Hét nap a temetésig

Este

Hét körül ért haza, valamivel később, mint az elmúlt napokban, ürességet érzett, attól a feszültségtől, amelyet az utóbbi órákban volt kénytelen elviselni, éhes is volt, s ettől így együtt ingerült és dühös. Úgy döntött, most nem fog hozzá kenyeret szelni, aztán vajjal, sajttal megkenni, és lassan berágni az egészet, mert ezzel tömi magát reggelire, vacsorára már vagy két hete. Legutóbb, ahogy az önkiszolgálóban járt, vett valami húskonzervet, amelyet a címke szerint elég csak bontatlanul öt vagy tíz percre forró vízbe tenni.

A gázrezsóra egy serpenyőben vizet tett fel. Előszedte a tányért és az evőeszközöket, a táskából, amelyet magával hozott, kivett egy üres ásványvizes és egy gyümölcslés üveget, és két vaskos könyvet. A könyveket holnap majd visszaviszi a könyvtárba, és két másikat kikölcsönöz. Az üvegeket a konyha sarkába rakta, a könyveket a szobába vitte, s mikor visszatért a konyhába, a víz a lábosban már sziszegett, belerakta a húskonzervet, aztán eszébe jutott, hogy nem olvasta el, hogy öt vagy tíz percig kell-e a vízben hagynia. De már mindegy volt. Leült a konyhai étkezősarok lócájára, s mikor úgy érezte, hogy eleget várt, kikapcsolta a gázt, gyorsan kivette a konzervet a forró vízből, kinyitotta, a felét a tányérra öntötte és levágott egy szelet kenyeret, bár a gyanús állagú szószban a húscafatok közt apró krumplidarabokat is látott.

A hús a konzervben langyosra sikeredett, és undorító szappaníze volt, de mindez hozzátartozott a dolgokhoz, mindenhez, ami most összeesküdött ellene.

Egy ideje magában beszélt – persze csak rövid mondatokkal, káromkodásokkal (önmagára), kérdésekkel (mi mást tehettem volna?), melyekkel általában lezárt egy szakaszt saját emlékezetében. Most is úgy érezte, fennhangon, tömören és határozottan kell kifejeznie mérgét az undorító konzerv íze miatt, így minden egyes nyelés után hangosan és vádlón kiáltott fel a szemben lévő fal irányába:

„Kibaszott konzerv!” – „A kurva életbe!”

Majd kicsit lecsendesedett és rádöbbent, mennyire nevetséges is ez az egész, ráadásul, hogy olyan kifejezéseket ordibált, melyeket egyébként sohasem használt. De így legalább kipanaszkodhatta magát valaki láthatatlannak. Tudta jól, hogy nem az az undorító konzerv a hibás, nyugodtan kiönthette volna az egészet a vécébe, s helyette megkent volna vajjal néhány kenyérszeletet, de jólesett káromkodnia azokra a dolgokra, amelyeket nem önthetett ki csak úgy a vécébe, így minden egyes alkalommal, amikor lenyelt egy falatot az undorító konzervből, már nyugodtan – mintha rájött volna a megváltoztathatatlan lényegre – és sokkal halkabban, mintegy önmagát győzködve ismételgette:

„Kibaszott konzerv!” – „A kurva életbe!”

A káromkodások ismételgetése amolyan egyszerű gyerekes játékká fakult, s már semmire sem gondolt közben, mikor mindebbe belecsörgött a telefon.

Előbb egy ideig ülve maradt, valahogy nem volt kíváncsi arra, amit a telefonban mondani akarnak neki. De hát ez lehet most bármi más is, villant át az agyán három-négy ismerősének a neve, viszont amikor elindult a szobába a telefonhoz, megint az jutott eszébe, hogy akkor most már itt van, elérkezett visszavonhatatlanul és végérvényesen.

Átment az ebédlőn, felemelte a kagylót és belehallózott. A hang a telefonban megkérdezte, ki beszél, így bemutatkozott. A hang közölte a nevét, „doktor Marton” – ezt a nevet valahol már hallotta, jutott eszébe, lehet, hogy többször is, az volt az érzése, hogy egy urológus, és elbizonytalanodott, hogy most tényleg azt hallja-e, amire várt, de a hang a telefonban már hozzá is fogott és magyarázta: „Az onkológiai klinikáról hívok, ma este én vagyok itt szolgálatban”, így már teljesen biztos volt abban, hogy az következik, amire várt.

Valójában nem várta, csak időnként arra gondolt, hogy majd hívni fogják onnan, holnapután, egy hét múlva, két hét múlva. Csak most valahogy nem várta.

De a telefonbéli hang nem azzal a közléssel folytatta, amitől előre félt, hanem hogy nem találta a nevét a telefonkönyvben, ezért legalább három ismerősét is felhívta, akikről feltételezte, hogy ismerik őt, és a telefonszámát is meg tudják adni egyúttal, de egyikőjük sem tudta, végül eszébe jutott valaki, és tőle végre megszerezte. S hogy ezért hív csak most.

A hang a telefon túlsó végén elhallgatott, ezért ő, hogy valamit mondjon, magyarázni kezdte: „Igen, a nevem nincs a telefonkönyvben.” Mire a doktor végre a lényegre tért: „Tulajdonképpen arról van szó, hogy a felesége állapota romlott. Mondhatni, az állapota válságos.”

Megint csak annyit mondott, „igen”, mintha ezzel próbálta volna a doktort ösztönözni, hogy folytassa, de az megint kitért a lényeg elől: „Bizonyára emlékszik, hogy rögtön azután, hogy felvettük az osztályra, mi közöltük önnel, hogy semmilyen eshetőséget nem lehet kizárni… s hogy ezzel számolnia kell.”

Mi az, hogy „mi”, villant át az agyán, ezt a főorvos mondta neki, és akkor nem volt ott senki más. De hangosan megint csak annyit mondott, hogy „igen”, és a doktor, legalábbis számára úgy tűnt, végre rátért arra, amiért valóban hívta: „Épp ezért jó lenne, ha bejönne azonnal.”

Megint csak egy automatikus „igen, bemegyek azonnal”, és a doktor még hozzátette: „És jó lenne, ha valakit hozna magával.”

Nem értette, miért kellene bárkit is vinnie magával, ha egyszer a felesége állapota rosszabbodott, de megint csak a már megszokott „igen”, viszont ezúttal a hang a telefon túloldalán gyorsan folytatta, mint aki egy beszélgetésben valami fontosról csak úgy, mellékesen, megfeledkezett volna: „Valójában számolnia kell azzal, hogy a felesége már halott.”

Most úgy tűnt, a hang a vonal túlsó végén már semmit nem akart közölni vele, így megismételte, hogy „igen, azonnal megyek”, és azzal lerakta a kagylót.

Egy ideig ott állt mozdulatlanul a telefon mellett, mintha azt az utolsó mondatot előbb meg kéne még rágnia, majd lenyelnie, mint egy újabb falatot abból az undorító konzervből. De még nem nyelte le. Valami olyasmire koncentrált, ami a telefonbeszélgetés tartalmával sehogyan sem függött össze. Mint nyelvi lektor vagy szerkesztő, aki mások szövegeit javítja, felidézte az orvos utolsó mondatait, mintha egy kéziratból olvasná fel magának. Miféle logikátlanság ez, hogy előbb a beálló kritikus helyzetről beszél, aztán azzal fejezi be, hogy a kritikus helyzet már elmúlt. És hogy ez a „valójában számolnia kell azzal…” Valójában! Nem az zavarta, hogy rosszul volt megfogalmazva, hanem hogy ebben a mondatban ez így teljesen értelmetlen. Hiszen az a doktor nem azt akarta mondani, hogy „természetesen”, mért kéne természetesnek lennie annak, ami nem természetes, hanem azt akarta mondani, hogy „mellesleg”, abban az értelemben, hogy „de”, „hogy számolnia kell azzal…”, és ennek így lenne stilisztikai értelme.

Amint befejezte ezt a korrektúrát, visszament a konyhába, lassan és óvatosan, mintha valami titkot hurcolna magával. A konyhában megint a lócára ült, valamit végig kellet gondolnia, de egy rövid idő után rájött, hogy semmire sem gondol, egyszerűen be kell mennie a kórházba, és valakit el kell hoznia onnan. Tehát felállt, leszedte az asztalról a tányért, hogy a konzerv ne szagoljon az egész konyhában, a vécébe öntötte a maradékot, lehúzta, mindent a helyére rakott, és megint leült a konyhalócára, mintha egy kis pihenésre még szüksége lenne, mielőtt elindul.

Ott ült leeresztett vállakkal, kezei ölbe téve. Már nem kell, hogy… igen, sok mindent nem kell már… gondolni például arra, hogy milyennek fogja látni a kórházban, és mit mond majd neki… és azon sem kell gondolkodnia, amin az elmúlt két hétben oly sokszor, hogy visszajön-e még ebbe a lakásba… s ha visszajön, mennyi időre. Már nem kell keseregnie, semmi nem változhat már, állandósult minden. Egyszerűen nincs már. Elégedetlen volt önmagával, mivel nem érzett különösebb riadalmat, ami felkavarhatta volna. De végződhetett volna-e ez másképp? Nyilván már ő is ezt gondolhatta. És lehet, hogy akarta is. Butaság. Ez járt most a fejében, az utolsó napokban különösen. Befészkelte magát az agyába, s most szégyellte magát, hogy a felesége ezzel már kiegyezett… és itt hagyta őt. Egyedül. Mintha ő most így tudna valamit kezdeni magával. Nyilván neki tudnia kellett, hogy képtelen lesz mit kezdeni magával. Itt fog ülni reggeltől estig, ebben a nagy lakásban. S körülötte csend.

És a szomorú üresség… Mintha hirtelen magához tért volna, megértette, hogy már megint nem gondol semmire, de a kórházba mégis be kell mennie. A doktor utasította erre. Holott ezen most éppen semmi nem múlott, hogy azonnal bemegy-e, vagy még itt fog üldögélni egy ideig. Úgysem hozzá menne már be a kórházba, hanem miatta.

Felállt, az előszobában felvette a kabátot, lement a lifttel, kinyitotta a garázsajtót, kitárta mindkét ajtaját, a kocsival kitolatott az utcára, de nem a város, a kereszteződés irányába, hanem felfelé, ahol úgy háromszáz méterrel arrébb a felesége unokanővére lakik. Valakit úgy is vinnie kell magával a kórházba. Holott azt sem tudta, miért. Ennél az unokanővérnél egy órával ezelőtt már volt. A kórházból hazafelé állt meg, mert a felesége megkérte erre.

Úgy három nappal ezelőtt lehetett, a kórházi szobában rajta kívül még két beteg feküdt, kiket saját kérésre az orvos a karácsonyi ünnepekre hogy majd hazaenged. Így a felesége is megkérte az orvost, aki megengedte neki is. Hogy valami vendéglőben, ami még nyitva van, mondta ekkor, vehetne pontyot, és hogy otthon majd megmelegítik, gyertyát gyújtanak és megünneplik a szentestét.

Naponta több órán át infúzión tartották, és ezért volt meglepő, hogy az orvos hajlandó őt hazaengedni. Nem értette, hogyan lehetséges ez, így megállt az unokanővérénél – aki szintén orvos, és őt is megkérdezte. Ezt mondta: „Megtörténhet bármi otthon is, a kórházban is. Számára talán jobb, hogy megengedte.” Ma délután viszont már megint rosszabbul érezte magát. Ezért megkérte az orvost, hogy az ünnepek alatt maradhatna-e mégis a kórházban, és az orvos ebbe is beleegyezett. Azt a pontyot most már így akarta: az unokanővér egyik rokona valami nagy szálloda főnöke, ahol a vendégek számára nyilván főznek szenteste is, s hogy az unokanővére kérje meg őt, hogy készítsen el két vacsorát, amit majd behozhat a kórházba. De hogy még most menjen el utána, hogy másnapra ezt el tudja intézni, s hogy megtudja, megoldható-e ez egyáltalán.

És ezért állt meg az unokanővérénél úgy egy félórája… de lehet, hogy egy órája is volt az már.

Megdöbbenést látott az arcán, mikor ajtót nyitott? Vagy szorongó meglepetést… vagy már mindent értett? Erre nem emlékezett. Köszönés helyett csak annyit mondott „A kórházból telefonáltak”, és ő szó nélkül bevezette a lakásba. Leült a fotelba, ahol egy félórával vagy egy órával azelőtt is ült, majd az unokanővér is leült. A szobában csak a rekamié melletti állólámpa világított.

Mindent elmondott, amilyen pontosan csak tudott, s a végén így fejezte be, hogy „Valójában számolnia kell azzal…”

Ördög tudja, miért hitte, hogy az unokanővér is észreveszi majd a doktor szavaiban a logikátlanságot, ám ő csak ült csendben, mintha ott sem volna. Csupán azon tűnődhet most, ami történt, gondolta. Hogy nem oly szétszórtan és figyelmetlenül gondol rá, mint ő. Mert az ő fejében egyre csak jelentéktelen semmiségek úsztak a felszínre, amelyek eltakarták azt, amire az unokanővér gondolt. Mint azzal a doktorral kapcsolatban is, aki telefonált.

Tulajdonképpen ő, az unokanővér volt az első ember, aki elmondta neki az igazat, a betegségről való pontos kórjóslatot. Pár napja, mikor a felesége még a kórházban feküdt, megkérdezte tőle, miért van az, hogy egyre gyengébb, és hogy azok az infúziók miért nem segítenek. „Van, amikor segítenek egy időre”, mondta, „de neki” – és itt két latin szó következett, majd hozzátette: „S valójában ez a legrosszabb a betegségével kapcsolatban.” Valamit még magyarázott, amiből mindössze annyit értett, hogy a dolog reménytelen. Épp ezért jött el hozzá néhány nap múlva, hogy megkérdezze, hogyan engedheti őt haza a doktor karácsonyra.

Elég hosszú idő telt el, az unokanővér mintha magához tért volna, felállt, és azt mondta: „Megyek, felöltözöm, és hozok valami koffert vagy táskát”, azzal kiment a szobából.

Kicsit csodálkozott, hogy minek neki koffer vagy táska, mivel a klinikára mennek, ahol meghalt a felesége. Szégyellte magát az unokanővér hallgatása miatt, hogy úgy el tudott mélyülni a dolgokban. Akarata ellenére elismerte, hogy volt benne valami sértődöttség, mivel az élete egyszerre kisiklott a rendes kerékvágásból. Hiszen a nő, aki meghalt, majd két évtizedig része volt az életének. Persze, bizonyos értelemben az unokanővér életének is. Gyerekkoruktól ismerték egymást, s már rég közeli kapcsolatban álltak, amikor ő megismerte későbbi hitvesét. De hiszen éppen ebben áll a dolog, gondolta, mintha egyszerre megvilágosodott volna előtte valami, amitől hirtelen felmentve érezte magát – hisz az unokanővérnek egy közelije, vagy egy nagyon közeli valakije halt meg, de attól még az életében semmi nem változik. Viszont a saját élete valahogy darabokra hull. Az unokanővér becsukta maga mögött az ajtót, őt meg egyedül hagyta a helyiségben. Életének addig volt még némi értelme, amíg a felesége mellett létezhetett, mivel neki is szüksége volt valakire, hogy az ő életének is legyen valami értelme. Most ebből nem maradt semmi. De az unokanővér életéből csak kevés dolog veszett el, és ő élhet, és élni is fog úgy, ahogy eddig.

A lakásban csend volt. Hogy lehet az, hogy nincs itthon a férje? Esténként már mindig otthon szokott lenni. A matematikakönyveit olvassa. Talán kiment sétálni vagy futni egyet. Ez volt a szórakozása.

Az ajtóban az unokanővér, ott áll és azt mondja – „Mehetünk” –, majd látja, ahogy az egyik kezében egy koffert, a másikban egy táskát cipel.

Útban a kórház felé nem beszélt, csak egyszer szólalt meg, és elmondta, amire már korábban is gondolt: „Ma csütörtök van, és két héttel ezelőtt épp csütörtök reggel vittem őt be.”

Két nappal ezelőtt az osztály főorvosának irodájában ült, ahol a feleségét kivizsgálták.

A főorvos egyenesen a tárgyra tért. „A feleségének leukémiája van”, közölte, és egy kis szünetet tartott, mintha időt akart volna adni neki, hogy beletörődhessék, mielőtt folytatni fogja.

De annak a betegségnek a neve számára semmit nem jelentett, semmi közelebbi elképzelése nem volt arról, miféle kór az, kizárólag egy szimpla orvostani terminus volt. Tudta például, hogy mi az a morbus paget, egy dekalcifikációs folyamat a nyakszirtben, amitől a trigeminusz nevű idegre nyomás nehezedik, és amely elviselhetetlen fájdalmakat okoz, s többnyire az agyműtét az egyetlen megoldás – erről a ritka betegségről tudott mindent, mivel ebben szenvedett, és ebbe halt bele az anyja is. Viszont e szakterület terminusait teljesen ignorálta, ezért a kijelentés semmiféle olyan megrázkódtatást nem váltott ki belőle, amilyenre a főorvos talán számított. Megkérdezte: „És ez súlyos?”

„Igen, súlyos”, erősítette meg a főorvos

Ez így még nem volt neki elég, ezért nyomatékosabban kérdezte: „Nagyon súlyos?”

A főorvos már majdnem személyesen és konkrétan válaszolt: „A felesége állapota nagyon előrehaladott. Számolnia kell mindennel. Kötelességem, hogy ezt közöljem önnel.”

„És…”, kezdte, de hirtelen nem tudta, mit is akar kérdezni. Talán hogy egyáltalán lehet-e ezt gyógyítani.

A főorvos megint megnyugtatta: „Azonnal felvesszük őt, amint felszabadul a hely, ez lehet holnap, vagy holnapután.” Úgy tűnt neki, hogy a feleségének valami protekciója lehet a főorvosnál, mert az ismerőse küldte őt utána, az unokanővér-orvosnő, de azt nem tudta, hogy ezen az osztályon gyorsan és gyakran halnak meg az emberek. „Cytosztatikum infúziókat fog kapni”, magyarázta a főorvos, de aztán rájöhetett, hogy egy laikus számára ez egy kevésbé ismert szó, ezért elmondta neki, hogy ezek teljesen újfajta gyógyszerek, s hogy időnként váratlan, olykor egyenesen csodás hatásai lehetnek. „Ezek az infúziók kezdetben nagyon leterhelik a szervezetet, és a paciens az első tíz napban, de akár két hétig is rosszabbul érezheti magát. De ez nem jelenti az általános állapot rosszabbodását. Ezt mondja el a feleségének is. És könnyen elképzelhető, hogy úgy három-négy héten belül haza is engedhetjük majd őt. Viszont úgy három hónap múlva visszaesés következik be, és újból be kell majd feküdnie, hogy a kúrát megismételjük.”

Tulajdonképpen csak most jutott el a tudatáig, hogy a főorvos mit értett a „nagyon súlyos” kifejezés alatt. Hogy minden eshetőséggel számolnia kell. És hogy legjobb esetben a felesége részletre fog majd meghalni.

A főorvos megemlítette, hogy: „Mi azt fogjuk neki mondani, hogy extrém vérszegénységről van szó. S ha lehet, akkor ön is így mondja majd: extrém vérszegénység.”

Elmondta hát a feleségének, hogy extrém vérszegénységben szenved, és hogy erre most van valami teljesen új gyógyszer, cytosztatikum infúziók, amitől a páciens előbb kicsit rosszabbul érzi magát, de úgy három hét után akár haza is engedhetik. Azt nem mondta el, hogy három hónap után ezeket az infúziókat újra be kell majd adni.

Ültek az ebéd fölött, a felesége előbb nem mondott semmit, aztán megkérdezte: „És bele lehet halni ebbe?”

Szinte már bosszúsan és ingerülten válaszolt, mintha azzal gyanúsítaná, hogy nem mondja el a teljes igazságot: „Hiszen azért fogsz kórházba menni, hogy meggyógyítsanak, és nem azért, hogy meghalj.” Végeredményben ez igaz is volt. Hozzátette még, hogy csak most, hogy már ismerik a diagnózist, kezdődhet el a terápia.

A felesége már egy szót sem szólt, csak a mögötte lévő falat nézte, mintha azt gondolta volna: beszélj csak, én már úgyis tudok eleget. Hogy hogyan értelmezte ezt az extrém vérszegénységet, nem tudni. Nyilván megértette, hogy ez nem az a két szó, amely őt meg fogja majd vigasztani. Biztos, hogy nem hitt el neki mindent. Így most egy újabb dolog jutott hirtelen eszébe: „Nekem nemrég megállapították, hogy infarktusom volt. Diagnózisként meg azt írták, angina pectoris. Ugyanez állt apám halotti jelentésében is. Szóval ebbe is bele lehet halni.” Azért jutott eszébe ez most, mert tudat alatt még mindig bántotta, hogy a felesége akkor olyan közömbösen fogadta a diagnózisát. Hogy olyan furcsa kimerültséget érzett, s minden egyes sétájáról hamar visszatért, és az egész bal keze fájt, de ő csak annyit mondott neki: „Akkor menj, és nézesd meg magad.” Végül már olyan rosszul volt, hogy nem mert autóval elindulni a kórházba. És a doktornő, akit ott felkeresett, teljesen megrémült, amikor meglátta. Az ágyra fektette, áttelefonált egy másik osztályra, ott azonnal kivizsgálták, nitroglicerint kapott, és kiállították a leletet. Otthon a felesége meg sem nézte. Csak néhány nap múlva mondta, hogy: „No, mutasd azt a papírt, amit kaptál, hadd tudjam, mi baja a férjemnek.” Elolvasta, majd szó nélkül visszaadta.

Mikor megint a felesége betegségéről kezdtek el beszélni, megijedt, hogy olyan keményen kifakadt, ezért mintegy békítőleg hozzátette: „De lehet élni vele. Az orvos azt mondta nekem, hogy akár a nyolcvanat is megérhetem.”

Ezek után állandóan színlelnie kellett, hogy minden rendben, addig is, amíg a felesége otthon volt, és később a kórházban is.

Ott feküdt a szobában két másik beteggel, mindkettőjüknek leukémiája volt, a kórtünetek átmeneti enyhülésével, s úgy minden harmadik hónapban kénytelenek voltak újra befeküdni. Hogy nem beszéltek volna a saját betegségükről? Még ha egyedül is lett volna a szobában, hisz tudta, hogy az onkológián van. Még jó, hogy soha nem kérdezte meg őt, hogy miért nem mond neki igazat. A saját élettapasztalata alapján nyilván tudta, hogy ez így megy, ha valaki nagyon rosszul van. Végül a felesége már nem hitt neki, még ha igazat mondott is.

Csak pár órával ezelőtt, ahogy utoljára bent volt – bejött a nővérke, valami ampullákat hozott és más egyebeket, már csak a másik két beteg miatt is inkább kiment a kórteremből. A folyosón vele szembe épp a kezelőorvos jött, megállította, és azt mondta neki, „gratulálok önnek”: hogy éppen látta a felesége utolsó véreredményeit, s hogy a javulás teljesen nyilvánvaló, ami ilyen rövid idő alatt szinte ritkaságszámba megy. Amint a nővérke kijött a szobából, már sietett is be a jó hírrel. De ő csak nézett rá hitetlenül, és megkérdezte: „Tényleg?”

Majd rövid idő múlva megkérte őt, hogy talán most már jobb lenne, ha elmenne, mert nagyon kimerültnek érzi magát. Csak a karácsony esti ponty miatt nézzen még be az unokanővéréhez.

Így este egyenesen a bejáratnál parkolhatott le a klinika előtt. Az alatt a két hét alatt, amíg délutánonként járt be – és két ízben kivételesen délelőtt is –, a parkolásra mindig csak valahol messzebb, egy mellékutcában sikerült találnia helyet. Az unokanővér kivette hátulról az üres koffert és a táskát. Most értette csak meg, miért mondta neki az orvos, hogy vigyen valakit magával. Hiszen a feleségét tulajdonképpen most kiengedik, főleg ezért kellett jönnie, hogy valaki elvigye a dolgait, és megsemmisítse, ami utána marad.

Azt gondolta, hogy a kórházi szobában mindent úgy talál majd, mint amikor utoljára eljött onnan, csak ő fog ott feküdni mozdulatlanul, és neki már nem lesz módja, hogy szóljon hozzá, és kérdezni sem fog tőle semmit: hogy van, hogy jobban érzi-e magát, hogyan aludt. De mikor az ajtók kinyíltak, az első dolog, amit meglátott, az ágya előtt, az ablak mellett felállított paraván volt. Halkan köszönt a két páciensnek és megállt a paraván mögött, az ágy vége előtt. Meglátta a fejét és megdöbbent attól, hogy az arca ugyan változatlan volt, de a szája teljesen ki volt nyitva. Mintha kiáltani akart volna? Nem, az arcán erről semmi nem árulkodott, egyszerűen csak ki volt tátva teljesen. Egy nagy „Ó”-ba. Miért? Nézte továbbra is a kinyitott szájat.

Rövidesen az ápolónő jött be a szobába – tulajdonképpen észre sem vette őket, leült a paraván mögé az ágyra, az éjjeliszekrényből kivette a protézist, a halott szájába dugta, a zsebéből egy vékony fehér szalagot húzott elő, a halott álla alá helyezte, áthúzta a haja alatt, és a tarkóján egy gyors és rutinos mozdulattal megkötötte. A száj bezáródott. Erre az ápolónő még mondott valamit, de csak zavartan, töredékesen tudta őt követni, s csak annyit értett meg az egészből, hogy valamiért még visszajön.

Ott állt továbbra is a paraván mögött az ágy végében, az unokanővér mellette, és együtt nézték, most egy alvó nő arcát, egy arcot, amelyen semmi konkrét kifejezés nem volt, semmi különleges, sem félelem, sem valami kiáltásra való utalás, most, hogy a szája már csukva volt. Sőt, kicsit még rózsaszín is volt. Mintha a betegség visszavonult volna. S mintha valami súlyos tehertől szabadult volna meg.

Az unokanővér az éjjeliszekrényhez ment, odahajolt ehhez az archoz, és az ajkaival megérintette a homlokát. Aztán még egy ideig ott maradt fölé hajolva. Ő is odament hozzá, és a kezével könnyedén megérintette az arcát, de csak egy pillanatra. Nem azért, mintha megérezte volna, hogy ezt az arcot már nem melegíti a vér, mint máskor, mondta később, amikor eszébe jutott ez a momentum, csak meg akarta érinteni, és e rövid érintés…

Az unokanővér nekilátott összeszedni az ablakpárkányon álló üvegeket. Naponta vitt neki legalább két üveg ásványvizet, két kis coca-colát, amit korábban soha nem ivott, és úgy minden második nap egy üveg kompótot. Az üvegek még mind tele voltak, az unokanővér berakta őket a táskájába. Figyelte az ablakpárkányról eltűnő üvegeket, mintha neki ehhez semmi köze nem lenne, először látta az ablakon keresztül a háztetőket, és először vette meglepődve tudomásul, hogy az egyik tető alatt, amelyet most lát, az anyjával és a testvérével majdnem öt évig éltek, tulajdonképpen végig a háború alatt. És hogy az egész két hét alatt, amíg idejárt, nem jutott eszébe, hogy ez a klinika abba a körzetbe tartozik, ahol a fiatalságát töltötte.

Most már ő is pakolta a dolgokat a kofferbe és a táskába. Olvasatlan könyvek, amelyeket a könyvtárból hordott neki, mindig valami biográfiát kért, legutóbb egy dán szerzőnő Andersen-életrajzát, amely nemrég jelent meg, majd az éjjeliszekrény fiókjából kivette a személyes apróságait; az éjjeliszekrény alsó polcáról a tartalék pizsamát, és a szekrényből mindent, amit viselt, mikor a kórházba jött, még a fekete gyapjú télikabátot is. Most az ágy keretére tette. Az ágy alól még kihúzott egy kisebb táskát, amelyet a felesége szintén a kórházba jövetelekor hozott magával, a papucsát és a tartalék zoknikat.

A szobába megint bejött az ápolónő, az egyik kezében papírt tartva, a másikban egy órát. Az órát átadta neki, és megmagyarázta, miért van eltörve az üvege – valószínű, hogy a beteg rajta feküdt, amikor már nem tudott róla –, majd elétolta a papírt: „Itt kell aláírnia.” Mivel nem volt szemüvege, nem látta, mit kell aláírni. Az unokanővér súgta meg neki, hogy „ez egy igazolás arról, hogy minden holmiját elvittük.” Így aláírta, hogy a kórházzal szemben semmiféle jogi igényt nem tart fenn.

Az ápolónő kiment, az unokanővér becsukta a koffert, egy ideig még ott állt, majd azt mondta, hogy beszól még az ügyeletes orvoshoz, és hogy ő is jöjjön majd utána, és hogy köszönje meg neki. „Mit?”, nézett rá csodálkozva. „Hisz hányszor keresett téged, és ez nem lett volna a kötelessége”, azzal kiment.

Egy ideig még nézte a halott nyugodt arcát. Most tovább ült ezen az ágyon itt, mint máskor. Akkor előbb látogatók jöttek, később ő, a felesége szunnyadt el, aztán megint neki kellett kimennie a folyosóra sétálni egyet a nővérke miatt, aztán megint ő, a felesége volt már fáradt nagyon, s csak akadozva ment a beszélgetés, mindig hosszabb szünetek után, és végig az volt az érzése, hogy valamit még mondania kellene neki. Aztán megint elszunnyadt egy időre. Egyszer, mikor így felébredt, azt mondta: „Milyen jó, ha valaki fogja a kezed.” S végül már ő maga küldte őt haza.

Fogta a koffert, a felesége üres táskáját, a karjára dobta a télikabátot, még észre vette, hogy a szvettere csücske kilóg az ágytakaró alól. Lila gyapjúszvetter, telente ezt hordta már egy jó ideje; nyilván így fog majd emlékezni rá, ahogy ott ül az íróasztala mögött ebben a szvetterben, gondolta. A kabátot lerakta az ágyra, és a szvettert a táskába dugta.

Még attól a két pácienstől kell valahogy elbúcsúznia. Annak, aki a paraván másik oldalán feküdt, kezet akart nyújtani, ő volt a fiatalabb kettőjük közül, valamivel harminc fölött, vele olykor még beszédbe is elegyedett, de ahogy néhány lépést tett feléje, meglepetésére az rögtön megszólalt: „Látja, ki hitte volna, csak néhány órával ezelőtt ment el…” Hallotta, hogy az ügyeletes szobába kell mennie az orvos után: „Az orvos semmit nem fog tudni mondani önnek, mivel későn érkezett, csak annyit tudhat, amit mi elmondtunk neki. Mikor ön elment, a felesége előbb aludt, legalábbis azt hiszem, hogy aludt, de aztán felfigyeltem rá, mivel egyszer csak dobálni kezdte magát jobbra-balra, majd felült az ágyon, a kezeivel a fejét fogta, ekkor megkérdeztem, hogy ne hívjam-e az orvost, de ő azt mondta, hogy ne, nem kell, van gyógyszere fejfájás ellen, de nem vette be, továbbra is fogta a fejét, és még azt mondta, kár lenne ezért idehívni az orvost, és tartotta a fejét a kezével, és forgatta egyik oldalról a másikra, aztán hirtelen az ágyra zuhant, és hallani lehetett, hogy nehezen lélegzik, mintha fuldokolna, ekkor mindketten csengetni kezdtünk a nővérkének, az jött is azonnal, de mikor hallotta, hogy olyan nehezen lélegzik, rögtön kiszaladt az orvosért, majd néhány perc múlva együtt jöttek vissza, de akkor már nem lehetett hallani semmilyen lélegzést, és az orvos sem csinált vele semmit.”

Úgy adta elő, mintha egyetlen mondatot mondana, központozás nélkül, s minél tovább beszélt, ő annál nagyobb megkönnyebbülést érzett, mivel rettentő fontos volt neki, hogy megtudjon mindent. Így nem kellett semmit elképzelnie, kitalálnia. A felesége élete, legalábbis abban az értelemben, hogy mi történik vele, számára zárt világ volt. S mikor eszébe jutott az a néhány szó – nem kell, hiszen van gyógyszerem… kár lenne hívni az orvost –, mintha a hangját hallotta volna, így beszélt mindig, amikor róla volt szó – minek, nem kell, kár lenne érte –, hogy az ember ne csináljon nagy hűhót maga körül, s ne hagyja, hogy mások ugráljanak körülötte. S amikor migrénben szenvedett, régebben többször is, és elég erősen, ugyanúgy tartotta a fejét a két kezében, mintha az szét akarna pattanni. S amikor hallotta, hogy nehezen lélegzik, önkéntelenül is arra gondolt, hogy höröghetett, mert az apja is hörgött közvetlenül a halála előtt. Mostanáig hallja.

Hogy sokat segített neki, mondta a páciensnek, különben ezeket a dolgokat soha nem tudta volna meg. Szinte meghatottan búcsúzott el tőlük. Megfogta újból a koffert, a táskát és a télikabátot, valamit még motyogott a karácsonyról, majd kiment a folyosóra.

Az ügyeletes szoba előtt lerakta a koffert és a táskát, bekopogott, és a karján átdobott fekete télikabáttal együtt belépett a helyiségbe. Íróasztala mögött ott ült az orvos, aki telefonált neki, az unokanővér oldalt, s mikor belépett, az volt az érzése, hogy csak őrá várnak. Az orvos felállt, bemutatkozott, hellyel kínálta, újból elmagyarázta, hogy nem találta a telefonszámát, sőt, már azt hitte, hogy fel sem fogja tudni őt hívni, és akkor feladott egy táviratot. És ami a feleségét illeti, erről már beszéltek – miközben az unokanővérre pillantott –, semmi közelebbit nem tudnak neki mondani, hogy miként zajlott le, feltehetően szélütés volt, agyvérzés, mert amikor odahívták, már csak az exitus beálltát konstatálhatta. Exitus, gondolta, milyen ügyes kifejezés, és szükséges. Hogy halál, az valami sötét, érzelmileg túlterhelt… Elmondta, hogy az a páciens a szobából már mindent elmesélt, és ahogy azt az unokanővér kérte, megköszönte az orvosnak a telefonálással kapcsolatos fáradozásait. A folyosón felvette a koffert és a táskát, s innen már csak a kettőjük lépései visszhangoztak. Megértette, hogy miért is hívták őt ide, és most újra elöntötte a düh, amellyel már tegnap este is hazatért.

Néhány órával ezelőtt még azt mondta neki, hogy reggel beugrik, és hoz pizsamát, mire ő kifejezéstelen mosollyal megkérdezte: „Már ennyire rosszul állok?”, talán azért, mert mindjárt reggel be akart jönni hozzá. Kimerült volt és gyenge, mintha elhagyta volna az ereje, és hogy ezért akarja őt látni mindjárt reggel, megtudni, hogy van. Valahogy rájött.

A kórház elpusztította. Folyton erre gondolt, még az autóban is, és az unokanővérnek is mondta: „Minek kellett egyáltalán kórházba mennie? Nyugodtan otthon maradhatott volna, nem zavarta volna őt semmi, és ugyanúgy végződött volna minden.” Az unokanővér azonnal lehurrogta: „Ne beszélj hülyeségeket. Komplikációk léphettek volna fel, vérzések, otthon el sem tudtuk volna állítani, és egész életedben gyötörne, hogy nem a kórházban feküdt.”

Mikor beállt a nyitott garázsba és kiszállt az autóból, csupán dacból kijelentette: „Ezek itt maradhatnak, holnap majd elviszem őket.” Az unokanővér elcsodálkozott: „És minek hagynád ott holnapig. Kipakolhatunk most is.” És mindent kiszedett az autóból.

Fent a lakásban a táskát a konyhaasztal alá rakta, a fekete gyapjú télikabátot felakasztotta a fogasra, és mondta az unokanővérnek, hogy a koffert és a táskát is rakja az asztal alá, s hogy ő majd később kiszedi belőle a dolgokat, majd átment az ebédlőbe és leült a fotelba. Hallotta, hogy az unokanővér mégiscsak elkezdi kipakolni a koffer és a táska tartalmát, lehet, csak azért, hogy üresen hazavihesse őket. Legszívesebben ott maradt volna a fotelben ülve a haragjával együtt.

Dühösen nézett maga elé, és meglátta a balzacot – egyszer egy kárpitos azt mondta neki, hogy amit rekamiénak neveznek, azt a szakmában úgy hívják, hogy balzac, és ami most az egész lakás szimmetriáját rontotta, akkor hozta ide, mikor a felesége egész nap heverészgetni kezdett, mert leginkább ebben a fél-fekvő helyzetben érezte jól magát, és itt akart lenni, ebben a szobában, ahol korábban az íróasztala mögött üldögélt, és ahol többnyire ő is olvasott és üldögélt, és ahogy nézte ezt a balzacot, megértette, hogy a haragja mindenre vonatkozik, ami éppen az eszébe jut – a kórházra és a kontárjaira, a főorvosra, a kezelőorvosra, arra, aki olyan ostobán telefonált neki, erre a balzacra, amely az ebédlőt bútorraktárrá változtatta, az unokanővérre, aki soha semmit sem ismerne el neki, aha, épp egy férfival telefonál, mi történt, hol van most éppen… és dühös volt, ismerte be végül, őrá is, mert meghalt, és itt hagyta őt egyedül, s hogy tulajdonképpen meg akart halni, de hogy most mi lesz vele, az már nem volt neki olyan fontos. Persze, biztos, hogy fontos volt neki, ez így nem lenne teljesen igaz, de hát megint ő maga mondta, hogy nem akar élni, persze ez két évvel ezelőtt volt, viszont most folyton arra kellett gondolnia, és ismételgetnie egyre, hogy a felesége meg akart halni.

György Norbert fordítása