Aki visszatért a máglyáról

Azok az írók, újságírók, filozófusok, történészek, akik az elmúlt idők balkáni orgiáiban bűntetteket követtek el, akár ideológusokként, akár közvetlen parancsadókként, befészkelődtek az emlékezetünkbe. Már nem vagyunk abban az állapotban, hogy pszichénk mélyére lökjük őket. Nevüket a hágai vádiratokban akarjuk látni. Közreműködőkké tesznek bennünket a gyűlölködésben, felébresztik bennünk a bosszúvágyat, rossz tulajdonságainkat erősítik meg, mert – úgy tartják – az igazságszeretet is elfedheti a kegyetlenséget. S ezeket az ideológiai bajkeverőket mind gyakrabban nevezzük háborús bűnösöknek. Néha arra gondolok, hogy ebben benne van a hatalmaskodás magja. Mert megvan az a határ, ameddig az érzelmeken lovagolhatunk, de utána jöjjenek a bizonyítékok. Nekem, személyesen, a bizonyítékok nyilvánvalóknak tűnnek, lapozzuk csak fel az újságokat és nézzük meg a tévéműsorokat, amelyeket a gonosztevők nyomokként maguk után hagytak, de ezek még nem olyan bizonyítékok, amelyek miatt Hágába vinnék őket. A bűntettek ideológusai inkább csak jelképesen büntethetőek, valaminő kényelmes beszédalakzat formájában. Így aztán Hága is csak metafora, ha erről a fajtáról van szó, még ha egy jeles jogász arról is győzköd engem, hogy az ideológiai bűntettek büntetőjogi üldözéséhez minden adott. De Hága hiányosságairól beszéljenek mások; számomra ez a metafora kedves, mert félelmet és reszketést okoz azoknak, akik az ölés stratégiáját megszabták. Az utóbbi években az „egy mészárlás bagatelljeiről” írva gyakran alkalmaztam az elviselhetetlen „mi”-t, azt a csoportosító absztrakciót, amelynek nevében büntetést kérünk a bűntettek ideológusainak. Nemrégiben ugyanebbe a csapdába estem bele, amikor kijelentettem: mi meg kell, hogy nevezzük őket, zaklatnunk kell őket. De ki ez a „mi”, miféle személytelen test ez? A közvélemény? Hát a közvélemény éppen e gonosztevők mellett állt. A „mi” valójában az egyén tehetetlensége, s mindig is valamiféle mimikri. Simone Weil úgy véli, hogy a „mi” az értelmiség veresége. Így hát a saját nevemben úgy vélem, az ideológiai bűnösök büntetlenül maradnak majd.

E hosszabb bevezetésre volt szükségem ahhoz, hogy ma reggel, kovácsműhelyemben, a történelem fújtatója alól kipattanó szikrák mellett, egy olyan nagy író sorsával foglalkozzam, aki a II. világháború után börtönnel fizetett fecsegése és marhaságai miatt. Ez az író, Louis Ferdinand Céline, noha úgy tűnik, saját garasaiért játszott, 1945. december 17-én maga fizette meg ezt a muzsikát; Koppenhágában tartóztatták le, ott úgy két évet töltött börtönben, egy időt a börtönkórházban, majd egy istállóban felügyelet mellett. 1950-ben Párizsban az igazságügyi Felső Bíróság távollétében egy év börtönre ítéli, magas pénzbírságra bünteti, elkobozza a vagyonát, megfosztja polgárjogaitól és „nemzetileg érdemtelennek” (indignité nationale) minősíti. Miután a Katonai Bíróság amnesztiában részesíti, már 1952-ben újra kiadják könyveit; óvatosan, azzal a szándékkal, hogy a nagy alkotót visszavezessék az irodalomba, a francia kultúrába, amelyből saját magát zárta ki az antiszemitizmusról való fecsegésével és a rasszizmus magasztalásával. Újra kinyomtatták nagy prózai műveit, míg kétes könyvei, az Egy mészárlás bagatelljei és a Halottak iskolája, „saját sötétségeikben” maradtak, s a Kortárs francia irodalom szótárában úgy jellemezték ezeket, mint „gonosz tévedéseket”. Hangzatos és kaotikus pamfletjeiben kilószámra áll a szemét; de regényei nagyszabásúak, elsősorban a remekmű, Az utazás az éjszaka mélyére, melyet még ellenfelei, így Gide és Sartre is csodáltak

A francia irodalomban Céline nagy név, egyike a legnagyobbaknak, könyvei a Gallimard híres sorozatában, a Pleiade-ben jelentek meg, de mégis, sokkal inkább a csodálat tárgya, semmint a tiszteleté, mert zsenialitásával mindig együtt jár megszégyenült egzisztenciája. Megbocsáthatatlan lenne meghajolni e nagyság előtt, mert ez azt jelentené, hogy egyezünk azzal az íróval, aki kísérteties gúnyiratokat irkált egy nép megsemmisítéséről. Megengedhetetlen az áldozatok iránti kegyeletből, de a tehetsége iránti csodálat megmarad, még ha a szerző alakját két részre szakítjuk is. Céline ezeket a gúnyiratokat ingyen írta, szeszélyességből vagy csak úgy, szórakozásképp, olykor konfúz módon, hogy az már bohóckodásnak tűnik, noha egy komoly tollból semmi sem komolytalan. Gide egyszer azt mondta: „Céline zöldeket beszélt a zsidókról, de ha ez nem bolondozás, akkor ő tényleg bolond.”

Annak idején Céline azt írta, hogy mi mindnyájan „egy zsidó civilizációban élünk, és mint a zsidók alattiak”, s az ő lázadása az elnyomottak pozíciójából „a hazafi lázadása”, vagy „a kutyáé, aki megharapta a gazdáját”. Céline maga egyes írásaiban azt állítja, hogy nem csak hogy nem fizetségért ugatott, hanem hogy részvétet váltson ki a „zsidók alattiak” nyomorúsága iránt, s így antiszemitának és véreskezűnek esett ki az egész világ előtt. Elismerte, hogy számtalan hülyeséget csinált, és hogy „keresztes háborúja” odavonzotta a sakálokat, de mindezt azért tette, mert „túlságosan is hazafi és folklorista volt a degeneráltak országában”.

Noha Céline a paródia virtuóza, nem tudta magát Céline-t parodizálni, saját „bűnös tévedéseit” meg sem próbálta kétségbe vonni vagy kinevetni, hanem az anakronizmus zátonyán kötött ki, s a holokauszt után részvét nélküli emberként vették számba, „érzéketlen bolondként vagy nullaként”, ahogyan azt magáról szokta volt mondani. Tett némi erőfeszítést, hogy a Bagatellek…-et igazolja, és hogy azokra a senkiházikra hárítsa a felelősséget, akik visszaéltek pamfletjével, merthogy az a könyve pacifista volt, s azt üzente, meg kell állítani az öldöklést. Az effajta védekezés nem meggyőző, hanem képmutató volt, s később többször is azt ismételgette, hogy ő nem akkor támadta a zsidókat, „amikor szárazon voltak, hanem akkor, amikor hatalmon”. Azokra a kifogásokra pedig, miszerint rasszista, mérgelődve úgy válaszolt: „Nincs semmi kifogásom az arabok meg a feketék ellen, de inkább maradjanak a saját országaikban.” A felsorakoztatott vádak ellen végül ezt hozta fel: „Tévedtem, s ez az én egyedüli büntettem.”

Louis Ferdinand Céline, ez a kibírhatatlan és szeszélyes nagyság, kérlelhetetlenül értékelt. Tapintat és finomkodás nélkül vitatkozott, kesztyűtlenül, éles nyelvvel, kegyetlenül és gyűlölködve, mindig szenvedélyesen és pardon nélkül, gyakran a pornográfia határán, hülyén és lucid módon. Céline a zsidók szidalmazásában primitívnek és barbárnak esett ki. De Céline anti-minden volt, mindenellenes. Valaki azt mondta, hogy baromságaiban leginkább Hitlerhez állt közel, de ő maga Hitlert megvetette és „senkiházinak és fecsegő”-nek nevezte. „Hitler ordibálása, ez az üvöltöző neoromantizmus, ez a wagneriánus sátánizmus mindig is elviselhetetlen volt a számomra.” Irtózott Németországtól. „Provinciálisnak, faragatlannak, mucsainak tartom”, a német nyelvet meg „a kutyaugatáshoz és a disznóröfögéshez” hasonlította. Az árjákat lepicsázta, lespedtajkú, felfújt kecskéknek, tojásfejű burzsujoknak nevezte. Egy 1948-as levelében úgy vélte: „A zsidók ugyanúgy megfizettek, mint én. Most szeretném látni az árjákat, ahogyan az arénában reszketnek.”

Sartre az Egy antiszemita portréja című írásában náci ügynöknek nevezte. Ez felpaprikázta, mert a nácikat „zúgolódó kispolgárok és kisstílű haszonlesők hordájának” vélte. Ettől kezdve Céline nekirontott Sartre-nak, takonynak, galandféregnek, ebihalnak, szemüveges kémnek, szarral telitömött vámpírnak, „a zseniális seggemben lévő fecsegőnek” stb. nevezte. Gide-nek hasonló durva módon vágott vissza: „Csak azok számára volt jelentős, akiknek viszket a seggelyuka, mindenféle rajongás nélküli író, kivéve, ha a kis beduinok asszonyait bámulja, Gide egy buzi, aki egyre kevésbé szórakoztat bűvésztrükkjeivel.” Sok íróról gondolt rosszakat. Proust a számára egy „kúrással elfoglalt zsidó seggfej” volt, James Joyce „légybaszó, lassú író”, Mauriac „egy gazember, aki nem tudja magáról, hogy gazember”, Henry Miller és Faulkner „sikertelen hülyék”, Malraux „beképzelt kurva az üres, keleties fecsegésével”, Baudelaire „csaló és méregkeverő”. „Az összes Baudelaire-t odaadnám egy olimpikon úszónőért.” Dosztojevszkijt nem szerette, mert orosz. Az újságírókra azt mondta, hogy „tehetségük van hülyeséggé változtatni az okosságot”. Az irodalomkritikusokat pedig kopasz kutyáknak nevezte. „Belőlük csak a bla-bla meg a trutty-trutty marad meg.”

Nekem mégis úgy tűnik, hogy sok háború utáni írásában, interjújában és levelében vágyott a büntetésre, noha ezt nem akarta elismerni. Azzal a kifogással jött, hogy soha sem volt antiszemita, de ugyanabban az írásában a zsidókat „orientális szemétnek” nevezte. Komolyan ír arról a félelméről, amely akkor fogta el, amikor Franciaországból szökött, aztán meg ostobaságokat hord össze: „A hatalmas nehézségektől megedződött a faszom.” Vele sohasem lehet tisztába jönni; a tréfa és a komolyság közt vékony vonal húzódik. Egy alkalommal maga jelentette ki: „Baszkódásból éltem.”

A Bagatell… megjelenése után, még 1937-ban Gide azt írta, hogy „Céline-nek, zsenialitása ellenére, nem lehet megbocsátani, hogy a legalantasabb ösztönökre játszik rá oly gondatlan könnyedséggel és cinizmussal.” És nem is bocsátották meg neki, nem felejtették el ezt. Valahogyan elkerülte a máglyát, de egész életében olyasvalaki maradt, aki visszajött a máglyáról. 1961-ben halt meg, ugyanaznap, mint Hemingway. És miközben az összes francia újságban a híres amerikai halála alkalmából szóltak a harsonák, „nagyobb vadász, mint író”, a nagy Céliné-ről ímmel-ámmal, az oldal alján jelentették, hogy meghalt, s csak ennyit. Az író már életében megátkozta saját magát: „Halj meg megszégyenülten, megalázva, szegénységben, ha már bolond voltál.” Egyébként már első könyvében azt kérte a gondviseléstől, legyen tüskés az életútja: „Csak csapj le rám, Istenem, ez minden, amit kérek!” És Isten meghallgatta imáit.

Szerbhorváth György fordítása