Életválaszték; Érdeklődő idő; Idegesítő lendület; A semmi átmenet; Alapjárat; Árnyjáték
Életválaszték
A meséből kigyomlálja a
csontokat, ráérősen,
végül is ő a főkertész,
vagy főorvos valami diktátori bájjal.
Nem szeretem az ilyen szak-
munkásokat, akkurátus
örömmel tudják lehúzni egy halott sliccén a zipzárt.
Az arborétumban,
ahol kószálok épp,
embereket növesztenek
maguknak a növények,
meg a kinti tárgyak. A
főkertész lehet mindegyiké,
gondolom. Tegezős álmok folynak növényi rostokon.
Meg sem kérdezem, mit
keresek itt, meg sem
érint. Hátrasimítanám
hosszú hajam, de folyton kopaszodom.
Az élet hülye tapéta,
itt felejtett természetfotóval
a közepén. Az ember meg
kamuból gondozza benne
a fákat, növényeket.
Hólyagzik a széle, egyre erősebb a spakni.
Érdeklődő idő
Metaforák ragadnak kéményüregbe.
Gyanús zörej robban a samott alatt.
Felrobban gyerek-
korom háza,
becsapódik a hegybe
melynek legalább
kilencven éve háttal áll.
Kertünk vékony csíkja,
akár egy sál vágódik
fel ösvénynek a barlanghoz.
Gumiabroncsokat
égetnek benne
denevér arcú pásztorok
és a környék temeté- séről beszélnek.
Visszafelé nézni
kötelező, mondogatják,
visszafelé élni,
de én már lecsúsztam,
nem hiszem el.
Idegesítő lendület
Az „emlékezés sara”
egy összetett mondat,
többszörösen. Tartozik
nekem, szoktam gon-
dolni rá, például, mikor
az arcom próbálom
elemezni a tükörben,
elég avantgárd, kínzóan az.
Felülök a biciklire
és tekerem a dinamót
a fürdőszobában, világ-
nagy belső fény, minden
nap felhizlalok egy
árnyékot így. A lámpám
külön bolygó, ezt
kaptam a látomások helyett.
Szépséges, értelmetlen
színekkel festem újra a
lakótelepet. A nulladik
napok, abszolút nulladik
pontja ez. Majdnemünnep egy győztes sarokban.
A semmi átmenet
Kamu az ember.
Semmi átmenet nélkül
olyan. Éjszaka kimegy
a kertbe elásni a meta-
fizikát. Nem kell túl
mély gödör, az övének
minek. Csak váratlan legyen.
A zsírpapír
úgy csörög, mintha egy
állat kaparna alatta.
Alig várja, hogy bele-
tegye. Anyja temetésén
látta (a fák mögül),
hogyan kell ezt
drámaian. Még köd is
képződik hirtelen, olyan tökéletes.
Megássa az embernyi
lukat, az ásó szinte
sikít, a keze meg remeg,
akár gyertyagyújtáskor.
Verejtékcseppek világítanak
a homlokán, a pamut
pólója alatt. Gyáva karácsony-
fa. Nem sír, nem néz utána.
A veteményes kutyaalak- ban felásva. Ugat.
Alapjárat
Mindig ez a nagyfokú
bizonytalanság. Egyre
jobban esik az eső
a spájzban. Nem
akarok eltévedni, de a
padlásfeljáró kíméletlenül messze van. Úgy tűnik.
Alakuló sötét törpényi
helyen. Csalamádé,
meggybefőtt eltéve a
szellemeknek, akik
igenis képesek elhízni, tehát vigyázni kell.
Lidérc apa veri torkos
gyerekét. Zúg a fülem
a sok múlt időtől,
háborútól. Ma van a
ház születésnapja,
és a garázsé, és a rendé,
ami szorít akár a
befőttes gumi egy téves szilvalekváron.
Árnyjáték
Gereblyézik,
csupa fontos ima most a parkban.
Avarból
szentképet húzna össze, de sosem elégedett.
Néha megáll:
karba tett kéz, gem- kapocs tekintet.
Minden, ha átfordulna időben, beleolvadna fénybe, reggeli bundás- kenyér szagába, még az Úr is.
Ez jön a szomszédos
garázssor felől, legalábbis érzés szinten ez.
Nem szereti az ilyen
émelyítő tagadást,
nem tud mit kezdeni vele.
Kiszolgált idő, durva moslékos fazék, és az a fura kör fent az égen.
Túl korán még a
veszélyes széphez,
lefekszik, szívvel
fölfelé, mégis kite- kerve.