikus kibeszélésére nem került sor. De ez egyfelől nem von le semmit a felismerés értékéből, másfelől, ha egy társadalmi párbeszéd valóban létrejött volna és (ha ilyesmi egyáltalán mondható) kielégítő módon lezárult volna, az sem mentené fel az utókort az alól, hogy ha a maga idejében egy valamelyest analóg probléma merülne fel, arról tudomást vegyen és azt – Bibó nyelvén vagy akárhogy – igyekezzen megoldani. Mindezt azért tartjuk fontosnak elmondani, mert a Bibó-recepció egyik fontos eleme a kudarc lezárultságának felmutatása és annak a mába vetítése, akár ösztönző, akár kiábrándító célzattal.

Vagyis – a közvetlen vagy távlati történetiség perspektíváját átmenetileg zárójelbe téve – egyfelől a kitartás mint attitűd, másfelől az eldönthetetlenség mint közeg abszurd kettőssége határozza meg a Bibó-szövegvilágot. Úgy véljük, ennek a képletnek nem szükségszerű tartozéka a hitetlenség, vagyis Bibó narrátora elgondolható ilyen keretek között annak ellenére is, hogy az életrajzból tudjuk, protestáns hitben nevelkedett és sosem tért ki.11 Az egyik lényeges jegy: „tudatosan üres szalmát csépeljen”12 (ebben az összefüggésben mellékes, hogy az akarat nevében a 19. vagy a józan ész nevében a 20. században), a másik az Odúlakóéval közös helyzet: a kisebbségé; illetve Sziszüphosz boldogsága: „meglátta munkájának hatástalanságát, ám ez a látvány nem ejtette kétségbe, ellenkezőleg: fölszabadította”.13

Camus-re külön ki kell térnünk. Tudomásunk szerint Bibó egy helyütt idézi őt: „teljesen igaza van Camus-nek, mikor Marx legnagyobb jelentőségét nem egyik vagy másik tételének generális tudományos jellegében látja meg”14 – ennek alapján feltételezzük, hogy számos művét ismerte. Bibó személyes hitvallásában Dietrich Bonhoeffert idézi: „Nem lehetünk tisztességesek annak elismerése nélkül, hogy ebben a világban úgy kell élnünk, mintha nem lenne Isten.”15 Vagyis úgy keresztényi, hogy A pestis tételeivel nem kerül ellenmondásba, miként a gyakorlatiasság máshol felmutatott elsőbbsége sem: „a helyzet az, hogy vannak betegek, és hogy gyógyítani kell őket. Majd aztán gondolkodni fognak, és majd én is gondolkodom […] talán az Istennek is jobb, ha nem hiszünk benne, s ha minden erőnkkel a halál ellen harcolunk, és sohasem emeljük fel tekintetünket az ég felé, ahol ő hallgat.”16

Egy másik, legalább annyira földrajzi, mint szellemtörténeti megfelelés a modernitáskritika és az affirmatív modernitáskép együttes megléte, amint arra Kovács több helyütt találóan rámutat:17 A lázadó ember épp a modernitás értékeit kéri számon saját korán és környezetén; ezzel illeszkedik Szűcs Európa-képébe vagy Bibó Az európai társadalomfejlődés…-koncepciójába; másfelől, a Bibó naiv filozófiáját vádolóknak Camus-vel is felelhetünk: „ontológiai érvelésbe még soha senki nem halt bele”.18

Anélkül, hogy Bibó protestáns mivoltának túlzott jelentőséget tulajdonítanánk, megállapítható, hogy a felvilágosult hívő attitűdje egy istenhittel több, mint a Camus-é, de ugyanakkor Camus magyar „ellenpólusa”, Pilinszky felé aligha közelíthető. A stílus felől lehet a Bibó-korpusz a humortalanság senkiföldje (a Nyugat-esszé felől különösen): nincs nevetés az abszurd fölött, de az eretnek szó Pilinszky esetében sem tagadható, százados indulata sem fordul elő. Stiláris szempontból érdemes elolvasni Bibó önéletrajzi beszélgetéseit: a ’70-es évek folytatásos interjúsorozata még mitizálási szándék vagy a félrelököttek értelmező dühe nélkül készült, és meglepően gazdag a švejki-kafkai groteszk epizódokban; főhősük a kisember, aki nem fér be a Parasztpárt parlamentbe induló autójába,19 elvállal egy miniszterséget, ami senkinek sem kell,20 vagy – minthogy vallatóinál jobban emlékszik a kihallgatásaira – maga mondja tollba a peréhez készülő jegyzőkönyveit,21 a helyesírási hibák tételes kijavíttatásában vesz elégtételt…

Minthogy a szövegkorpusz feltételezett sótlansága és az ilyen epizódok közötti megfelelések a mítoszképzésnél nagyobb szabású olvasói munkát igényelnének, nagyjából adottak a Bibó-mítosz létrejöttének szövegszerű magyarázatai is. A továbbiakban a Bibó-korpusz kultikus és – jobb szó híján – demokratikus olvasatainak lehetőségeihez közelítünk néhány előzetes megfontolással. E két olvasat első ránézésre annyiban ellentétes, hogy a kultikus megközelítés kizárólagosságra tör, minthogy a maga közegében párbeszéd – az adott esetben: a trauma feldolgozása – nem lehetséges: „ismeretes, hogy a kultusz minden megnyilvánulása tisztelt tárgyának megdicsőítésére irányul – mind a bemutatott rítus, mind az alkalmazott retorika arra szolgál, hogy azt, akit vagy amit éppen aktuálisan megtisztel, a magasba emelje: lehetőleg oly magasba, hogy senki más el ne érhesse, senki más, aki vagy ami esetleg hasonló lehetne a megdicsőítetthez, a közelébe érhessen”.22

Hangsúlyozzuk: nem a Bibó-recepció normatív értékelését szeretnénk adni; még kevésbé állítjuk, hogy az ilyen tárgyú szövegek egyértelműen besorolhatóak a kultuszépítés vagy a párbeszédszerű olvasat valamelyikébe. Semmilyen kultuszra nem jellemző a tudatos, rosszhiszemű vagy álnaiv megszerkesztettség. Észrevétlen a határ a tiszteletteljes szóhasználat: „Bibó tanítása”23, implicit jelentésmezője és a Zsidókérdés… mint „egyetlen szakirodalom”24 egyfelől retorizált, másfelől retorikáját komolyan vevő elgondolása között. Ne feledjük, a Bibó-emlékkönyv megjelenésének ténye nem kizárólag, hovatovább nem elsősorban Bibó recepciója felől jelentős: mindekelőtt a szerveződő, mellékvágányra lökött magyar társadalmi elit egységének dokumentuma.

Mindazonáltal a mai olvasó számára az emlékkönyv mind világnézeti, mind műfajelméleti sokszínűsége jelentősebbnek tűnik, mint a Bibó nevével felmutatott egység: mondhatjuk úgy is, nem mindenki lett Bibóé, hanem Bibó lett mindenkié. Vagyis lehet, hogy „egy végtelen nagy lelkifurdalás, egy marcangoló, megsemmisítő lelkifurdalás szervezi ezt az antológiát”,25 de a mából nézve inkább Csalog Zsolt címadása a megdöbbentő: Cigánykérdés Magyarországon 1980 előtt.26 A közvetlen morális indíttatás mindmáig jelenlévő motívuma a Bibó-szakirodalomnak (vö. Sükösd cikke, amelyben Csurka szövegét az emlékkönyv egyik legsikerültebb darabjának tartja27), de úgy gondoljuk, Bibó közvetett hatása kapcsán mindvégig beszélhetünk egy szervezetlen, ellenőrizhetetlen és számon tartást nem is igazán igénylő, de annál jelentősebb halmazról, amelynek szereplői nem feltétlenül hommage-okkal (az explicit tiszteletadás természetesen nem kizáró szempont), hanem szövegeikkel, tudományos vagy mindennapi tevékenységükkel közvetett cáfolatát adják Bibó elárult, elfelejtett, megtagadott mivoltának.

Ezzel összhangban áll Balog értékelése is: „Bibótól azt tanulhatjuk el, hogyan keresett megoldást a saját problémáira, vagyis: nem a miénkre.”28 Tisztelet és önállóság hasonló, bár közvetett kettőssége figyelhető meg Szűcs idézett tanulmányában:29 a parafrázis töredezettebb, a viszonyszók, közbevetések a Szűcséi, röviden: Szűcs átveszi, amit át akar venni, a hatást jelzi és elismeri, de nem az affirmáció puszta ténye áll a szöveg középpontjában. Végső soron egy ilyen eljárás nem elárulja, hanem egyszerűen szaván fogja Bibót – ld. jövő és jelen nyitottságáról, emberfeletti hősre nem utaltságától, lehető-ségéről mondott szavait.

Vagyis a „mit mondana ma Bibó?”-szerű kérdésektől nem remélhetünk megoldást: maga Bibó a Kádár-kor „kiegyezését” is mint egy rá nem tartozó gesztust méltányolta és választotta el magától: „amit azonban én […] rám szabott ügynek tudok, hogy bizonyos felismert állam- és társadalomtörténeti igazságokat megfogalmazni próbáljak, abba éppen ezek az elismerő és kiegyező gesztusok illenek bele a legkevésbé.”30 Itt az erkölcsi tartás a ma Bibó nevében állásfoglalót nem igazolhatja, minthogy az aktualizálásban elvész „a dolog őmaga”, végső soron a hős tekintete: ezért járnak együtt az ilyen gondolatmenetek a Bibó tárgyalta problémákat párhuzamosan aktualizáló elemekkel.

A fent jellemzett tendenciákat a továbbiakban sem rendezzük drámai kontrasztba, minthogy úgy véljük, a szakirodalom felpanaszolta árulás és kívánta tiszteletadás voltaképpen elég jól megférnek egymással, hovatovább feltételezik egymást. Magunk inkább különválasztjuk a Bibó-korpusz és a Bibó-jelenség utóéletét, és minthogy az előbbit fontosabbnak tartjuk, egy szöveghalmaz vélelmezett elárulását pedig lehetetlennek, a következőkben igyekszünk távolságot tartani a mítosz kilengéseinek indulati töltésétől. Szubjektív meggyőződésünk alapján állítjuk: az idő a szövegnek dolgozik, egy ilyen helyzetben pedig nemcsak felesleges, de méltánytalan is elvitatni a mítosz korlátozott érvényét

A szakirodalom visszatérő eleme a „terapeuta” attitűd Bibónak tulajdonítása31 – ezt annyival egészítenénk ki, hogy a terapeuta, amennyiben tevékenysége önmagára is vonatkozik, nem az értelmiségi szakszerűség vagy az erkölcsi felsőbbség fedezetéből dolgozik: a trauma személyessége eleve egy egyenrangú csatornát felételez. Vagyis Mészöly állítása: „a kiút, a megoldás sem lehet »tételes« […] Bibó nemcsak gondolkodásra késztet, hanem cselekvésre is minden egyes állampolgárhoz szólva, a szó rilkei értelmében: »változtasd meg életed« […] az életmű itt van a kezünkben, s várja, hogy olvasmánnyá tegyük, tanított anyaggá, táplálékká”32 – Bibót nemcsak ideológiailag határolja be; a retorikai helyzet sem teszi lehetővé a bölcsek kövének felmutatását. Az elitizmus markáns elutasítása: „minden egyes állampolgárhoz szólva”, magába foglalja azt is, hogy a táplálék fogyasztása megtöri a korpusz szoborszerű, kevesek konszenzusa által szavatolt muzeális egységét – bárkik is legyenek azok.

Azonban a recepció természetes kilengésein túl is dokumentálandó körülmény a kultusz tanácstalansága, minthogy Bibónál kevés kultuszra alkalmatlanabb személyt tudnánk mondani. Érzékletes példa erre a Bibó István Szellemi Műhely honlapján33 található fényképalbum: a megkomponálatlan fotókon Bibó hol kinéz a képből, hol papír fölé hajol, hol unokáját tartja a kép fókuszába; talán az egyetlen igazi portré 1935-ös keltezésű. Persze a kisember alakja is felmagasztosítható a látnok szerepéig: „borzasztó álmom volt az éjszaka, tél volt, havazott, álltam egy szobortalapzaton és rettenetesen fáztam és szerettem volna leszállni, de nem tudtam”34 – paradox módon épp az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád idézi így Bibó e börtönévekben született mondatát. A paradoxon abban áll, hogy a történet mítosz és elfelejtettség együttes nyelvi jelölője, az implikált felháborodás az emlékezés munkája helyetti, önreferens szólam.35 Ez az eljárás korántsem magyarázható pusztán a fiatal demokráciák csalódottságával: a Bibó-emlékkönyv is játszott hasonló húrokon. Csurka szövegéről már volt szó, de ehhez hozzátehetnénk Berkovits emlékezését is: „1979 szeptemberében, csak úgy, minden átmenet nélkül, egy magyar folyóirat cikkírója Bibó Istvánról szólva legendafosztást és deheroizálást teljesített”,36 pedig nincs is kit deheroizálni, fájlalja a szöveg. Úgy látszik, az adott politikai kontextusban jogos felpanaszolás tartós, a körülmények változásával kevéssé számoló momentuma maradt a Bibó-olvasásnak.

Ismételjük: nem a kultikus értelmezés lehetetlen vagy abszurd mivolta mellett érvelünk, pusztán annak kizárólagos érvényét vitatjuk. Vagyis lehet a társtalanság emblematikus, ismét álommal „szentesített” képe a következő momentum: „a zsebemben maradt az előterjesztésem, és semmit sem tudtam csinálni. // Ez a helyzet azóta visszatérő álommotívum nálam: miniszter vagyok, nincs se autóm, se titkárnőm, se telefonom, se semmim az égvilágon; fogalmam sincs, hogy kivel kell milyen érintkezést felvennem, hogy egyáltalán mi tennivalóm van ebben a helyzetben, hogy ez egy kétségbeejtő tehetetlenség.”37 Másfelől azonban a hivatalosság kafkai képéhez rendelt „evangéliumi vonás” inkább a legnagyobb magyar kétélű alakzatára hasonló hőssé, talapzatot érdemlő szoborrá teszi Bibót, így a szövegek számos termékeny eljárása válik meg nem közelítendővé, az írás pedig egyszeri morális aktussá.

Az, hogy ezáltal a Bibó-szövegek és a feltárás és megismer(tet)és hasonló irányultságú szövegeinek összeolvasása is ellehetetlenül, a mechanizmusnak nem mellékes következménye, hanem célja. Amikor Borbély Szilárd 2flekken sorozatában38 a nemzettudat kulcsfogalmai, Mohács vagy az Alföld Várnához vagy Erdélyhez képesti nóvumként jelennek meg, akkor az irónia (ld. a címeket, pl. Akőmarad, Megbűnhődtemáre) nem a nihil felől vagy felé mozdítja el a diskurzus fókuszát, hanem a bibói hamis helyzet lehető legkomolyabb felmutatása felé, történetiségükben ragadva meg a nemzettudat múlhatatlannak, tehát transzcendensnek, időn kívülinek tételezett elemeit. Az irónia ambivalenciája egyedül a szövegek denotatív síkján jelenik meg, az értelmezői gesztusok már éppúgy a „körmösen kapjunk a magunk dolgához” jegyében öltenek testet, ahogy Bibó diskurzusleépítése sem a De Man-i humor alakzatain keresztül bontja elemeire az addig adott magyarság- és holokausztképet. Amikor tehát ilyen összefüggésben beszélünk dekonstrukcióról, nem a tárgy saját mosolyáig bontásáról van szó, hanem, hogy Nemes Nagyot idézzük, a „megmaradottság” számba vételéről: emberi léptékű eljárásokról a fátumszerűnek vélt, megoldhatatlannak tűnő közép-európai problémakomplexumban. Vagyis a kultusz felől Bibó addig releváns, ameddig egyfelől felmentés: „a megalázkodás és hódolás a rítus bemutatásának pillanatában átcsap önaffirmációba”,39 másfelől nem zavarja meg az időtlen fátum képzetét.

Ebben a merőben önkényes konstrukcióban Bibó naivitása a helyre tehető Miskin hercegé, szövegeinek nyelvi aspektusa sem feltárandó és vonzó, minthogy az az „értékharmónia, amelyet manapság nem illik, sőt nem is tanácsos felvállalni”40 nem a saját életünkre értés provokációja, hanem a „helyettünk” szituációjába illeszthető – mintha a szabadságnak lehetnének fejedelmei. De a mások helyetti félelemmentesség dilemmája már nem irodalmi kérdés. Magunk csak annyit tennénk hozzá, hogy a mészölyi „táplálék” tudomásul veendő emésztéséhez hozzátartoznak a Bibó-recepció kisajátító, egyedüli érvényre számot tartó, kultikus gesztusai is.

Annál is kevésbé beszélhetünk a kultikus kizárólagosság helytelen mivoltáról, minthogy ez a kizárólagosság is képes a recepció legtöbb elemének asszimilálására. Az olyan szövegrészletek, mint pl. „a világnézet […] mindvégig megőrzött lényegi azonossága”41, téves mivolta a kultusz felől magyarázható a Bibó-hallgatással: Bibó számos belátást, meghaladást sejtető gesztusának előzményei nem voltak, mert nem lehetettek igazolhatóak; az azóta elhíresült 1941-es imperatívusz: „legyünk nyugodtan antiszemiták” a Bibó-emlékkönyv megjelenése idején legfeljebb egy, a valóságra kevéssé adó álláspont képviselőinek kezében lehetett fegyver, a dokumentáltság felől nézve egyenértékű az 1956. november 4-iki részegség koholmányával. Egy olyan közegben, ahol a szövegek nem vagy kevéssé hozzáférhetőek, bizonyos értelemben messziről jött emberről folyik a diskurzus, így célja sem Bibó elitista és/vagy demokrata mivoltának körüljárása. Ehelyett a mából inkább az olvasható le, hogy az információhiány példázza a csurkai „szégyen, gyalázat” állapotát, vagyis a mondandó az adott kontextusban magához igazítja a tárgyát, így a korpusz megszűnik „a dolognak őmagának” lenni. Hangsúlyozzuk, a kultusz értékén kezelésének, önreflexiójának kortárs követelménye nem kérhető számon a Bibó-emlékkönyv szerzőin, mindazonáltal a mitikus narratíva felől szembetűnő a fenti mechanizmus szívóssága: még Sándor többször idézett elemzése is „Bibó-tagadásról” beszél, a diskurzus fókuszában továbbra is Bibó áll, a profán, hovatovább abszurd hős: a „magány és felülemelkedés”42 embere. Habár a demitizáló eljárás magát a témát nem mozdítja el (Bibó helyett a Bibó-szöveg), hanem annak mibenlétét értékeli eltérően: „Nincs itt heroizmus, rezignáció, félelem. Csak a töretlen jelenlét”43 – ez a látásmód közvetett módon az olvasó emancipációját éppúgy magába foglalja, mint a korpusz hangsúlyosabb jelenlétét.

Tehát a Bibó István Szellemi Műhely kiadványai sem előzmények nélkül végzik el a Bibó-kutatás tudományos igényű (saját részigazságait nevükön nevező) munkáját. A módszer következményeképp Bibó személye mellett a korpuszból felsejlő világnézet partikulárisabb összefüggései is az elemzések tárgyává lesznek. Kovács Bibó utópizmusát kritizálva megemlíti, hogy „a termelők társadalmát felváltotta a fogyasztók társadalma”44 – ezzel az állítással lehetne vitatkozni, mélyebb társadalomtudományi ismeretek híján is megemlíthető, hogy az egyik említett folyamat feltételezi a másikat, hogy a fogyasztói társadalom szerkezete a „műgonddal alkotó ember” bibói sémáját betöltő munkamorál (work ethic) létrehozására is képes lehet stb. Ahelyett, hogy ehhez az álláspontunkhoz ragaszkodnánk, inkább a párbeszéd tárgyának elmozdulására hívjuk fel a figyelmet: immár nem Bibó a vita tétje, hanem a kortárs társadalmi berendezkedés jellege és lehetőségei. Bibó mint „az értelmiségi társadalom híve”,45 mint a globális kapitalizmus karakterével összeegyeztethetetlen fegyelmű moralista a műhely szövegeinek több pontján megjelenik – nem tagadható, hogy itt is beszélhetünk bizonyos általánosabb érvényű személyes példa felmutatásáról – de Bibó szerepe és hatásköre korlátozott, az árnyalt állításokat idézetekkel bőségesen és körültekintően ellátott argumentáció támasztja alá.

Vagyis a Bibó-emlékkönyv Szűcs Jenő szövegével egy másik máig érvényes megközelítést is megelőlegezett. A Vázlat… végső soron pusztán komolyan veszi Bibó saját művére érvényesnek elgondolt praktikus funkcióját, mondatait a korábbiakban már tárgyalt módon teszi magáévá, saját közegének társadalmi-politikai frusztrációit kívülről érinti. Ezzel, illetve Európa mint tapasztalat hozzáférhetőségének megnövekedésével óhatatlanul gyengül a mintaadó morális helyzet emberfeletti státusa, Bibó számos tapasztalatát voltaképp egy Erasmus-diák beláthatja: „megdöbbenve vettem észre, hogy ott [Nyugat-Európában] megnő a tekintélye annak, aki önként vállalja a felelősséget, és felvállalja önmagát, míg idehaza az előbbi balekságnak, mazochizmusnak vagy magamutogatásnak minősül.”46 Mintademokrata helyett tehát az egyszerre egy lépést elváró tanár pedagógiai helyzete áll fenn – igaz, a balek-mazochista Bibó képe a kultusznak is folyamatosan megújuló indulati töltést ad, az eleve felmentett Bibót újra (és újra) felmentendőnek láttatva.

Összegezve: a korpusz szakirodalmát vizsgálva kultusz és hozzáférhetőség komplex, egymásba érő képletéről számolhatunk be. Emiatt a szekundér szövegek értékelése nemcsak normatív nem lehet, de egyértelmű kategóriákba sem sorolható. A továbbiakban tehát nem jobbnak vagy demokratikusabbnak vélt szövegeket olvasunk össze Bibó megfelelő szöveghelyeivel – egyszerűen olyan további összefüggésekre próbálunk rávilágítani, amelyek egyrészt kevéssé tűnnek nyilvánvalónak, másrészt a Bibó-korpuszhoz mint egy demokratikus nemzettudat létrehozására felhasználható szöveghalmazhoz viszonyulnak közvetett vagy közvetlen módon.

Bibó kultikus elgondolásának terméketlen mivolta a legjobban talán Csoóri Sándor soraival példázható: „nevedben már megválthatná magát az ember, / de szégyenében csak a földet nézi”47 – ebben a beállításban nincs tovább, csak a Margócsy jellemezte kettős felmagasztosulást biztosító emlékezet (ld. a cím: Láttam arcodat); megváltás és szégyen egymás folyamatos megszólításában ölt testet és merül ki. Ezzel összefüggésben a Bibó-emlékkönyv morális szála a tékozló fiú narratívájának körvonalait ölti: Bibó az elhagyott hős, akihez nemzete megtér, hódolattal adózik előtte, s a bűnbánat gesztusain túl az immár megtanult és teljes egészében érvényes lecke szavatol az engesztelődésért.

A narratíva Bibó felől lényeges eleme, hogy a tékozló fiú tanulási folyamata egyirányú; az elhagyottság tapasztalata felől egyetlen út vezet az atyához, aki egyrészt a megváltás letéteményese, másrészt minden pillanatban kész a megbocsátásra – feltétele csupán a bűnbánat.48 Minthogy – immár a történeti valóság keretei között – a megváltás nem következett be, az alternatíva is egyértelmű: a rítus újrajátszása vagy a blaszfémikus kitérés. Hangsúlyozzuk, hogy ez a beállítás alapvetően hamis. Már-már tautologikus jellegű volna az állítás, hogy mítosz és hallgatás egyformán távol áll egy autonóm értelmezéstől, minthogy ez utóbbi pozíciója: az utólagos, saját határaival, diskurzusra utaltságával számoló megfigyelőé-értelmezőé, egyetlen frusztrációs komplexum két arcától áll távol.

Ezen a ponton már nem a Bibó-emlékkönyv felrázó, provokatív gesztusairól beszélünk, hanem azok rutinná váló, profán ismétléséről. Vagyis túl a recepció és kultusz szavak stílusértékén (racionális-érzelmes, ha tetszik, hideg-meleg) a kettősség inkább az ezekkel nem párhuzamos dialogikus és monologikus beszédhelyzet különbözőségében áll. A két beszédmód önértelmezése ugyanakkor a másikéra is kiterjed: a mítosz krónikásai éppúgy regisztrálhatják a demitizáló eljárásokat blaszfémiaként, ahogy a diskurzust különböző szólamaiban elgondolók is értelmezhetik saját érvénytelenítésükként a Bibó-kultuszt mint a megszólalás kizárólagos érvényű közegét. Hozzá kell tennünk, hogy a legtöbb vizsgált szöveg nem ilyen egyértelmű szempontok mentén pozícionálódik; inkább csak olyan attitűdökről van szó, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben élnek a kultikus szókészlet adta nyelvi lehetőségekkel.

Vagyis az itt vázolt különböző megközelítési módok sem szerveződnek dichotómiába, így bibói hamis dichotómiába sem. Bibó hatása és mítosza nem vagy-vagy kettősséget képez, magunk a két elgondolás átjárhatatlanságában sem hiszünk. Az emberi léptékű tiszteletadás, ha tetszik, szoborállítás,49 és az evangéliumi névtelenség: „ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem”50, tudomásul vétele talán elvezethet egy olyan szerző befogadásához, aki nem másokban keltett bűntudatot, hanem használta a sajátját, az ember egymásrautaltságát a később fogolydilemmaként ismertté vált tragédiamentes, már-már derűs beállításában feladatként és nem fátumként értelmezte. Végül, ha becsületesek akarunk lenni, voltaképpen nem beszélhetünk családról sem, amelyik atyjának vagy mostohagyerekének fogadhatná Bibót. Csak annyi áll rajtunk, és ez csak rajtunk, hogy a Bibó-recepció adta helyzetet feladatnak gondoljuk el, és ezen az alapon végezzük el az értelmezés gyakran magányos, de tagadhatatlanul közössé tehető munkáját.

Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről. In uő: Válogatott tanulmányok. I. Magvető, Budapest, 1986. 295–635. 437.
Uo. 297.
Bibó István: Levél Nagy Imréhez. In uő: 1956. Holnap, Budapest, 2003. 74–78. 74.
Balog Iván: Politikai hisztériák Közép- és Kelet-Európában. Bibó István fasizmusról, nacionalizmusról, antiszemitizmusról. Argumentum – Bibó István Szellemi Műhely, 2004. 270.
Földényi F. László: „Az irodalom gyanúba keveredett”. Kertész Imre-szótár. Magvető, Budapest, 2007. 300.
Balog: i. m. 17.
Sándor Iván: Pillantás a történelem mélyére. A mai Bibó-tagadás indítékai és következményei. Alföld 1992/8. 76–88. 83.
BibóIstván (1911–1979). Életút dokumentumokban. 1956-os Intézet – Osiris – Századvég, Budapest, 1995. 226.
Vö. a KRESZ-ből ismert bizalmi elvvel: a közlekedés gördülékeny menete szempontjából nem erkölcsi fegyvertény, hanem praktikus követelmény azt feltételezni és azzal számolni, hogy a szabályokat a többi közlekedő is betartja.
Uo. 83.
Bibó „tolmács” mivoltához egy adalék: magunk Bibó hívő mivoltáról életrajzi adatait vizsgálva értesültünk az itt tárgyalt szövegek többszöri elolvasása után, amelyekből tehát ilyen irányú sejtéseket nem olvastunk ki – megjegyzendő: ezzel ellentéteseket sem.
Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics: Feljegyzések az egérlyukból. Ford. Makai Imre. Lazi, Szeged, 2001. 25.
Sándor, i. m. 87.
Az európai társadalomfejlődés értelme. In uő: Válogatott tanulmányok. III. 5–123. 119.
Két verselemzés. Confessio 1979/4. 80. (Megemlítendő, hogy az idézet a szövegtest egészétől külön, néhány sorral lejjebb szedve jelent meg, illetve hogy ez a publikáció posztumusz tisztelgés – vagyis nem zárható ki, hogy az idézet szerkesztői és nem szerzői elgondolás eredményeképp zárja a verselemzéseket.)
Ford. Győry János. Európa, Budapest, 1997. 116–117.
Kovács Gábor: Az európai egyensúlytól a kölcsönös szolgáltatások társadalmáig. Bibó István, a politikai gondolkodó. Argumentum – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2004. 240. 416.
Sziszüphosz mítosza. Ford. Vargyas Zoltán. In Camus, Albert: A pestis. Európa, Budapest, 2001. 277–394. 283.
Vö. „mikor baj volt, akkor befértem az autóba”, Életút dokumentumokban. 408.
Uo. 411.
Uo. 466.
Margócsy István: Kultikus ünnep és hatalom. Jelenkor 2008/2.
Csejtei Dezső: Ortega y Gasset Németh László és Bibó István munkásságában. In Dénes Iván Zoltán (szerk.): Megtalálni a szabadság rendjét. Tanulmányok Bibó István életművéről. Új Mandátum, Budapest, 2001. 211–234. 223.
B. Lipcsey Judit: Köszönet helyett. In Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Katalizátor, Budapest, 1994. 163–173. 168.
Csurka István: Bibó-felejtés. In Réz Pál (szerk.): Bibó-emlékkönyv. II. Századvég, Budapest, 1991. 416–421. 416.
Uo. II. 282–311.
Sükösd Mihály: Bibót újraolvasva. Mozgó világ 1999/6. 19–34.
Uo. 11.
Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. In Réz Pál (szerk.): Bibó-emlékkönyv. I. 161–218. 216–217.
Idézi Huszár Tibor: Bibó István – a gondolkodó , a politikus. In Bibó István: Válogatott tanulmányok. III. 385–534. 479.
Tóth-Matolcsy László: Műhely a lehetetlenséghez. Kapcsolódási pontok Bibó István és Ravasz László életművében. Argumentum – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2005. 13.; Mészöly Miklós: Félelem és demokratikus érzés. Kulcsszavak Bibó István életművében. In Réz Pál (szerk.): Bibó-emlékkönyv. I. 351–366. 352.
Mészöly: i. m. 366.
http://www.law.klte.hu/jati/bibo/
Életút dokumentumokban. 9.
A hasonló frusztrációk lélekrajzához ld. Németh László Gyászát.
Berkovits György: Ismerkedésem a magyar antropológussal. In Réz Pál (szerk.): Bibó-emlékkönyv. I. 51–65. 62.
Életút dokumentumokban. 411.
www.litera.hu
Margócsy: i. m.
Trencsényi Balázs: A tegnap árnyékában. Bibó István és az uchronia. In uő: A politika nyelvei. Eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2007. 227–245. 227.
Oltványi Ambrus: Alternatívák és értékpluralizmus Bibó István gondolatvilágában. In Réz Pál (szerk.): Bibó-emlékkönyv. I. 66–87. 66.
Uo. 77.
Uo. 88.
Uo. 472.
Dénes Iván Zoltán: Bibó István szellemi viszonya Németh Lászlóhoz. In uő. (szerk.): A szabadság kis körei. Tanulmányok Bibó István életművéről. Osiris, Budapest, 1999. 224–262. 258.
Idézi Balog: i. m. 8.
Csoóri Sándor: Láttam arcodat (Bibó István emlékére). In Réz Pál (szerk.): Bibó-emlékkönyv. I. 83–84. 84.
Ha Bibó nem alkalmas mítosznak, hát efféle „atyának” még kevésbé. Képletesen úgy is mondhatnánk, egy Atya nem didereg a szobortalapzaton, hanem otthonosan pózol rajta. Bibóval szemben hűtlenség atya, hős mivoltának kétségbe vonása? Akit – mint Bibót – hagytak már ki kocsiból, tudja, hogy ez is következmény. Azt hagyják ki, akinek nem számít.
Megpróbáljuk elképzelni ezt a szobrot. Padon ülő, öltönyös alak, egyik keze a talapzatul szolgáló padba kapaszkodik az egyensúlyt biztosítandó, a másik nyitott, fölfelé néző tenyérrel, mintha valaki más csüggedt fejét próbálná felemelni a tekintet vízszintes tengelyéig. Az elképzelt szobor akkor is arányos, ha másik alak nem készül mellé, és a fejüket a tenyérre támasztó turisták sem teszik tönkre a kompozíciót. Don Quijote és Sancho Panza szobra ilyen hozzáférhető Alcalá de Henares egyik padján, Cervantes vélt szülőháza előtt.
Ján 12,24