a telefon; a japán feleség

a telefon

egy telefonhoz sosincs késő,
de mindig túl késő van az egyre több és több híváshoz
emberektől, akik át akarnak jönni beszélgetni,
emberektől, akik depressziósak,
emberektől, akik magányosak,
emberektől, akik nem tudnak mit kezdeni
az idejükkel.
nem vagyok fasz, próbálok segíteni, tanácsot adni,
támaszt nyújtani,
de egyre több hívás jön,
egyre több és több,
és a telefonálók nem veszik észre, hogy
nekem is vannak
problémáim.
és még ha nincsenek
is,
szükségem van
néha arra,
hogy egyedül legyek, csend legyen és
ne csináljak semmit.
így a minap,
depressziós és magányos emberek sok napnyi hallgatása után,
akik mind tőlem vártak vigasztalást,
csak hevertem,
gyönyörködtem a mennyezetben,
amikor a telefon megszólalt.
fölvettem és azt mondtam,
„figyelj, bármi bajod van, vagy bármit akarsz,
nem tudok segíteni.”
pillanatnyi csend után,
bárki is volt, letette.
azt hittem, megmenekültem.
elszundítottam, talán egy órácskára, amikor a telefon
újra csörgött és fölvettem:
„bármi bajod van,
nem segíthetek!”

„Mr. Chinaskival beszélek?”

„igen.”

„Helen vagyok a fogorvosi
rendelőből. emlékeztetni szeretném,
hogy holnap délután
3.30-ra van
időpontja.”

mondtam neki,
hogy ott leszek.

a japán feleség

egek!, szólt a fickó, a japán nők!
azok igazi nők, nem feledhetők,
meghajolnak és mosolyogva
gyógyítják be férfiak ejtette sebeiket,
míg az amerikai nők kinyírnak, ahogy
sírnak egy csillár miatt;
teszek én az amerikai nőkre,
leírtam őket;
túl feszültek, hogy jók legyenek,
feszt mogorvák, hasfájósak,
kiábrándultak, fáradtak.
de egek!, mondja, a japán nők!
itt volt ő:
hazaértem, az ajtó zárva,
és ahogy betörtem, nekemugrott a kenyérvágó késsel,
az ágy alá kergetett,
aztán előjött a nővére is,
és az ágy alatt tartottak két napig.
amikor végre előmászhattam,
szót sem szólt ügyvédről,
csak azt mondta, „soha többé ne legyél rossz hozzám”,
és én nem voltam az. belehalt,
de utoljára azt mondta, „most már lehetsz rossz hozzám”,
és az voltam,
de tudod, szar volt ez így,
hogy már nem élt.
se kés, se hang,
semmi, csak kis japán metszetek a falon,
vörös folyók partján apró emberek,
köröttük zöld madarak röpködnek.
leszedtem és lefelé nézve a fiókomba tettem őket,
az ingek alá,
és ekkor fogtam csak föl,
hogy ő halott, én meg eltemettem.
egy napon majd újra előveszem
ezeket a kicsi, sárga embereket,
akik boldogan üldögélnek hídjaik, kunyhóik,
hegyeik mellett –
de nem most,
most még nem.

k.kabai lóránt fordításai