Kalligram / Archívum / 2011 / Krúdy / Költészet/Magyar / Az önbizalmam volt

Az önbizalmam volt

Évek óta kísért a teherautó,
valamit feldobnak a platójára,
amit tőlem vettek el, és simán
elhajtanak, furikáznak vele.
Azóta nem bolygat eléggé,
inkább untat a félelem, azóta
vágnám el a köldökzsinórt,
ami a bolygóval összeköt.

Szürke teherautó,
nem tudom a tonnáit megszámolni,
fekete keréken, két sárga gömbbel
jön, sok tonna szürkét hoz.
Fénylopó, nem világot gyújt,
csak lámpaködöt borít rám.
Nem tudom a szürkét megszámolni,
haragszik is rám sok világ.

Ködkürt vagy ködsziréna,
nem tudom, de hiába szól,
tülköl, nem áll meg az autó,
neki nem parancsol.
Nem hull le a teher.

Mindig szürkületben
kap el, mint a szél.
Leír köröttem egy gúnyos kört,
a lámpája még megmutat, felvillant
egy utat, aztán elveszik a szürkében,
elgurul, mint egy gyógyszer.

Mindig a sárga úton:
motyogom féléberen, félvakon.
Már csak cafatokat látok
a városi ködben,
elbújtak a színek, az öreg gyerekek,
akikkel együtt nőttem fel,
elbújt a tápláló, mesés gúny is,
régi dajkám.

Persze, hogy én vagyok a hunyó:

balra aranyhal, jobbra sült galamb,
ilyeneket lesek, nekem mindegy,
öreg tölgy vagy gyönge hárs,
lelombozom a fát,
ahelyett, hogy megmásznám,
mindig a jót felejtem el.

Nem is furcsa már,
hogy a leőszült városban
legombolhatnak.
Nem is furcsa már,
hogy lehetek hunyó.

Hiába kajtatok a ködben,
lámpa itt már jót nem lát.
Begombolt világ.
Bebalzsamoztak
minden ablakot,
hiába ütök az üvegre,
én török el, mint egy gyógyszer.
Ez is az én hibám,
begombolt a világ.

Erre gondoltam, mikor
kinézett,
azt hiszem, az ablakon,
ködrongyok lógtak ott
fenn, vagy függönyök,
nem tudom, de valaki
kinézett,
posztmortem köntösben
engem nézett,
de nem tudom: mivel.

Tudtam, hogy igazatok volt,
mikor azt mondtátok, találó vagyok,
bár akkor nem így értettem.

Marha lassan ismertem fel.
De kezdett derengeni.

Fel fogok állni.
Felmegyek érte,
fel csorba lépcsőkön,
fel akárhány csigán,
hogy felhúzzon,
hogy indítsa, elhúzza a szám,
akármilyen szánon,
egy mosoly felé.