Iacta, est. 2. Lányregény

– Nem hiszem el, baszd meg! – buggyantak elő belőlem a füsttel együtt a szavak.

Már a második szálat gyújtottam meg az imént gyors egymásutánban. Itt szobrozunk, mióta kijöttem a vécéből.

– Mi lesz már, ember? – kezdtem el ütni a dudát kínomban.

– És most jobb? – kérdezte flegmán Lizi, mikor abbahagytam.

A kút fotocellás ajtaja kiakadt: nagyjából félig becsukódott, ezután azonban kinyílt és kezdődött minden elölről; ezt bámulta eddig a rágóját csócsálva.

– Nem látod, hogy üres? – bökött a fejével az előttünk álló Galantra. – Tolass vissza, és húzzunk a picsába.

A mondat végét a felfújt gumi hangos pukkanása jelezte. A témát a maga részéről ezzel le is zárta. Közelebb hajolt az oldalsó tükörhöz és rutinos mozdulattal megigazgatta a felsőből majd kibuggyanó melleit. Aztán, hogy kényelmesen elhelyezkedett, különösebben nem zavartatva magát benyúlt a szoknyája alá.

– Meg kéne borotválkozni, baszki – állapította meg vakarózva.

Azt hiszem, akaratlanul is volt valami megvetésféle bennem, ahogy elnéztem őt. Tényleg egy koszos kurva, le se tagadhatná. Lizi, bassza meg… Lizi és Mina. Mintha valami szaros francia ponyvában lennénk. Amúgy meg az öreganyjánál dekkolunk több mint két éve, hátha elpatkol előbb-utóbb, és elpasszolhatjuk a házat. Tele van a picsám az egésszel, ezekkel az úgynevezett újrakezdésekkel. Ráadásul úgy néz ki, hogy ezúttal szó szerint.

Rükvercbe rángattam a váltót, elfordítottam a kulcsot, és egy jókora gázfröccsel megindultunk hátrafelé.

A következő pillanatban pedig nagy erővel tapostam a fékbe, de már késő volt. Nem sikerült elkerülnünk a csattanást.

A drogos ezalatt még a csészén baszta az időt.

A nyikorgásra rezzentem fel, amikor megjelent a vécéajtóban. Gyorsan a kukába hajítottam a csíkot. A tükörben láttam, ahogy elsétál mögöttem és magára csapja az egyik fülke ajtaját. Ide se bagózott, úgyhogy elsőre én sem foglalkoztam vele. Előkotortam a fogkefémet, nyomtam rá egy kis krémet és tisztogatni kezdtem a fogaimat. Az arc viszont a jelek szerint nem a szarással volt elfoglalva. Előbb valami kattanásszerű hang ismétlődött úgy kétszer vagy háromszor, kis idő múlva pedig papírdarabok kezdtek gyűlni a letolt gatyája körül. Az egyik ilyen lapocska kicsúszott a fülkén kívülre. Kiöblítettem a számat, elraktam a kefét és odasétáltam. A budi előtt egy fotó volt, elég sötét és homályos ugyan, de kábé hasonszőrű figura figyelt róla, mint ez itt: huszonéves férfi, ápolatlan borostával. Összegyűrtem és bedugtam a papírt a cuccaim közé, aztán hirtelen rányitottam a fülke ajtaját. A jobb combján épp kokszot egyengetett egy képen, a balon meg egy stukkert egyensúlyozott. Valami idióta fintor ült a szája sarkában, ahogy felpillantott. Nem szólt egy szót sem, én meg sarkon fordultam és ott hagytam a picsába.

Ez volt úgy fél órája, negyed órája, nem tudom.

Kint, a forró aszfalton kopasz fiú feküdt előttünk, a feje szinte világított az erős napsütésben. A jobb oldalát jól beverhette a betonba, mert a halántéka feldagadt és enyhén vérzett is. Nem messze tőlünk gyűrött kerekű bicikli hevert. Lizi az ájult fiú mellett guggolt és az arcát paskolgatta.

– Hé, öreg, élsz még? Baszki, Mina, mi a faszt csináltál? – nézett fel rám szemrehányóan.

– Semmit, baszd meg, nem is láttam.

Viszonylag nyugodtan álldogáltam fölöttük, ahhoz képest, hogy az előbb még jóformán tiszta ideg voltam.

– Ja, persze, egyszer csak feltűnt a semmiből, nem? – folytatta Lizi.

Nem válaszoltam. Egy pillanatra hunytam csak be a szemem, mert mintha valamit éreztem volna a hasamban, pont akkor jött ez a majom.

– Anyád! – szisszentem fel hirtelen, mert elfelejtettem a cigit a kezemben.

A leégett csikket ledobtam a földre, eltapostam és gyorsan körbe néztem. Sehol egy lélek. A kocsinak tulajdonképpen semmi baja sem lett, miközben ez a szegény marha félholt lett az ütéstől. Nemcsak a feje, az egész pofája simára volt borotválva, ám így is erősen emlékeztetett arra, akinek a képét az imént felszedtem.

– Mindegy, Lizi, nem látott senki. Fogjuk meg, berakjuk hátulra.

– Persze, aztán majd mellette kefélünk. Biztos nem tűnik fel senkinek – gúnyolódott.

– Nem tudom, Lizi, majd kitaláljuk később. De a mentőket inkább hanyagoljuk, mert ha ez kiderül, jönnek a zsaruk is, nekem meg pont semmi kedvem a gecijét nyelni annak a két baromnak.

Lizi elgondolkodva nyammogott egy darabig. Úgy tűnt, meggyőztem, mert végül vállat vont, kiköpte a rágóját és megmarkolta a srácot a válla alatt. Én elkaptam a bokáját a másik végén, és beszenvedtük az ülésre.

– Várjál, baszki, akkor már ezt se hagyjuk itt – kopogott még vissza Lizi az autó mögé és az árokba vonszolta a biciklit.

Az úton ezután nem is vesztegettünk több szót az esetre. Lizi feltekerte a rádiót és megint az ablakba könyökölve bámult kifelé, én meg azon gondolkodtam, hogy igazából mi az istenért csináltam ezt? Azon kívül, amit Lizinek mondtam. Megsajnáltam a kopaszt? Azt a látottakból ugyanis könnyen összerakhattam, hogy a vécébeli arc őt keresi, ő meg nyilván nem szívesen futna össze vele. Ám még ha így is van, mi közöm nekem hozzájuk? Ez baromira nem az én történetem. Dugni, pláne fizetni, felteszem, legalábbis egyik sem fog.

Itt tartottam, mikor kiderült, hogy olyan nagyot ráadásul nem is nyertünk a húzásommal.

– Na, remek, baszki! – mutatott Lizi a visszapillantó felé.

– Picsába – konstatáltam én is a mögöttünk feltűnő járőrkocsit.

Ez gyorsan ment, alig pár kilométert, ha haladtunk.

– Hátha nem állít meg – mondtam bizonytalanul, de nem lett igazam, mert rögtön le is villogott. Sejtettem, mi következik, úgyhogy mivel az erdei behajtóhoz értünk, lefordultam jobbra és kb. ötven méter után leállítottam a kocsit.

A csendben most mocorgást hallottam. Szinte egyszerre fordultunk hátra Lizivel: a srác éledezett. Feltápászkodott és a fejét tapogatva igyekezett felmérni, hol is van igazából.

– Ssz! – nyomta meg a homlokán sebet. – Mi az isten történt?

– Figyelj, maradj nyugton egy kicsit, lécci, aztán majd megbeszéljük, jó? – hadartam neki sietve, mert Ricsi már az ajtó mellett is volt.

– Helló, lányok, mi a helyzet? – villantotta meg jól ápolt fogait az ablak résében.

Lejjebb tekertem az üveget. Kivételesen egyedül volt, a haverja nélkül. Ez azt jelentette, hogy ma csak egyikünknek lesz szerencséje.

– Ne haragudj, Ricsi, de nem igazán érünk rá, ha nem baj – tettem azért egy próbát, hátha békén hagy minket.

Ő viszont nem az a fajta volt, hogy olyan simán le lehessen koptatni.

– Ó, csak pár percről lenne szó, Minácska – folytatta változatlanul negédes hangnemben, mintha nem a semmi közepén kéne neki egy szopás a bokrok között, hanem mondjuk a New Yorkban enyelegnénk egy csésze tea után.

– Ne már, Ricsi, ma tényleg nem jó. De holnap átmegyek és bepótoljuk nyugiban, csak mi ketten, oké? – ajánlottam neki cserébe, ha már én voltam a megszólított.

Ricsinek ezalatt a kocsit tűző fény ellenére feltűnt, hogy van valaki a hátsó ülésen, úgyhogy levette a napszemüvegét, beljebb hajolt és egy darabig csendben nézelődött.

– Aha, na, jól van” – egyenesedett fel.

Az ajtó mellől azonban egy tapodtat sem mozdult, hanem akkurátusan elkezdte törölgetni a keze ügyében lévő lencséket.

– És ezzel amúgy mi lett? – vetette felénk csak úgy, mellékesen.

Kis ideig mindannyian hallgattunk, végül Lizi törte meg a kussolást:

– Baszki, Mina, mit szívózol vele? Zavard le, és mehetünk.

Valószínűleg el se tudta képzelni, hogy miért esik ilyen nehezemre a dolog, hiszen csúnyább dolgokat is kértek már tőlünk ezek, nem is egyszer.

Ricsi befejezte a tisztogatást. A fény elé tartotta a sötét üveget, megigazította benne a haját és visszahelyezte az orrára. Kajánul intett a fejével, hogy kövessem.

Volt egy kisebb tisztás arrébb az erdőben. Ott várt a hátát egy fának támasztva. Tisztában voltam vele, hogy nem romantikázni akar, ezért egyből letérdeltem elé, kikapcsoltam az övét és lejjebb húztam a gatyáját, hogy hozzáférjek a farkához. Nem volt neki hatalmas, így, félig mereven pont befért a számba. Mivel viszont munkásabb volt, nem vacakoltam, rögtön szopni kezdtem, a kezemmel meg a heréjét masszíroztam.

Máskor ment is volna minden a szokottak szerint, most viszont alig dolgoztam rajta, mikor a reggeli után másodszor is kivert a víz. Ricsi meg már a kezeivel markolta a tarkómat és egyre csak tolta a fejembe. Szerintem nem is nagyon küzdöttem: telibe lehánytam a farkát.

– A kurva anyád! – ordított fel és azzal a lendülettel hasba rúgott.

Mint egy zsák, dőltem el oldalra, és úgy öklendeztem tovább a földön. Ricsi felrángatta a ruháit, még egyet belém rúgott és elrohant. Kibaszottul fájt, mozdulni sem bírtam.

– Hé, hát ez a majom meg hova sietett annyira? – hallatszott a közelből egy idő múlva Lizi hangja.

Megpróbáltam feltápászkodni.

– Hé, Mina, mi a fasz van veled? – sietett hozzám, amikor meglátott a fa mellett görnyedezve.

– Lehánytam – törölgettem a számat. – Faszon hánytam, Lizi.

– Mi van, baszd meg? Te normális vagy?

Még mindig nem voltam képes teljesen kiegyenesedni, de kicsit mintha megkönnyebbültem volna. Belekapaszkodtam Lizi karjába, hogy így együtt visszabotladozzunk valahogy a kocsihoz.

– Terhes vagyok, Lizi – adtam meg neki aztán útközben a magyarázatot.

– Tessék? – kérdezett kapásból vissza, mint aki nem értette tisztán, mit mondtam.

– Terhes, baszki. Szedem azt a kurva tabit, és mégis.

– A picsába, Mina! És mióta?

– Egy ideje nem jött meg. Nem tudom.

Majdnem az autónál voltunk már, de meg kellett állnunk, mert újabb hullámban tört rám a fájdalom.

– De lehet, hogy a probléma meg is oldódott – nyögtem torz mosollyal.

– Jézusom, Mina…

A kopasz is megláthatta, hogy valami nem kóser velem, mert bár nemrég tért csak magához, előmászott ő is. Kicsit bizonytalanul állt még a lábán, de azért elindult felénk. Félúton lehetett, amikor mintha az a szürke Mitsubishi haladt volna el a háttérben. Egy pillanattal később pedig fékcsikorgás, majd a tolató autó jellegzetes hangja hallatszott. Bekanyarodott és megállt az út közepén. Nem tévedtem, mert ismerős figura kászálódott ki belőle.

– Anyám, ez nem igaz, baszd meg! Ennek semmi értelme – sóhajtottam fel megadóan.

– Hát ő meg ki a faszom? – csodálkozott Lizi, akinek lövése sem volt semmiről.

A kopasz nem volt se meglepett, se ijedt. Zsebre dugott kézzel álldogált és lehajtott fejjel a port rugdosta a lába előtt, míg amaz közelebb ért hozzá.

– Szevasz, Petike! – üdvözölte harsányan a drogos.

– Szevasz, baszd meg! – köszönt vissza az csendesen.

Néhány lépésre voltak tőlünk. A drogos jól láthatóan el volt még szállva a felszívott anyagtól. A jobb kezével zavartan matatott hátul a pólója alatt.

– Soha nem adjuk fel, igaz, Ziegler? – emelte rá a tekintetét egykedvűen a kopasz.

– Hülye vagy, baszd meg – húzta elő a másik a fegyvert. – Én már rég feladtam.