Csókkor a test

Ha komolyan vesszük a kötetünkben is szereplő Platón egyik hősének, A lakomabeli Diotimának a gondolatmenetét a szép testek szeretetéről; továbbá ha elfogadjuk vagy legalábbis megfontoljuk a feszes gondolatmenet hierarchiáját, fontossági sorrendjét, miszerint nagyon nem mindegy, hogy csakis egyetlen szép testet szeretünk-e vagy egyenesen az összeset, netán az összesen túli ideális szépséget (pankalon) – nos akkor bőven van mit keresnünk Csehy Zoltán bővítve újra kiadott antológiájában. Még akkor is, ha közben odavész a platonikus hierarchia felhajtóereje. Ha a szépség testetlen ideája helyett egyre inkább a szép testek valóságában, pontosabban e valóság sokrétű leképezésének nyelvi valóságában találjuk magunkat.

Már az egyik legelső görög költő, Arkhilokhosz a töredékeiben teljességgel átadja magát annak a leküzdhetetlen erőnek, amelyet nevezhetünk akár az ő (és Csehy) keresetlen egyszerűségével „baszdühnek” is, de elkeresztelhetjük akár Nietzsche szavával a dionüszoszi tapasztalatot hordozó „mámornak” is; lévén mindkét szó ugyanazt jelenti, ugyanarra a nyelvvel megragadhatatlan, ámde mégiscsak jelölhető valamire – nálunk erősebb, rajtunk beteljesedő valamire – utal. Annál is inkább, mivel az arkhilokhoszi „baszdüh” lényegében éppen azt viszi színre, amiről az 1872-es botránykönyv (legalábbis a klasszikafilológusok körében emlékezetes botrányt okozó könyv), A tragédia születése Nietzschéje beszél: „…a művészet minden válfajában és minden fokán legelsőbben és mindenekfölött is a szubjektív leküzdését, az »éntől« való szabadulást és minden individuális akarat és vágyakozás elhallgatását követeljük meg.” Miáltal: „Arkhilokhosz, a szenvedélyek tüzében lobogó, szerető és gyűlölő ember valójában a lírai géniusz víziója csupán, aki rég nem Arkhilokhosz, hanem világ-géniusz immár, s aki ősszenvedését Arkhilokhosz, az ember szimbolikus példájával fejezi ki…” (Kertész Imre fordítása)

Nem az énekes szüli hát a dalt, hanem a dal az énekesét. A nem-individuális dionüszoszi mámor az individuális apollóni költői képeket. Mely apollóni képek ezúttal eléggé dionüszikus helyzeteket és érzéseket festenek, amelyekbe viszont még csak bele sem kell pusztulni (ahogyan a létezés megválthatatlanul tragikus voltát hangsúlyozó Nietzsche nyomán gondolhatnánk); hiszen most – a Csehy által csokorba gyűjtött és lefordított költők jóvoltából – a hallatlanul befogadóképes görög kifejezés, a pathosz nem is annyira „szenvedés”, mint inkább „szenvedély” voltára figyelhetünk. Ugyanis ezek a versek, pontosabban a versek apollóni formájában megnyilvánuló dionüszoszi tapasztalatok a nietzschei pesszimizmusnak ellentmondó, ha nem is feltétlenül optimista, de mindenképpen vitális következtetésre jutnak – jóllehet ugyanabból a létértelmező mámorból táplálkoznak. Nem mindegy ugyanis: „korszerűtlenként” úszunk szembe a modernség árjával, miként Nietzsche a késő romantikus 19. századvégen; vagy önfeledten jelen vagyunk a saját korunkban, miként Arkhilokhosz a Kr. e. 7. században. Nem kis feladatra vállalkozott tehát Csehy: 21. századi magyarra (nyelvre és látásmódra) lefordítani, azaz természetessé tenni a korabeli természetesség érzését, testi-lelki szenvedélyét, nem titkolva ugyanakkor, hogy azért elsősorban mégiscsak a dionüszoszi „ősszenvedély” apollóni közvetítéséről volna szó – mint a „lírai géniusz” volta mellett formamester Arkhilokhosznál. Vagy mint a Csehy által „minden poeta doctus ősének” nevezett Kallimakhosznál, az egykori alexandriai könyvtár igazgatójánál, aki tehát tudós műveltsége, apollóni kultúrája ellenére, vagy inkább jóvoltából, ugyanúgy számol be epigrammaformában saját dionüszoszi kínjáról, mint megannyi szenvedélyes költőelődje: „Szunnyadj úgy, Kónópion, úgy, ahogy én vacogok most / jéghideg ajtódnál, mert odakényszerülök.” (Küszöbön)

A „földi nőknek” áldozó Szapphó szerelmét mindig az „egek lakói” irányítják (Egy lányhoz; Dórikhához) – ami leginkább azt bizonyítja, hogy a szerelem, azon belül a testi szerelem: összekötő kapocs föld és ég között. Legalábbis egykoron – úgy vélhetjük – így volt. Ám a testi szerelem ügye azóta, Arkhilokhosz és Szapphó kora óta, ugyancsak meg lett pakolva – jobbára – fölös terhekkel: cukros utó- és álromantikával, mechanikus pornográfiával, nehézkes szerelemmetafizikával, ádáz kriminalisztikával és/vagy patologisztikával… Csehy válogatásában ehelyett, saját kultúránk megannyi makacs előfeltevése helyett, azt tapasztalhatjuk, hogyan lehet(ett) egykoron hexameterekben, magától értetődő rendben beszélni az égiek által igazolt testi szerelem akár legnyersebb megnyilvánulásairól. A nyersesség ezúttal tehát nem az éretlen alma nyers voltát, hanem az érett gyümölcs frissességét, ropogósságát, lédússágát jelenti. Ilyen friss, ropogós és lédús disztichont olvashatunk például az ókori hét bölcs egyikének, Szolónnak az epigrammájában is: „Míg csak az ifjúság bájos rózsái között élsz, / kezdj ki fiúkkal: a comb vár meg a mézes ajak.” (Míg csak az ifjúság) És noha Platón szerint „ami szép, egyhamar összeaszik”, az éppen adott szépség, például A lakomából ismert Agathóné, mégiscsak olyan szenvedélyt korbácsol fel, amely már nem is annyira az „aszaló” időn túli égi szépre, mint inkább az „aszaló” időnek fityiszt mutató földi szépre irányul (és persze – tikkel még éppen jókor a platonikus lelkiismeret – rajta keresztül az égire): „Míg Agathónt csókoltam, a lelkem az ajkamon izzott, / és testébe akart szökni az elvetemült.” (Almával doblak meg; Míg Agathónt csókoltam) A testi-lelki szenvedély időben kisikló, elcsúszó vagy elhalasztott formái mutatkoznak a mámor visszáján, amelynek remek példái a kötet humoros-pajzán epigrammái; például a Kr. e. 6–5. században élt Szküthinoszé: „Most merevedsz, te bitang, s nem kókadsz el, te virágszál? / Sziklakemény óriás, most meg örökre feszülsz? / Bezzeg jó múltkor…” (Most merevedsz, te bitang?) Igaza van hát a Kr. e. 3. században élt Rhianosznak: „labirintus” a szerelem, ahol a sok szép (vagy nem szép, vagy legalábbis mindig másként szép) test közül kell kiválasztanunk az éppen egyetlenegyet – vagy akár többet, gondolván a kötet címére: Hárman az ágyban. Hárman, sokan, akárhányan. A lényeg csak az, hogy amikor szeretünk, akkor ténylegesen az ágyban (kerti padon, fa alatt, patak- vagy tengerparton, konyhaasztalon, hentespulton, vonatfülkében, taxi hátsó ülésén…) vagyunk, és ténylegesen azzal/azokkal tesszük azt, amit teszünk, aki/akik éppen a karjaink között van/vannak. Noha persze most – akár ágyban, akár máshol – mégiscsak könyv van a kezünkben. A könyv teste. A szépen megírt és lefordított verseket magában foglaló könyv teste.

Az alexandriai iskolába tartozó Meleagrosz fel is hívja figyelmünket a pajzán témájú művek megírt, azaz megformált voltára, amennyiben a „tarka virágokból font buja verskoszorút” tudós igényességgel nyújtja át olvasóinak, mely szövegteljesítmény szerzője – egyfelől: „kacska vonal”, másfelől viszont: „tekergő, akárcsak a kígyó háta” (Én, ez a kacska vonal). Az erotika vagy pornográfia ugyanolyan téma vagy zsáner egy költőnek, mint az évszakok változása, a szabadság, a szerelem, vagy bármi más. Az ábrázolt test vagy testi akció – ha tetszik – leginkább csak ürügye annak, hogy alakot öltsön s így akcióba lendüljön az ábrázolás teste. Hogy a megfestett érzéki tapasztalat pompájából kibontakozzon az immár teljességgel nyelvi pompa. A nyelvi-poétikai igényesség övezetében minden téma – elsősorban téma, azaz alkalom arra, hogy megnyilvánuljon a költészet technikai-érzületi összteljesítménye, mondjuk a Lesbia-versekről ismert Catullusé, aki a kora császárkori retorikus költészet egységes nyelvén belül számos regisztert megszólaltat; például: „Szétkúrom farotok, s utána szoptok. / Aurelius, te köcsög, s parázna Furius…”; „…pompásan szopik ez, de az se rosszabb, / vetélytársai minden utcanőnek. / Két ocsmány buzi: szépen összeillők.” (Szétkúrom farotok, s utána szoptok; Két ocsmány buzi: szépen összeillők) És ugyanebből a formakultúrából bontakozik ki „az emberi vágyban a mértéket” szorgalmazó Horatius költészete is – most éppen A házasságtörők ellen írt szatírája –, akit ekképpen jellemez Csehy a verseket kísérő feszes életrajzi magyarázatok egyikében: „A szélsőségektől óvakodó költő kihajóz ugyan a carpe diem tengerére, de az aurea mediocritas vitorláival.” Miként a hajózás tekhnéje, akként a költészeté is szabályokat követ, bármilyen vitorlázattal bármilyen tengerre hajózik is ki a költő.

A szerelem művészetének variációs ismétlésekben megnyilvánuló gazdagsága tükröződik a költészet (szintúgy variációs ismétlésekben működő) formagazdagságában. Mondhatni csakis az utóbbi felől lehet rálátásunk az előbbire, pontosabban az utóbbi művészi minősége felől válik világossá az előbbi művészi volta. (In vulgo: ha valaki úgy érzi, pusztán csak baszik, mint az állat, olvasson egy kis szerelmi-erotikus költészetet, és kezdje annak nyomán újra.) Ars poetica és ars amatoria egymást tükröző összalakzatának legragyogóbb példája az eposzköltő Vergiliust nemzedéki és műfaji értelemben egyaránt követő Ovidius Ars amatoriája, amely nem csupán témájában, de formájában is egyszerre követi és ellenpontozza az első római császár, Augustus méltóságát övező eredeteposzt: „Fegyvert, véres harcot akartam eposzba igézni: / hadd legyen összhangban téma s a hexameter! / Egyformán nyúltak soraim, de Cupido kacagva / elcsent egy lábat, s pentametert faragott. (…) Hexameterben tör föl a dal, s fut a pentameterbe: / félre dühödt harcok, vesszen a hősi idom! / Tűzz mirtuszt, Múzsám, aranyos fürtöd fonatába: / s ontva a disztichont szálljon az égig a dal!”

A görög-latin eposzforma – és a benne megnyilvánuló arisztokratikus tartás – fellazítását övezi ráadásul megannyi más költői műfaj, amelyek már egyre kevésbé szolgálják a „hősi idommal” megidézett magasztos ügyeket és érzéseket, mint inkább retorikai-poétikai helyzetekbe hozzák az érzékibb „idomokat” felvonultató sikamlósabb témákat. Ilyen versforma például az úgynevezett priaposzi vers, amelynek nyelvisége – a kísérőszöveget író Csehy szerint – „felvállaltan trágár, obszcén és alantas, hiszen célja épp az arisztokratikus költészet kifigurázása”, vagy éppen Martialis epigrammaköltészete, akinek „nézőpont-váltogató írásmódja” jóvoltából, többek között, a „szerelmeinek természete, költői-művészi szándékainak valóságtartalma” sem határozható meg pontosan. Mint ahogyan a kötetünk címét adó epigramma szerzője, a 4. századi Decimus Magnus Ausonius is az ábrázolt szerelmi cselekedet szereplőinek kétféle számolásmódját, annak feszültségét hegyezi ki – a priaposzi és martialisi hagyományok méltó örököseként: „Hárman az ágyban. Két passzív szerető s ugyanakkor / két aktív. Négyen vannak, ez úgy logikus! / Tévedsz! Kettő van két szélről, s kétszeresen vedd / őt, akit épp dugnak, míg maga is kamatyol!” Az antik költészet erotikus vagy pornografikus (priapikus) toposzai fel-felbukkannak a későbbi századokban is, a Karoling-kori Alcuinustól a középkori szerzetes költőkön át a több évszázados humanista kötészet képviselőiig (itt találjuk a legendás Beccadelli mellett Janus Pannoniust is). Sőt, a humanista-neolatin költők után – két és fél évszázados időugrással – még Baudelaire is felbukkan egyetlen latin nyelven írt vers erejéig.

És noha a modern líra atyjaként számon tartott Baudelaire alanyi jogon, azaz saját nyelvén írt költeményeivel szerepel a Babits által válogatott és fordított Eratóban, jó látni (és olvasni), hogy a „dús ékkövű kehelycsodának” becézett Franciskához szóló versével helyet kapott a Hárman az ágyban című antológiában is. Hiszen a Csehy Zoltán által válogatott és fordított görög és latin versek erotikus vagy pornografikus témái, a testi szerelem változatos(an önismétlő) alakzatai mindmáig elevenek a különböző nyelvű irodalmak különböző műfajaiban. A koncepciózus válogató-fordító mellett értékes munkát végzett a kötet tervezője, Pintér József is. Az Erato közismert Borsos Miklós-illusztrációihoz fogható lírai megoldás helyett ide – teljes joggal és érvénnyel – az antik versek szikár és evidens vizuális párhuzamai kerültek: idegenségükben is ismerős görög vázaképrészletek.