A családtörténet hasznáról és káráról

A Mellettem elférsz sokkal inkább Grecsó Krisztián első regényének a folytatása, mint az előzőé: a szerkezete legalábbis, nagy vonalakban, megegyezik az Isten hozottéval, a kritika és a szerző által is jobbára kudarcnak tekintett Tánciskola lineáris elbeszélésmódja és külső nézőpontú narrátora után most ismét a főhős az elbeszélő, és ismét múltbeli eseményeket felidéző részek ékelődnek a szövegmennyiség kisebbik hányadát kitevő primer történetbe. Nem nehéz párhuzamot találni a két regény mottói között sem: párba állítva egy a múltnélküliségről (ott Móricztól, itt Kassáktól) és egy a múlt meghatározó erejéről (ott Krúdytól, itt ugyancsak Kassáktól). És annak, aki mindkettőt olvasta, vélhetően igencsak nehéz feladatot jelentene megmondani, a kettő közül melyikben olvasható az, hogy „a múlt tovább él bennünk, a mozdulatainkban, a beszédünkben, ahogy a hajunkba túrunk, az ősök ideje ott bujkál a génekben, és telik tovább”. – A mondat az Isten hozottból való, a zavar azonban indokolt lenne, hiszen az új könyv fülszövegéről meg idézhetnénk például ezt: „Grecsó Krisztián új regényének hősei hisznek az öröklődésben. Tudják, hogy a génekkel együtt sorsot is kaptak. A főszereplő […] nem csak a mozdulatait, a haja színét, a testalkatát kapta a családtól, de ha jól figyel – a jövőjét is”.

Persze az új könyv fülén már-már tényként kezelt megállapítással szemben a korábbi mondat csak az Isten hozott belső összefüggéseinek fénytörésében értelmezhető. Nem hagyható például figyelmen kívül, hogy egy olyan szereplő (az Üvegszemű Tót) szájából hangzik el, aki maga is hozzájárul ahhoz, hogy a regény végére többszörösen kérdésessé váljon a szöveg minden korábbi állítása az elbeszélő-főhős származásáról és a megörökített események valóságosságáról. Ez a befejezés az Isten hozott legerőteljesebb és legemlékezetesebb gesztusa volt: az identitását és kötődéseit kereső túlkompenzáló kívülálló nézőpontján keresztül vált igazán motiválttá a Grecsó által már első prózakötetében, a Pletykaanyuban is működtetett, a dél-alföldi falusi élet mágikus realista feldúsításával létrehozott anekdotikus stílus. A szöveg javát kitevő, féktelenül áradó, mitologikus motívumhálókba belegabalyodó történetek így önértékükön túl a regényben annak a munkának is a lenyomatává váltak, amellyel a nevelőotthonos főhős és különböző módokon árva barátai különleges hellyé költötték otthonukat, hogy ebben a fikcionált faluban maguknak is kitüntetett pozíciót biztosíthassanak. Az idézett mondat pontosan ott hangzik el, ahol bizonytalanná válik, kinek a génjeit is hordozza a főhős, és hogy nem erős képzelet szüli-e csak az ősök idejét. Úgy tűnik tehát, hogy egy korábban nyitva hagyott, ám éppen ekként sikeresen megoldott problémát vesz most elő Grecsó újra – a végeredmény azonban az azonosnak mondható alaprajz dacára sem hasonlít.

A beékelődő epizódok ezúttal nem az elbeszélő gyerekkorából származnak, hanem felmenőinek életét mesélik el, és eltűnnek a mítoszok és csodák is. Négy családtag személye köré sűrűsödnek ezek a történetek, akik közül három a nagyszülők generációjához tartozik, egy pedig a szülőkéhez, de rajtuk keresztül persze bizonyos fokig feltárul a teljes család, a teljes dél-alföldi telep, a teljes magyarországi 20. század története is. Ha ezeket a történeteket önmagukban próbáljuk szemlélni, akkor az alapvető kérdésünknek alighanem annak kell lennie, mit mondanak el azok minderről – mit tudunk meg belőlük a családról, a telepről, a magyarországi 20. századról: az olvasó legkellemetlenebb meglepetése a regény olvastán az, hogy sajnos nem sokat. A mikrotörténelem sokat hangoztatott szubverzív potenciáljából, amellyel az a nagy elbeszéléseket képes állítólag megszilárdult struktúráiból kibillenteni, itt nem sok tapasztalható: a 20. század nagyjából úgy folyt le, ahogy azt általában elképzeljük. Sőt van is a történetek egymásutánjának némi történelmi gyorstalpaló jellege: hallunk a Don-kanyarról, a hadifogságról, a hiperinflációról (ez utóbbi kettőt egy szerkesztési hiba folytán Márton nagypapa egyidejűleg szenvedi el), a Regnum Marianumról (a nénit, aki erről mesél, később persze elviszik), Tito láncos kutyává válásáról, ötvenhatról, és egy alkalommal, minden különösebb ok nélkül, nyugtalanságot keltő járókelőként még Aczél György is feltűnik.

Az egyes történetek egészen különböző fajtájú hiányérzeteket szülnek az olvasóban. Az első nagyobb egység, mind közül a legszerethetőbb, az elbeszélő nagymamájának, Jusztikának, az árva telepi lánynak a házasságkötését elmesélő zsánerdarab, amely a régi lánykérések mai házasságfelfogásunkkal összeegyeztethetetlen állandó botránykövére konkludál: Juszti egyetlen találkozás és egy heti gondolkodási idő után, vagyis jóformán ismeretlenül megy hozzá a Széderné, a kerítő által kommendált Mártonhoz. A szöveg érzékenyen fel is veti a problémát („Idegen, gondolta megint, és magára nézett, a kezére, az ünneplőruhájára, és úgy érezte, ő is idegen”, 27.), de csak hogy mihelyst a frigy megköttetik, és igazán izgalmassá válna a két összekerült ember viszonya, sutba vágja a lélektani aprómunkát („Márton, a magányos, türelmetlen, kétségbeesetten feleségre vágyó fiatalember ebben a pillanatban társra talál, a sötétben dülöngélő sziluett már nem magányos, két ember megy komótosan a telep felé. A frigy sietős lesz, de a házasság lassú folyású: meggondoltan élnek”, 28.; „Vártak, míg közel nem kerülnek, és lassan megszerették, megismerték egymást, mert a türelem és a kedv meghozza a szeretetet, és kicsit a szerelmet is. Egyre többet tudtak meg egymásról, és Mártonnal lehetett beszélgetni”, 39.), és helyette mozgalmasabb eseményeknél, a telepi lakodalom bájos és Márton háború utáni újbóli fogságba esésének kalandos történeténél időzzön el.

Márton testvérének, Benedeknek a története viszont semmiképpen sem szokványos, és nyilvánvaló rendkívülisége okán válik a róla szóló rész is érezhetően jóval ambiciózusabbá. Benedek történetét két rétegben ismerhetjük meg: először a családi legendárium hivatalos verzióját, mely szerint Pannonhalmán volt szerzetes – azután az elbeszélő nyomozása eredményeképp a valóságot. A valóságban pedig Benedek gyerekkori barátja, Sadi életen át tartó szerelmének előbb vonakodó, majd érzelmeit viszonzó tárgya. A homoszexuális szerelem a dél-alföldi telepen témája nyilvánvaló lehetőségeket rejt magában, melyek közül a szöveg sokat ki is használ: aprólékosan rekonstruálja például Sadi féltékenységgé váló barátságát, és Benedek emiatt érzett, agresszióba torkolló kényelmetlenségét, vagy a fiútestek csak Sadi számára érezhető szexualizálódása miatt létrejövő, a többiek számára irracionális szégyenérzetét. Ez a szerelem azonban a regény leírásában végül mindkét megkülönböztető jegyétől megszabadul, éppen annak demonstrációjaképpen, hogy képes minden akadályt legyőzni. Az évtizedes sóvárgás és hárítás után Benedek végső hazatérésekor egy szótlan jelenetben megfogják egymás kezét, és ezután már csak a beteljesült szerelem nem-története következik: „Harmincöt évig [Sadi haláláig] nincs baj.” (104.) A sors által egymásnak rendelt szerelmesek love storyjából így kivész minden specifikus jelleg: egyetlen kérdő modalitású tagmondat foglalkozik azzal, mennyire volt is magától értetődő egy addig magát heteroszexuálisnak gondoló szerzetesaspiráns számára a fizikai kapcsolat egy másik férfival; a fenti mondat intézi el az egymástól élesen elütő életutakat bejárt férfiak közötti több évtizedes kapcsolat belső dinamikájának teljes történetét; és a teleppel való konfrontáció – pedig az ilyen zárt közösségekkel kapcsolatos valós és irodalmi (mondjuk: Gyász) tapasztalataink is alighanem azt sugallják, hogy ott a legkisebb devianciát is keményen megtorolják – is elmarad, oka pedig csak annyi, hogy „egyszerűen kényelmetlen bolygatni efféle dolgot” (103.). A regény legnyilvánvalóbb helyzetét a mindenható szerelemről szóló, végeredményben kevés meglepetést okozó himnusz kedvéért hagyja ki – mely mindenhatóság annyira evidens, hogy a fentebb látott módon házasuló Jusztika számára is a legfőbb, minden mást felülíró értékként adódik, ami ismét csak nem lenne feltétlenül magyarázatra méltatlan.

A harmadik nagy részen érződik leginkább fikciós jellege. Marquezi-hrabali színekkel felvitt történet ez Mártonról és legjobb barátjáról, Imréről, akik ugyanazt az ukrán nőt fogták ki társkereső hirdetés útján: miután Irina elhagyja Mártont, véletlenül épp a Baján vízimérnökösködő Imrét választja következőnek, Imre pedig hosszú levelekben ecseteli Mártonnak szexuális életüket, mit sem sejtve Irina előéletéről; Márton következő nője pedig a szexuálisan ugyancsak túlfűtött Róza, aki a biciklinyereggel önkielégítve zökkenti ki nyugalmából a telepet, és akire Imre ismét csak jogot formálna, de neki végül csak a csúnya Steiner Vali jut, míg Rózát a fiatal Steiner fiú teszi magáévá („ilyen szép fasz nincs is” – mondja neki Róza, 173.). Ezek az irodalmias, és ha valamilyen, inkább komikus történetek meglehetősen nehezen szervesülnek Márton utolsó éveinek hirtelen életfordulatával, ami után már csak gyógyszerre iszik, játékgépezik és repülést hallucinál – és a szöveg igazából nem is erőlteti ezt a szervülést: Márton tragédiájának okát nem annyira élettörténetében, mint eredendő, már gyerekkorában megmutatkozó ideggyengeségében javasolja keresni.

Azonban minden sajátos gyengeségükkel együtt sem tesz semmi olyan rosszat ezeknek a történeteknek, mint az, hogy egy regényben szerepelnek: annak pragmatikája ugyanis azt az egyetlen olvasásmódot lehetetleníti el, ami biztosítani lenne képes létjogosultságukat. Ha ugyanezek a szövegek struktúrájukból kiszakítva a fiktivitás kódja helyett önéletrajzi szerződést ajánlanának fel, nem tehetnénk mást, mint elfogadni azok valóságosságát: ha így volt, hát így volt. Regényként olvasva azonban az irodalom arisztotelészi-boileau-i vastörvényébe ütközik bele a szöveg: a való néha nem valószerű is egyben. Ha volt is modellje, és modellje valóban ilyen is volt, Sadi ebben a szövegben akkor is a legrosszabb homoszexuális-sztereotípiákból összefércelt sablonfigurának tűnik: „egyre finomabb ember lett, vékony fejhangon beszélt, naponta többször borotválkozott, haját oldalra pomádézta, és idővel rászokott, hogy úgy hordja a köpenyt, ahogy a védőnők: nyáron kisgatyára és trikóra vette föl” (103.), szatócsboltban dolgozik és simogatja a textileket, és még a heréit is begyűri a combjai közé. Talán ennél is nyilvánvalóbban mutatja ezt a veszélyt egy másik rövid történet, amelyben a faluról egy budapesti lakótelepre költöző árvalányhajas kalapos gazda keresztet vet, majd a lakótelep közepén gyújtóssá aprítja „az egyetlen dolgot, ami még a falura emlékeztette volna: a faragott diófa nagyszekrényt”, mert nem tudja felvinni a panelbe, se a lépcsőn, se az ablakon keresztül (212.). Nem lehetek meggyőződve arról, hogy ez a történet nem zajlott le pontosan ezen a módon a Pillangó utcában, de ismét csak: ez, így a falu és a nagyváros találkozásának butácska és közhelyes szimbóluma tud csak lenni. Az irodalmiasságuknál, ideologikusságuknál vagy a korrajz nyilvánvaló másodkezűségénél fogva gyanússá váló részek a tények szintjén hitelteleníthetik el az ezekből a történetekből kirajzolódó történelmi víziót, amely másfelől, az okok szintjén ugyancsak meglehetősen csekély hatásfokú munkát képes elvégezni, hiszen a kevésbé kézenfekvő összefüggések elmosódnak vagy valamiféle kvázi-metafizikus magyarázattal helyettesítődnek. Így aztán a szöveg az általa tematizált súlyos kérdésekre (például, hogy miként történik meg a másság elfogadása egy vallásos férfiban vagy egy zárt közösségben, miért válnak a férfiak alkoholistává, milyen következményekkel járt a főváros felduzzadása) nagyon ritkán képes olyan válaszokat adni, amelyek (személyes vagy nemzeti) önértésünket reflektált módon gazdagítani lennének képesek.

Ez azonban természetesen nem lehet az utolsó szó a regény egészét illetően, hiszen hiába teszik ki ezek a történetek a szöveg bő háromnegyedét, azok mégiscsak egy átfogóbb szerkezet részét képezik, ettől a szerkezettől pedig az Isten hozott analógiájára okkal remélhetjük, hogy átmozgatja, kibillenti, további jelentéssel telíti őket. A legizgalmasabb kérdés ezúttal is az elbeszélő identitásának és az elmesélteknek az összefüggése – nemcsak mert a történeteket őrajta átszűrve ismerhetjük meg, hanem főleg azért, mert a szöveg nyilvánvalóvá teszi, hogy – ahogy a fülszöveg is hangsúlyozza – ezek a történetek az elbeszélő önmegértésének valamiféle eszközeiként szolgálnak. A kérdés tehát előbbi véleményem fényében adott: milyen ez a személyiség, hogy önmegértése elősegítése céljából olyan szövegeket alkot, amelyek éppen erre a célra tűnhetnek alkalmatlannak, és milyen tényleges önmegértés fakadhat ezek nyomán?

A regény elbeszélője egy megnevezetlen harmincas hivatali dolgozó, aki családi nyomozásra indul. Az előkerülő történeteket különböző apropók hívják elő: a barátnője elköltözése utáni rendetlenségben előkerül a nagymamája naplója; ír egy cikket a kerületi lapba nagyanyja bencés szerzetes testvéréről, majd egy olvasói levél felvilágosítja, hogy az illető rokon sosem volt ott szerzetes, és így repedés keletkezik a családi legendárium felületén; visszagondol a barátnőjével való megismerkedése idejére, ami arra a hétre esett, amikor Márton nagybácsi meghalt; végül pedig az újságcikkét olvasva felhívja anyai nagyapja egy régi munkatársa. A karakter maga azonban ezeken túl megdöbbentően súlytalan marad a regény egész folyamán. Kezdetben szakítása miatt bánkódik (a lány még egy közös kollégájukkal is összejön), azonban nem csak szomorúsága nem haladja meg a puszta deklaráció szintjét, de az állítólag két évig tartó kapcsolat is tökéletesen elképzelhetetlen marad a szöveg alapján. Később a fiú kétszer elmegy kurvázni, a második kurvának (mindig csak így emlegeti a szöveg) megsimogatja a haját, ezért belészeret, egyszer egy szórakozóhelyen, majd a buszon is látni véli, és amikor már a kurvából hirtelen egy menő belvárosi presszó pincérnője lett, randizni hívja – e gyér szerelmi szálon kívül a főhős nem igazán csinál mást, mint hogy nagyapja kilencvenéves volt szerelmével és hasonló korú volt munkatársával kávézgat, felelevenítve a múltat. Mindeközben pedig visszatérő módon foglalkozik azon rögeszméjével, hogy életét valamiképpen meghatározza rokonai élete, hogy ő voltaképpen csak megismétli felmenői életét.

És itt rejlik a Mellettem elférsz olvasásának alapvető interpretációs döntése: hogy ebből a hiányból vagy ebből a mániából indulunk-e ki. Ha – ahogy a fülszöveg teszi – elfogadjuk az elbeszélő felfogását, akkor a regény olvasása során abban válunk érdekeltté, hogy felfedezzük a párhuzamosságokat az elmesélt családi történetek és az elbeszélő saját sorsa között. Ezt az explicit kijelentéseken túl leginkább a regény zárlata kényszeríti ki: itt a két idősík már bekezdésenkénti feszült vágásokban montírozódik egymásra – amúgy a szövegre végig jellemző tüntető jólmegcsináltság sosem válik igazán motiválttá –, eltéveszthetetlenné téve a párhuzamot aközött, ahogyan a főhős várja a kurvát, akit a Facebookon randira hívott, és ahogyan nagyapja várta a szerelmét ugyanott évtizedekkel korábban. Azt nem tudjuk meg, hogy a nő megérkezik-e végül – a regény akkor ér véget, amikor már negyed órát késik –, csak hogy a nagyapa randevújára nem ment el a szerelme, mert közben visszaérkezett a vőlegénye. A két esemény között oksági összefüggés nyilvánvalóan nincsen, de mennyiben működik a korábbi történet előképként, bármiféle determináló erőként? A két viszony partikularitásai között szinte semmi átfedést nem találunk (a fiú nem munkás, a lány nem újlipótvárosi úrilány, a lány barátja nem befolyásos elvtárs, hanem pincér, előtörténetük nem a forradalom közös élményéhez kötődik, hanem munkakapcsolat, az elbeszélő a kurvával sosem beszélgetett, az sosem kért tőle semmit és sosem mutatta be a barátainak stb.), így a két történet legnagyobb közös osztója nem lehet több annál, mint hogy egy férfi beleszeret egy nőbe – bármi továbbit, mondjuk a főváros/vidék ellentétet, vagy hogy a kapcsolat végül nem jön össze, a szöveg a főhős tekintetében homályban hagy. Hasonló konkrétságú a tanulság Márton szerelmeinek történetéből is: néha a nőd később egy olyan emberrel jön össze, akit te is ismersz. Ezek azonban még könnyen adják magukat a többi történethez képest, melyeket lehetetlennek tűnik a főhős életére vonatkoztatni

Ez a nehézség pedig nyilvánvalóan abból adódik, hogy a figura voltaképpen nem képződik meg individuumként a regényben. Kevés, elszórt cselekvését meglehetősen nehéz jellemmé összekötni. Passzivitása pedig a regényben nyilvánvalóan összefügg szélsőséges múlt felé fordulásával: egyrészt hozzáöregszik beszélgetőtársaihoz („élveztem a napsütést, mint az öregek, meg hogy kávézni járunk, vacsorázni”, 200.), másrészt azok tapasztalata epigonszerepbe kényszeríti („Felelt valami okosat, mert ő már biztosan átélte, amiről éppen akkor beszéltem”, 218.). Ha ebből a hiányból indulunk ki, akkor a regény, úgy tűnik, nem beszél másról, mint a történelem káráról az élet számára. Innen tekintve mindaz, amit olvasunk, egyetlen hermeneutikai alaptétel igazolása: hogy a családtörténet sem ér semmit, ha nincsenek meg a kérdéseink, amellyel ahhoz fordulhatnánk. Kérdéseink feltételéhez pedig saját helyzetünkkel kellene elfogulatlanul szembenézni, amit viszont éppen a megemésztetlen történeti tapasztalat tud lehetetlenné tenni azáltal, hogy hamis esszencializmusokkal és determinizmusokkal fedi el életünk partikularitásait.

Grecsó Krisztián legújabb regénye előtt tehát ugyanazzal a tanácstalansággal állok, amit a legutóbbi, a Tánciskola kapcsán is éreztem: ahogy arról nem lehetett tudni, hogy a fellengzős szűklátókörűségnek vakmerő bemutatása vagy egyszerűen csak illusztrációja, úgy ez esetben sem egészen világos, hogy lehet-e a múlthoz való kétséges viszony valamiféle bemutatásaként, esetleg kritikájaként olvasni, hiszen így a szöveg felszámolná magát, a nagyobb részét kitevő visszaemlékezések ennek az inadekvát viszonynak primer jelentésüktől megfosztott illusztrációi lennének csupán – a működésmód párhuzamos lenne tehát az Isten hozottéval, ám ezúttal gazdagodás helyett végül szegényednének csak a beékelt történetek. A jó szándékú olvasó azonban végső soron mégsem tehet mást, hiszen különben maradna egy szöveg, amely arról próbálja meggyőzni, hogy az ember genetikusan determinált lény, aki saját életét alakítani nem, csupán megismerni lehet képes – a sorstragédiák világképének ez a biológiai alapú modernizálása azonban ma már aligha látszhat másnak, mint a felelősség elhárítását leplező vállalhatatlan ideológiának.

A regény közönsége azonban, mint az az interneten meglehetős bőségben fellelhető reakciókból látszik, megoldotta a problémát. A szöveg legnépszerűbb felhasználási módjában apropóvá vált az emlékezésre, kinek-kinek saját családtörténetének felelevenítésére. A legcélszerűbb tehát talán, ha elfogadjuk a regény ugródeszkaszerepét, és nem kérjük rajta számon perfekcionista esztétikánk elveit; a regény szerkezete mindazonáltal talán képes lesz figyelmeztetni az emlékezőket arra, amit Nietzsche fogalmazott meg írásom címében parafrazeált tanulmányában: „Más tudományokban az általánosságok a legfontosabbak, amennyiben a törvényeket tartalmazzák; ha azonban az afféle állításokat, amilyen az általunk idézett is volt, törvényeknek kellene tartanunk, ellenvetéssel élnénk: a történetíró munkája merő pazarlás volt, mert ami az efféle állításokból egyáltalán igaz marad – miután levontuk azt a homályos, feloldhatatlan maradékot, amelyről szóltunk –, az ismert, sőt triviális, hiszen ez mindenkinek a szemébe ötlik a legparányibb tapasztalati területen is.”