A kutyatenyésztő

Ez az, Frakk, csempészd be neki, kiabálta a kövér fickó, és röhögött, fröcsögött a nyála szerteszét, bele a kutyatenyésztő arcába. A kutyatenyésztő mogorva maradt, csak egy fáradt, nyúzott grimaszt tudott az arcára erőltetni. A kövér kuncsaft kipirult arccal bámulta, ahogy óriás schnauzerje jó alaposan meghágja a közömbös szukát. A kutyatenyésztőnek egész valójában ellenszenves volt ez a fickó, minden egyes szavával, tettével és mozdulatával azt hirdette, hogy tartsanak tőle, mert ő bárkit és bármit megvesz, bárkit és bármit megszerez magának. Természetesen nem is érkezett időben a telepre, hanem vagy kétórás késéssel, s a kutyatenyésztő addig gubbaszthatott itt, pedig már semmi dolga nem lett volna az ebekkel. Nem volt különösebben barátságos a milliomos kuncsafttal, pedig Lukács a lelkére kötötte, hogy nyaljon neki, ahogy csak bír, mert úgy látja, a fickó zsíros üzleteket hoz még a házhoz. A kutyatenyésztő erre csak kelletlenül bólogatott, s most, hogy a kutyák végeztek – a kuncsaft egyre csak kiabált, szép volt, Frakk, kemény egy csávó vagy, mindig tudtam –, aláíratta vele a papírokat, s még egy kávéval sem kínálta meg. Egyébként sem ízlett volna neki a mi kávénk, ezt fogja majd mondani Lukácsnak, ha rákérdez.

Mielőtt hazament volna, néhány tömbnyire a lakásától betért egy italra az egyik borozóba, amelyet Egérlyuknak becéztek. Három jägert döntött magába, pedig csak egy pohár sört szokott megengedni magának ilyenkor, ha utána még kocsiba ül; mindenesetre ez most jólesett, mintha egy baráti kéz összeszorította volna a gyomrát egy pillanatra, hogy kifacsarja belőle a keserűséget.

A bejárattól ötven méterre tudott csak leparkolni, a szokásos helyét elfoglalta egy furgon, munkások vették körül, de már nem rakodtak, csak röhögtek összevissza. A sötétben a házak között öregemberek sétáltak, ahogy bent a lépcsőházban is, a kutyatenyésztő kitért előlük, azok fel sem emelték a tekintetüket. A lakásban üresség fogadta: lánya és felesége valahova félrevonultak, beszélgetés foszlányait hallotta. Gyorsan, mintha valami vész közeledne, a hűtőszekrényhez lépett, kivett egy jägeres üveget, s meghúzta. A konyhaablaknál állva zeneszó ütötte meg a fülét: az egyik szemben lévő bérházban egy fiatal tanár hegedült, akihez csinos lányok jártak délutánonként hegedűórákra. Kirázta a hideg: talán a furcsa, szabálytalanságukban is andalító dallamoktól, talán az italtól. A felesége és a lánya ekkor szinte kirobbant a szobából, teátrális volt a felbukkanásuk, s úgy álltak a kutyatenyésztő elé, mintha valami rendkívüli bejelentenivalójuk lenne.

A felesége rozmaringillatú volt, mint mindig, s ettől most is ellágyult. Ahogy elnézte, öreg volt az arca, apró a termete, aránytalan az alakja, seprűszerű a frizurája, s még a mosolya is kényszeredett. A lánya pedig még kisebb és gyarlóbb, s most is, mint mindig, úgy áll rajta a ruha, a melltartótól a zokniig, mintha mindenből direkt rossz méretet vett volna fel, s azt is rendetlenül. A kutyatenyésztő már-már elmosolyodott ezeken a kedves tökéletlenségeken, de valami szorongatta a gyomrát, s már nem az iménti jótékony kéz.

A felesége nyomasztó bejelentéseket különösen idegesítően vezetett fel; bár abból, ahogy most a nevét kimondta, a kutyatenyésztő még nem sejtette, mekkora horderejű dologról lesz szó. A lánya egyik lábáról a másikra támaszkodott, de az ő arcáról sem olvasott le semmi végzetszerűt, inkább csak azt, hogy szeretne ezen végre túl lenni. Ezért aztán a kutyatenyésztő elsőre fel sem fogta a felesége szavait, nézett csak az arcába. Harmadszor vagy negyedszer mondta el az asszony, hogy Melinda gyereket vár, mire a kutyatenyésztő is meghallotta; ekkorra már a lány is izgatott lett, pirongva kémlelte az apja arcát, olyan feszült volt, hogy a kezét sem tördelte, mint rendesen, szinte megmerevedett. Melinda gyereket vár. A férfi agyán átvillant, hogy most valami eredetit kellene mondania, valami olyasmit, amit még életében nem mondott, de hirtelen elszólta magát, hogy ugyan már. S ezzel tulajdonképpen lezártnak tekintette az egész ügyet, és várta, hogy a felesége elé tegye a vacsorát, s folytatódjon minden, ahogy más hétköznapokon.

A két nő nem mozdult, ott álltak vele szemben, s várták, mondjon valamit. Végül mindhárman leültek, s az asztalt bámulták; a férfi olykor-olykor felnézett, ilyenkor felnézett a felesége és a lánya is, aztán megint az asztalterítőbe fúrta a tekintetét. Erre nem számított, mondta végül, s alighogy kimondta, izzadni kezdett a háta és a homloka. Hogy ezt épp így, épp ma jelentik be neki, erre nem számított, s elnézést kért a reakciója miatt, de hogy épp ezért, mert erre ma valahogy nem. S hogy biztos-e. Melinda ma délután volt a nőgyógyászánál, hadarta a felesége, örömmel, hogy végre szólhat, egész biztos, a harmadik hónapban van. Tehát egész biztos. Csakhogy... Csakhogy, kérdezte a férfi. Csakhogy, mondta a felesége, s Melindára nézett, mégse annyira biztos. Na most akkor biztos vagy nem, hördült fel a férfi, de gyorsan lenyugodott, s megismételte, most már lassabban, szóval biztos vagy sem. Melinda szerint lehetetlen, mondta a felesége. Lehetetlen, ismételte a férfi, kiszáradt szájjal. Melinda, szóval, nem volt senkivel. Nem történhetett meg, mondta a felesége, vagy talán a lánya, talán mindketten. Hűvös volt a konyhában, s ahogy az izzadságcseppek szánkáztak lefelé a kutyatenyésztő hátán, újra és újra kirázta a hideg.

A kutyatenyésztő nem tudta eldönteni, a lánya most vigyorog vagy vicsorog. Szívta magába a felesége rozmaringillatát, de a testét nem érintette meg. Csak a jägeres üveget; a kutyatenyésztő olyan lett ittasan, akár egy hároméves, bámulós gyerek.

Az igazi rémálmokból nem ébredünk fel, mondta másnap Lukácsnak a telepen, miközben rossz kávéjukat kortyolgatták az irodában. Mi van, kérdezett vissza Lukács, aki úgy csinált, mintha nagyot hallana, pedig, erre a kutyatenyésztő mérget vett volna, csak nem akart meghallani senki mást önmagán kívül. Hallgatta Lukácsot, elkísérte aznapi útjaira, míg valamikor délután kettőkor fel nem tette magának a kérdést, mi a francot keres itt, és se szó, se beszéd, hazament. Pontosabban először az Egérlyukba, ahol megint gyorsan felhajtott három jägert.

Felesége azzal várta, hogy Melindát azonnali hatállyal ki kell venni az iskolából, ez az egyetlen lehetséges megoldás, magánúton folytatja, az érettségiig, már beszélt is az osztályfőnökkel és az igazgatóhelyettessel, nem gond, mással is előfordult már. A nő lesütötte a szemét, de Melinda az apjára nézett, nyílt és bátor tekintettel, amiből azonban sok érdemlegeset nem lehetett kiolvasni. Nem lenne jobb... kezdte a férfi, de nem folytatta. Melinda nem szégyellte magát, most már nem is pirongott, egyenes tartással ült a régi faszéken a konyhaasztalnál, és várt. A kutyatenyésztő félve nézett rá, s alig várta, hogy magára hagyják, hogy odaállhasson a konyhaablakba, hallgathassa a zenetanár hegedűjátékát, ami furcsán szabálytalan volt, de így is megkapó, és kiszopogathassa a maradékot a jägeres üvegből.

Hiszen még nem is volt saját élete, mondta fennhangon a kocsiban ülve. Szólt a rádió, hangosan, mint mindig, de nem hallotta a hangját; eltelt már néhány nap a bejelentés óta, de nem bírt visszaemlékezni, hogy vajon mennyi. Senkinek nem mondta még el, bár látta Lukácson, hogy újabban furcsán néz rá, úgyhogy ideje előkészíteni valami hihető mesét, mert ezt nem lehet elmondani, ezt semmiképp. Nem volt saját élete, gondolta, s hogy nyugodtan tudjon gondolkodni, lelassított. Azonnal dudálni kezdtek rá, így befordult az egyik bevásárlóközpont parkolójába, szinte üres volt, nem számított, hogy két helyet is elfoglalt. A lánya igazából ideális kislány volt egy szülő számára, a lehető legjámborabb tizennyolc éves lányka, aki nem járt kétes bulikba, nem barátkozott gyanús alakokkal, nem jött még haza sosem részegen, de még csak rossz jeggyel sem. Volt néhány barátnője, akik maguk is olyan szótlanok és szégyenlősek voltak, hogy valószínűleg egy illetlen szó sem hagyta el a szájukat soha, nemhogy lefeküdtek volna valakivel. A többi lánnyal az osztályból Melindának sosem volt valami jó viszonya, ha beszélt róluk, olyan távolságtartással tette, mintha vadidegenekről lenne szó. Na és a fiúk... hát miféle fiúk voltak azok, akik abba az osztályba jártak, abba az egyébként is picike osztályba, hiszen alig maradtak már gyerekek ebben a városban, csak ezek az öregek mindenütt, akik a sarat bámulják. Kevés gyerek maradt, s azok is olyan tehetetlenek: kicsik voltak, kövérek, olyanok, mint az öregek, a kutyatenyésztő nem igazán szeretett rájuk nézni sem, sokkal jobban szerette a német juhászokat meg a dán dogokat, azokban még van valami eredetiség. S még ha megkörnyékezhette is volna valamelyik kissrác Melindát, miféle csodának kellett volna történnie, hogy eljussanak egészen odáig... A kutyatenyésztő ismerte a kölyköket Melinda osztályából, ott lakott mind a környéken, maguknak való vakarcsok voltak, akik lányokkal szinte szóba sem álltak, a felnőtteknek nem köszöntek, és csak arra vártak, hogy leérettségizzenek, aztán eltűnjenek a városból.

Azon vette észre magát, hogy az Egérlyukban ül, és üres poharak sorakoznak előtte; öregemberek ültek mellette a kényelmetlen padon, fröccsöt ittak, és halkan beszélgettek egymással, régi vicceket meséltek, de hiába hegyezte a fülét, a poén mindig valahogy elsikkadt. Előkereste a mobilját, Lukács több tucatszor hívta, s néhányszor a felesége is, de az időbeállítások valahogy elromlottak, hajnali hármat mutatott a készülék, s a dátum sem stimmelt, legalábbis ő úgy gondolta, nem stimmelhet.

A felesége azt mondta, tulajdonképpen nem lényeges a dolog, de látni lehetett az arcán, mennyire nehezére esik ezt kimondania, s mennyivel szívesebben mondaná az ellenkezőjét; a férfi mondta ki helyette. Most akkor Melinda vagy egy Szűz Mária, vagy egy kurva, jelentette ki lassan és tagoltan, és a poharat kereste a kezével. Melinda a szobájában aludt, nyugodtan és mélyen; mostanában mindig frissen, jó kedvvel ébredt, rosszullétek nem gyötörték, étvágya a megszokott volt, s erősen pattanásos arca tisztulni kezdett. Az asszony azt mondta, neki mindig mindent elmesélt, bármi történhetett, a fiúügyeket is, pontosan tudja, mondta az asszony, kikkel csókolózott az egyes diákbálokon, nem voltak sokan. Az egyik egy Ábel nevű gyerek, de ez még régebben történt, mert ők több mint egy éve elköltöztek a városból, a másik meg egy bizonyos Kristóf, akivel viszont legalább fél éve rosszban volt. Több fiú nem volt, hiszen beszélni is alig beszélt velük, kimozdulni szinte sosem akart, s ha ment is, csak a barátnőihez, mondta az asszony, és ő tényleg minden percéről tudott. A férfi felállt, a kredencben matatott, valahol lennie kell még egy üvegnek.

A kutyatenyésztő sokat sétált a városban, és kint, a város széle felé is, arra legalább nem találkozott azokkal a nyúzott képű öregemberekkel. Alaposan elfáradt ezeken a sétákon, feltöltődött a nyomorúság látványával, valahogy úgy érezte, ez kell most neki: ha kívülről dől beléje a nyomorúság, akkor ott belül nem termelődhet. Lukács már rákérdezett, mi van vele, hiszen alig járt be az irodába, kihagyta a tárgyalásokat, és nem foglalkozott a kutyákkal sem, csak akkor ment ki a telepre megnézni őket, mikor tudta, hogy Lukács nincs ott. Tudta, nem lesz ez így jó, mégis folytatta.

Hogy van, kérdezte az asszonytól. Elfordította a fejét, nehogy érezni lehessen a szájából dőlő alkoholbűzt. Mielőtt az asszony válaszolni tudott volna, Melinda kilibbent a szobájából, és a kutyatenyésztőnek elállt a lélegzete. A lánya arca kisimult, tekintete szinte ragyogott, bőre feszes és finom pirospozsgás, nem olyan sárga, kinyúlt, mint korábban, a haja, bár fésületlen, mégis csillog és lágyan hullámzik, a hasa pedig már domborodik. Vajon hányadika lehet, és milyen hónap... a hűtő oldalára kimágnesezett naptárhoz lép, odabiggyeszti a mutatóujját, de nem tud figyelni, nem tudja kiverni a fejéből a lánya arcát, a lánya hasát. És most halkan, gyengéden, mintegy altatódalként hömpölyög a hegedűszó a szomszéd épületből, gyakorol a fiatal zenetanár.

Egyre ritkábban ment haza, s nem nagyon látott maga körül semmit, bár Melinda általában otthon volt. A kutyatenyésztő inkább elbújt, egy üveggel a kezében behúzódott a konyhába, elrejtőzött a hűtő fedezékébe, a nagy fehér tömb megvédte, hallgatta, ahogy morog a hűtő motorja, morog és szipákol. Amikor eléje került Melinda, csak habogott, mintha magasabb is lenne most, sudár, szép termetű, milyen pompásan domborodik a melle, milyen vonzó az arca, milyen érettek az ajkai, s a hasa, hogy gömbölyödik, micsoda kis lurkó készülődik odabent. Képtelen volt azonban bármit mondani, sem Melindának, sem a feleségének, aki elújságolta neki, hogy az orvosok szerint a gyermek jól fejlődik. És hogy felhozta nekik az apakérdést, de nem sok mindent mondtak, természetesen nem hiszik, hogy Melinda nem volt senkivel, és ő úgy érzi, mondta a felesége, ő az egyetlen, aki hisz neki, de hát egyébként meg, s erről egyre inkább meg van győződve, tényleg teljesen mindegy, hiszen minden úgy alakul, ahogy alakulnia kell. Nem volt már rozmaringillata, és egyre inkább összeaszalódott, eltűntek az ajkai, az arca beesett, az orra összeszáradt, a haja hullott, a szeme fakó, már talán csak a mozdulatai, a szavai voltak igazán vonzóak, ellenállhatatlanok, s a kutyatenyésztő olykor majdnem elmosolyodott ezen a kedves tökéletlenségen. Mire azonban elmosolyodott volna, a felesége már nem volt ott, s azt sem tudta, ő maga hol van, vajon kint a mezőn-e, s az vajon ott a kocsija-e, amit lát, vagy csak varjak, esetleg döglött rókák rothadó tetemei... túl messze van, hogy kivehesse, s inkább a radiátorhoz húzódik, és kér még egy jägert, s félrekergeti a kutyákat, amelyek a lábához dörgölőznek, éhesek talán, harapdálják a lábát, a cipőjét, s üvölt rájuk, jó hangosan, hadd szakadjon ki belőle az indulat. De nem tud, nincs hangja.

A konyhában áll, a mobilja az asztalon, egyfolytában zenél, Lukács hívja, le kellene halkítani, vagy vibrálásra állítani, de képtelen megmozdulni. A felesége és Melinda odabent a lány szobájában sürgölődik, néha megjelennek idekint, tesznek-vesznek, nagy munkában vannak, és cseverésznek közben: hogy csilingel a hangjuk. A kutyatenyésztő megnézné Melindát szívesen, megnézné és megérintené, vajon milyen a bőre, milyen lehet megérinteni. De a lánya el-elsuhan előtte, mintha ő ott sem lenne, s hiába gügyög felé, nem veszi észre. Pedig elmondaná, hogy hisz neki; talán egyszerűbb lenne, mint gondolta. De csak áll a konyhában, tétlenül, míg aztán újra felbukkan előtte a lánya, és mosolyog, pedig azelőtt azt sem nagyon szokott, és mekkora már a pocakja, és azt mondja, hogy ő akkor most elmegy, minden el van rendezve, most elhagyja a várost, mert nem itt akarja megszülni a gyermeket, és az anyja mindennel ellátta, ezt is mondja, és nemsokára majd hazalátogat, hogy letegye az érettségit. Annyit mond még, örülne, ha hinnének neki, és mosolyog a szája, a szeme, az orra. Lépések, csattanások, távolodó zaj, mély üresség. Felcsendül a zene, először vad, szilaj dallamok, amelyek lassan finom, lágy játékká csitulnak. A kutyatenyésztő az ablaknál áll, a szomszéd épületben a zenetanár függönye elhúzva, belát hozzá, a fiatal férfi ott áll az ablakban, kezében a hegedű, és játszik, magas, sötét hajú férfi, nemes vonalú arccal, messziről ragyogó szemekkel. Megint csörög a mobil, dühösen kapja fel, de mielőtt beleszólhatna, Lukács már mondja is, hogy megszülettek a milliomos kutyái, és mind egészséges.