Befejezetlen mondatok

Déry Tibor levelezése 1951–1955 és Déry Tibor levelezése 1956–1960. Sajtó alá rendezte: Botka Ferenc. Balassi Kiadó – Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2009 és 2010

Bár Déry Tibor manapság nem tartozik a legtöbbet olvasott magyar írók közé (sőt), életművének tudományos feldolgozottsága a kánon legelőkelőbb helyein szereplő szerzőkéivel vetekszik. A Petőfi Irodalmi Múzeum és a Balassi Kiadó gondozásában az elmúlt évtizedekben a Déry Archívum számos kötete látott napvilágot: a szerző korai és/vagy eddig kiadatlan írásai, a kortársak visszaemlékezéseiből összeállított interjúkötet, tematikus levelezésgyűjtemények egyaránt jelentek meg a közelmúltban. A Déry-levelezés újabb, kronologikus rendben kiadott kötetei a pályakezdéstől kezdve nyomon követik az életmű alakulását, a legutóbbiak az 1951 és 1955, illetve az 1956 és 1960 között kelt küldeményeket teszik közzé. A Déry-életmű teljes(ségre törekvő) feltárásával járó elképesztő mennyiségű filológiai kutatómunka tulajdonképpen egyetlen névhez fűződik: a 2011. január 31-én, élete nyolcvankettedik évében elhunyt Botka Ferencéhez. A kötetek sajtó alá rendezője már dolgozott az 1960 utáni levelek közlésén, halála azonban előreláthatólag jó ideig gátat emel a kutatások folytatása elé. Különösen szomorú ez annak ismeretében, hogy Déry Tibor életútja (az életút fogalma itt nem összetévesztendő az életműével, hiszen annak talán legjelentősebb darabja, A befejezetlen mondat „már” 1947-ben megjelent) valójában az 1950-es években válik a kutatók – és az érdeklődő olvasók – számára igazán izgalmassá. Az 1951-es évvel induló levelezés egy folyamatot, lényegében egy „fejlődésregényt” tár elénk, amelynek kezdőpontján a rákosista hatalommal együttműködő, annak igényeit kiszolgálni igyekvő káderíró, végpontján pedig egy kiábrándult, a művészeti élet szabadsága mellett kiálló közéleti személyiség áll, aki emiatt a börtönélet szenvedéseit is kénytelen kiállni. A szabadulását követő éveket és a konszolidálódó Kádár-rendszerrel való „kiegyezést” dokumentáló levelek – legalábbis egy ideig – megmaradnak a PIM kézirattárában őrzött hagyatékban, az eddigi utolsó (sorrendben 21. és 22.) levélgyűjtemények azonban így, „befejezetlenül” is felbecsülhetetlen értékű dokumentumként szolgálnak a korszakkal foglalkozó (irodalom)történészek számára.

Ha van a magyar irodalomban olyan szerző, akinek nevével egy egész korszakot jellemezhetünk, úgy Déry ilyen: az 1950-es évek nem írhatók le hitelesebben más művész pályájának alakulástörténetével, mint az övével. A Felelet 1950-ben megjelent első kötetének egyöntetűen pozitív fogadtatása, majd a folytatás körül kialakult 1952-es nyilvános polémia és az azt követő alkotói válság remekül jellemzi a Rákosi-korszak utolsó éveinek irracionális, kiszámíthatatlan miliőjét, egyszersmind megelőlegezi a forradalomhoz vezető általános dezillúzió légkörét. Botka Ferenc tisztában volt ezzel, így könyveitől többet kapunk, mint „hétköznapi” levelezésgyűjteményeket: a szerzői monográfia, a történelmi korrajz, a személyes visszaemlékezés, sőt az életrajzi regény elemei keverednek ezekben a szaktudományos munkákban. Bár egy a közelmúltban készített interjú alapján tudható, hogy az irodalomtörténész és az író nem ismerték egymást (Murányi Gábor: Személyes korrajzok – Interjú Botka Ferenccel. HVG, 2010. július 10. 42–43.), mégis sokszor olyan érzésünk lehet, mintha Botka védelmébe akarná venni elhunyt íróbarátját: a (néhol kicsit túlzottan is) bőbeszédű, ám rendkívül informatív kommentárokon áthallatszik a szerző melletti feltétlen elkötelezettség. Hogy csak egyetlen példát említsünk: a Simon Menyhért születése című, 1953-as mű többek között megfelelő mértékű pártosságának köszönhetően kapta pozitív fogadtatását. Kommentárjában Botka nem tagadja a mű meglehetős vonalasságát, ám Déry védelmében felvillantja annak lehetőségét, hogy ez a vonalasság álca csupán, amellyel görbe tükröt kívánt állítani a korszak irodalompolitikája elé. Akár helytálló a „monográfus” teóriája, akár nem, mindenesetre jól látszik, hogy igyekszik a legjobbat feltételezni könyve „főhőséről” – mindezt azonban úgy teszi, hogy nem hallgatja el a feltételezéseinek esetlegesen ellentmondó körülményeket sem.

A Déry-levelezés kötetei tehát sajátos, egyedi koncepción alapulnak. Nem szakadnak el a hasonló kiadványok megszokott közlési technikájától abban a tekintetben, hogy a levelek filológiai adatait precízen közlik. Így az olyan adatok, mint a levelek számozása, feltételezett keletkezési idejük, a címzett és a feladó nevének feltüntetése, a küldemény egyéb sajátosságai (kézzel vagy géppel írt szöveg, sürgöny, levelezőlap, hagyományos levél stb.) a műfaj elvárásainak megfelelően remekül leolvashatók. Az már azonban kevésbé megszokott, hogy majdnem minden levelet hosszabb-rövidebb értelmező szöveg kísér, amelyben a sajtó alá rendező segíti az olvasót a bonyolult viszonyok közötti eligazodásban. Ezek a kommentárok általában igyekeznek Déry adott időszakban viselt dolgairól, magánéleti és szakmai ügyeiről tudósítani, nem ritka azonban az olyan szakasz sem, amelyben Botka szélesebb kontextust kíván rajzolni, és a nagypolitikai változásokra is kitekint. A legszórakoztatóbbak (milyen furcsa ezt a jelzőt használni egy levelezéskötet kapcsán) azonban azok a személyes megjegyzések, amelyek alapján világossá válik, hogy maga a levelek közreadója is részese, sokszor elszenvedője volt az 1950-es évek közállapotainak. Ezt írja például Déry és Oravecz Paula 1954. februári válásával kapcsolatban: „Déry Tibor személyesen kívánta meghallgatni a boldogító nemet. Ám egy kisebb kellemetlenséggel is szembesülnie kellett. Az ítéletet hozó bíró a »győztes« alperest büntetésképp 3000 forint különilleték befizetésére kötelezte. (Nem csekély összeg: e sorok írójának háromhavi tanári fizetése!)” (197.) A komoly tudományos igénnyel felépített szövegek mellett tehát nem kevés memoár-, sőt szépírói fogással is találkozhatunk a kötetet lapozgatva. Sajátos helyzet jön létre: egy idő után azon veszi észre magát az ember, hogy regényként, elejétől a végéig olvasandó összefüggő szövegként kezdi kezelni a levelezésgyűjteményt, s igyekszik központi figurájának, Déry Tibornak a szerepébe helyezkedni.

A kötetek másik ismérve (a korábbi kiadványokhoz hasonlóan) a monografikus pontosságot is meghaladó, esetenként mikrofilológiai apróságokban elvesző részletesség. Nincs az a jelentéktelen, ismeretlen levélíró, lett légyen az Déry távoli, dilettáns csodálója, akinek életrajzáról nem tudunk meg minden alapvető információt. Jó példa erre a Felelet kapcsán érkezett olvasói levelek tömkelege, amelyeknek olykor teljesen ismeretlen szerzőiről is meglepően sok adatot képes volt feltárni a sajtó alá rendező. De nem csak a levélírók személyének felderítésén érhető tetten ez a végtelen precizitás: Botka a mikrofilológiai hitelesség jegyében Déry minden egyes napjával el kíván számolni, így a levelek között eltelt, esetleg dokumentálatlan időszakokról is megpróbál minél alaposabban tájékozódni. Ennek következtében a korabeli sajtótermékek (főleg a Szabad Nép, a Csillag és az Irodalmi Újság) vonatkozó cikkei, az azokban közölt nyílt levelek, sőt a szerző és harmadik felesége, Kunsági Mária naptárnoteszeinek feljegyzései is integráns részét képezik a vizsgálódásoknak. Ez utóbbiak felhasználása különösen érdekes: Botka mintegy végső, megcáfolhatatlan bizonyítékként tekint a hagyatékban fennmaradt zsebnaptárakra, s azokat a levelekhez viszonyítva próbálja meghatározni, hogy az írásban megbeszélt találkozások, kötelezettségek megvalósultak-e a gyakorlati életben. (Azt a talán nem feltétlenül helyes elvet követve, hogy ami nem szerepel a naptárnoteszekben, az valószínűleg meg sem történt.)

További adalékot jelent Déry ’50-es évekbeli tevékenységének megismeréséhez a kötetek végére illesztett több száz oldalas függelék: az 1951–55-ös kötetben itt olvashatók a korszak irodalmi polémiáinak legfontosabb manifesztumai (Király István hozzászólása A fehér pillangó-vitához, Révai József többórás előadásának zárszava a Felelet-vita kapcsán stb.), az Írószövetség 1955. november 10-i taggyűlésén Zelk Zoltán által felolvasott írói memorandum szövege, sőt a szerző naptárnoteszei alapján összesített telefonkönyve (!) is; az utolsó kötet függeléke pedig jórészt az ’56-os események hazai és külföldi sajtóvisszhangjával foglalkozik. Az pedig már csak kellemes ráadás, hogy ezek után jó néhány levelezőlap és regényborító színes fotókópiáját is megtekinthetjük a könyvek hátsó traktusában. A Déry Archívum köteteiről beszélve tehát jóval többről van szó, mint „egyszerű” levelezésgyűjteményekről, hiszen Botka Ferenc könyvei összeállításakor lényegesen nagyobb filológusi (és írói!) apparátust vonultat fel, mint ahogy az megszokható az ilyen műfajú köteteknél.

Miről is tanúskodnak az utolsó kötetekben közreadott levelek? Elsősorban arról, hogy az 1951-re írói megbecsültsége zenitjére érő Déry hogyan válik fokozatosan kegyvesztetté a hatalom szemében – eleinte akaratán kívül, később azonban szándékosan helyezkedik szembe a sztálinista hatalmi berendezkedéssel (lásd Rákosi Mátyáshoz írt 1955-ös leveleit). Déry leghűségesebb levelezőpartnerei ezekben az években is Szilasi Vilmos és felesége voltak: a Freiburgba emigrált házaspárt rokoni szálak is fűzik szerzőnkhöz, nem csoda hát, hogy a legnehezebb időkben is ők azok, akik igyekeznek lelki támaszt nyújtani számára. Szilasiék mellett a legtöbb küldemény a Lukács házaspártól érkezett, ezekben az években ugyanis különösen intenzívvé válik a kapcsolat Déry és Lukács György között – köszönhetően talán épp annak, hogy nem sokkal a Felelet-vita előtt a filozófus is hasonló „koncepciós peren” esett át, aminek következtében a tárgyalt időszakban ő sem örvendett különösebb népszerűségnek a felsőbb körökben.

Az 1950-es évtized eleje Déry számára egyértelműen A befejezetlen mondat utáni második nagy regényfolyam, a Felelet megírásának jegyében telt, ez a levelezéskötet alapján is nyilvánvaló: az első kötet végén Déry felhívást intézett olvasóihoz, amelyben arra szólította fel őket, írják meg, „[m]i az, ami tetszik? … mi az, ami nem tetszik a regényben?... eleven, hiteles, igaz-e Bálint alakja?... a környezetében szereplő emberek?... Farkas tanár és környezete?...” (Déry Tibor: Levél elvtársaimhoz = D.T.: Felelet I., Szépirodalmi, Budapest, 1950. 415–416.) A tárgyalt korszakban a legtöbb küldemény valószínűleg e témában érkezett szerzőnkhöz, a sajtó alá rendező azonban úgy döntött (filológiailag vitatható, helytakarékossági okokat szem előtt tartva azonban egyértelműen helyes módon), hogy e levelek nagy részét nem közli, s csak a legtanulságosabbakra szorítkozik. Az olvasói levelek vizsgálata külön kötetet érdemelne: az elvakult, szektás hozzászólótól kezdve a laikus háziasszonyon keresztül a moszkvai emigráns kommunistáig rengetegen válaszoltak az író felhívására, véleményük pedig számtalan adalékkal szolgál a Felelet korabeli jelentőségéről kialakított képünkhöz.

A kronologikus Déry-levelezéskötetek legnagyobb – bár szintén érthető – hiányossága, hogy sem a szerző édesanyjával, sem második és harmadik feleségével váltott levelei nem hozzáférhetők ezekből a gyűjteményekből, mindössze az adott küldemények címszalagja mutatja, hogy szerzőnk a kérdéses időben a „mamától”, Paulától vagy Böbétől is kapott levelet. (Az ’56–60-as kötetre azonban nem igaz ez az állítás: mivel börtönbüntetése alatt Déry jóformán csak édesanyjával és Böbével válthatott alkalomadtán levelet, e küldemények ignorálása végzetesen leapasztotta volna az utolsó kötet tartalmát, ezért Botka itt felfüggesztette az eddigi gyűjteményekben követett irányelvet.) A címszalagokban Botka feltünteti azokat a korábban már kiadott tematikus levelezésköteteket, amelyekben ezek a szövegek olvashatók (a „Liebe mamuskám” Déry és édesanyja, a Három asszony Déry és feleségei levelezését gyűjtötte össze), de talán szerencsésebb lett volna, ha a kronologikus gyűjteményekben is közli őket, ahogy tette azt az utolsó könyvben is. Arról nem is beszélve, hogy az említett két tematikus levelezéskötet legalább tíz éve kikerült a kereskedelmi forgalomból, így mindenképpen ajánlatos lett volna e szövegek újraközlése.

1955-ben (az első kötet tárgyidejének végén) már mind a műveket, mind a leveleket olvasva érezhető az a szemléletmódbeli változás, ami az elmúlt években lezajlott események hatására végbement Déryben és vele együtt a művészeti élet legjelentősebb képviselőiben. Ennek ismeretében válik teljesen érthetővé szerzőnk 1956-os eseményekben betöltött szerepe, s a forradalmat követő börtönbüntetését is részben 1953 körüli „pálfordulásával” lehet megokolni. A „fejlődésregény” egyik legfontosabb szakasza tehát lezárult az utolsó kötettel, az újabb „fejezetek” (vagyis az idős, megalkuvó mester utolsó évtizedei) azonban egyelőre ismeretlenek maradnak. Botka Ferenc nem érhetett „története” végére, s csak remélni tudjuk, hogy lesz valaki, aki vállalni fogja a már jó ideje megkezdett, de még mindig hatalmas munkát igénylő vállalkozás befejezését.